Migráció, migránsok – Európában és a világon

szerző: Fazekas Erzsébet, újságíró
megjelent: 2022.12.05.

Az Ukrajnából, a katonai támadást követően útra kelt tömeg nagysága és az egyes emberek megindulásának tempója a migrációval foglalkozó szakembereket is meglepte. A második világháború óta nem látott méretű menekültáradat vette célba a szomszédos országokat.

A háború második hetében (2022 márciusában) naponta 6-7-szer annyi menekült érkezett Németországba, mint a 2015-ös válság legnehezebb időszakában, holott nincs is közös határuk. 2022. november 17-ig csaknem 15,5 millióan kényszerültek elhagyni Ukrajnát. A visszatérők száma az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) becslése szerint több mint 7 millió (7.359.216). Egy részük ’meggondolhatta’ magát, másik részük – bár korábban Európában kereste a megélhetést, az élhető jövőt – most hazafias érzelmektől vezetve hazatért harcolni.

Az Európába érkező migránsok egészségi állapotáról szóló WHO-jelentés 2020 januárjában készült. A közölt világ-adatok szerint mintegy 70 millió ember kényszerült elhagyni eredeti lakhelyét – közülük 25 millióan országhatáron túl, a többiek hazájuk más térségében kerestek menedéket. (A migránsok számát néhány európai ország lakossága eltúlozva, a tényleges adat három-négyszeresének gondolja!)

A menekültek és bevándorlók globális nagysága évtizedek óta állandónak tekinthető, az össznépesség 3%-a, azaz 260 millió körüli. Az otthonukat kényszerből elhagyók mellett vannak gazdasági bevándorlók. A közhiedelemmel ellentétben a migránsoknak kisebb hányada tart gazdag állam(ok)ba, 85 százalékuk fejlődő országokban marad(t) – növelve az ottani kormányzat, lakosság terheit.

Sok az olyan menekült, aki állapota miatt egészségügyi ellátást igényel. Törökországban és Ukrajnában összességében egymilliónál is több esetről tudnak. (Törökországban él egyébként a világ legnagyobb - 2017-es adatok szerint - 3,5 milliósra tehető menekült-populációja.)

A helyi lakosság - kisebb-nagy része - azt hiszi, hogy a menekültek betegségeit zömmel a fertőző kórok teszik ki. Ezért veszélyforrásnak tekintik őket, és még úgy is tartanak tőlük, ha érintkezésbe se kerülnek velük. Ezzel szemben egészségi problémáik elsősorban a mostoha életkörülmények, a kiszolgáltatott helyzetük, a rossz higiénés viszonyok, a megfelelő élelmiszerek hiánya, a szennyezett (nem ivó)víz fogyasztása, vagy a vándorlás közben szerzett sebek elfertőződése, illetve krónikus betegségük ellátatlansága, elhanyagolása nyomán alakulnak ki. Ezeket a gondokat tetézi a szélsőséges időjárási helyzet: a hőség, hideg eső, fagy, viharok okozta kínok miatti állapotromlás.

A menekültek megsegítését humánus kötelezettségnek érzők szerint, egy-egy menekültnek nincs állampolgársága, nemzetisége, vallása, ’faja’, neme, bőrszíne, kultúrája, sőt, ’arca’ sincs! Csak fájdalma, szenvedése, kínok torzította arcvonásai, könnyes szemei, éhes szája – szinte mérhetetlen kiszolgáltatottsága van! A menedéket kérők testi-lelki hiánya sokféle. Ezt a hiányt betölteni, igényeiket kielégíteni, a segítséget kérő kezet megfogni – a támogatóknak szinte semmibe se kerül, a rászorultaknak viszont ez a gesztus az egész világot jelentheti. Adni, tenni, támogatni kell tehát, a nagyobb humanitárius tragédiák megelőzése érdekében…

Egy virtuális magyar embercsempész emlékei

Az ellátást kérő menekültek sorban érkeznek az orvosi rendelőnek használt bolthelyiségbe a vasúti pályaudvaron – a néhány éves emlék olyan friss, mintha mindez tegnap történt volna! Sikoltozó kisbabáját hozza a zokogó anya. Az orvos lazító kúppal, has-masszázzsal megoldja a három hónapos csöppség szorulását. A következő kicsi lázas. Megfázhatott a szabadban, az egyre hidegebb őszi éjszakákon, a permetező esőben. Lázcsillapító kúpot, elvitelre szirupot kap. Családja örömmel elfogadja a kekszet, gyümölcslét – értésünkre adják, odakinn várnak a nagyobb gyerekek. Nekik is jut, van tartalék. A helyiség polcain gyógyszerek, kezeléshez szükséges eszközök, kötszer, higiéniai termékek sorakoznak. A szekrények dugig rakva száraz élelemmel. Mint hallom, újabb cégektől, nagykereskedőktől további felajánlások érkeztek.

Jön a derékfájós kurd fiú, a sebesre járt lábujjaira gyógyírt kereső nő, a pengés drót okozta sebét mutató tinédzser. Egy férfi begyulladt lábkörmét, a másik talpai vérző repedéseit mutatja. Az esőben végiggyalogolt éjszaka után mindketten nehezen tudják kihúzni cipónyira duzzadt lábfejüket az átázott cipőből. Sebellátás, kötözés után száraz zoknit, cipőt kapnak. Egy önkéntes szaladt az adomány-halomból kibányászni a leginkább passzoló méretű lábbelit.

