• Az ajtókeretbe nőtt bodzafa 

        Szerző: Fazekas Erzsébet

        A múltat idézi az iroda hangulata – a sokféle szemrevaló műtárgy miatt. Örökséget, értéket hordoz ebben a környezetben minden – még a kortárs rajz is, hát még a 100 évvel ezelőtti kép. Antik a bútor, annak látszik az óra a falon, a metszet. Régi könyvek és nemrégiben kiadott művészeti albumok a tárlóban. A szekrény tetején bokály, butella, felnémet söröskorsó, habán edény. Az ablakpárkányon netsuke, füstölő, apró bronztárgyak. Az asztalon meghívók, katalógusok, tervrajzok, fotók – egy műkereskedő aktív mindennapjainak kellékei.

        A ma, olykor még inkább a jövő jelenik meg az aukciós ház alapítójának szervezőmunkája nyomán, a folyamatban lévő, az internetről megismerhető, telefonbeszélgetésből kivehető munka (feltárás, rekonstruálás, építkezés) irányítása. A múlt tárgyi emlékei – a lehető legláthatóbb, leglátványosabb formában. A galériás szakma jelene mutatkozik mindenütt.

        Nagyházi Csaba, a tüdőrák, és a halasztott pingpongcsaták

        A személyes múlt – a festmény-, bútor-, műtárgy-, ezüst-, ékszerbecsüs közelmúltjának emléke azonban, még árnyként is szinte észrevehetetlen. Talán csak a beavatott számára van hallhatóan jelen: diszkrét, eleinte folyamatos, később csituló köhécselés formájában. 

        Cikkünk a hirdetés után folytatódik

         A tüdőrák


        A tüdőrák világviszonylatban a leggyakrabban előforduló tumorféleség, a rákos halálozás legfőbb oka. A Nemzeti Rákregiszter adatai 2001-ben azt mutatták, hogy az összes rákos halálozás 23,7 százaléka tüdődaganat miatt történt – a 5741 férfi és a 2161 női áldozat a betegpopuláció 30,5 illetve 14,9%-át jelentette adott évben. A Központi Statisztikai Hivatal 2008-ra vonatkozó jelentése azt írta, a hazai légcső-, tüdő- és hörgőrák-halálozás összesen 8330 személyt (5597 férfit, 2733 nőt) érintett. A 2001 óta eltelt hét évben tehát a számok alig változtak: még mindig ez a ráktípus tartható a leggyakoribb daganatos haláloknak (a dohányzás visszaszorítására indított intenzív küzdelem ellenére). 2008-ban is a leggyakoribb tumorfajta. A járványok terjedését ellenőrző amerikai intézet (Centers for Disease Control and Prevention, CDC) legutóbbi statisztikája (2006) szerint a tüdőrák több halálesetért tehető felelőssé az USA-ban, mint az emlő-, a prosztata- és a vastagbélrák együttvéve. Élete során nagyjából minden harmadik emberben képződik daganat, ám nem minden esetben lesz rosszindulatú. A rák kialakulását ugyanekkora arányban, azaz minden harmadik esetben meg lehetne előzni, s a már kialakult daganatos betegségek közel fele gyógyítható, mondja a Rákellenes Liga elnöke, dr. Simon Tamás. A sikeres megelőzéshez azonban egészségesen kellene élnünk, fiatal kortól kezdődően. Az egészséges életmód rákmegelőző szabályai: ne szokjunk rá a dohányzásra, ha már függők vagyunk, próbáljunk mielőbb szakítani e káros szokással. Kerüljük a passzív dohányzást is. Fogyasszunk kevesebb alkoholt, mert az felelhet a fej-nyaki, a májrák kialakulásáért. Bizonyított, hogy az alkoholfogyasztás fokozza más rákkeltő tényezők hatását. Figyeljünk a testsúlyunkra, óvakodjunk a túlzottan erős napsütéstől, és ahol lehet, védekezzünk oltással az igazoltan rákkeltő fertőzésekkel szemben, tanácsolja Simon professzor, a Rákliga elnöke.

        A főváros legrégibb aukciós házának tulajdonosa aprókat köhécsel. Ez a hang kísérte a telefonbeszélgetést, amikor találkozónk időpontját egyeztettük, ez a hang adja a bevezetését annak a beszámolónak is, amelyben tüdőrákja történetét mondja el az először látott idegennek, ám rajta keresztül a nyilvánosságnak, akár saját szakmai közönségének. Készségesen, önként vállaltan tárja fel a részleteket. Minden egyes kitérő után mérnöki pontossággal tér vissza alaptémánkra, követhető sorba rendezve el az eseményeket, a történések elemeit. Az elbeszélő teljes nyíltsággal említi azon momentumokat is, ahol úgy véli, valami talán elmaradt, ám, mint mondja, mégis minden sorsszerűen történt úgy, ahogy, és vezetett el napjainkig. Őszintén beszél a közeljövőre tervezett újabb műtétről, majd szinte egy lélegzetvétellel tér át a rá váró magánéleti kihívásokra, amelyek részleteit nagy örömmel osztja meg a kérdezővel.

