Kerekesszékkel is kerek lehet a világ

Különleges emberek. Az élet csúnya, kelletlen fintorára élni akarással, kitartással, és derűsen tekintenek. A magánéletükben, a munkájukban, a sportban, a tanulásban, a közösségi életben is példásan megállják helyüket. Egyvalami még bizonyosan összeköti őket: mindannyian kerekesszékbe kényszerültek, s ebben a helyzetben lettek kiválóak új életük valamilyen sajátos területen.

Losonczy Aurél kálváriája egy ártalmatlannak tűnő magas vérnyomással kezdődött

Így emlékszik a történtekre a negyvenes évei elején járó férfi:

- Nem jól éreztem magam, ezért kivizsgáltattam a panaszomat egy belgyógyásszal, aki rögtön kardiológushoz küldött, majd az MRI vizsgálat kimutatta a coarctatio aorta eltérést. Ma már orvosi leletek nélkül tudom, hogy a betegség lényege az: amikor a szívből eredő nagy ütőér – más néven az aorta – bizonyos szakaszán az ér keresztmetszete hosszabb vagy rövidebb szakaszon beszűkül – meséli kálváriájának kezdetét Aurél. Ekkor még beállítható volt a vérnyomásom, de azt tudtuk, hogy az operáció elkerülhetetlen. Egy évet vártam a műtétre a diagnózis megállapításától.

Aurél 2010.01.22-én, reggel 8 órára volt kiírva az operációra. Ma is jól látható a bal oldali lapockánál a műtéti heg, ami fentről lefelé ívesen az oldala mentén, mintegy 20 centi. A szakemberek a negyedik bordaközben hatoltak be, eltávolították a szűkületet, és beépítettek egy 26mm-es átmérőjű érprotézist. Aurél nagyon tárgyilagosan, szakszerűen beszél a történtekről:

- Az operáló team már a műtőasztalon észlelte a bénulást a lábaimban. Mikor magamhoz tértem az intenzív osztályon, már le volt bénulva mindkét lábam. Megkérdeztem: „Miért nem mozog a lábam?!” Azt mondták, hogy ez csak átmeneti bénulás. Tudomásul vettem.

Milyen volt a műtéti gyógyulás folyamata?

Nagyon szépen, gyorsan gyógyultam, valóban erős volt a szervezetem, de akkor már kerekesszékkel mentem WC-re, mosdani, zuhanyozni.

Mi történt eközben? Csak várt türelmesen, hogy újra járni fog?

Eltelt egy hét, két hét. Semmi változás. Végül nem javult a lábam. Kérdeztem, hogy akkor mi az igazság? Lebénult mindkét lábam? Akkor már jó okkal gyanakodtam, hogy a kerekesszékből talán többé fel sem tudok állni. Elkeseredtem. Sok minden történt még, de nem szeretném részletezni.

Aurél türelme végtelen nagy volt, és a lehetségesnél is intelligensebb módon viszonyult mindenhez, ami a klinikán történt vele. A főorvos a vizsgálat után őszintén megmondta: „Aurél, ez már nem lesz olyan, mint volt, de tornáztatjuk, és kihozzuk belőle a legtöbbet.” Így hát, nem maradt más, csak a remény és a kemény tornák, fizikoterápiák.

Az első évben egyszerre 10 hónapot voltam a kórházban, majd a következőben nyolc hónapot, a harmadik esztendőben pedig fél évet. Nagyon küzdöttem, hogy én győzzek, és ne a bénulás. Szerencsére rengeteget erősödött a lábam a rehabilitáció alatt. Járógéppel ezer métert is meg tudok tenni, valamint egy speciális eszközzel – rollátorral – sík területen. Az első év volt a legnehezebb, mind lelkileg, idegileg és fizikailag is. A legtöbben feladják, mert nem bírnak olyan erővel küzdeni, ami ahhoz szükséges, hogy legalább pár száz métert megtegyenek a járógéppel.

Mi volt a legkritikusabb pont, az érműtétet követő első felismerés után?

Az, amikor teltek a hónapok, az évek, és erőmön felül teljesítettem a gyógyulásomért, majd mégis azt kérdeztem, előbb csak magamtól: vajon mit csinálok rosszul, hogy még sem bírok lábra állni, nem gyógyulok, és hiába tornázok rendületlenül, csak sorvad a lábam, de nem javul. Számomra itt volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy tovább végzem a tornákat, de egy új jövő reményében, amit kerekesszékkel kell megélnem a hátra levő életemben – a legjobban, legboldogabban –, ami csak is rajtam múlik, mert ugye tudjuk, minden a fejben dől el.

