Miért jó énekelni? - Az éneklés pszichés vonatkozásai

Az emberi hang egy mindenki számára hozzáférhető hangszer. A saját hangunk és szüleink hangjának élménye a legkorábbi tapasztalataink közé tartozik.

Mielőtt egy kisgyermek megtanul beszélni, már az úgynevezett nyelv előtti ábécé rendszerében képes kommunikálni az édesanyjával. Ez a fajta nonverbális kommunikáció, a játék a hangszínnel, hangmagasággal, hanglejtéssel, hangerővel és tempóval, megegyezik a zene kifejezőeszközeivel.

A beszélni még nem tudó kisgyermekek gyakran éneklésszerű gőgicséléssel „beszélnek” a nagyvilághoz, és láthatóan élvezik, ahogy megismerik a hangadás széles tartományát. A beszéd és éneklés közös eredete lehetővé teszi a zene különféle formáinak felhasználását a nyelvi fejlesztés érdekében.

A zene hatása a fejlődésre

Nincs külön „zenei agyunk”, mely kizárólagosan a zenei képességekért lenne felelős. A zene létrehozását és feldolgozását több agyterület végzi, melyek elsősorban más feladatok ellátásáért felelnek. A zene által aktiválódnak és képesek fejlődni ezek az agyterületek, így egyéb képességeket is kedvezően befolyásol, melyek szintén ahhoz az agyterülethez köthetők. A zenei tevékenységek maradandó változásokat idéznek elő a fiatal idegrendszerben anatómiai és élettani szinten, közvetve a kognitív funkciók fejlődésére is hatást gyakorolnak.

A zenészeknek nagyobb a zenei hangokat és a nyelvet feldolgozó agyterülete, mely egyben az egyik beszédközpont is. Ez magyarázza a zenészek jobb teljesítményét nyelvi memória feladatokban és az érzelmek verbális kifejezésében. A zenetanulás tehát hozzájárul, hogy jobban tudjuk kifejezni magunkat, pontosabban emlékezzünk, és könnyebben sajátítsunk el új szavakat vagy egy idegen nyelvet. Éneklésre és zenehallgatásra azért is szükségük van a gyermekeknek, mert mozgásra és hangutánzásra serkenti őket. Továbbá olyan érzelmeket vált ki belőlük, mely sokoldalú fejlődésüket biztosítja.

Az énektanulás során az első feladatok közé tartozik a helyes, tudatos légzés kialakítása. A légzőgyakorlatok végzése nemcsak a megfelelő énektechnika elsajátításához szükséges. Mivel a lassú, kontrollált, mélyhasi légzés a relaxációs technikáknak egyaránt az alapját képezi, így hosszú távon a stresszel való megküzdést, a feszültségcsökkentést és a szorongásoldást is segíti. A légzéstechnika automatikus beépülése és alkalmazása hozzájárul az általános izgalmi (arousal) szintünk alacsonyabb szinten tartásához. Ez segít minket abban, hogy konfliktusos helyzetekben ne veszítsük el a fejünket és ne árasszanak el minket az érzéseink-indulataink, hanem nyugodtabban, higgadtabban, hideg fejjel tudjuk átgondolni a lehetőségeinket még egy váratlan helyzetben is. Emellett folyamatosan figyelni kell a helyes test- és fejtartásra, mely hozzájárul az izmok és csontozat egészséges fejlődéséhez.

Összességében tehát elmondható, hogy a zenetanulás előnyösen hat a figyelmünkre, koncentrációnkra, memóriánkra, kommunikációnkra, kifejezőképességünkre, logikánkra, téri tájékozódásunkra, mozgáskoordinációnkra, időszervezésünkre, idegen nyelvek tanulására és matematikai képességeinkre. A zenei képzés továbbá növeli a kreativitásunkat, problémamegoldó- és alkalmazkodóképességünket, önbecsülésünket, belső kontrollunkat és emocionális érzékenységünket. A zenét tanulók ráadásul empatikusabbak, toleránsabbak és befogadóbbak is zenét nem tanuló társaiknál.