A torokfájás, köhögés miatt gyógyszerrel ellátott lány azonnal megy útjára. Távozni akar a vesegörcse miatt infúzióra kötött fiatalember is, értesülve a futótűzként terjedő hírről, hogy újabb vonatszerelvény tolatott a sínekre. Kérik, maradjon! Figyelmeztetik, elszédülhet, a görcsök meg visszatérnek. Félbehagyatja az infúziót, mint előző nap. Akkor hiába állt sorba, ma nem kockáztat. A vesekőnél jobban gyötörné, ha ezúttal se szállhatna vonatra. Így érezhet a bárányhimlős baba családja is. A gyerekorvos érti, nem tartóztatja őket. A tolmács közvetítésével csak azt kéri, ne üljenek kisgyerekesek közelébe, mert az övék még fertőzhet és takarják el a pöttyözött arcocskát. Takarásba, függöny mögé megy a combhajlataira panaszkodó férfi. A nyugdíjas háziorvos diagnózisa: gombás fertőzés. Fertőtlenítőszeres tisztogatás után krémmel, steril gézzel, pamut alsónadrág-csomaggal látja el.

Egy órája lehettem megfigyelő a piros arab betűs plakáttal jelölt Medical Aid rendelőben (a Migration Aid üveg-kuckója közelében), amikor fájdalomtól meggörnyedve jött Saber. Kínlódva kuporodott egy földre tett matracra. Tolmácsu(n)k Musa, fársziról fordított: három napja fáj a hasa. Aznap kemoterápiás szakorvos van ügyeletben. Bár onkológus, egyből vakbélgyulladásra gyanakszik. Napokkal később elismerte, a kórképből hiányzott két tipikus tünet: a láz, a hányás. Persze nem akart kockáztatni, nem volt kétséges, sebészhez küldi. A hely, helyzet egyedisége miatt töpreng, milyen papírral bocsássa útjára az afgán fiút (itt nincs szigorú protokoll). Végül noteszlapra felírja véleményét, rányomva pecsétszámát. Senkitől nem hallotta, itt ilyet kell kiállítani. Ösztönös ráérzésből, meg persze emberségből intéződik e speciális rendelőben az ellátás – térünk napirendre a beutaló felett. Később nyugtázom, megfelelőnek bizonyult, sőt, elég lett volna az is, hogy tudtak az esetről – mert az itt ügyködő gyerekorvos, meghallva Saber életkorát, azonnal hívta kollégáját a gyermekkórház ügyeletén.

Éreztem, a helyzet adott! Ez az én pillanatom. Ha részt akarok venni a segítő munkában, itt a lehetőség. „Kocsival jöttem, elviszem a fiút a kórházba, a tolmáccsal, testvérével együtt” – ajánlkozom. Közben én, a nagyon-nagyon kezdő civil segítő azon szorongok: „mit mondjak, ki ez a három személy a kocsimban, ha egy rendőr igazoltat?” „Csak a tényeket. Nem lehet ebből probléma” – nyugtatgat két önkéntes. Gyáva nyúl vagyok, elismerem, de csak hatással vannak rám is a híradásokban hallottak és a szóbeszéd, hogy a menekültek szállítására, indokolatlanul is, rásüthetik, ez embercsempészet! Elhagyott a józanságom? Miért nem jut eszembe, hogy a törvényszegés megvalósulásához talán országhatárt is át kellene lépnem velük.

Kicsit izgulok tehát, holott azóta, hogy megjelentek a tudósítások az első önzetlen segítőkről, akik kiálltak a földönfutók mellett, azóta, hogy láttam az ex-miniszterelnök kertjében a közös fotót családjáról és a napokra befogadott több népes családról, tudtam, ezt akarom tenni én is! Nem vagyok szamaritánus, nem fűződik politikai érdekem a ’jótékonykodáshoz’, de nagyon jóleső érzés követni a példát. Nem tudom, kinek üzennék a gesztussal, hiszen nem várhatom el mástól (senkitől), hogy ugyanígy tegyen. De a lelkiismeretemmel csak így tudok elszámolni. Az első perctől tudtam, mennyire álságos dolog könnyes szemekkel, a fotelben ülve szörnyülködni a tévében látott képeken. Nem elég otthonról sajnálni őket szenvedésük miatt. Enyhíteni kell kínjaikat. Itt és most. Legyen kis pihenésük a vándorúton. Nekem is meg kell hívnom menekülteket éjszakára. Kötelességem legalább ennyit tenni, adni. Első lépés tehát, hogy a vakbélgyanús fiút kórházba viszem.

A Medical Aid fiatal orvosnője megnyugtat, ilyen késő este már nem gond a parkolás. Én magam, csak a későbbi napokban tanulom meg, hogy a forgalmas főútra nyíló kórházi tömböt egy csendes tér felől megkerülve könnyű a főbejárat melletti parkolóba jutni. Ez az útvonal fontos lett nekünk, mert innen közelíthető meg a telep hátsó bejárata, ott helyezték el Sabert, a sebészet C-részlegén. Lassan felismerem. Bezzeg Saber egyik testvére, Majid azonnal felmérte! (A példa kedvéért időben előre szaladok. Egy napon e hátsó bejáratnál várt, mivel ígértem, hazamegyünk. Biztosra vettem, neki a főbejárat az igazodási pont, így csupán a vak-véletlen műve, hogy találkoztunk. Hátulról érkeztem, de Majid emlékezett, annál a portánál raktam ki délután. Ki tudja, mióta állt, sőt, bújt meg ott. Kérdezni erről se tudtam. Eztán ez lett a randi-pontunk. Máskor is meglepett. Egyik nap percekkel a megjelölt óra előtt érkeztem, férjem kocsijával. Ő már ott volt. Alig állítottam le a motort, szellemként lépett elő egy fa takarásából. Jött az ismeretlen kocsihoz. Ilyennek képzelem a terepharcost. Minden részletet: helyszínt, térbeli elhelyezkedést megfigyel. Nem veszik bele a részletekbe (idegen autó), a lényegre (ismerős a vezető) összpontosít. Akkor szűrtem le, Majid készségei elengedhetetlenek lehetnek egy menekült életben maradásához…)

