• A mérgező családokban élő gyermekek örök sérüléseket cipelnek

        Szerző: WEBBeteg - Balogh Mária, újságíró

        A felnőttek többnyire azt a mintát követik, amit gyermekként szüleiktől láttak, amivel erősítették önbecsülésüket, testi, lelki fejlődésüket, vagy épp amivel romba döntötték önértékelésüket, a reményt arra, hogy önállóan is értékesnek érezhessék magukat. A szülők folyamatosan azon igyekeznek, hogy a nekik megfelelő, kedvező helyüket megtalálják az élet számos területén.

        A szerencséseknek sikerül is, mert megküzdenek érte, vagy olyan családi háttérrel, indíttatással rendelkeznek, ami eleve lépéselőnyt ad „törött szárnyú” társaikhoz képest, akiket nem hordozott a sors a tenyerén, s megszenvedték a felnőtté válást már kisdedkoruktól. Utóbbiakat valószínűleg úgynevezett mérgező szülők neveltek, frusztráltak, s tartottak gúzsba kötve különféle rossz, érzéketlen, zsaroló, önző személyiségvonásokkal. A túlzott szigorral vagy épp a végtelen közönnyel, oktalan bántalmazással, kicsinyléssel dicséret, ösztönzés és törődés helyett. S amikor a felnőtté cseperedett gyermek szeretne kitörni a börtönnek tartott családi „idillből”, újabb zsarolással elbizonytalanítják mérgező szülei: „Ez a hála azért, mert felneveltünk? Itt hagysz magunkra, nem fogsz törődni velünk? Hálátlan kölyök!” Kezdetnek legyen elegendő annyi: a békés viszonyt őrizzük meg szüleinkkel, ne fordítsunk hátat nekik soha, de ne mondjunk le arról, hogy az álmainkat megvalósítsuk.

        Hirdetés

        Beszélgetőtársam nevét kérésére megváltoztattam, bár szerinte teljesen mindegy, hogy mit írok, mert az édesanyja két elemit végzett és pszichiátriai beteg, az apja pedig lesüllyedt alkoholista, aki remekül érzi magát a tanyájuk víz és villany nélküli házszerű építményében.

        Három hétig altatták anyámat a pszichiátrián, amikor kiderült, hogy apám a szomszéd faluban élő roma nővel csalja, és két közös gyerekük van – kezdi „Józsika” mondandóját, ami mindenkor van neki, csak ritkán talál olyan személyt, aki szívesen hallgatná kesergését. Így folytatja: - Apám soha nem dolgozott egyhuzamban két évet sem, segélyen él, anyám rokkantnyugdíjából, és azokból a járulékokból, amit a betegségei után kap. Mondjak egy szép emléket? – kérdez vissza, és kesernyésem mosolyog. - Emlékezetes marad a ballagásom napja, ami épp a 18. születésnapomon volt. Mindenkinek elegánsan felöltözve érkeztek a szülei a nagyváros neves gimnáziumába, ahol olyan osztályba jártam, amelyikben nehézsorsú, de tehetségesnek mondott diákok tanulhatnak a mai napig is. Apám az otthoni elnyűtt munkásnadrágjában jött, kitaposott tornacipőben és zsírfoltos, izzadságszagú trikóban. Anyám szegény az eszét nem tudta a sok pszichiátriai gyógyszerek miatt, apám vezette, mint egy elmebeteget. Ő otthonkában jött és műanyag strandpapucsban. Nekem volt rendes ballagó öltönyöm, mert a pótcsaládom, a pártfogóim mindig, mindenben a gondomat viselték. Végül így készült el a szánalmas családi fotó azzal a számomra kedves telefonnal, amit évekkel ezelőtt a kollégiumi nevelőktől kaptam az ottani alapítványon keresztül.

        „Emlékezetes” fotónak képzelem, ami örökké a múltadra emlékeztet és aminek hatása alól nem tudsz szabadulni.