A zenei tevékenységek egyéb pszichológiai hatásai

A zenei tapasztalatszerzés magzati korban, a születés előtti időszakban kezdődik. A fül már az első terhességi héten látható mikroszkóp segítségével, a belső fül pedig az ötödik hónap után teljesen kialakul. A magzat ezután szívritmusváltozással és pislogással képes reagálni az akusztikus ingerlésre. Azoknak a babáknak, akiket magzati létük során zenei ingerek érnek, hallásuk érzékenyebb, beszédfejlődésük gyorsabb, intenzívebb az interakció köztük és szüleik között, valamint érzelmileg is kiegyensúlyozottabbak. Születésük után a magzati korban megismert zene hallatára mosolyognak, megnyugszanak és könnyebben elalszanak, ami a szülők számára is nagy segítséget, egy bármikor rendelkezésre álló eszközt jelent.

Az anyák síró gyermeküket ösztönösen nyugtatják dallal. Mára tudományos bizonyítékokkal is alátámasztották a zene stresszoldó- és szorongáscsökkentő hatását. A kortizol nevű stresszhormon koncentrációjának mérésével nyomon követték a babák distressz szintjét, mely a kellemetlen érzelmi állapotot és feszültséget jelzi. Miután az anyák énekeltek csecsemőiknek, a korábban magas és alacsony kortizolszint is normalizálódott, és a babák megnyugodtak. Ez a hatás minden korosztály esetében, gyermekeknél és felnőtteknél egyaránt érvényesül. A zene nyugtatóan hat ránk és feloldja belső feszültségeinket, akár hallgatjuk, akár mi magunk hozzuk létre.

Az iskolába kerülő gyermekekben a közösségbe tartozás tudata a közös játékok és énekek útján alakul ki. Ezek a tevékenységek közelebb hozzák egymáshoz még azokat is, akik különböző családi környezetből, eltérő értékrendekkel érkeznek. Az együtténeklés és –játszás növeli az önfegyelmező erőt, a felelősségvállalást és az egymáshoz való alkalmazkodást. Ezzel olyan alapvető szociális készségeink formálódnak, melyek felnőttkorunkban is nélkülözhetetlenek a jól működő társas kapcsolatainkban, párkapcsolatainkban, munkahelyünkön, az élet minden területén, ahol más emberekkel kapcsolódunk.

Időskorban is fontos megtartó ereje van a zenei aktivitásnak. Mivel a zenélés általában társas tevékenység, csökkenti a magányosság érzését. Az időskori zenei tevékenységek hozzájárulnak a pozitív öregedés folyamatához, segítenek nyitottnak maradni és elfogadóvá válni az elkerülhetetlen változásokkal szemben.

A zenét nem csupán a hallószervünkön keresztül érzékeljük, a hanghullámok egész testünket érik, a zene érzékelésében mindenünkkel részt veszünk, így képes hatni testünk-lelkünk egészére. A zene terápiás hatását felfedezve alakultak ki a különböző zeneterápiás módszerek, melyek segítségével számos képesség fejlesztését képesek elősegíteni, hozzájárulnak a betegségek könnyebb elviseléséhez és sok esetben elősegítik a gyógyulást.

Minden ember dúdol a kádban

Mi lehet az oka, ha valaki állandóan dudorászik?

„Minden ember dúdol a kádban” – énekelte Rátonyi Róbert. Ha valaki gyakran dúdol, mintegy vezényel magában, az utalhat például a kontroll iránti vágyra, hiszen ilyenkor megélheti, hogy valamit (a saját belső zenéjét) teljesen az irányítása alatt tart. Emellett nagymértékű kreativitásra utal, különösen a korábban ismeretlen, újszerű dallamok megalkotása által. A dudorászás utalhat tömegtől és más emberektől való idegenkedésre, a társadalomtól való elkülönülésre. Jelenthet kapaszkodót egy érzelemterhes, feszült helyzetben, mivel segít visszahozni a fókuszt a gondolatok világából a valóságba, akárcsak egy légzőgyakorlat. És persze vannak, akik egyszerűen jókedvükben fakadnak dalra, és önmagukat szórakoztatják ezzel. Ha valaki gyakran dudorászik, az önmagában semmi konkrétabbat nem jelent, minthogy az illető szereti a zenét.

