"A hátralévő életvégi időszakot tesszük a lehető legjobbá"

Közönségdíjas lett dr. Kádas Júlia, a Magyar Hospice Alapítvány fekvőbeteg osztályának főorvosa, palliatív szakorvos. Úgy véli, amellett, hogy a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj a személyének szól, ami nagyon jóleső érzés, fontos, hogy reflektorfénybe került a szakterülete és a palliatív terápia.

Dr. Kádas Júlia hetente egy napot az egyik fővárosi kórház onkológiai osztályán dolgozik mint belgyógyász, itt a daganatos betegek gondozásban, kontrollvizsgálatában vesz részt. A legtöbb idejét azonban a Budapest Hospice Házban tölti, ahol a legfontosabb a főként előrehaladott végstádiumú daganatos betegek napi szintű orvosi ellátása mellett az odafigyelés, a gondoskodás, a lelki támogatás, a beszélgetés, az hogy idő jut mindenre, mindenkire, legyen az páciens vagy hozzátartozó.

Dr. Kádas Júlia (Kép forrása: Magyar Hospice Alapítvány)

Milyen napja volt?

Mondhatom azt, hogy ma nem volt nehéz napom. Egy idős beteget vettem fel, akit a lányai kísértek el, és velük beszélgettem. Szükségük volt arra, hogy részletesen átbeszéljük az édesapjuk helyzetét, a lehetőségeket, ez hosszabb időt vett igénybe.

Amennyiben igény van rá, nagyon sokat beszélgetek a betegekkel és a hozzátartozókkal, ez pedig meghatározza a napomat.

Egyik nap sem átlagos. A külső szemmel egyformának és átlagosnak tűnő helyzetek nagyon különbözőek lehetnek.

Miért választotta a hospice ellátást hivatásának?

Nem is olyan régen fogalmazódott meg bennem, hogy miért tartom fontosnak ezt a munkát. Talán az egyik vagy a legnehezebb helyzet az ember életében az élet végi időszak a betegek, valamint a hozzátartozók számára is. A munkám során nagyon fontos, hogy csak rájuk figyeljek, és semmi ne vonja el a figyelmemet, például magától értetődő, hogy nincs nálam a mobiltelefonom.

Mióta foglalkozik hospice-palliatív ellátással?

2006 óta dolgozom az alapítványnál, kezdetben úgynevezett behívó ügyeletes orvosként vettem részt a hospice ellátásban, több mint 7 éve pedig a fekvőbeteg részlegen vagyok palliatív szakorvos.

Közel 20 éve tevékenykedik ezen a területen. Mennyit változott a lakosság szemlélete, hozzáállása a hospice ellátáshoz, magához a halálhoz?

Tapasztalható változás. Ahhoz képest, hogy milyen helyzet volt 20 évvel ezelőtt, azóta sok minden változott. Aki már megkeresi a hospice ellátást, elfogadóbb és megérti ezt a helyzetet.

Nagyon sok tennivaló van még a személetformálás tekintetében a laikusok és az egészségügyi dolgozók körében is, annak érdekében, hogy tudják, létezik a hospice ellátás, van lehetőség igénybe venni, ha szükséges, és fontos foglalkozni a témával.

Amióta a Budapest Hospice Házban dolgozom, érezhető változás történt abban is, hogy az onkológusok kimondják, hogy a betegnek hospice ellátás javasolt, illetve le is írják a zárójelentésben. Ez nagyon pozitív fejlődés.

Lehet-e olyan olvasata ennek, hogy a kezelőorvos lemond a betegről, hiszen ez van a gondolkodásunkban: amikor már nem segít az aktív kezelés, nincs mit tenni?

Semmiképpen nem mondanám azt, hogy lemondás a daganatos betegről. Az orvostársadalomban azt a szemléletváltást, hogy az onkológus kijelenti, le meri írni, hogy további aktív onkológiai kezelés a betegnek már nem javasolt, mert számára már nem jelent segítséget, nagyon fontos információ a betegnek és a hozzátartozóknak is a következő időszakban. Hiszen fontos iránymutatást és segítséget kapnak abban, hogy hogyan és merre tovább: nincs ugyanis további gyógyító terápiára lehetősége a páciensnek, a megoldás viszont a hospice szemléletű ellátás, ahol van lehetőség kezelésre, de a cél teljesen más. Nem a betegséget gyógyítjuk, hanem a tüneteket kezeljük, fájdalmat csillapítunk, javítjuk az életminőséget, a hátralévő időszakot tesszük a lehető legjobbá nem csupán egészségügyi szempontból. Minden munkatársammal ezen dolgozunk.