Történetünkben azonban még csak ott tartunk, hogy késő este megérkeztünk a betegfelvételre. Az ügyeletes orvos elénk jött. A hivatalos adminisztrációhoz elég volt bemondani Saber nevét, életkorát. A kezelőben, a has-tapintásnál megerősödött a vakbélgyanú. Ám nincs diagnózis vérvétel, ultrahang nélkül. Kérdezték, kezdhetik-e a labortesztet? A fiúk tanakodtak. Megértették, végzetes, ha a vonaton perforálódik. Az orvossal kérleltük a tolmácsot, győzze meg őket, vállalja Saber a műtétet. De ez mibe kerül? – aggódtak. „Semmibe, az életmentés ingyenes” – hangzott a válasz. Rábólintottak. Saber bevérzett szemei le-lecsukódtak, szenderegni kezdett. A 40 napnyi gyaloglás-utazás során, 25 napja nem láttak ágyat. 4-5 napja egyáltalán nem aludtak – magyarázta Musa.

Vérvétel után Saber karjában maradt a branül, fogadni az antibiotikumot, altatószert. A nővér alig talált szúrható vénát, ennyire kiszáradhatott. Két palack infúzió se váltott ki vizelésingert. Vártunk. Beszélgetni próbáltam a fiúkkal. Ahsanullah Musazai – írta jegyzetlapomra teljes nevét a tolmács. Alá rajzolta Nasar és testvére: Saber nevét latin, majd kérésemre, arab jelekkel. Leírta afgán származási helyüket, ahonnan szüleivel Iránba menekültek, ahol ma is tucatnyi rokonuk él. Megértettem, miért mindegy nekik, hogy fárszi (perzsa) vagy pastu (afgán) tolmács érkezett. A jelölt helyek: Baglán tartomány, Kandahar ismerősen hangzott a hírekből. Tudták-e vajon, hogy voltak ott magyar békefenntartók? Iskoláikról, szakmunkás tanulmányaikról sem tudtam kérdezni őket, mert jelezték, mehetünk az ultrahangra. (A cédulát a fiúk nevével, kézírásával ma is őrzöm.)

Szerencsét hozó talizmán

A harmadik palack feltöltötte Saber hólyagját, éjféltájban elkészülhetett az ultrahang-vizsgálat. Testvérének is mutatták a gyulladt féregnyúlványt a képernyőn. Nasar tudomásul vette, indokolt a műtét. Majd nyugtalan lett, vissza akart menni a pályaudvarra. Anyjukat, több családtag érkezését várta. A felvételes orvos telefonhívására jött két segítő, visszakísérték. A tolmács vele tartott. Az UH ismeretében megkezdődött a műtét, osztályra vétel szervezése. Egy ápoló intézte a zuhanyozást. „Vigyáztam a branülre, ne érje víz. Hosszan csutakoltam, hajat is mostunk. Régen érhette melegvíz a bőrét, látszott, nagyon jól esett neki!” Átadta Saber ruháit. A csomagot hónom alá csaptam. A műtét után két nappal, a kimosott ruhadarabok zsebeiben nagyon keresett valamit Saber. A nála időző másik testvér, Majid mutatta meg, hogy mit. Pólója alól előhúzott egy nyakláncként hordott, miniatűr Koránt rejtő tokot. Ha Saber bőrtarsolya a ruhái közt volt, én veszítettem el. Kieshetett az úttestre, ahol a hajnali autóforgalom széttaposta, mialatt őt a műtőbe tolták. „Saber talizmánja teljesítette küldetését: szerencsét hozott. Vakbele jókor, jó helyen gyulladt be” – összegezte tolmácsunk, meghallván, miről kérdezzük a kórházi személyzetet is.

Másnap osztályra került Saber. Otthon összekészítettem a kórházi motyót. Kölcsönvettem férjemtől köntöst, papucsot. A műtétet követő reggelen másik épületbe szállították. A kis szobában békésen szendergett. Végre kipihenhette magát. Minden nővér, orvos segítőkész kedvességgel forgolódott körülötte. Kérték, adjam értésükre, a családtagok is jöhetnek egymást váltva zuhanyozni, az éppen üres szomszéd szobában lepihenni. Természetesnek vették, hogy egy hozzátartozó (ő volt Majid), a sarokba állított fotelban hosszabb távra berendezkedett. Ha nem jött senki, ő is szendergett. Olvasnivalója, játéklehetőséget is kínáló mobiltelefonja nem volt. Ennivalót mindig két személyre hoztak. Kérdezték, vallási okokból mit nem ehetnek. Mint a mesében, úgy zajlott a segítségükre szorulók ellátása. Leadtam névjegyem, tudjanak értesíteni, ha intéznivaló akad. Hamarosan lett. Késő délután hívtak, sürgősen ’állítsak elő’ egy felnőtt családtagot. Megígértem, szólok az anyjának. Elvégre éjszaka megérkeztek!

Határok közt, határtalan bizonytalanságban

A család törzshelye a rendelőnk közelében lehetett. Itt láttam Saber két testvérét. Szerencsés véletlen, hogy mindig éppen felbukkantak. Értesíteni nem tudtam volna őket, mobiljuk egy rokonnál maradt. Amúgy se volt közös nyelvünk! „Nasar”, szólítottam meg. Odanézett, majd magyarázni kezdett egy kendős asszonynak, a doktor szót véltem kihallani. Egy arra járó fárszi tolmács adta tovább, szívesen elviszem Saberhez. Bólogatott, gondoltam, rendben. Mentem táskámért, de az orvosi szobából jövet már csak a családtagok hátát láttam. Szaladtak. Megpróbáltam utolérni őket, de már csak azt láttam, amint felkapaszkodtak a lépcsőn. A vonat kihúzott. Újabb tolmács magyarázta, egy segélyszervezet munkatársa vonatjegyet osztott, így felkapták csomagjaikat, mentek! Saber maradt. „Egyszerűbb lesz mindegyiküknek, a Vöröskereszt intézi a családegyesítést”, mondta ékes magyarsággal a nálunk élő dr. Taha. Végül nem így történt, a Vöröskereszt másként került képbe.