Ez a cikk is érdekelheti Az éneklés a légúti, a COPD-s betegek légzőterápiája

Mi lehet annak az oka, ha valaki nem mer mások előtt énekelni?

A dúdolás egyébként segít megbarátkozni a saját énekhangunkkal. Gyakran előfordul, hogy bár valakinek szép hangja és jó zenei érzéke van, mégsem mer mások előtt énekelni. Ez a lámpaláz fakadhat az attól való félelemből, hogy a többieknek nem fog tetszeni, kinevetik, lejáratja magát mások előtt. Kitartó gyakorlással és a hallgatóság számának fokozatos növelésével legyőzhető ez az erős izgalom, egyre nagyobb bátorságot és önbizalmat szerezhetünk. Megtapasztalhatjuk általa kitartásunkat, erőnket, hogy milyen érzés reflektorfénybe kerülni, amikor mindenki ránk figyel, milyen a siker íze, hogyan tudjuk fogadni az elismerést, vagy hogyan vagyunk képesek az esetleges kezdeti kudarcok ellenére újból és újból belekezdeni egy következő dalba.

Hová tűnt a zene?

A művészetekkel való foglalkozás nemesíti a lelket, formálja a személyiséget. A művészeti értékekkel telített személyek általában derűsebben szemlélik a világot. A gyermekkorban belsővé vált művészeti és esztétikai értékek végigkísérik az ember életét, tudattalanul is befolyásolják és jó irányba terelik döntéseit.

A korábban említett pozitív hatásai miatt fontos lenne, hogy a közoktatásban érzékenyítsék a gyermekeket a kultúra és a művészetek iránt, felkeltsék érdeklődésüket a színházi és táncelőadások, képzőművészeti kiállítások, zenei koncertek iránt. A zenei és egyéb művészeti órák száma ezzel szemben a rendszerváltást követően drasztikusan csökkent. És bár minden második-harmadik ember fül-/fejhallgatóval közlekedik, a bevásárlóközpontokból, üzletekből, vendéglátóipari egységekből is folyamatosan árad valamilyen zene, ezek inkább csak a csend megtörését és belső hangunk elnyomását szolgálják, nem a hagyományos értelemben vett zenei élményt nyújtják. Így hatásuk is eltörpül amellett, amikor kis időre teljesen átadjuk magunkat egy zenei élménynek, hagyjuk, hogy átjárjanak a felcsendülő dallamok, megszólaltatunk egy hangszert vagy énekelünk, semmi mással nem törődve. A tudatos jelenléttel megélt élmények ugyanis valódibbnak tűnnek: teljesebben észleljük a zenét és annak kedvező hatásait, ha kizárólag a dallamokra figyelünk. Emellett minden emberre más zene hat jótékonyan; a zenék, dallamok üzenetét mindenki a maga módján kell, hogy felfedezze.

„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” – írta Kodály Zoltán, hazánk valószínűleg legnagyobb zeneszerzője, zenetudósa, zeneoktatója és népzenekutatója. A lélekre gyakorolt hatása mellett képes a két agyfélteke közötti kapcsolatot összerendezni és megerősíteni, mely kevés tevékenységre jellemző. Az Aktív Zenetanulás Kutatócsoport felismerte, hogy a közoktatásban változtatásra van szükség, az ének-zene tanítás új módszereinek kialakításán dolgoznak. Munkájuk eredményeképpen remélhetőleg a közeljövőben újra a kedvelt tantárgyak közé fog tartozni az ének-zene, és a fiatalok egyre nyitottabbá válnak az igényes zene, a zenélés és éneklés iránt.

Forrás: WEBBeteg
Szerzőnk: Dervalics Dóra, pszichológus