        Ez pontosan így van! - vágja rá, és megmutatja a fotókat. Sírás fojtogat. Őt már nem. – Itt látható a világ egyik legszánalmasabb családja. Anya, apa és „Józsika”, mint a hülye gyerek, akibe ezt verte az apja, hol részegen üvöltve, hol agresszív módon nadrágszíjjal. Anyám sosem tudott megvédeni, nem volt ereje vagy elég esze, bátorsága hozzá. Apám ezen a ballagási napon is mattrészeg volt, fogatlanul vigyorgott minden képen. Akkor mondta el, a közeli cukrászdában – amire a „pótcsaládomtól” kaptam zsebpénzt –, hogy dehogy akarták ők, hogy megszülessek. Aratásidőben napszámban dolgoztak mindketten a falujukhoz közeli határban, és... nem részletezem, hogy adta elő apám a fogantatásom körülményeit. Majd már gömbölyödött anyu hasa, amikor rájött, hogy terhes velem, nem tudott elvetetni. Így születtem meg, ennek a két embernek az életébe, akik ma sem tartanak semmire, és ha a Debreceni Egyetemről haza kell mennem a tanyára, olyan, mintha egy rémálomba cseppennék.

        - Muszáj hazamenned, illetve oda, hozzájuk a rémséges tanyára?

        - Nem muszáj, de valami hazahúz két-háromhavonta, aztán a következő utam a pszichiáteremhez vezet, mert lehúznak, és nem bírok kitörni ebből a nyomorult világból. Enyhe antidepresszánst is szedek. Joghallgató vagyok, rengeteget tanulok, de munkát is vállalok mellette, hogy mindig vigyek haza valami tartós élelmet, tisztítószert, és apró meglepetést anyámnak. Ő olyan, mint egy gyerek. Csak éppen 38 éves, de hatvanhétnek látszik. Korán megesett velem ott az árokparton.

        - Örülnek neked, ha viszontlátnak, főz édesanyád, beszélgetsz velük, érdeklődik apád felőled? 

        - Dehogy főz, néha azt sem veszik észre, hogy megérkeztem. Megszoktam ezt is. Ha apám meglát, mindig ugyanazt a történetet kell hallgatnom a szánalmas kinézetemről, a mulyaságomról, arról, hogy milyen anyaszomorító vagyok, mert magukra hagytam őket, és nem adok haza több pénzt, nem tartom el őket. Néha azt érzem, mentálisan ők tettek beteggé, és a nekem segítő tanárok, nevelők csak szánalomból foglalkoznak velem. Aztán elszégyellem magam, mert ők túl jó emberek ahhoz, hogy ne őszintén és szeretetből cselekedjenek és kövessék a sorsomat.

        - Mi a legnagyobb vágyad, ami boldogabbá tenne? – kérdezem.

        - Néha azt hiszem, az a lány, aki tetszik nekem, de tudom, hogy a terhére van minden üzenetem, én pedig mégis örökké írok neki. Szóval, belenézek a tükörbe, és rájövök, hogy miért nem akar találkozni velem. Lehangoló lehetek. Örülnék, ha sikeresen elvégezném a jogi egyetemet, és a saját lábamra állhatnék pár év múlva, de a csodás támogatóimat nem szeretném elveszíteni. A szüleimet sem, mert iszonyatos bűntudatom lenne, ha magukra hagynám őket, pedig pontosan tudom, hogy ők tettek beteggé és kishitűvé. S alapvetően az sem érdekli őket, hogy élek, vagy halok-e ebben a furcsa világban.

        Ahogy a pszichológus látja

        - Azt vallom, ami nem megy, azt nem szabad erőltetni! A remek családképet sem kell indokolatlanul fenntartani, ha az inkább mérgező, megbetegíti egyes családtagok életét, testi, lelki egészségét. Ha több a sérülés, a felesleges fájdalom, hagyjuk az álszent családképet pihenni – sorolja Kocsis Boglárka klinikai szakpszichológus, s hozzáteszi: - Családpárti vagyok, így nyomban leszögezem, nem minden konfliktushelyzet menthetetlen. Vannak olyan időszakok, amikor megfárad a felnőtt gyermek és a szülők kapcsolata, vagy csak az egyikkel. Lehet, hogy a kelleténél hosszabb ideig fojtottak el olyan sérelmeket, amelyekről azt gondolták, felesleges beszélni róluk, mert vita lenne a vége, vagy azért, mert beszéltek már róla többször, de hiányzott a kompromisszum, nem volt egy kívülálló harmadik fél, aki kordában tartotta volna a problémák tisztázását. A félreértések, a sérelmek felemlegetése újabb sértődéseket eredményeznek. Ha él a szeretet, az egymásra figyelés önzetlen igénye, akkor nem szabad elengedni a család összetartásának lehetőségét. Azt is fel kell ismerni, mikor válik elviselhetetlenné az összeférhetetlenség. Azt viszont ne feledjük, a család olyan kötelék, olyan kapocs, amit nem szabad egy könnyed mozdulattal eldobni. A család a mag, mindennek a kiindulópontja, a közepe. Ráadásul agresszióra soha nem szabad hasonlóképpen válaszolni.