A főnővérrel épp arról tárgyaltunk, testvére lehet a naphosszat Saber mellett üldögélő fiú, mikor megérkezett az intézeti védőnő, rajtam keresve az anyát: „Miért hagyta elutazni? Üzentem, baj lesz, ha magára marad a kiskorú. Nem csellenghet! A kórház ki nem engedi!” Meghűlt bennem a vér. Hogy tarthattam volna vissza? Nem akart elszakadni a többiektől, a Norvégiában élő férjéhez tartó lányától. Németországban unokái várják. „Gyermekvédelmi eljárás alá kerül! Az se számít, ha ez a testvére nagykorú” – telefonálgatásba fogott. Morgott, hogy péntek délután kell zavarnia a hivatalnokokat. A főnővér közben kiderítette a kísérő nevét, születési évét, amihez szükséges volt Majid intelligenciája is. Rájött, ha egy papírlapon Saber nevét, születési évét mutogatják, közben a mellkasát böködik, tőle is ilyen adatokat várnak. Leírta: „1997/06/10”. A nővér mutatta a karján felálló szőrt, ennyire izgatottan leste, nem 1998 áll-e a papíron! „Jeleztem volna, változtasson az utolsó számon!” Ha 18 feletti, lehet gyám!

A családgondozónő eközben az illetékes gyámügyi főnöktől elnézést kért ’az ügy’ miatt. A hivatalnok megígérte, hétfőn dönt, milyen papírokkal, bemenjen-e valaki. Közbevetettem, a fiúknak nincsenek irataik. De ő csak a telefonkagylóban hallottakra koncentrált: „A hivatalvezető kitalálja, engedélyezhető-e gyámnak, testvérét milyen igazolással viheti el a kórházból.” – No, fele se tréfa, ők aztán komolyan veszik szerepüket. Vajon mit mérlegel a hatóság hivatalos dokumentumok nélkül? Nem volt értelme vitatkozni. A védőnő azt se vette jó néven, hogy hívtam volna az afgán menekültek ügyeivel foglalkozó segítőt. „Itt én intézkedek, ez az én reszortom!” A fiúk ügye meg az enyém, gondoltam. Meg azt, hogy hivatalos programtervét nem fogadhatjuk el. „A zárójelentést se kell megvárni! Az osztrák oldalon arab mentős várja, szerez tolmácsot, Ausztriában ez állami segítséggel megy. Mihelyst kilépnek a kórház kapuján, felhívom Ahmedet” – mondta a menekültügyekben járatos jogász.

A Saber szobájában üldögélő testvér, Majid, minderről mit sem tudott. Ő csak ismét a pályaudvarra akart menni. Hamar találtunk tolmácsot (a negyediket). Ettől kezdve a Magyarországon született szépséges Mursal segített. Azt mondta, éjjel is hívhatjuk. Megnyugtatta Majid-ot, konzultálunk hozzáértőkkel. Jött a Helsinki bizottsággal dolgozó jogász. Eldöntöttük, a fiúk lelépnek. Kisétálnak a kórházból, elviszem őket a határig, a túloldalon átveszi őket Ahmed... Kértem Majid-ot, kezdje erősíteni Sabert. Amikor kimegy cigizni, vigye magával, hadd legyen lelépéskor is az a látszat, rágyújtani indultak. Csakhogy szombat délelőtt belebotlottak az osztályos orvosba, aki visszaparancsolta Sabert. A sétálást találta korainak? Vagy a 15 évesnek tiltotta a bagózást? – Majid ekkor stratégiát váltott. Borús arccal hozta tudomásomra: döntött, egy nappal előbbre hozza a távozást. Mursal fordítása nélkül is értettem, támogattam. Önző szempontjaim miatt is. Így egy nappal rövidebb ideig kell szoronganom, hogyan fogjuk kivitelezni az akciót…

Akkor már két napja volt nálunk szállóvendég Majid. Először arról győzködtem családomat, legalább kisgyerekesek jöhessenek. Van kiskádunk, bölcső, járóka, rácsos-ágy, matracok, padlófelület. Az étel se gond. Szándékom „nemességét” (fiam szavai) nem vonták kétségbe, de kérték, ne pont én jótékonykodjak. Ne a mi házukban. Nálunk is van három kisgyerek, ki tudja, minek tenném ki őket (is)! Férjem így próbált leszerelni: „mi van, ha 10-20 ember egy-kétszer megfürdik, enni kap? Ezreken kell segíteni, ami csak állami szinten működhet!” - Igaz, igaz, de ha mindenki az államra várt volna, nem indulnak meg százak és ezrek segíteni… Ám, az önkéntesek elemi önzetlensége nyomán mégis csak kialakult Magyarországon is egy humanitárius szubkultúra. Ennek lett része családunk! Belátták, nem hagyhattam magára az esti hidegben, a szitáló esőben, az orvosi helyiség közelében egy lépcsőn üldögélő Majid-ot! Egyből megértette jelzésemet, készségesen követett!…

Már az első éjjel jól aludhatott, mert reggel 9-kor még a fal felé fordulva pihent a nappali kanapéján. Vagy csak nem akart járkálásával zavarni. Találgathattam. Egyetlen közös nyelvünk a tárgyakra mutatás, a kérdő pillantás, a bólintás, a mosoly ’szavaiból’ állt. Az első neszre odafordult, jelezte, ébren van. Megértette, mi hogyan működik a fürdőszobában, mit hol talál. Láthatóan megörült, mikor megmutattam a mobilomra érkezett üzenetet: szöveg, telefonszám Iránból. (Az arab írású fárszi sorokat esztétikai szépségük miatt is őrzöm.) Felhívta a küldött számot, röviden beszélt valakivel. Az előhívó alapján úgy vélem, a Norvégiában élő rokonokkal. E számról kétszer is jelentkezett egy angolul udvariasan bemutatkozó férfi. Új információja, fontos közlése volt Majid számára.