        Habozás nélkül állt rá, hogy arcát, nevét adva beszéljen az általa ’megismert’ tüdőrákról – „ha bárkinek segíthetek evvel, újra fel kell idéznem mindazt, ami velem történt”, mondja a Magyar Régiség és Műtárgy Kereskedők Országos Szövetségének elnöke, Nagyházi Csaba.

        Derűs, inkább magas (vagy csak kissé korpulens?), friss mozgású, középkorúnak látszó (ő 67-nek mondja magát, tehát fiatal!) férfi a házigazdám, aki a vállalt feladatnak mindenképpen eleget akar tenni: úgy kívánja felidézni az elmúlt 5 év eseményeit, hogy tanulságot is szolgáltathasson másoknak. Érti a ’felkérés’ lényegét, hogy az egyeseknek tán riasztó betegséget úgy kell ’domesztikálva’, ’pacifikálva’ testközelbe hozni, hogy a nem érintett számára is érthető, sőt hiteles legyen az, hogy ő miért békés, nyugodt, miért bizakodó, miért akarja birtokán a kúria 18. századi freskóit megmenteni. Hogy miért végzi, végezteti „alázattal a feltárást, a felújítást”, miért tervezi, hogy bentlakásos képzőművészeti tábort indít majd hamarosan (4-5 éven belül) a somogyi dombok között. Hogy miért tárgyal erről tervezővel, polgármesterrel (beszélgetésünk alatt éppen mindkettő jelentkezett telefonon, napi ügyekben kérve tanácsát, véleményét, jóváhagyását).

        "Palackba" zárt üzenet

        Üzenete lényege azt megértetni, miért gondolkodik hosszútávra, néz előre, még akkor is, ha egy-egy kontroll-vizsgálat (mint találkozónk előtt két nappal), ha egy következő műtét megtervezése a professzorral (a megelőző napon) vissza is húzza a mába, a napi gondok közé, és emlékezteti a 2006 januárjában induló „kórtörténet” tényére, részleteire…

        „Talán messziről kezdem, és meglepődik, ha azt mondom, legalább 30 éve folyamatosan építkezem – részben azért is, mert nagy a család, 4 gyerekem van. De minden mindennel összefügg – betegségem lelepleződése szorosan kapcsolódik legidősebb lányom házának berendezéséhez. Elmondom, hogy derült ki az, amiről nem is tudom, mikor és miként kezdődött. Mivel műtárgyak között nőtt fel, a lovakat szerető, és tenyésztéssel foglalkozó lányom is kedveli a régi bútorokat. Szívesen vette hát, hogy termetes szekrényt szállítunk hozzá. Magam is segítettem, hogy a szép, és nagyon nehéz bútordarab ne sérüljön meg. Nyilván meghúztam magam! – ezzel intéztem el, amikor 2006 januárjában, a cipekedést követően fájni kezdett a vállam, karom. Megemeltem magam, majd elmúlik. De nem múlt el a fájdalom. Háromhónapnyi türelmi idő után megemlítettem egy orvosnak, aki beszámolóm alapján rábólintott a magán-diagnózisomra, és fizikoterápiát javasolt. Talán ekkor történt az első nagy mulasztás!” – kommentálja a történteket a műkereskedő.

        Talán igaza is van. Másnál, máskor is előfordult már, hogy a baráti kapcsolat elaltatja az orvosban a kötelező éberséget, gyanakvást, mérlegelést, körültekintést. Az ismerős reumatológus bízott a galériás intelligens helyzetértékelésében, s mivel egyéb tünetekről nem is hallott, egyértelműnek vette hát, hogy az ultrahang lelet a teljes valót mutatja. Nem is lehet másról szó ennél a stramm, munkabíró, jól terhelhető embernél - gondolhatta. Így nem készült röntgen, nem került sor belgyógyászati kivizsgálásra, másféle szakmai konzultációra.

