• Hajnal Leszbosz szigetén

        Angeleyes blogja

        Nos,ez is elkövetkezett:a kedvesem közölte,hogy "tök szar,hogy miattam folyton itthon kell ülnünk,mert állandóan rosszul vagyok"-mintha tehetnék róla,mintha ezt kértem volna a Jóistentől,hogy 35 éves létemre az legyen a dicsőség,hogy el tudok vánszorogni a boltba,vagy nem fáj épp sehol!!!Értem én,buliszezon van,tombol a nyár,fesztiválok fesztiválok hátán,vagy milyen jó épp csak kiülni egy haboskávéval a kézben egy teraszra...de ha nem vagyok jól?!Persze nem így ismert meg,akkor még én szerveztem a Klubot,amúgy is pörögtem,állandóan 2-3 munkahelyem volt,és rengeteg ember körülöttem,főzőcskézések,bulik bulik hátán...Tényleg,az emberek,a "haverok"hova tűntek?!

        Szerintem egyszerűen bemondta az unalmast,amit így kilenc hónap után talán meg is értek.Nem könnyű egy áttétes rákossal élni.Hurrá,lehet,neki meg ez az életfeladata a Jóistentől.Mit mondjak,még mindig cserélnék vele!....

        De sosem felejti el éreztetni velem,hogy ő kicsattanóan egészséges-csalánba nem üt a ménkű,senki nincs biztonságban-napi egy doboz cigit szív,büdös,mint egy hamutartó,és a felmenői mind tüdőrákban haltak meg.Úgyhogy nem kell villogni a kitűnő egészségével,mert a dolgok változhatbak pillanatokon belül,és akkor hirtelen az ember a félelmek,fájdalmak,kétségek erdejében találja magát!!!!!

        Amúgy rájöttem,nem vagyok aszexuális,csak másra vágyom,remélem,megérem még,hogy legyen egy kapcsolatom,amibe a gyerek is belefér,nemcsak egy "utánfutó",akin a haragodat töltheted ki,ha úgy hozza a lépés.Nem akarok gyűlölködni,de most mérges vagyok,marha mérges,csinált egy olyan családi kalamajkát,amiben kivételesen csak mint "áldozat"voltam érintett,és mégis hozzám nem szól a legkedvesebb Édes Mostohám,akiben annyira megbíztam,és akkora lelki támaszom volt,hogy hihetetlen...De kedvesem simulékony modorával saját magát kimagyarázta,én meg,hopp,szarban maradtam.De nem érdekel.

        Minden fáj most,elmondhatatlanul------


        Nem,nem vagyok őszinte.

         

        Se magamahoz,se másokhoz.Már lassan nem is esik jól írni arról,ami bennem zajlik.Szeretnék boldogságos dolgokat írni,de nem megy.Maga az írás sem,ami régebben terápiaként működött számomra.

        El akartam költözni,mert úgy éreztem,beleőrülök abba,ami itt van,ami most van.Érzem,kell valami új,hogy újra tudjam kezdeni az életemet,hogy úrrá legyek ezen az egészen,ami lassan kilencedik hónapja keseríti az életemet.

        Nagy hévvel kezdtem neki,még a másodállásomat is majdnem felmondtam...aztán nem lett belőle semmi,én pedig újra itt vagyok,otthon,és mégsem itthon.

        Ráadásul-nem tudom,a betegség folyományaként-e-aszexuális lettem.Nem bírom elviselni az érintést,persze legtöbbször azért,mert itt fáj,ott fáj,amott fáj,mert mindennap fáj valami...de más is van...ebben a speciális élethelyzetben a párommal valahogy elmentünk egymás mellett.

        Vagy már rég elmentünk?

        Nem tudom...

        Amit tudok:ezt nem akarom.És ki dönt helyettem?Megint helyettem döntenek...apu...kíváncsi lennék,megbocsájtaná-e magának,ha úgy halnék meg,hogy nem teljesült az álmom,ami mellesleg nem nagy álom:otthon lenni.

        Nem vagyok őszinte...unom a sablonos telefonbeszélgetéseket:hogy vagy?Jól.

        Jól...

        Állandóan fáj valamim,marhára félek a haláltól,a szenvedéstől,sajnálom az életemet,amit elcsesztem,és nem értem,a Jóisten miért teszi ezt velem.Ha mégoly szar ember lennék,akkor is százszor megbűnhődtem már-mindenért.

        Jól vagyok...

        Utálom,gyűlölöm,hogy nem lehetek veled őszinte!!!!!!


