Öngyilkosság a családban - Nehezebb a gyász
megjelent:
Egy szerettünk elvesztése mindig komoly és fájdalmas dolog. Ám, ha valaki önkezével vet véget az életének, az még komplikáltabbá teszi a gyászfeldolgozást. Nem beszélve arról, hogy az öngyilkosság sokszor tabu és egyfajta stigma is. Sokkal több család él ezzel a titokkal, mint gondolnánk, így nagyon fontos, hogy erről merjünk beszélni.
Miért komplikáltabb a gyász öngyilkosság esetén?
Talán kétségkívül az öngyilkosság az egyik legnehezebben feldolgozható gyász. Elsősorban azért, mert azontúl, hogy mennyire fájdalmas egy szeretett személy elvesztése, nagyon sok egyéb érzelem is társul hozzá.
Az egyik ilyen érzelem a harag, ami a gyászfolyamatban egyébként is gyakran megjelenik (haragszunk a sorsra, az orvosra). Öngyilkosság esetén ez még fokozottabban igaz, hiszen az érintettek sokszor az elhunyt személyre is haragudhatnak („Hogy tehette ezt velünk?”, „Miért nem volt elég erős, hogy legyőzze a démonjait?”), másrészt pedig magukra is dühösek lehetnek („Nem tudtam megmenteni!”). Utóbbihoz szorosan kapcsolódik a bűntudat érzése is („Nem segítettem neki, nem tettem meg minden tőlem telhetőt.”), ami igencsak megnehezíti elfogadni az elfogadhatatlant. Ehhez csatlakozik még a szégyen érzése is („A mi családunkban ilyen nem történhet!”, „Mit mondunk majd másoknak?”), mert sajnos az öngyilkosság még mindig tabu és a legtöbben nagyon nehezen mernek beszélni róla.
Bár elsőre furcsán hangzik, de bizonyos esetekben megjelenhet a megkönnyebbülés is („Nem szenved tovább, megnyugodhat.”). Ez különösen akkor jellemző, ha az adott személy már többször kísérelt meg öngyilkosságot elkövetni állandó rettegésben és félelemben tartva ezzel a környezetét is, hogy vajon mikor fog tényleg sikerülni. Ezen érzések külön-külön is nagy terhet róhatnak a gyászolóra, együttesen pedig még nagyobb kihívást jelentenek.
Lezárás, de hogyan?
Az öngyilkosság tényét az is nehezíti, hogy az itt maradottaknak nincs lehetőségük elbúcsúzni. Éppen ezért amíg az öngyilkos befejez valamit, sokszor akár búcsúlevelet is ír, addig a hozzátartozóknak pont az ellenkezőjével, a befejezetlenség érzésével kell megküzdeniük. Bár vannak helyzetek, amikor az öngyilkosságot már akár több öngyilkossági kísérlet is megelőzi, ám más esetekben a családot váratlanul éri az esemény, így nem lehet rá „felkészülni” sem. Az elintézetlen, befejezetlen ügyek és a ki nem mondott szavak akár éveken át kínozhatják a családtagokat.
Néhány esetben a halál körülményei bizonytalanok, azaz soha nem fogjuk megtudni biztosan, hogy véletlen vagy direkt követte el az illető. Ez nagyon össze tudja zavarni a család érzelmeit és működését. Az is lehet, hogy az egyes családtagok különböző narratívákban hisznek, így gyakran egymást sem tudják támogatni, sokan egyedül maradnak a gyászukkal, amit a többi családtaggal sem tudnak megosztani.
Transzgenerációsan is fontos
Az, hogy a családban valaki öngyilkos lett, transzgenerációs szempontból is fontos, így például a családfa kutatásban is fontos adat. Gyakori jelenség, hogy erről a családban nem beszélnek, főleg a gyerekek előtt, és azok később vagy talán soha nem tudják meg, hogy mi is történt valójában.
Miért nem jó, ha eltitkoljuk a gyerekek elől az öngyilkosság tényét? Ha családban titok van, akkor az a titoktartónak és a másik félnek is nehéz lehet akkor is, ha utóbbi nem mindig tudja megfogalmazni, hogy miért. A titok őrzője sokszor olyan terhet kap, amit nagyon nehéz olykor éveken keresztül cipelni. Bár a cél az, hogy megkíméljen másokat, eközben azonban azok is szenvednek, akik nem ismerik a teljes igazságot. Érzik, hogy van valami elakadás, azonban mégsem képesek megfogalmazni, hogy valójában mi a baj.
Az öngyilkos ugyanúgy része és teljes jogú tagja a családi rendszernek, mint bárki más. Fontos, hogy az életkorhoz alkalmazkodva, de a gyerekeknek is elmondjuk, hogy mi történt. Sokszor a több generációval előttünk lévők traumáit is képesek vagyunk örökölni, tovább vinni akkor is, ha ez a tudat szintjén nem feltétlenül jelenik meg.
Hogyan tovább?