        Elmulasztott esélyek

        „Itt biztosan nyerhettünk volna egy fél évet!” – utal a kezdetekre a veszteséget összegezve, és megemlít egy másik nyilvánvaló mulasztást is: emlékezete szerint hosszú-hosszú ideje nem vett részt tüdőszűrésen sem. Felteszi magának a ma már megválaszolhatatlan kérdést, a rendszeres átvilágítás eredménye ismeretében vajon mennyit lehetett volna nyerni – hiszen most is elismeri, tisztában van vele, milyen fontos a szűrés. Hallotta orvosaitól, hogy a mellkasröntgen-felvétel segítségével felismert tüdőrákosoknál a betegség stádiummegoszlása kedvezőbb, a sikeresen operáltak aránya pedig e körben akár duplája lehet, mint a már panasz, tünet nyomán diagnosztizáltaknál. Az önkritikus beszúrás után visszatérünk a fősodorba.

         Nagyházi Csaba


        Nagyházi Csaba festmény-, bútor-, műtárgy-, ezüst-, ékszerbecsüs, a Magyar Régiség és Műtárgy Kereskedők Országos Szövetségének elnöke. Az egyik legrégebben működő hazai régiségkereskedés és aukciós-ház: a Nagyházi Galéria ügyvezetője. A családi hagyomány folytatásaként létrejött galéria – 2009-ben ünnepelte 25 éves jubileumát. Számukra 1994. április 14 mérföldkő volt, ekkor debütáltak a hazai közönség és a szakma előtt, amikor a londoni Sotheby's közreműködésével és segítségével első árverésüket tartották. Azóta évi 10-12 (önálló katalógussal bemutatott) árverést tartanak, a műkereskedelem minden műfajával foglalkozva. Eredményeik között máig kiemelkedőként említik, hogy egy Tiziano festmény (Mária gyermekével és Szent Pál képében megjelenő donátorral) – 140 millió forintért, náluk talált gazdára.

        „Bár javulást nem vettem észre, szorgalmasan jártam a kezelésre, mígnem – sorsszerűen – történt valami váratlan. (A sorsszerűségre való hivatkozás visszatérően felbukkan a beszélgetésben.) Éppen a fizikoterápiáról jöttem, az ORFI környékén, a kis utcákban oly egyenetlen a kövezet – s mivel mindig annyi a programom, általában sietek. Aznap (2006. július 6-án) nyilván úgy rohantam, hogy közben nem néztem a lábam elé. Megbotlottam, majd elestem. Ösztönösen próbáltam kitámasztani, s mivel balkezes vagyok, a magam elé tartott bal kezemre zuhantam. Lehet, hogy az esés, az ütődés nem volt akkora, mégis óriási fájdalom nyilallott végig a karomon. Minthogy évekkel korábban egyszer már volt csonttörésem, szintén a balkezemen, a mutató és középső ujjam törött el, tudtam, ilyen fájdalmat illő komolyan venni. Így is tettem, igaz, nem azonnal. Beültem az autóba, bevezettem a galériába, ahol borogatni próbáltam a felkarom. De annyira duzzadt volt és a fájdalom oly kínzó, hogy feleségemmel még aznap visszamentünk az ORFI-ba. Ekkor készült karomról az első röntgen. Amikor ismertették a leletet, megmondták az eredményt, tudtam, ez a dátum, ez a nap örökre bevésődik az emlékezetembe. Július 6-án tudtam meg, hogy a bal felkarcsontomban (csontomon?) 6 centiméteres daganatot találtak. Az esés hatására azon a területen tört el a karom.

        Másodlagos csonttörés

        Ez nem ’egyszerű’ csonttörés volt, amit azonnal el kell látni, be kell gipszelni. Az én esetemben ez valójában most - kicsit - ráért, mert a szó több értelmében is másodlagos volt. Még aznap, ott, a reumatológiai rendelőben elmagyarázta a - történetesen sebész - ismerős orvos, hogy minél előbb, ha lehet, azonnal, ki kell deríteni, hol a primer góc, honnan szóródtak a ráksejtek a csonthoz.

        Megindult a szervezés, az egyeztetés, az időpontkérés. PET CT vizsgálatot végeztek, és 3-4 daganatot találtak a jobboldali tüdőcsúcsban. Talán két hétbe se telt, már a Kékgolyó utcai intézet visszatérő látogatója lettem.

        Akkor már azt is tudtuk, a műtétet nem javasolják, mert a legnagyobb, a 6 centis daganat rátapadt az aortára. Meglehetősen sokkoló módon közölte velem a doktornő, kockázatos onnan lefejteni, és azt is, hogy esetemben nincs értelme mérlegelni az egyik tüdőlebeny kivételét.