Kulináris müezzin

Majidnak városnézést ígértem, amiből végül annyi lett, hogy minden alkalommal, mikor a dolgunkra (a kórházba, a pályaudvarra) mentünk, más-más Duna-hidat választottam. A látvány talán egy életre emlékezetébe égett. Remélem, ezt azonosította az országgal és nem a pályaudvaron megfordult katasztrófaturista bámészkodókat, köztük a pár gyűlölködővel. Szerencsére Majidnak nem sok fogalma lehetett arról, hogy a kilátogató emberek mekkora hányada állt társadalmi keresztmetszetünk negatív szélén. A nagy zöm jó szándékkal jött. Segíteni, adományt hozni. De olykor nagyon durva szövegek is elhangzottak. Jól szituált idős férfi és elegáns kísérőnője udvarias érdeklődésnek álcázott kérdések után kanyarodott oda, hogy ezek a segítők, velem együtt, nem ismerjük a történelmet, a magyarság múltját. Bizonyára megtévesztett szerencsétlenek vagyunk, nem vesszük észre, hogy ezzel a tömeggel milyen szenny, mennyi veszély árad be hazánkba. „Az Erdélyben élő magyarjainkat bezzeg nem segítik?!” – kérte számon. A válasz már nem érdekelte, hogy a kétféle segítés nem zárja ki egymást. Az ételosztást látva bődült fel mellettem egy feldúlt arcú férfi: „minden szelet kenyérre szórjatok patkánymérget! Vagy inkább arzént. Az italukba is mehet, legyen biztos az eredmény!” – Csak remélni tudom, hogy a pastu, kurd, urdu származású, az arab, perzsa, török nyelvjárásokat jól beszélő tolmácsok, akik lenyűgöző számban jöttek ide magyarországi otthonukból segíteni, vagy meg se hallották mindezt, vagy eszükbe se jutott lefordítani azoknak, akik miatt/kedvéért itt töltötték minden szabadidejüket.

Említettem, erős volt bennem a szándék, de nem tudom, végül mikor, hogyan jöttem volna a pályaudvarra, ha egy külföldről hazalátogató ismerős, aki azért ragadt itt, mert beszippantotta ez a szubkultúra, nem hív fel. Tőle hallottam a pályaudvar lépcsőjén infúziót bekötő doktornőről, akit láttam a tévében, olvastam róla riportokat. Megkértem, ajánljon be a figyelmébe, szeretném megtudni, miféle kórokkal, bajokkal jönnek a menekültek. Hogyan látják el a betegeket, hogy zajlik egy vajúdó anya szülészetre szállítása innen, a lépcsők közül. Hívott a doktornő, szívesen lát, rendelése után, este 8-tól kinn lesz. Nekik is eszükbe jutott, hogy dokumentálni kellene az eseteket. Kapásból rávágtam, jövök. Nem mérlegeltem, majd talán inkább napközben. Éreztem, itt a pillanat!

Megismertem a munkamenetet. Az egyik munkatárs számítógépes táblázatban vezette, a jelentkező egészségügyi dolgozók közül, ki mikor ér rá. A 24 órás ügyeletet több részre bontják, hogy a sok önkéntes orvos, szakvizsgára készülő rezidens, medikushallgató, nővér, a nővérnek majd csak most jelentkező, egészségügyi gyakorlatot szerezni vágyó ’humanista’ ne ötletszerűen tömörüljön egy-egy időpontban, hanem lehetőleg mindig legyen kéznél elég hadra fogható orvosi, nővéri munkát végző személy. Munkáját kis iroda, technikai eszközök segítették. Az első nap hiányzott egy hosszabbító. Másnapra vittem otthonról. Azonnal megtalálták a szerepét. Kiállások voltak, ahol a menekültek feltölthették mobiljuk megfáradt akkumulátorát. (Nem voltam ott, amikor a helyiséget leszerelték. Nem tudom, mikor, ki döntött róla, hogy nincs értelme fenntartani az ügyeletet, mert nem maradtak itt annyian, nem jönnek többen. Ahogy fogytak a menekültek, úgy jött egyre több hajléktalan, és próbált hasonló szolgáltatást kérni magának, mint amit a menekülteknek nyújtottak. Ők is megkapták a gyógyszert, a sebkezelést és napjában többször is, a meleg ételt. – Aztán egyszer csak ennek is vége szakadt. Valakik összerámolták a hátrahagyott gyógyszeres szekrényeket, fel se bontott dobozokat, székeket, takarókat, kisgépeket, kávéfőzőket. Elvitték a placcon ruhafogasokon sorakozó fél- és nagykabátokat, dzsekiket, a piaci standokra emlékeztető pultokra kiöntött pólókat, pulóvereket, zoknikat, ponyvákon párba rakott cipőket, csizmákat. De ezekről a halmokról, kupacokról, a naponta legalább kétszer begurított gulyáságyúról fejemben örökre megmarad a kép. És fülemben ma is cseng az ételosztó hangja, amint kulináris müezzinként hangos szóval hívta étkezni a jelenlévőket…)