A gyász természetesen mindenkinél egy egyéni folyamat, amin a saját tempójában és módján kell végig mennie. Mégis talán lehet néhány olyan gondolat, ami egy kicsit megkönnyíti azok feladatát, akiknek van olyan hozzátartozója, aki szándékosan vetett véget az életének. Mert a gyász nem a halottakról, hanem az élőkről szól. Ők azok, akiknek tovább kell élni az életüket és törődni az életben lévő hozzátartozókkal, ami egy ilyen helyzetben különösen nehéz feladat.
Minden érezelemnek van helye
Láthattuk, hogy öngyilkosság esetén az érzelmeknek széles skáláját képes egy családtag megélni. Fontos, hogy elfogadjuk, egy ilyen helyzetben minden érzelem jogos. A harag megélése például egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szerettük az elhunytat. Ilyen esetben az a legtermészetesebb, hogy mindenféle érzelmünk van, amiket sajnos a gyász során nem lehet „megspórolni”. Ha ezeknek teret engedünk és elfogadjuk őket, akkor sokkal könnyebb lesz újra visszatalálni önmagunkhoz. Hiszen, hogyan ne haragudjunk, ha egyedül maradtunk a gyerekeinkkel vagy szülőként elveszítettük a gyerekünket?
Egy ilyen folyamatban sokat segíthet a levélírás vagy az üres szék technika. Az előbbinél írjunk egy levelet az elhunyt családtagnak, őszintén elmondva benne az érzéseinket. Az írás már önmagában is terápiás és felszabadító hatású lehet. Az üres szék technikánál ugyanez történik csak nem írásban, hanem szóban. Húzzunk magunk elé egy üres széket az elhunyt rokonunknak és mondjuk el neki, hogy min megyünk keresztül. Ha tovább szeretnénk fokozni a hatást és elegendő erőt érzünk magunkban, akkor utána üljünk át a másik székre, próbáljuk felvenni az elhunyt személy nézőpontját és az ő nevében válaszolni saját magunknak.
Mentális betegség
Nagyon fontos, hogy az öngyilkosság az általában valamilyen mentális betegségnek a következménye. Ugyan betegség, de mégis sokan nem értik. Ha az embernek eltörik mondjuk a keze, akkor teljesen természetes, hogy orvoshoz fordul, ahol visszarakják, sínbe teszik, begipszelik. A mentális betegségeket azonban sokkal nehezebb kezelni, és az is sokkal több idő, hogy az érintett személy megfelelő segítséget tudjon kérni. Sajnos ez nem olyan „egyszerű”, mint betömni egy fogat vagy bevenni egy gyógyszert.
Az a személy, akinek öngyilkos gondolatai vannak, az egészen biztosan szenved. Feltételezhetően az öngyilkos gondolat egy tünet, így ideális esetben először a mentális betegséget, leggyakrabban a depressziót, esetleg szenvedélybetegséget kell kezelni. Fontos, hogy az öngyilkos nem önző volt, hanem beteg. Éppen ezért családtagként és kívülállóként teljesen felesleges lehet racionális érvekkel megmagyarázni egy irracionális döntést.
Átdolgozás
Fontos lehet, hogy a negatív gondolatok és emlékek után képesek legyünk meglátni azt is, ami pozitív volt. Borzasztó érzés elveszíteni egy szülőt, egy házastársat, egy gyereket, de lássuk meg, hogy legalább x évet mégis csak kaptunk vele. Örüljünk annak, ha van vele egy közös fotónk vagy videónk. Ne hagyjuk, hogy a halála körülményei elmossák az embert, azt a személyt, aki életében, a betegségén kívül volt. Törekedjünk felidézni a kedves emlékeket ahelyett, hogy folyamatosan a halálára és annak módjára koncentrálnánk.
Éljünk tovább!
Mint minden gyásznál, úgy az öngyilkosság által elkövetett halálnál is időre van szükség a feldolgozáshoz. Mi magunk sem engedhetjük meg magunknak, hogy örökre elbujdokoljunk. Az élő hozzátartozóinknak szüksége van ránk, így szép lassan kezdjünk visszatérni a régi szokásainkhoz, koncentráljunk a munkánkra és találkozzunk a barátainkkal.
Segítségkérés
Ne maradjunk egyedül a gyászunkkal! Jó, ha legalább családi körben képesek vagyunk beszélni az elhunyt személyről és az ezzel kapcsolatos érzéseinkről. Ha a családban nem találunk erre megfelelő személyt, akkor ne féljünk segítséget kérni akár szakembertől, akár olyan csoportokban, ahol hozzánk hasonló emberek vannak. Egy ilyen helyzetben egy közösségnek hatalmas megtartó ereje lehet. Sokat segíthet, ha módunk van beszélgetni olyan személyekkel, akik hasonló dolgokon mentek keresztül, mint mi. Ma már az internet rengeteg ilyen lehetőséget kínál, de akár privát Facebook csoportokat is találunk, amelyben anonim módon is részt tudunk venni, esetleg kérdezni.
Kapcsolódó
Forrás: WEBBeteg
Szerzőnk: Lőrincz-Erdélyi Krisztina, pszichológus