        A vizsgálatok gyors egymásutánja következett – a Kékgolyóban MRI meg csontszcintigráfia készült – földim, az ugyancsak debreceni születésű dr. Gödény Mária felügyelete mellett. A nyakkörnyéki nyirokcsomók biopsziáját viszont már a Korányiban végezték. Úgy vettem észre, a különféle szakterületeknek van egy-egy kiemelkedő specialistája, náluk a több eset alapján több tapasztalat gyűlt össze, tehát tőlük pontosabb vélemény várható. Ezért jártam több onkológiai ellátó-helyen is.”

        A július 6-át követő két hét a számvetés ideje volt – emlékezik Nagyházi Csaba. Nézem a szemét, keresem benne a könnyeket, az önsajnálatot, várom a drámai felütést, a nagy szavakat. Olyasmi vallomást, hogy az ember ilyenkor a poklok poklát járja meg, végigpergeti az életét, búcsúzkodik, minden szalmaszálba belekapaszkodna, mert azt hiszi, most jönnek az utolsó pillanatok, nincs menekvés, hiszen kimondták a halálos ítéletet. Oly sokan fogalmaznak hasonlóképpen, amikor végzetes, vagy „csak” súlyos betegséggel szembesülnek – de úgy látszik, Nagyházi Csaba ebben is egyedi.

        Derűs arccal, higgadtan bekap egy tablettát, udvariasan megjegyzi, reméli, nem fog zavarni, ha beszéd közben esetleg meg-megcuppan szájában, amint feloldódik. Nem tudom, a köhécselésre vett-e be ’torokőrt’, vagy az onkológiai gyógyszere lett esedékes. Később iszik egy korty vizet is, mielőtt elmondja, mit jelentett számára az a két hét.

        Számvetés után

        „Igen, nagyon mélyről indultam lelkileg. Őszintén elmondták, hogy amit nálam találtak, ez a bizonyos nem kissejtes ráktípus nagyon agresszív, és a csontáttét a végső stádiumot szokta jelenteni. Szembe kellett néznem ezzel a letaglózó információval, meg kellett birkóznom a rám szakadó tudással.

        Nem dugtam homokba a fejem! Amit csak lehet, meg akartam tudni a betegség(em)ről, a kilátásokról. Igen, olvastam, kerestem az interneten is, de legfőképpen kérdeztem és kérdeztem. Az orvosok pedig válaszoltak. Sokféle forgatókönyvet vázoltak, és az esélyek között rendre szerepelt az a lehetőség, hogy van jó megoldás. Megtanultam, mert sokat hallottam azt a fogalmat, hogy célzott terápia. Megnyugtattak a megismert adatok, hogy a célzott, biológiai daganatterápiás gyógyszerek bevezetése jelentős előrelépést hozott az utóbbi években. Elmondták, hogy már az előrehaladott tüdőrákban is jelentősen javítható a túlélés.

        Orvosaim tehát megnyugtattak, és persze mellettem állt a családom – támogatásukkal jóval  könnyebb volt mindent végigcsinálni. Az események felgyorsultak, mert amint befejeződött a kivizsgálás, a szakmában óriási presztízzsel rendelkező ortopéd sebész: Szendrői Miklós vette kezébe a gondozásomat. Megtervezte, hogy a bal felkar törött csontjából 11 centiméteres darabot kell kivenni ahhoz, hogy megszabaduljunk a ráktól érintett területektől.”

        A karműtét részleteiről is, műszaki képesítéséhez híven, szakszerűen számol be Nagyházi Csaba. Megjeleníti az elbeszélésben a műanyag bevonatú titánium implantátumot, amit velőűr méretének megfelelően választottak ki és rögzítettek a felkar egészséges csontvégeihez. 2-3 órásnak említi a műtétet, fél-mosollyal hárítja a kérdést, honnan is tudná, meddig tartott, elvégre ő végig aludt. A laikus hallgató jóval hosszabb időt feltételezne, komplikáltnak vélve a megoldást.

        "Megszerelt" karral

        Kiderül, a bonyolultságot nem is méri fel rosszul, elvégre a felkaron nagy a forgatónyomaték (ezt már megint a valamikori villamosmérnök magyarázza), olyannyira, hogy egy következő műtétnél az „erő karját” talán a könyökhöz kell majd építeni, hogy az élet terhelése nyomán ne lazulhasson ki ismételten a csontba csavarozott implantátum. Mert már kétszer megtörtént, és most harmadszor is erről van szó – ezt állapította meg a napokban készült felvétel. Felmerült, hogy a halvány jel a felvételen arra utalhat, a tumor terjedt tovább, de inkább csontelhalást (nekrózist) feltételeznek az orvosok, ezért a 10-12 milliméteres implantátumot 14-esre kell cserélni, és új rögzítési technikán gondolkodnak. Csontforgácsot juttatnának az implantátum tüskéire, hogy az szervesebben tudjon kapcsolódni a csontvégekhez – az ortopéd sebész külföldi szakmai útján a napokban osztrák, angliai kollégákkal fog konzultálni, hogy megtalálja a leghatékonyabb megoldást.