        - Vagyis akkor érdemes a megbocsátás felé tekinteni, ha annak mindkét fél értelmét látja, tesz is érte, és képes a felnőtté vált gyermek a korábbi „mérgező” szülői viselkedést elengedni?

        - Tisztázni kell minden félreértett vagy sértőnek, megalázónak tekintett helyzetet. Ebből kell kiindulni. A legideálisabb az lenne, ha a gyermek a múltjában megtörtént bűntudatkeltést, kicsinyítést, önbizalomhiányt, a szeretetlenség érzés mételyét hátra tudná hagyni, ha a gyermek a gyógyulás felé tart, nem szabad örökké a múlt keservén gondolkodni. A korábban mérgező, zsaroló, bántó szülőre tekintsünk úgy, mint akinek felnőttkorunkban adunk egy új esélyt ahhoz, hogy helyre hozza a végtelenül bonyolult „botlását”. Amennyire lehet, igyekezzünk békét kötni a szüleinkkel, mert a lezáratlan vagy megszakított kapcsolat keserűsége ugyancsak mérgező érzéseket válthat ki, ami semmit nem visz előre, senkit nem tesz boldoggá.

        - Akkor is a megbocsátás felé kell tartani, ha valakinek vélhetően az apa oktalan szigora, agresszivitása miatt ment tönkre a lánya önértékelése, a férfiakhoz való ambivalens viszonyulása? Ha az apa verte a lányát és az édesanyját is megalázta, s ezt tűrni kellett, akkor is jár a megbocsátás az apának?

        - Ezt mindenki maga érzi, de ez igen súlyos probléma, amit sajnos napjainkban is látens módon élnek meg a nők és lánygyermekek, ami örökre tönkreteheti a nőiességük elfogadását, az önbecsülésüket, helyes önértékelésüket, és valóban megmérgezi a férfiakhoz való viszonyulásukat. Az ehhez hasonló traumán átment nők vagy kiszolgáltatottá válnak és társfüggők lesznek, vagy képtelenek hinni, bízni az „erősebb” nemben. Vélhetően én elmormolnék néhány megbocsátó imát apámért, de nem erőltetném a kapcsolattartást vele felnőttkoromban. Örökké az járna a fejemben, hogy az apámban képtelenség megbízni.

        Milyen ismérvei vannak a mérgező szülőknek?

        - Tipikus vonásaik: a félj tőlem, de fenntartások nélkül szeress bánásmód. Az így nevelkedő gyerekek már a kulcscsörgéséből, a léptekből tudják, hogy melyik szülő tér haza és milyen hangulatban. Nem mondják, de érzik, hogy görcsbe rándul a gyomruk. Tipikus mérgező szülői módszer, amikor azt várja, hogy a gyermeke foglalkozzon vele, figyeljen rá, hallgassa meg a problémáit, de jogokkal nem ruházza fel, sőt felhánytorgatja a legkedvesebb, legodaadóbb emlékeket is. Gonoszkodó viselkedés, amikor azt hajtogatja a szülő, hogy legyél a legjobb mindenben, de sose hidd, hogy különleges vagy, ne bízd el magad soha. Ezeket a gyermekeket alig dicsérik vagy soha sem. Bizonytalanok és boldogtalanok, kisebbrendűségi problémákkal küzdenek szinte egész életükben. Ehhez hasonló, tipikus mérgező szülői magatartás jellemvonása: rossz vagy, szomorúságot okozol örökké, de ne is akarj jól viselkedni, mert nem hiszek neked! Vagy amikor külföldi karrier szólítja a tehetséges felnőtt gyermeket egy másik országba, kitör a pánikroham a szülők részéről és egyre csak azt hajtják, hogy milyen hálátlan és szívtelen a gyermekük. Nem lelkesítik őket, hanem bűntudatot keltenek bennük. Ezeknek a viselkedéseknek az elhatalmasodását ne engedjük, álljunk ki magunkért és beszéljük meg a problémáinkat a szüleinkkel. Ne büntessük őket, és határozottan, de tisztelettel kérjük meg, ők se tegyék ezt.

