A gyógyításról és a munkaalkoholizmusról - Interjú Dr. Zacher Gáborral - I. rész

Szerző: WEBBeteg - Szabó Diána Lili

Dr. Zacher Gáborral az egyetemi éveiről, élményeiről, nehézségeiről mesél. De legfőképpen arról, hogyan éli meg hivatástudatát egy munkaalkoholista, aki a függők gyógyítója.

Milyenek voltak az egyetemi évei? Hogyan emlékszik erre vissza?

Ó nagyon jók! Harmadszorra vettek föl az egyetemre, úgyhogy én előtte két évet dolgoztam, ami Dr. Zacher Gábor (Forrás: www.honvedkorhaz.hu)szerintem egyáltalán nem baj. Persze akkor az ember ennek kevésbé örült, de valljuk be őszintén, a kezdetek nem a tanulásról szóltak. Hanem az ember bekerül az egyetemre és akkor buli, buli hátán, aztán persze jött az első vizsgaidőszak… Én abszolút pozitívan emlékszem vissza az egyetemre, ugyanakkor, amit nagyon fontosnak tartok, hogy magát az orvoslást az egyetemen nem lehet megtanulni.

Én rögtön az első pillanattól kezdve dolgoztam: először műtősfiúként a Honvédkórházban, ahol három évet töltöttem el. Aztán másodév után mentőápolóként, ezt követően lettem mentő tiszt, és utána majd’ húsz évig orvosként is dolgoztam részállásban a mentőknél. Emellett még bejártam a II. számú Sebészeti Klinikára és a csepeli traumatológiára. Azt gondolom, hogy nekem ezek olyan iskolát jelentettek, hogy amikor eljutottam odáig, hogy kezembe kaptam a diplomát, akkor már sok-sok dolgot láttam, megtanultam, megtapasztaltam, mert engedték nekem.

Végig lehet vinni ezt a hat évet az egyetemen úgy, hogy az ember nem nyúl beteghez - kellő óvatossággal, persze - és kaphat egy orvosi diplomát a kezébe, de szerintem nem lehet így megtanulni a medicinát. Fontosak a könyvek meg a gyakorlatok, de a betegágy melletti lét, az mással nem pótolható. A beteggel való kommunikáció, és a különböző eszközös beavatkozások elsajátítása szempontjából is létfontosságú dolog.

Azt tudom elképzelni, hogy elképesztő előnnyel kezdett rezidensként társaihoz képest…

1986-ban végeztem, akkor még szakorvosképzés volt. Én úgy kerültem oda a Honvédkóházba dolgozni, hogy előtte hosszú éveken keresztül bejártam oda, így ismertem mindenkit. Ez részben előnyt is jelentett, meg gyakorlati jelentősége is volt.

És mik voltak a legélvezetesebb dolgok az egyetemi évei során?

Voltak nagyon jó oktatóink: Szende Bélától kezdve, Monos Emilig, akit imádtunk, ő még most is aktív. Nekem megadatott az a lehetőség, hogy amikor az egyetem előtt az I-es számú Női Klinikán dolgoztam, akkor Kiszel János volt a vezető az Újszülött Intenzíven. Kiszel János teremtette meg a magyar koraszülött ellátást. Ott volt még egy frissen szakvizsgázott fiatal tanársegéd is, akit úgy hívtak, hogy Tulassay Tivadar, volt egy másik adjunktus Mahai Tamás és Hajdú Júlia.

Nekem lehetőségem volt ezektől a nagyszerű emberektől az egész világhoz való hozzáállást megtanulni és azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos dolog. Ugyanezt mondhatnám a Honvéd Kórházi kollégáimról, azokról, akik már meghaltak, Cziffer Andrástól, Farkas Józsefen át, Képes Pálig. Somogyi Szilveszter Csepelen szerintem a világ legműveltebb orvosa, akit valaha a Föld a hátán hordott. Műtét közben megkérdezett medikusként asszisztálva, hogy kinek a szobra van a Keleti pályaudvar front oldalán? Szerintem ezektől az emberektől nagyon sokat lehet tanulni, részben emberi részben pedig szakmai oldalról is. Nagyon meghatározó az életben. Kellenek ilyen szakmai példaképek, akiket próbálunk követni. Az egész hozzáállásuk, meg a kommunikációjuk minta számomra, és ez nagyon jó volt.

Milyen nehézségei voltak az egyetemen?

Ez nagyon érdekes dolog, mert utólag az ember nem nagyon emlékszik vissza ilyenekre. Persze biztos volt néhány nehéz vizsgaidőszak, amikor két nap volt még hátra és hatszáz oldal, meg a reggelek amikor azt kívántam, hogy „jaj, Istenem add, hogy még levizsgázzak”. Eltelt negyven év azóta, és a szituáció teljesen más fényben tűnik, mint akkor. Úgyhogy nekem igazából nehézségem az nem is az egyetemi éveknél volt, hanem a felvételinél.
Én ötödik generációs orvos családból származom, a felvételi pedig egy kicsit más rendszerben zajlott, 1978-ban. A szóbelin akkor még jelen volt a Pártnak és a KISZ-nek is a képviselője, és ott én megkaptam azt a mondatot szó szerint, hogy „nincs szükség orvos dinasztiákra, úgyhogy nem fogunk fölvenni”. Most elképzelhető hogy egy szóbeli felvételin valakinek ilyet mondanak?