        Az első karműtét, 2006 nyarának végén, olyan jól sikerült, hogy 3 nap után talpra állt, készen arra, hogy elkezdjék a kemoterápiát. „A vizualitás, ami a műkereskedő, a becsüs életében hatalmas kincs, a kemoterápiás kezelés során rettenetesen nagy hátrány. Láttam az infúziós állványon lógó tasakot, és nem bírtam levenni a szemem a cseppekről. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy cseppenként folyik a szervezetembe a méreg! A sejtméreg. Nem arra gondoltam, hogy ez majd megöli a ráksejteket, hanem arra, hogy ez most engem mérgez.

        Nagy dózisban indult a kemo – 7 tasaknak kellett belém folynia. Minden kezelési ciklus 4 etapból állt – a lórúgásnyi adag után volt egy hét szünet, ezt követően kisebb adagot kaptam. Majd 2 hét pihenő után megint jött a nagy dózis. Nem fizikailag, lelkileg viseltem nagyon nehezen. Talán ezért szólt közbe a sors!”

        Már megint a sorsot említi, a sors kezét láttatja, pedig csak sajátos válságállapot alakult ki akkoriban az egészségügyi ellátásban – egyes kórházakban, egyes terápiás területek, csőd-közeli állapotba kerültek… Nagyházi Csaba és sorstársai arról értesültek, elfogyott a gyógyszer (vagy pontosabban kimerült az állami támogatás lehetősége) – így egyáltalán nem folytatódhatott a kezelés, vagy csak nagyon korlátozottá vált a gyógyszerhez jutás.

        „Én ekkor hátrébb léptem. Láttam azt a rengeteg kétségbeesett beteget a Kékgolyó folyosóján, akik az életükért küzdve rimánkodtak, versengtek, elkeseredetten harcoltak azért, hogy számukra mindenképpen folytatódhasson a kezelés. Nekem meg amúgy is elegem volt a zacskókból, a méregcseppekből, hát félrehúzódtam.”

        Ámulva figyelek, föl nem foghatom, hogy a lovagiasság, a szerénység, a lemondás vajon vezérlő elv lehet-e ilyen helyzetben. Aztán megértem, a helyzet kapóra jött annak, aki lelkileg különben is szabadulni szeretett volna már az infúziós kezeléstől.

        Talán Kovács Gábor, a Korányi főorvosa, meg Ostoros Gyula, a kezelőorvos szintén ezt értette meg, mert később is csak nagyon finoman próbáltak pressziót gyakorolni betegükre. De sikerült megértetni vele, hogy a nem befejezett terápia olyan, mintha kezelés nélkül maradt volna. A tumor-sejtekkel szembeni hatékony fellépéshez a kezelési tervben megszabott összes ciklusra szükség van. Nem lehet kiszállni, idő előtt feladni, abbahagyni, mert akkor nem várható eredmény!

        A visszavonuló lefújva

        Amikorra aztán elmúlt a mizéria, rendeződött a kezeléshez használt drága gyógyszerek sorsa, Nagyházi Csaba mégis ráállt a folytatásra. Kellő büszkeséggel a hangjában mondja ma is, talpon csinálta végig a két teljes ciklust, a nagy, meg a „figyelmeztető” kis dózisokat; kezelés után beült az autójába, és vitte magát soron következő programjára. Ám akkor is tudta, mégsem fogja végigcsinálni!
        Nem azért, mert elviselhetetlen, vagy kellemetlen mellékhatást tapasztalt volna. Szinte meg sem viselte őt a kezelés, a haját ugyan időlegesen elvesztette, de nem volt lázas, elesett, csak egyszer fordult elő az is, hogy fel kellett állnia az ebédlőasztaltól, mert hányingere támadt. Nem a kínoktól vagy a kínok elől menekült.

        Lelkileg nyomasztotta annyira az infúziós kezelés, hogy megmakacsolta magát. A harmadik ciklus kisadagját csak az orvos nagy rábeszélésére engedte magába, hogy ne vesszen kárba mindaz, ami addig a szervezetébe került – de eldöntötte, itt a vége. Az utolsó ciklusról végérvényesen lemond.

        „Feladtam – nem az életet, azt egyáltalán nem! Csak a kezelést. Azt mondtam magamban, lesz, ami lesz, a kemót semmiképpen nem csinálom tovább.”