Egyezer tündöklő nap

A tapasztalatgyűjtésem első napján tehát késő este értem a pályaudvarra. Azonnal beszippantott a gépezet. Elkapott a gépszíj. Éppen akkor, amikor Saber hasa már annyira fájt, hogy szinte támolyogva, derékban meggörnyedve lépett be a „Medical Aid” helyiségébe…

Esténként, otthon, Majid kérte, hadd telefonáljon. Iránban maradt, Norvégiában élő rokonnal beszélt pár szót, náluk érdeklődött, mit tudnak a Németországba tartó, vonaton ülő többiekről. „Ha eddig megúsztad, most majd rád száll a rendőrség. Iráni hívás?” – aggodalmaskodott férjem. Egyre feszültebb lett, bár azt azért nem mondta, hogy többet ne aludjon nálunk Majid. Szimpatikusnak tartotta a fiút, aki este az ajtó előtt hagyta cipőjét, reggel a kanapé végébe hajtogatta ágyneműjét, étkezés után kihozta a konyhába a tányérokat, a tálalóedényeket is. Amit egyszer látott, utánozta. Oda rakta vissza az ételt a hűtőszekrényben, ahonnan elővettem. Észre se vettem, hogy ezt is megfigyelte! Keveset evett. Ízlett neki a vajon átsütött kenyér, a körözött, a csirkefelvágott. A szaftos csirkét tésztával legalább olyan sebesen villázta, mint a vele vacsorázó unokáim. Persze lehet, hogy csak feldobta őt a versenyzés, meg a 2 és 3 éves kislányok bohóckodása.

Egyszer a kocsiban felejtettem a telefonom, vissza kellett mennem érte a garázsba. Ezután Majid figyelte, kézbe vettem-e. Arca mindig töprengő, komoly volt. Akkor derült fel, amikor megértette, mosógépbe raknám ruháit. Mursal kérdésére lelkes örömmel bólintott, jó lesz. Érdeklődéssel nézte a Mezzón a balettet. Azt hittem tetszik neki. Felhívtam Mursált, végig akarja-e nézni, vagy indulhatunk Saberhez. „Menjünk, ne legyen egyedül, unatkozhat nélkülem” – hangzott fordításban, s azonnal elfordult a tévétől, mintha semmit se jelentene neki a műsor.

Mursal tehát állandó telefonügyeletben volt. Így értünk el az „akció” napjához. Vasárnap 10 óra előtt behajtottam a kórházi parkolóba, vártam a fiúkat. Eltelt egy óra, majd még egy. Megjelent Majid. „Túl nagy a mászkálás. Várnunk kell, hátha ma is 1 tájban eltűnnek ebédelni”, közölte Mursal közvetítésében. 2-kor megint kijött, „így nem fog menni. Kimászunk az ablakon.” Kértem Mursalt, fordítsa, tiltakozom! Túl friss a hasi vágás! Akármeddig várok. Azzal újra kézbe vettem olvasnivalóm: Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap. Könyvem nem lehetett volna alkalomhoz illőbben szimbolikus…

Közben az épület sarkánál feltűnt egy fiatal rendőr, derekán lőfegyver, tonfa, bilincs. Unottan járkált fel-alá a sebészeti-részlegnél. A sarokra érve leposztolt, méterekre tőlem. Nem éreztem, hogy engem figyelne, de minden fordulónál láthatta szeme sarkából az autót, benne ülő vezetőjével. A legközelebbi cigi-szüneténél Majid ezzel a sötétkék Police T-shirttel találta szemközt magát. Érzékelte, baj van. Azt még nem is látta, hogy az osztály nővéreinek egyre gyakrabban akad dolga az udvaron. Megláttak, ismerősként beköszöntek a kocsiablakon. Az egyik az ételosztó volt, ő pár napja őszibarackot adott Majidnak. (Elkértem, hogy lehántsam a szőrös héjat. Nem tudtam elmagyarázni, hogy hónaljáig csorog a lé, ha beleharap. De elég keménynek találva, visszaadtam.)

Múlt az idő, késő délutánra járt. Az ügyeletes nővér többször átment az udvaron, majd a kocsi-behajtónál, a biztonságiak mellett letáborozott. Úgy éreztem, bekerítettek. Majidnak is ezt súgták ösztönei. Férjemnek még rosszabbakat. Sms-beszámolóimre a következőket válaszolta: „Vigyázz magadra. Csak a pályaudvarra vidd őket.” Majd: „Ne csinálj olyat, amit nem szabad.” „Nem engedheted meg magadnak a lebukást. Hívd az afgán lányt, mondja meg a fiúknak, ha most elviszed őket a határra, az fölér egy feljelentéssel.

Már 5 órája ültem a parkolóban, amikor Mursal közvetítésével megbeszéltük, kihajtok. Egyedül. Majidnál hagyom a telefonom. Ő majd, ha sikeresen kisétáltak, ezúttal a főbejáraton, értesíti Mursalt! Megmutattam, milyen kóddal aktiválja a mobilomat, hol a kontaktlistán az afgán lány. Aki majd hív, ha kiértek a nagy parkolóba. Hazaérve orbitális családi letolásokat kaptam: mibe keveredtem, képes voltam 5 órán át feltűnő helyszínen várakozni! Nem elég, hogy nála maradt a telefonom, még másik mobilszámot is megadtam! Éreztem, elszállóban az otthoni támogatás. Kimerítő volt a nap, ilyen feszültségben nehéz lenne elvezetni a határhoz!… E percben megcsörrent lányom mobilja – Mursal ennyit mondott: „kinn vannak a fiúk!