        Ablak


        Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon
        kórteremben.
        Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy
        órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.
        Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi
        volt.
        A másik beteg ember egész nap csak feküdt az
        ágyában, a plafont bámulva.
        Beszélgettek a családról, feleségről,
        gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról,
        ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
        Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden
        délután, amikor felült, azzal töltötte az időt,
        hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az
        ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő
        embert egy idő után szinte csak ezek a színes
        beszámolók tartották életben, már alig várta
        őket, ez volt minden változatosság az életében.
        Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített
        parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a
        tavon, és gyerekek játszottak távirányítós
        ékhajóikkal rajta.
        Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások
        mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az
        ablak melletti beteg kimerítő részletességgel
        írta le a kinti világot , a másik, folyton fekvő
        behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
        Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy,
        a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár
        a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket,
        maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása
        alapján.
        A napok és hetek teltek.
        Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az
        ablak melletti embert
        élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel
        csendben elaludt örökre.
        Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék
        az elhunytat.

        Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső
        ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban
        fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe
        helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
        Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé
        fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak
        egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi
        történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy
        olyan szépnek festette le az
        ablakon túli világot.

        A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem
        láthatta a falat sem.
        Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! -
        mondta a férfinak.

        Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni
        másokat, nem törődve saját
        helyzetünkkel.
        Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha
        derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal,
        megsokszorozzuk azt.
        Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold
        össze azokat a dolgokat
        az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi
        pénzért.

        Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a
        napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is
        jusson - véges.
         


        Én igyekszem,esküszöm.

        Már nem is emlékszem,hogy volt egy életem,amiben nem fájt semmi,teljesen természetes volt a  létezés,és a halálra nem túl sokat gondoltam.

        Már nem is emlékszem,hogy volt idő,amikor a testem szeretett engem,és én szerettem őt,és ez így teljesen természetes volt...

        Megismertem  valakit,aki lát-engem lát,és ez fantasztikus érzés.

        Azt hiszem,ettől vagyok még életben.

        Mert a lelkemben még ott bujkál a megíratlan könyv, az el nem utazott utazások, a meg nem született kislányom...

        Az illető férfi.

        Érdekes dolog ez.Félreértés ne essék,továbbra is leszbikus vagyok.De hogy egy férfi tudott hatni a lelkemre...a vágyaim-ahogy ma is megtapasztalhattam,amikor egy autóban ültem egy vibrálóan fiatal leszbi csajjal-továbbra is nőknek szólnak. De látni-látni régen nem láttak engem...

        Engem-ha létezem még...

         


        Mostanában,amióta fekszem,sokat gondolkozom azon,hogy hogyan alakulhatott volna az életem,ha nem ezt az utat választom. Lehettem volna orvos,az eszem brilliáns,a háttér megvolt,és én mégis úgy döntöttem,hogy ápolónő leszek,szaros fenekeket törölve-életcél,igen,főleg hazai viszonylatok között... Mert ha még Svédországban,Amerikában lennénk... De nem lettem orvos,csak egy nyavalyás ápolónő,aki egy nyavalyás körzetben dolgozott,ahol a nyavalyás főnöke ott használta ki,ahol tudta!Ezúton köszönöm neked,Doki,hogy ide juttattál,nem kis mértékben... Düh van bennem,vádaskodás,ami nem visz előrébb.Három hete fekszek,egyre gyengébb vagyok,odakinn tombol a nyár,és én azon gondolkozom,hogy a Jóisten miért nem veszi el egyszerűen az életem,miért kell ezt nekem végigélnem...

        Köszönöm,Emő!Köszönöm a ma délelőtti beszélgetésünket,hogy felhívtál.Igazad van, ez a sok felesleges mérgelődés elveszi az energiáimat,amiből-jelenleg-amúgy sincs túl sok.Nincs ennek értelme,nem akarok én senkit bántani,csak marha magányos vagyok...tudod,Emő,az a baj ezzel a betegséggel,hogy mindenki szembesül a saját halálával,ami-így vagy úgy ,ekkor vagy akkor-de elkövetkezik.És 32 fokban,egészségesen,boldogan,nehéz ezzel szembesülni.Meg amúgy is...Nem fogom bántani azt a lányt,ne féljetek,nem vagyok rossz ember(vagy hogy is írtad,Zan?)megpróbálom elengedni-nehéz lesz.És nem azért,mert érzek még iránta valamit,hanem mert nem tudom megemészteni,vagyis nehezen,hogy ennyit jelentettem neki-vagyis semmit.Van még mit dolgozni magamon.A legtöbben-ahogy ez a lány is- nagyon nehezen kerülnek szembe magukkal-mert ott a munka,a haverok,a TV...ijesztő magaddal,pedig csodálatos is lehetne. Jó volt hallani Emő,a megnyugtató szavaidat,sok-sok ilyen szó kellene,százszor többet ér,mint a vádaskodás.És igen,én húztam falakat magam köré.Mert nem tudom magam elfogadni még mindig kopaszon,kövéren,még mindig betegen.ÉLNI!!!!Nem túlélni!Emő,talpraállok!