        Következhetett a sugárkezelés, amiről úgy tudja, eredményes volt. „Bekockázták a mellkasom, és küldték rám, a daganatomra a sugarat.”  Ennél többet mérnöki figyelmével sem ragadott meg, valószínűsíti, hatásos volt – hogy a méretek hogyan változtak, erre nem tud egyértelmű választ adni. De nem ragadunk le ennél a pontnál. Kicsit elidőzünk viszont a kiegészítő kezeléseknél.

        „A feleségem foglalkozott avval, mi mindenre lehet még szükségem, mi lehet hatásos. Ő mondta, hogy jót tehet a vitaminkúra, a speciális étrend, az Avemar, a Béres cseppek. A sugárkezelés után kalciumot kellett szednem a nyelőcsövön mutatkozó elváltozásra. Az alternatív terápiák azonban soha nem terjeszkedtek túl azon a körön, amennyit ezek érnek. Meg sem fordult a fejemben, hogy az orvosok által ajánlott megoldásokat ne csináljam végig. Kivéve a kemo befejezését!”

        Másban betartja az utasításokat – félévente elmegy az ellenőrzésekre, megpróbálja értelmezni, mi az a 3 fázisú vagy a gallium izotópos csontvizsgálat, amit már a Kútvölgyiben csináltak. Azt figyelik, van-e újra daganatsejt a csontban, vagy nem támadt-e bakteriális fertőzés a velőűrbe vezetett tüske mentén. Előfordult, hogy nagydózisú antibiotikumos kezelésre volt szüksége, de aztán ez a helyzet is rendeződött.

        Nagyházi Csaba egyformán használja a két kezét. Nem látszódik, hogy az egyiket kímélné. Bevallja: csak nehezen képes tartani azt a szabályt, hogy kevéssé terhelje a balt, és 2 kilónál nagyobb súlyt ne emeljen vele. Ha úgy adódik, nem mérlegel, ösztönösen az ügyesebb kezével nyúl. Lett is ebből baja, mint fogalmaz, „ismét meg kellett szerelni a karomat”. Egyszer magasról kellett levennie valamit, és a szék, amire felállt, összerogyott alatta. Hogy ne zuhanjon le, balkézzel gyorsan megkapaszkodott, és avval tartotta meg egyensúlyát. Nem kellett volna? Tény, nem tett jót az implantátumnak ez a terhelés.

        A leginkább azonban azt fájlalja, hogy le kell mondania a pingpongcsatákról. Az ütéssel járó igénybevételtől ugyanis megfájdul a karja. Edzőpartnerei megértőek, bal kezükbe fogják az ütőt, őt meg arra kérik, tegye át a jobb kezébe, hogy egyenrangú küzdő-felek legyenek. De így elvész az élmény, az élvezet legnagyobb része. Egyszem unokája meg csak 2 éves, vele most még nem tervezheti a pingpongozást…

        Ezen a veszteségen filozofálunk egy sort, de nem túl komolyan, mert azonnal egyetértünk abban, oly sok élmény, siker van a pingpongon kívül is az életében. És micsoda elégtétel, hogy lám, elmúlt a szakma részéről érkező lesajnáló megbélyegzés is.

        Kezdetben, az első kezelések után azt tapasztalta, a műkereskedők világa leírja őt. Visszajutottak fülébe a pletykák, mit tart róla a többi aukciós ház vezetője. Ma már nem ugyanazt mondják. Újra maguk között érzik a ’ringben’ – látva, hogy jó kedéllyel, aktívan itt van a galériák világában. Megmaradtak hát továbbra is a szakmai sikerek. És itt a család.

        Az iroda falán lógó 2007-es naptárt látva, nem lehet nem kitalálni, felnőtt gyerekei babakori képe illusztrálja. Elég megemlíteni, hogy felfigyeltem a családi fotóra, a galériás leemeli a falról a négyéves kalendáriumot és végiglapozza, büszkén mutatva a három szép kislányt, amint fürdetésnél bámulják az utánuk ’ráadásként, bónusznak’ érkezett fiúcskát, aki ma a műkereskedelem művészeti és gazdasági csínját-bínját tanító iskolát végzi Londonban. „Nagy valószínűséggel ő lesz az, aki követni fog a szakmában.”