Indultam vissza, miután családom kipréselte az ígéretet, nem autózom a határra. Hívtam a jogász segítőt. A késői időpontra tekintettel, ő is jó ötletnek tartotta, ha vonatra szállnak. A kórház udvarán fel-alá járkáló rendőr jelenlétét szokatlannak találta. Némi gondolkodás után arra jutott, tán fiatalkorúak börtönéből hoztak be valakit. Olyankor a közelében posztolnak. A biztonságiak mellé kisétáló nővér ügyét magam fejtettem meg: sokszereplős zenés buli volt vasárnap a parkban, a műsor érdekelhette a kórház dolgozóit. És kiderült, a kocsi-behajtó mellé járnak cigizni…

Mursal hívása után 15 perccel a megbeszélt helyre értem: a nagy-forgalmú útkereszteződés melletti parkolóban, szemközt a gyerekkórházzal, közel a főváros másik közkórházának főbejáratához. A fiúk viszont sehol. „Távolabb kellett húzódniuk, sok rendőr jelent meg a kereszteződésben” – magyarázta telefonon Mursal, mintha röntgen szemekkel látta volna, hogy idegesen nyújtogatom a nyakam. Tán ő is érzékeny lehetett a nagyon éles helyzetekre, mint a fiúk! Akiknek minden részlet fontos, ha űzött vadként búvóhelyet keresnek. Elővigyázatosságból hatodik érzéket fejlesztettek a környezet jelzéseinek értelmezésére. Eszembe jutott az előző napi eset. Majid beült mellém férjem autójába. Felhívtam Mursalt, hogy segítségével beavathassam: nem haza megyünk. Fölvesszük férjemet a munkahelyén. Ne lepődjön meg, ha ismeretlenek odajönnek üdvözölni. Ne aggódjon, számára nem jelent veszélyt a helyzet. Akár megnézheti rendezvényüket, a társaság megbízható. Bólintott, értette Mursal magyarázatát. A helyszínre érve azonban jelezte, nem jön velem, de nem is akar egyedül maradni az autóban. Mellette levegőzik. Egyből rágyújtott. (A lakásunkban sosem dohányzott. De amint a pályaudvarra érkeztünk, rohant a trafikba. Gyorsan elfogyott egy doboznyi cigaretta.) Ötperces távollét után visszaértünk az autóhoz. Véletlenül egy kolléga is akkor távozott, autója szorosan mellettünk parkolt. Körbepillantottam, Majid sehol. Elnyelte a föld. De amint elhajtott a kolléga, felbukkant. Kocsink sarka mellett guggolva várakozott, elrejtőzve az utca felől. Mikor biztosra vette, már egyedül vagyunk, előlépett, jelezve, indulhatunk. Megtanulta a rejtekezést, nyilván a konspirálást is.

Idáig jutottam az emlékezésben, amikor a konspirációs helyzet igazolására, leizzadva megérkezett Majid. Bepattant a kocsiba, kétszeri jobbra fordulást mutogatva, egy mellékutcába vezetett. Egy kerítés nagyobb oszlopának árnyékában rejtette el öccsét (mint őz-anya kisgidáját a bokor tövén, mikor élelmet keresve magára kell hagynia). Saber előbújt, beült az autóba, nem úgy, mint akinek nemrég hasi műtéte volt.

A pályaudvar melletti parkolóból az orvosi szobáig tartó pár száz méteren is meglepően jól bírta a tempót. Lazán leheveredett a vizsgáló-matracra. Az ügyeletes megnézte sebét, fertőtlenítette a gyönyörűen varrt pici vágást, lefedte steril gézlappal, fájdalomcsillapítót adott az útra. Ezúttal egy gyerek-külsejű fiú tolmácsolt, az ötödiknek számoltam. Egy önkéntes vonatjegyet nyomott a kezükbe. Mentünk a peronra. Most nem volt tömeg, várakozás. Nem kellett a sorfalat álló rendőröktől, betegségre hivatkozva, bármi előnyt kérnünk. Készségesen, mosolyogva adtak utat. A MÁV biztonsági emberei között az egyik kupéhoz kísérték a fiúkat. Saber egyből felkapaszkodott a lépcsőn, csak Majidot tudtam megölelni. Eltűntek. Mentem a szerelvény mellett, kerestem őket a szürkéllő ablaküveg mögött. Fülig érő szájjal, két kézzel integettek. Az elmúlt öt napban akkor láttam ilyen derűt Majid arcán, amikor kétéves unokám játszani hívta. Bunkert építeni. A kislánynak ez volt legújabb kedvenc játéka: rácsos ágyára borította mindig magával hurcolt rózsás takaróját, s nagyokat kacagva alábújt. Őt figyelve a szeretet, az öröm mosolya terült szét Majid arcán – szerencsére, nem értette, mit épít a gyerek. Hihette, bújócskázik vele. A bunker fogalma a kicsinek a világon semmit nem jelentett, Majidnak a véres valóságot idézte volna. Milyen szerencse, hogy ember és ember között olykor szavak nélkül zajlik a kommunikáció – így is elhozva a mély, valódi megértést. Jó volt látni Majid derűjét!

