Kutat és gyógyít - portré egy fiatal professzorról

Dr. Szekanecz Zoltán fiatal professzor, a DEOEC III. számú Belgyógyászati Klinika Reumatológia Tanszékét vezeti és akadémiai doktor. Kisgyerekkora óta mindig is orvos szeretett volna lenni, így a szokásos "tűzoltó leszel, s katona" nála szóba se jött. Keveredett pedig benne a természettudományos és a humán érdeklődés.

– Édesapám körzeti orvos, részben jelenleg is aktív. Már 5-6 éves koromtól láttam, hogyan dolgozik, sokat mesélt, és lényegében azóta folyamatosan orvos szerettem volna lenni.

Édesanyám matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár, magam is több tanulmányi versenyen vettem részt, a matek mindig is érdekelt. Nagymamám viszont nyelvész volt, a nyelv, az olvasás szeretete, a humán érdeklődés tőle „érkezett”.

Fiatalon lett professzor, akadémiai doktor, tanszékvezető. Az egyetem alatt is folytatott tudományos munkát, ami megalapozta a mostanra elért eredményeket?
– Az Anatómiai Intézetben Módis László professzor keze alatt diákköröztem, az ízületi porc fejlődését kutattam.

Mindig is emlegetem, hogy ritka az ilyen egyenes, koherens tudományos karrier, hiszen már egyetemistaként a mozgásszervrendszer fejlődésével foglalkozhattam, később pedig reumatológus lettem: ez igazán szerencsés folytatás.

Miért éppen ez a szakterület lett a kiválasztott?
– Engem mindig a gyógyítás és a kutatás egysége érdekelt.

A reumatológia, melynek nagy része immunológia, olyan terület, amely talán a leggyorsabban fejlődő, legtöbb új eredményt adó tudományággá vált az elmúlt évtizedben. Így amellett, hogy kedvem lelem az ilyen betegek gyógyításában, számos tudományos területen kutatunk a gyulladásos, autoimmun ízületi megbetegedések területén.

Ugyanakkor olyan modern gyógyszerek is elérhetővé váltak (biológiai terápia), melyek direkt módon az immunrendszerre hatnak: ez képezi legtökéletesebben a kutatás és a napi alkalmazás egységét. A választásban segítségemre volt Szegedi Gyula professzor, aki iskolateremtőként évtizedek óta az immunológiával foglalkozik. Nála kezdtem klinikai karrieremet, és ez nagyban meghatározta annak kimenetelét is.

Mennyire gyakori, hogy valaki 40 éves korára professzor legyen? Milyen érzés?
– Nem én voltam az egyetemen a legfiatalabb, de nagyon felemelő érzés. Amikor diák, majd fiatal orvos voltam, tényleg az volt a „normális”, hogy az ember 60 évesen lett professzor, ha egyáltalán az lett.
Persze épp Szegedi professzor törte meg ezt, hiszen ő 40 alatt lett az. Különösebb változást nem érzek, csinálom a napi munkát, de mégis jó érezni, hogy a végzés óta eltelt 20 év kemény munkája nem volt hiábavaló.

Milyen a konkrét kapcsolata a betegekkel? Alakult-e ki valaha is barátság valamelyikükkel?
– Nyilvánvaló, hogy a konkrét kapcsolattartás valamelyest csökkent, hiszen napjaim nagy részét vezetői feladatok és a tanszék koordinálása teszi ki. De rendszeresen vizitelek, hetente egyszer szakrendelek, és továbbra is felügyelek 7 ágyat az osztályon.

Barátság pedig többükkel is kialakult. Ez mindig nehéz, vigyázni kell, hogy az orvos-beteg kapcsolat szakmai részét ne befolyásolja. Másrészt a családban is többen a „betegeim”, ami persze megint csak érdekes szituációt jelent.

Mennyire (hamar) fásul el az orvos a körülmények, a közéleti helyzet, az emberi türelmetlenség erősödése miatt?
– Bár ezt mindenki a társadalomra fogja, de az egyén szerepe fontosabb. Kétségtelen, hogy a jelenlegi helyzet nem kedvez a szépen ívelő karriereknek, az egyéni ambícióknak, így több fiatal kollégán is látni a kiégettség jeleit. De ma is azt tartom, hogyha valaki hivatásként éli át munkáját, újabb és újabb célokat tűz maga elé, akkor biztosan talál olyan területet, ahol a fásultság elkerüli. Nagyapám, aki 96 évesen halt meg, még 90 fölött is minden évre előre tervezett, tőle sok optimizmust tanultam.

Ars poeticám: mindig legyen olyan terület, ahol jól érzed magad. Van, hogy a munkahelyeden megbántanak, akkor otthon a család jelent megnyugvást. Volt életem korábbi szakaszában, hogy magánéleti csalódás élt, akkor bementem a laborba és éjszakáig dolgoztam.
Kell tehát, hogy valamelyik szférában feltöltődjön az ember, a monoton „hajtás” mindenképp kiégettséghez vezet. Én szerencsére örömömet lelem a családomban. Párom lakberendező, örömmel követem munkáját, mert az is felüdülést jelent.
Tízéves fiam és nyolcéves lányom általános iskolások. Mindketten kosaraznak, fiam zongorázik, lányom táncol, öröm nézni őket!

(WEBBeteg - B. Gergely Krisztina)