        Stigmák nélkül

        A szakma után újra visszatérünk a betegségtörténethez – újabb fogalmat ismerek meg: „letelt a szabadság”.
        Megtudom, arra céloz, hogy volt egy hosszú periódus, amikor „csak” D-vitamint és a további csontáttét-képződéstől védő tablettát szedett. Ám 2008 végén, az esedékes CT azt mutatta, mintha ismét növekedett volna a tumor. Ez a fejlemény megint fordulatot hozott, így éppen kapóra jött, hogy ekkor, 2009 folyamán, arról értesítette őt dr. Kovács Gábor, hogy a célzott terápia egyik újfajta hatóanyagát kezdhetné szedni, érdemes volna megpróbálni, nála milyen hatású. Nagyjából azt a szert szedhetné szájon át, amit különben infúzióban adnak.

        „Mintha rám szabták volna az új gyógyszert, gondoltam, amikor leírva is láttam az irodalomban, hogy az úgynevezett nem kissejtes tüdőrákoknál, ezek áttétes vagy helyileg előrehaladott formáiban alkalmazhatóak ezek a célzott biológiai gyógyszerek. A kezelési módszer nagy előnye, hogy a szájon át, tabletta formájában szedhető hatóanyaggal biztosítható az otthoni ellátás, nincs szükség a csak kórházban alkalmazható hosszú infúziós terápiára. Ezt tehát nekem találták ki (nekem találták fel).”

        Értelemszerűen belement, hogy vállalja ezt a típusú kezelést – sikerült beállítani az optimális dózist, ami nem vált ki nemkívánatos mellékhatást. A gyógyszer segítségével végül a kezelés stabilizálta állapotát.

        Korábbi műtétje után kereste a háborítatlan békét, mint fogalmaz, a lelki kompenzációt, azt a helyet, ahol sem a szomszéd kutyák hangja, sem a bulizós fiatalok zaja nem hallatszik át, nem zavarja meg a regenerálódás, a felépülés befelé néző nyugalmát.

        „A sors kegyes volt” – utal megint, immár harmadszor is a sorsra Nagyházi Csaba. Balatonszemes, Fenyves környékén 20-30 kúriát is megnéztek, míg aztán 2007 decemberében eljutottak Alsóbogátra, és megtalálták a szinte épen maradt 18. századi kúriát. A házat irodának használta egy környékbeli tsz. Megóvták az állagát, a belső elválasztó falakkal nem tették tönkre a padlót sem. Egy helyen leomlott ugyan a mennyezet, de ezt a romos képet azonnal feledtette a látvány, amint egy zalaegerszegi restaurátor barátja - zsebkésével meglazítva a festék-rétegeket -, eredeti secco képet varázsolt elő.
        „Azóta azt is megláttuk, 1771-re datált Dorfmeister kép van ott a mészrétegek alatt!”

        Szép terek, tágas, száraz boltozatos pince, jó akusztika. Zenei témájú freskótöredékek a ’nagyszalonban’. A színházteremben 100 nézőt lehet elhelyezni. Már tartottak itt hangversenyt, a kaposvári zenede hallgatóinak felléptével. Ihlető a táj, a sors is arra teremtette, művésztábort kell ide telepíteni. A hatalmas magtár, mintha kiállító teremnek épült volna. Az istálló, a melléképületek kínálják magukat, hogy panzió legyen belőlük, ahol el lehet szállásolni barátot, vagy fizetős vendéget – mert a bevételre szükség lesz a birtok fenntartásához, a biogazdaság kialakításához.
        Tervek, ötletek, a távlatok, a jövő felvázolása. 

        „Nyilván ez a pezsgés tartja távol tőlem a negatív gondolatokat. A kemoterápiás kezelések alatt együtt voltam Pege Aladárral. Fejtől-lábtól egyszerre kaptuk az infúziót. Tudtam, hogy kiváló zenész. De azt is tudtam róla, erős dohányos volt, tehát sokat tett azért, hogy utolérje őt ez a betegség. Megjegyzem én világ életemben menekültem a füst elől, ő viszont, így vettem észre, még akkor is visszavágyódott a füst világába. Mást nem tudtam meg róla később sem. Úgy él emlékezetemben, amint állandó társaságként, körülötte, mellette volt a felesége. De ő maga mintha már nem lett volna ott. Időben párhuzamosan küzdöttünk Cseh Tamással is. Barátokon keresztül próbáltam érdeklődni, mi van vele. Ő azonban magába zárkózott. Ő is feladta. Ez az óriási különbség közöttünk.”

        A két híresség felidézése óhatatlanul újra esélyt ad a filozofikus gondolatokra. Arra például, vajon igaz lehet-e, hogy akit megcsap az elmúlás szele, átrendezi belső világát, értékrendjét, esetleg hívő lesz, másképpen közeledik a valláshoz, az emberekhez, a tűnőben látszó élethez?