Két perce se ültek a vonaton a fivérek, amikor a szerelvény elindult. Három órával később telefonhívást kaptam. Arról értesített egy ismeretlen, hogy a győri vasútállomáson dolgozó vöröskeresztesek Hegyeshalomba, az osztrák határra tartó buszra ültették a fiúkat. Késő este már azt is tudtam, a Majid vállán lógó (férjemtől elkért) Wilson teniszzsák, mint különös ismertetőjel alapján, Ahmed azonosította a testvéreket. Mentőautóba ültette, majd vitte őket tovább Ausztrián át…

Hatalmas lelki tehertől szabadulva korán mély álomba zuhantam. Csak reggel láttam a négy nem fogadott hívást. Kettő a gyerekkórházból jött. Kettő pedig... honnan is? Férjem próbálta azonosítani. Izgatottan közölte, ez bizony a belügyminisztériumból jöhetett. Azonnal visszahívtam őket. A névtelen ügyintéző azt feszegette, honnan ismerem ezt a ’nem nyilvános’ (titkos) számot. Megértette, a mobilomból. Majd rögzítette, megkeresésükre válaszolva jelentkeztem. Azóta nem jött újabb hívás a rendőrségtől. Hétfőn első dolgom volt, felkeresni a kórházban minden érintettet, akinek dolga volt Saberral. Szerettem volna köszönetet mondani, és megnyugtatni őket, az élet immár minden felelősséget levett a kórházi személyzetről. Mert az orvosi szakma szabályai szerint példásan és eredményesen megoperált, minden egészségügyi dolgozó által nagy törődéssel, szeretettel ellátott 15 éves afgán fiú, orvosi kísérettel, jó fizikai állapotban, átlépte a határt. Épségben, egészségesen megérkezett Nyugatra, a ’szabad’ világba. Kértem, ezt az információt osszák meg a rendőrséggel is. Talán ezért nem hívtak onnan – azóta sem...

Menekültügyek – statisztikában elbeszélve

Az emberek 61 százaléka támogatja a háború és üldöztetés elől menekülők befogadását – derül ki egy 26 országban végzett felmérésből, ismerteti a német Marktforschung. Sokan helyeslik, hogy számukra menedékjogot biztosítsanak – a legtöbben Argentínában (74%), Chilében (73) és Nagy-Britanniában (72%). Néhol jóval kevesebben: Belgiumban 50, Franciaországban, Magyarországon 43-43 és Japánban 23%. Németországban 57 százaléknyian nézik jó szemmel a befogadást, 43% nem bízik az érkezők integrálhatóságában. Az ottani megkérdezettek 59%-a kételkedik a menekülés okában. Úgy vélik, sokan csak gazdasági érdekből jöttek. Kritikájuk, hogy adott kormányok eltitkolják a jótékonykodás valós költségeit. A befogadással való egyetértés csökkenése legjelentősebb Magyarországon (66-ról 55%-ra), és Oroszországban (71-ről 64%-ra), ami talán adott kormányok azon törekvésével függ össze, hogy távol akarják tartani a menekülteket a határoktól is, és szítják az embereknek a migránsokkal kapcsolatos aggodalmait – írták az összefoglalóban. A menekültek beilleszkedésre (integrálódásra) való képességébe vetett hit a legnagyobb mértékben (legalább 10 ponttal) 2017 óta Szerbiában, Magyarországon, Mexikóban és Peruban süllyedt. A felmérés a menekültek világnapja alkalmából készült (ápr.19.-máj.3.) – az érintett 26 ország közül 15-ben elég elterjedt az internet ahhoz, hogy a felmérés reprezentatívnak tekinthető.

A menekülők száma újabb rekordot ért el a világon. Az ENSZ Menekültügyi főbiztosságának friss adatai: a menekültek, elüldözöttek és menedékkérők száma jelenleg 70,8 millió – azaz 2,3 millióval több, mint 2017-ben volt. Közülük minden második személy 18 év alatti. (A statisztika összeállításánál a gazdasági okokból útra kelőket az ENSZ nem veszi figyelembe.) A legtöbben el se hagyják hazájukat: az országukon belül elüldözöttek száma 41,3 millió. Ez magyarázhatja, hogy az elmúlt évben mintegy 33 millió menekült a legszegényebb országokban élt. Az ENSZ menekültügyi főbiztosa szerint mintegy 600 ezren visszatérhettek hazájukba, további tízezrek állampolgárságot kaptak a befogadó országban, vagy biztonságos befogadó országot találtak. Ennek alapján azt reméli Filippo Grandi, hogy „a nagylelkűség, a szolidaritás fantasztikus példáinak és az új szereplőknek köszönhetően a helyzet tovább javulhat. Az összes ország együttműködése hozhat csak megoldást – ennek megteremtése korunk nagy kihívása”.

Szerző: Fazekas Erzsébet, újságíró

Hozzászólások (0)

Cikkajánló

Itt a tavaszi allergiaszezon Itt a tavaszi allergiaszezon

Fékezzük meg a tüneteket! Mivel enyhíthetjük a panaszokat?

Hüvelyi mikrobiom Hüvelyi mikrobiom

Milyen hatással lehet az antibiotikum a hüvely állapotára? Mi az a mikrobiom?

Hogyan történik az ukrajnai menekültek egészségügyi ellátása Magyarországon?

Alig eszméltünk fel a COVID-19-világjárvány tragédiájából, mely sajnos itt maradt velünk, az orosz-ukrán háború újabb sokk mindannyiunk...

Mivel kínáld a menekülteket?

A Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége összeállított egy rövid listát, amit érdemes figyelembe venni, amikor étellel, itallal kínáljuk az...

Önkéntes pszichológusok segítenek az ukrajnai menekülteknek

200 pszichológus, pszichiáter és mentálhigiénés szakember nyújt önkéntes munkával ingyenes segítséget az ukrajnai menekülteknek, de a szakemberek...

Hogyan kommunikáljunk katasztrófatúlélőkkel, menekültekkel

A rendkívüli eseményeknek, humanitárius katasztrófáknak a hosszú távú környezeti, fizikai és mentális egészségügyi következményeken kívül...

A háború életet, egészséget, környezetet is fenyeget

A háborúk, a fegyveres konfliktusok mindig hatalmas pusztítást okoznak, a közvetlen áldozatokon túl népegészségügyi válságot és tartós pszichés...

Kérje ingyenes cikkértesítőnket!
Amennyiben szeretne azonnali értesítést kapni a témában születő új cikkekről, adja meg az e-mail címét. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.