Ezért is van szükség a csapatban igen szerteágazó szakterületről érkező munkatársakra, segítőkre?

Igen. Ez abból adódik, hogy vannak fizikai tünetek, panaszok, de ez csak egy szelete annak, ami idetartozik, hiszen beszélnünk kell a lelkiállapotról, a spiritualitásról, a szociális kapcsolatokról. Ebben az élethelyzetben bármilyen testi tünetnek a szakorvosi ellátása, így például a fájdalomcsillapítás is nagyon-nagyon fontos, ugyanis nem igazán tud a beteg a társas kapcsolataival foglalkozni, ha elviselhetetlen a fájdalma. Ezen felül nagyon sok minden van, amiben lehet és tudunk segíteni, támogatást nyújtani egy betegnek az élete végén, illetve a családnak is ebben az időszakban. A pszichés komponens nagyon lényeges a munkánk során.

„Fontos célunk a végsőkig megőrizni a beteg emberi méltóságát.“

Ez mit jelent ebben az élethelyzetben?

Nagyon különböző, hogy kinek, mit jelent a saját emberi méltósága. Egészségesen nem is gondoljuk végig, hogy mennyi mindenről lehet szó. Számunkra, egészségügyi dolgozóknak természetes, elfogadott helyzet, ha egy felnőtt embernek pelenkát kell viselnie, de nem minden beteg fogja fel ezt így. Nem tudhatjuk, hogy mit okozhat egy fiatal felnőtt férfi esetében, hogy nővérek teszik tisztába vagy csak segítséggel tud mosakodni.

Volt olyan 92 éves hölgybetegünk, aki minden reggel segítséggel ugyan, de sminkelte magát, mert neki ez fontos napi rutin volt. Tiszteletben kell tartani, hogy kinek, mi a fontos. Nagyon figyelünk a megszólításokra. Nálunk a keresztnevükön vagy becenevükön szólítjuk a betegeket, ahogy ők kérik, nem mindenki automatikusan néni vagy bácsi. Ez is a méltóság megőrzéséhez tartozik.

Abból indulunk ki, hogy a beteg helyzete mennyire kiszolgáltatott már azzal, hogy betegséggel küzd. Ezt a kiszolgáltatott érzést igyekszünk csökkenteni, enyhíteni, amennyire csak lehet.

Minden beteg, minden eset más és más, de általában mennyivel hosszabbítható meg egy-egy hospice ellátásban lévő beteg élete? A mennyiség mennyire számít a minőség mellett?

Alapelv, hogy nem hosszabbítjuk és nem is rövidítjük meg a beteg életét a hospice ellátásban. Az idő fontos faktor, de arra fókuszálunk, hogy mennyi minőségi időt adunk neki. A kezelések, a napi szintű ellátás, legyen az intézményi vagy otthoni keretek között megvalósítva, az életminőség javítását célozzák meg.

„Ameddig tart a beteg élete, addig a helyzethez képest a lehető legjobb életminőséget kapja meg.“

Mi jelenti a munkájában a sikert?

Azt tekintem sikernek a munkámban, ha egy beteg úgy fejezte be az életét, hogy képesek voltunk enyhíteni a fájdalmát, a szenvedését, sőt, teljesen szenvedésmentesen tudott meghalni. Az is jó érzés, ha a hozzátartozók is úgy tudják megélni ezt az időszakot, hogy bár szomorú és fájdalmas, mégis úgy érzik, hogy a lehető legtöbbet megadták szerettüknek.

Mennyire biztosított a palliatív szakorvosok utánpótlása?

A kezdő orvosok még mindenkit meg akarnak gyógyítani, és ez így van jól. Később, már kellő tapasztalattal és gyakorlattal a hátuk mögött, az arra fogékony kollégák választják a hospice területét.

Most is vannak olyan fiatal kollégák, leginkább onkológusok, akik aktív osztályokon dolgoznak és mellette vállalnak plusz napokat valamelyik hospice ellátásban. Nagyon pozitív, hogy ebbe az irányba nyitnak, ezzel is formálódik a szemlélet, javul a megítélésünk.

Korábban a témában Karácsony a Hospice Házban

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Tóth András, újságíró