        „Mivel debreceni, református gyökerű a családom, gyerekkoromban nem volt nehéz feladat részt vennem azon az iskolai versengésen, melyen azt mérték össze, ki ismer, ki tud felidézni több igét. Meg is nyertem a versenyt, ám ez csak memóriagyakorlat volt számomra, és mondhatom, ettől függetlenül vásott gyerekként, lyukas kulcsba fújva ijesztgettük barátaimmal az embereket az utcán.”

        E pontnál kézenfekvőnek látszott volna kitérni a gyerekorra, majd áttérni édesapja gyűjteményére, a pályaválasztásra, végül a műkereskedelembe való sodródására, meg persze a tárgyakra, a műtárgyakra, a kincsekre – de erre már több okból sem kerülhetett sor.

        Nem ez volt találkozónk célja és témája, de különben sem maradt volna rá idő. Azt sem tudtuk megbeszélni, mit gondol a hitről: így utólag azonban a mérnöki indíttatású Nagyházi Csaba szavai alapján magamban úgy zárom le ezt a kérdést, hogy a tudományos alapokon gondolkodó ember is eljuthat a transzcendentálisig. De úgy vélem, ő személy szerint inkább odáig jutott, hogy gyakran említi a sorsszerűséget – a véletlennek fontos esélyt, szerepet ad az életben, különösen saját életében. Nem erősítheti meg, mert ez már nem került szóba közöttünk. Letelt ugyanis a beszélgetésre szánt idő, legalább is így érezhette a galériást nyilván féltve óvón, figyelmeztetőn az irodába betoppanó felesége.

        Nem lenne most már idő körülnézni a szomszédos szobákban, bármennyire hívogató volna is a rendkívüli tárlatlátogatás – de néhány telefonhívás kényszerszünete alatt erre már nyílt esély. Így élénken emlékezem az ottani berendezésre, a csillárra, szőnyegekre, metszett kristályokra, a padlón sorakozó vagy falra akasztott képek hangulatára.

        A képbe dermedt bodzafa ágai

        A lépcső tetejénél búcsúzunk. Arra kérem vendéglátóm, ha nincs dolga az eladótérben, ne kísérjen le. Örülök neki, hogy kapva kap a lehetőségen. Megáll, s amikor búcsút int, még utánam küldi a mondatot: „Adja ég, hogy megláthassa a bogáti koncerttermet!”

        Lefelé menet még elgondolkodom azon, rendben van-e, hogy csigalépcsőn lehet feljutni az irodájába. Otthonról küldött levelemben meg is kérdem, nem kellemetlen-e ezen a sok lépcsőfokon felmenni napjában akár többször is? Nem fogy-e ki a levegőből?

        Már szét sem nézek a lenti termekben, bármilyen csáberővel bír a számtalan szépséges tárgy. A vitrinek között bóklászó vevők, érdeklődők háta mögött behúzott nyakkal távozom.

        Magammal hoztam azonban és élénken őrzöm az emelt fővel búcsúzó műkereskedő képét, aki az elmúlt 40-45 év során ezt a sok kincset összegyűjtötte. Aki számtalan tárgy sorsával kötötte össze a maga sorsát, megőrizve mindegyik - keletkezésének, gyűjtésének - egyedi történetét, és aki számtalan nagy ívű tervet hordoz még magában. Amely tervekről, úgy vettem észre, szívesen beszélt és beszélne még. Mert talán legfőbb jellemzője a pozitív előre nézés, a távlatos gondolkodás.

        Jut eszembe, mennyi fel nem tett kérdés és kimondatlan válasz, meg elmaradt fotó ’fémjelzi’ emlékeimben azt a délelőttöt. Nem láthattam a képeket a bogáti ajtókeretbe nőtt bodzafákról vagy a Dorfmeister szignó előbukkanásáról, holott az el-elkalandozó beszélgetésben ígéretet kaptam rá. Ahogyan a kúria bemutatására is.

        Van hát miért visszajönnöm még ide, mondom magamnak e sorok írása közben is. Lesznek újabb beszélgetéseink Nagyházi Csabával, és remélem, a következő találkozónkon a budapesti aukciós ház újabb eseményei mellett a somogyi kulturális központ, a művésztelep jövője lehet majd a fő témánk, és semmiképpen sem a célzott kezelések, a biológiai terápiák rejtelmei, a tüdőrák különféle „arcai”…

        (Fazekas Erzsébet)

        Legutóbb frissült: 2011.02.01 14:10

        Egészség? Betegség?

        Nézze meg a WEBBetegen!

      • Legfrissebb cikkek
      • Önök ajánlották
      •  


        Szóljon hozzá ön is!




        Hozzászólások (0)