Szorongó szavak

Ma viszonylag jó napom volt. Nem éreztem annyira a feszültséget és elkeseredést.Minden nyugodt percnek annyira tudok örülni.:) Nyilvánvalóan az is felvidít,hogy a páromnál alszom, szeretek vele lenni,tudom,hogy olyannak fogad el és szeret amilyen vagyok. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte a sorsnak.

Csak azért írok, nehogy valaki azt higgye valami bajom van:)

A legutóbbi blogbejegyzésem óta elég pörgősek voltak a napjaim.És jól bírtam:))) Nem a helyzet könnyebb,én viselem jobban a dolgokat:) Örülök neki,örülök,hogy nem volt pánikrohamom. Jó,ma szédültem kicsit,de azt megbírom. 

Nem ám,hogy valami pánikolnivaló lett volna,neeem. Nyugisan ülünk,eszünk, a nővérem,a kolleganője és én. Ők beszélgetnek,én eszek.Aztán hirtelen,váratlanul (ahogy szokott...) kifordult a sarkaiból a világ.A pánikroham legdurvább részét találták meg arra a kérdésre,hogy mi van veled,olyan csendben vagy. Gondoltam felordíthatnék,hogy PÁNIKOLOK!!!, aztán mégsem tettem. Nehogy már valaki észrevegye,tudja. Lassan tíz éve pánikbeteg vagyok,de ez megmaradt.Csak akkor mondom el,hogy rosszul voltam,mikor már elmúlt.Vagy akkor sem. Mit feleltem? Naná,hogy hazudtam... Mint mindig. Lehet furcsa,de erősnek érzem magam attól,hogy nem veszik észre,mikor rosszul vagyok:) És már nem rohanok ki,nem menekülök. Lényeg,a lényeg, nem kis melóval,de sikerült elmúlasztanom a rohamot. És etttől jókedvem lett. Hát így voltam a napokban.

Hű,hát elég nehéz időket élek/élünk... Annyira felgyűlt minden probléma,hogy szinte úgy érzem fuldoklom.Ahoz képest mondjuk egész jól viselem,kivéve pl. tegnap. Az még hagyján,hogy szédültem,és légszomjam volt,de tetőtől talpig lezsibbadtam. Nem viccelek,a fejem teteje,és a lábujjam is. Nem is tudom,szinte viccesnek hangzik.:) Pedig tegnap nem volt az.Lefeküdtem,hogy elűzzem ezt a fura rosszullétet,és kb. háromnegyed óra múlva tényleg elmúlt. Ma már jól vagyok:)

Nem azért nem írtam az utóbbi időben blogot,mert rosszul voltam,vagy hasonló,egyszerűen csak nem tudtam bejelentkezni a webbetegre. Mostmár viszont sikerült:)

Nem a legjobbkor kezdtem el blogot írni. Nyűgös ,rosszkedvű,dühös,elkeseredett vagyok. Nem beszélve a mindennapi szédülésről.Idegesít,hogy folyton nyavalygok,de az mégjobban,hogy minden áldott nap szédülök,méghozzá elég erős intenzitással. Na és ez a munkanélküliség..Tele van vele a hócipőm.Biztos segítene pedig,ha találnék munkát,ha hasznosnak érzehetném magam. Rossz azt érezni,hogy semmi értelme a napjaimnak.Na persze ez csak ilyenkor jut eszembe,mikor amúgy is vacak passzban vagyok. Komolyan,magamra sem ismerek: én egy vidám ,jókedvű csajszi vagyok.És az is akarok lenni! Nem szeretem a nyivákolást,magamtól sem szeretem hallgatni. Gondolhatnék pl arra is,hogy mennyivel jobb a helyzet,mint a betegségem kezdetén. Hiszen akkor hetekig az ágyból is alig tudtam kimászni. Hónapok kellettek,hogy az utcára lépjek,és évek,hogy egyedül merjek közlekedni. Most,még ha szédülök,vagy rosszul is vagyok időnként,azért tudok jönni-menni. És ez nagy szó egy pánikosnál. 

Hát itt vagyok újra:) Érdekes,hogy aznap mikor elkezdtem a blogot írni,akkor jött szóba a pánikom személyes beszélgetés alkalmával is...
Épp a gyógyszeremet készültem bevenni,mikor a sógornőm bejött,és megkérdezte,hogy milyen gyógyszert veszek be. Mondtam,hogy a pánikra. Megkérdezte,hogy mit érzek,mikor rosszul vagyok.Visszakérdeztem,hogy érti. Azt kérdezte: FÉLSZ?  Hmm... Félek? Néha igen. Nem tudtam megmagyarázni mit érzek,mikor rohamom van.Talán jobb is.Próbáltam azzal érzékeltetni,hogy megkérdeztem,ijedt-e már meg annyira,hogy majdnem elájult,vagy félt-e már folyamatosan,annyira ,hogy szinte összeesett. Szerencsés típus,mert a válasza 'nem' volt. Az én rosszulléteim vezető tünete a szédülés,de olyan intenzitással,hogy azt érzem,el fogok ájulni. Hogy félek-e?Igen. Mitől? Sokszor meg sem tudom mondani.. Attól nem félek,hogy elájulok.Ha elájulok,hát annyi,de úgysem fogok. Az érzéstől félek,a pániktól. Hiába tudom,hogy elmúlik,hogy nem veszélyes,hogy nem fogok meghalni,megőrülni,mégis amíg tart a rosszullét az pokoli... Na persze próbálok nem odafigyelni,próbálok másra koncentrálni,de legyünk őszinték: ez nem mindig sikerül.

30 éves vagyok,kilenc éve pánikbeteg.Szégyellem,büszke vagyok,hogy tudok így élni,félek,szorongok... Rengeteg érzés kavarog bennem. Nincs munkám és ez sokat ront a helyzeten. Alig alig hívnak be felvételi beszélgetésre,de azt a szorongást előtte,leírni sem tudom..
Így visszagondolva már gyerekként is sokat szorongtam. A felelésektől,a tornaóráktól, a dolgozatoktól,a tanároktól.. Okkal és ok nélkül. Biztosan sokat számított ez a későbbi pánikbetegségem kialakulásában. Habár tizenévesen jóval kevésbé voltam szorongó,ha jól emlékszem. Aztán huszonévesen jött a pánik. Váratlanul,elemi erővel,megállíthatatlanul,és halálra rémisztve engem és a családomat. Sosem gondoltam,sosem gondoltuk,hogy ez megtörténhet velem. Az első három év iszonyú gyötrelmes volt.. Agorafóbia... Akinek mond valamit ez a szó,azt szívből sajnálom.Nemhogy a lakásból a szobából is alig mertem kilépni. Nem kívánom az ellenségemnek sem.