De Ön eltántoríthatatlan volt…

Én orvos akartam lenni, más alternatívám nem nagyon volt, mindig ezt akartam csinálni. Persze az embernek vannak időnként elképzelései, hogy katona meg űrhajós, de ezek nagyon gyorsan a feledés homályába vesztek.

És Ön szerint mennyire számít az, ha valaki lát maga előtt példát?

Szerintem az nagyon fontos, nagyon jelentősen tudja az ember életét befolyásolni. Nekem Apám is házorvos volt. Volt, hogy otthon rendelt. Én ebbe a történetbe nőttem föl. Nekem a bátyám is az, úgyhogy ez teljesen természetes volt. A családi minták sok másban is meghatározzák az ember életét. Habár az én fiam nem lesz orvos, ő mérnök lesz, de nem bánom, megjött az esze. Hosszú éveken keresztül látta, ahogyan dolgozom.

Hogyan telik egy napja orvosként?

Hatra járok dolgozni, nem ritkán úgy érek haza, hogy a fiam már alszik. Ügyelek, a sürgősségin hat-nyolc napot egy hónapban. A legzűrösebb műszakokat mindig én viszem. Jó ez így? Ötvenöt évesen már nem biztos, hogy ezt kéne csinálnom, de hát, ha az ember bolond, akkor csinálja! Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a fiam nem akart orvos lenni. Kisgyerekként mindig azt hallotta, hogy „a papa nincs itthon”. Hétvégén is ugyanúgy bejárok, minden szombat és vasárnap reggel fél nyolckor vizit. Ez lehet, hogy időnként a sajátságos kis „munkaalkoholizmusom” miatt van, de szerintem fontosak az életben az ilyen jellegű kapaszkodók, még ha néha úgy is érzi az ember, hogy fáradt reggel.

Ez hivatástudat?

Nem, ez abszolút függőség. Minden nap bemegyek a Honvédkórházba, otthonról, Törökbálintról. Reggelente hat előtt elindulok, fél nyolckor vizit van, és ha nem vagyok műszakban, akkor is az osztályon „sertepertélek”. Ha jön beteg, megnézem. Ha éjszakás vagyok, akkor általában délután elmegyek futni és utána este nyolctól reggel nyolcig vezetem a műszakot. Ez nálunk azt jelenti, hogy van nyolc orvos és tizenhat nővér egy műszakban. Így látunk el százharminc-százhetven beteget huszonnégy óra alatt.

Mi fér bele az Ön életének a tortájába?

Belefér jó sok futás. Ha nem tudok hatszor elmenni egy héten, akkor fizikálisan nem érzem jól magamat. Meg szoktam időnként csinálni, ha éjszaka műszakban vagyok, hogy négy-öt körül elmegyek futni.

A kölyök is nagyon fontos, a fiam. Ő egy hihetetlenül jó csávó, vele nagyon szeretek együtt lenni, de ezt ugye csak úgy szabad csinálni, hogy az ember ne telepedjen rá. Például tegnap este is otthon ültünk, meccset néztünk és jókat röhögtünk. Fontos, hogy az embernek legyenek ilyen kapaszkodói is. Az olvasás is fontos, a zenehallgatás. Gyakorlatilag Jack White-tól a barokk trombitazenéig mindenevő vagyok. Sokat járok színházba, már ha van időm rá. Fesztiválozni is megyek, a Voltra például. Megyünk sokfelé.

Mindezt huszonnégy órában?

Ezt inkább harminchat órában, de belefér huszonnégybe is. Keveset alszom, négy-öt órát, de ez már beállt nálam, ennyi alvás elegendő. Időnként persze vannak hétvégi délutánok, amikor az ember elhorkol a TV előtt. Szerintem így érdemes, pörögve élni. A lassulás akkor működik, amikor nyár van és elmegyek szabadságra. Akkor kikapcsolom a telefonomat, nem nézek e-maileket és az tényleg arról szól, hogy egy hét tengerpart, semmittevés, olvasás, egy hét városjárás valamerre. Ha kikapcsolom a telefonomat, csak akkor tudok kikapcsolni. Háromezer kilométerről nem tudok belenyúlni az osztály életébe és nem is szabad, de ilyenkor tényleg el kell tudni szakadni ezektől a dolgoktól, és ez feltölti az embert.

(WEBBeteg - Szabó Diána Lili) A kép forrása: www.honvedkorhaz.hu

Hozzászólások (1)

Cikkajánló

Kérje ingyenes cikkértesítőnket!
Amennyiben szeretne azonnali értesítést kapni a témában születő új cikkekről, adja meg az e-mail címét. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.