        Forrás: WEBBeteg
        Szerző: Balogh Mária, újságíró

        Szakértő: Kocsis Boglárka, klinikai szakpszichológus

        Módosítva: 2020.01.17 13:03, Megjelenés: 2020.01.17 13:03
      • Cikkajánló

        Derékfájás

        Derékfájás

        Dr. Zsuga Judit

        Tanácsok a megelőzéshez. Hogyan tarthatja hátát egészségesen és erősen?

        Kipirosodott könyök

        Kipirosodott könyök

        Dr. Ujj Zsófia Ágnes

        A könyök területén észlelhető bőrelváltozások hátterében több betegség is állhat.

        Lányoknál gyakran nehezen ismerik fel az autizmust

        Lányoknál sokszor nem veszik észre vagy hibásan diagnosztizálják az autizmust, mert annak előfordulása sokkal gyakoribb a fiúknál.

        Amikor a lélek betegíti meg a férfiak testét

        A férfiak az erősebb nem képviselői, de számos tekintetben sokkal gyengébbek, érzékenyebbek, mint a nők, csakhogy problémáik kifejezésére ritkán találnak jó megoldást. Ha az egészségükről van szó, hamarabb nyúlcipőt húznak, és messze elkerülik az orvosi vizsgálatokat, vagy épp a bolhából is elefántot csinálnak, és olykor vélt, szerintük létező panaszaikkal orvosok sokaságát keresik fel.

        A tévénézés hatása - Ez történik a gyerekekkel

        Vitathatatlan, hogy a tévénézés és az iskolai, illetve tanulási eredmények közt szoros összefüggés mutatható ki. Azoknak a gyerekeknek, akiknek a szobájukban van tévékészülék, rosszabb az olvasási-, matematikai- és felfogóképességük, mint kortársaiknak.

        Az egyszülős családban nevelkedő gyermekek is teljes értékűek

        Az egyszülős családban nevelkedő gyermekekből is éppúgy válhat egészséges lelkű kamasz, ifjú, majd felnőtt, mint a hagyományos családmodellben cseperedőkből. Akár az anya vagy az apa neveli válás után csemetéjét, nem légüres térben élik a mindennapjaikat, sőt megtörténik, hogy sokkal nagyobb figyelmet és nyugodtabb légkört tud a válás után nyújtani a gyermekét egyedül nevelő szülő.

        Hogyan tegye bababiztossá a Karácsonyt?

        A karácsony a fénylő díszek, csillogó fenyőfa és gyertyák szezonja - melyeket nézni is gyönyörűség, ám sokkal izgalmasabb megfogni, különösen egy kisgyermeknek!

        Gyermeket nem magunknak szülünk

        Arra mindenki viszonylag hamar rájön, hogy hiába a sok szakirodalom, könyvből nem lehet gyereket nevelni. Minél több előfeltevéssel indulunk, annál nagyobb csalódások érnek. A nevelés alapelvei I.

        A gyermek jogai: kapcsolattartás, tájékoztatás

        Az ellátásra kerülő gyermeknek joga, hogy értelmi képességének és pszichés állapotának megfelelően számára is megfelelő tájékoztatást kapjon. A szülőnek joga az egészségügyi dokumentáció megismerése, amelyről saját költségen másolatot kérhet.

        A gyermek jogai: ellátás és méltóság

        Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény alapján egészségügyi ellátásuk során a gyermekeket is megilletik ugyanazon jogok, mint a felnőtteket. A különbség ezen a téren csupán a jogok tartalmában mutatkozik meg.

      • Kérje ingyenes cikkértesítőnket! Amennyiben szeretne azonnali értesítést kapni a témában születő új cikkekről, adja meg az e-mail címét. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.