        Kedves bloggerina barátnőim, akkor leírom,valójában mi is történt tavaly nyáron,tényszerűen.Igen,részemről valóban szerelem volt,egy perzselő érzés,ami elkapott,elsodort...az egész egy májusi napon kezdődött,amikor hozzászólt az egyik írásomhoz ismeretlenként-de ő akkor valójában már utánanézett,hogy ki vagyok...minden adatomat tudta!! Zanin keresztül elkezdtünk emilezni,a párommal a kapcsolatom nem volt valami fényes akkoriban. Egy hülye,ostoba,értelmetlen veszekedés után írtam neki egy sms-t,hogy találkozhatnánk-e.Ő igent mondott...igen,valóban volt egy gyönyörű hónapunk,olyan dolgokat szabadított fel bennem,amikről magam sem hittem,hogy léteznek...az írás szabadsága és gyönyörűsége az enyém volt...úgy éreztem,mindenre képes vagyok.Utána kezdődtek a problémák:felvette a kapcsolatot a párommal,és a hátam mögött!mindenről beszámolt neki,szerencsétlennek.Képzeljétek,alighogy kitettem a lábam tőle,már ment a telefon a páromnak,hogy ott voltam,és mit csináltunk,a szexről is beszámolt!!!!Ami szerintem a legnagyobb aljasság...Közben a párom hazaköltözött,de közben leütötték,ahogy hazafelé ment,ráadásul a hölgyike elhívta-szintén a hátam mögött-egy sörre,hogy beszámoljon minden egyes apró részletről... a párom csak sírt,sírt,sírt,de sosem küldte el a fenébe...ő meg élvezte,hogy bánthatja a páromat...addig "küzdöttek"értem mindketten tavaly ilyen-olyan aljas módszerekkel,míg úgy döntöttem,elég,és bevettem egy csomó gyógyszert-kórház,stb.De még a kórházban is azt mondta a tavaly nyári leány,hogy én elküldtem a páromat(ami nem volt igaz!!)mert nem akarom látni...hazugság hazugság hátán...aztán nagyon hirtelen lecsengett a dolog,a párom visszaköltözött,és tényleg boldogok voltunk.A hiányérzet megvolt bennem ugyan,de akkor már éreztem,hogy a nyári leányzó csak játszott velem,végig egy préda voltam neki,ráadásul ő hol pasikkal is volt közben,hol egy másik lánnyal-együtt élt.Hát ez volt a mi gyönyörű történetünk...mióta beteg lettem,végképp nem keres,kivéve,amikor decemberben felhívta a páromat,és azt mondta,hogy milyen jó,hogy nem neki kell ezt végigcsinálnia velem!Szóval miről beszélünk?!

        Mi a könnyebb?Más nyomorát olvasni,vagy azt,hogy milyen kirobbanó formában van,és keblére tudná ölelni a világot?Szerintem kedves és kellemes emberekkel könnyebb érintkezni,ez természetes.De én magamról tudom,hogy biztos nem hagynám nyakig elmerülni a szarban a barátaimat,vagy kedves ismerősömet,ha érezném,hogy szüksége van rám.Tudjátok,mi a legrohadtabb ebben a betegségben?Hogy teljesen elszeparálódik az ember...egy -két kivétellel-a normálisabbja megérti,hogy ezek a dolgok hogy működnek,de a legtöbb retteg...Mintha leprás lennék...Elolvastam egyik bloggerina(ez az én szófabrikálásom,megjegyzem)"barátném"tavaly téli bejegyzését"A nagy nap,avagy amikor a bloggerinák találkoznak"címmel.Nem másolok ide belőle,felesleges.A lényeg az volt,hogy szépnek lát,szerénynek,intelligensnek,és mennyire örül,hogy a BARÁTOM lehet...igen,ez volt mindaddig,amíg egészséges voltam.Azóta hányszor jelentkezett?Kb.kétszer...de le merném fogadni,hogy azzal a kavarógéppel,akivel tavaly nyáron-sajna!!-összejöttem,tartja a kapcsolatot.Nem írom le,a drága leány hol dolgozik,mert véletlenül kirúgják:)De lehet,hogy egyszer leírom.Sosem tudni.Majd ezzel köszönöm meg neki,hogy a "nagy szerelem"után annyit érdeklődött felőlem...

        "A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetelen nem tény, hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás, hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik."

        Nehéz hetem volt,de lassan ezen is túlleszek...Tüdő Gyuszi nem akart elhagyni,nagyon ragaszkodott hozzám,ezért kétszer voltam ügyeleten,apuéknál ki kellett hívni az orvost,aki elküldött az ottani RTG-re,ahol kiderült,hogy baromira nem használt az Augmentin,amit Doki írt fel.Közben befulladtam,asztmspray,újabb antibigyó...azt mondtam,ha így fogok meghalni,fuldokolva,inkább elébemegyek:( Iszonyú volt:( De mostmár jobban vagyok,úgy látszik,agyonütni sem lehet engem...:)

        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        Egy leszbikus lány, Angeleyes mindennapos harcai, kétségei, vágyai a hetero világban...
        Látogatás: 917666 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés