Nem vagyok őszinte

Nem,nem vagyok őszinte.

Se magamahoz,se másokhoz.Már lassan nem is esik jól írni arról,ami bennem zajlik.Szeretnék boldogságos dolgokat írni,de nem megy.Maga az írás sem,ami régebben terápiaként működött számomra.

El akartam költözni,mert úgy éreztem,beleőrülök abba,ami itt van,ami most van.Érzem,kell valami új,hogy újra tudjam kezdeni az életemet,hogy úrrá legyek ezen az egészen,ami lassan kilencedik hónapja keseríti az életemet.

Nagy hévvel kezdtem neki,még a másodállásomat is majdnem felmondtam...aztán nem lett belőle semmi,én pedig újra itt vagyok,otthon,és mégsem itthon.

Ráadásul-nem tudom,a betegség folyományaként-e-aszexuális lettem.Nem bírom elviselni az érintést,persze legtöbbször azért,mert itt fáj,ott fáj,amott fáj,mert mindennap fáj valami...de más is van...ebben a speciális élethelyzetben a párommal valahogy elmentünk egymás mellett.

Vagy már rég elmentünk?

Nem tudom...

Amit tudok:ezt nem akarom.És ki dönt helyettem?Megint helyettem döntenek...apu...kíváncsi lennék,megbocsájtaná-e magának,ha úgy halnék meg,hogy nem teljesült az álmom,ami mellesleg nem nagy álom:otthon lenni.

Nem vagyok őszinte...unom a sablonos telefonbeszélgetéseket:hogy vagy?Jól.

Jól...

Állandóan fáj valamim,marhára félek a haláltól,a szenvedéstől,sajnálom az életemet,amit elcsesztem,és nem értem,a Jóisten miért teszi ezt velem.Ha mégoly szar ember lennék,akkor is százszor megbűnhődtem már-mindenért.

Jól vagyok...

Utálom,gyűlölöm,hogy nem lehetek veled őszinte!!!!!!