S hogy fel lehet-e egyáltalán dolgozni egy ilyen sorscsapást egy korábban mindig aktív, sportos, edzett, dolgos családapának? Feldolgozni azt nem lehet! Csakis úgy lehet működőképes az új életem, hogy együtt tudok élni az új kihívásokkal, a bénulással, a megváltozott mozgáslehetőségekkel, s nem hagyom el magam sem fizikailag, sem lelkileg. Levizsgáztam a speciális autóvezetésből, így dolgozni kocsival járok. A sport hatalmas segítséget és erőt ad minden tekintetben. Kerekesszékes kosárlabda, tollaslabda – mind érmekkel –, vívás, aztán a handbike győzelmekből is már több érmünk, és kupánk van. Kora tavasztól őszig lehet tekerni.

Márciustól kezdődnek a versenyek, de azok mellett tavaly például körbetekertük a tiszai tavat, ami 64 kilóméter volt. A szárazföldi- és a vízi sportolásnak, a felelősséggel végzett munkámnak, az elmúlt, és az új szerelemnek, és a barátaim – Nagymáté Sándortól tanultam a legtöbbet –, támogatásának köszönhetően minden nap új reményekkel ébredek, és csakis derűsen vagyok hajlandó bármi elébe nézni mindennek. Így volt ez, amikor Olaszországba mentünk nyaralni, és olyan szállodát kerestünk, ahol minden tekintetben készek a kerekesszékkel közlekedők fogadására.

Aurél nem felejti el azt sem, hogy mára ugyan önellátó, de a szüleire, a gyermekeire, a családjára is bármikor számíthat. Nem titkolja: az ismeretlenekből vegyes érzéseket váltanak ki a kerekesszékkel élők látványa, de nem panaszkodik. Úgy érzi, hogy az emberek többsége segítőkész.

Aurél épp egy esztendeje dolgozik a debreceni Lépéselőny Közhasznú Egyesületnél, ahol családtagként tekint egymásra a 35 megváltozott munkaképességű dolgozó. Az egyesület munkatársai mind úgy vélik, hogy sokkal több hasonló munkahelyre lenne szükség szerte az országban. Igény lenne rá, hiszen sajnos nem minden mozgáskorlátozott jut hasonló álláshoz.

S hogy milyen Aurél viszonya az operációt végző sebész orvosával? Nincs harag a lelkében. Félévente kontroll vizsgálatra jár hozzá, s mellette a rehabilitációs kezelésekre is igyekszik időt szánni.

Na és a szerelem? Csodás, boldog szerelemet élt meg egy gyönyörű, kerekesszékes lánnyal. Békében váltak el, útjaik másfelé vezették őket. Aurél nyitott az új kapcsolatra, szerelemre, de nem mindenáron.

Renáta egy gimnáziumi baleset következtében kis híján az életét vesztette

A nagy port kavart eseményre ma is jól emlékeznek azok, akik Renáta közelében voltak azon a téli napon, amikor egy komoly szóváltást követően előbb a gimnáziumi tanterem harmadik emeleti ablakába ült, majd kiugrott onnan. Vannak, akik ma is azt állítják, nem volt depressziós a lány, nem akart a mélybe ugrani, csupán a huzat olyan erővel csapta be az ablakot, hogy nem bírta egyensúlyát megtartani. A rendőrségi vizsgálatok szerint azonban Renáta nem ült a nyitott ablakban, hanem felmászott a párkányra, és úgy lépett ki a mélybe, mintha a folyosón közlekedne. Az idegenkezűséget kizárta a rendőrségi vizsgálat, a jelentésben az állt: „Öngyilkossági kísérlet történt…” A tragédia láttán a mentősök azt mondták, talán a vastag hótakaró menthette meg a lány életét, de a sérülései életveszélyesek.

A ma már családanya barátnő arról is beszámol, hogy míg él, bűntudata lesz, mert nem húzta vissza az ablakból Renátát. Sőt, arra is emlékszik, hogy a szomorú lány pár nappal a tragédia előtt azt kérdezte barátnője orvos édesapjától, hogy mennyi altatót kell lenyelni ahhoz, hogy soha többé ne ébredjen fel. Ezek mind segélykiáltó jelek voltak. Nem volt könnyű ezt felfedezni, mert a kiváló tanuló diáklány családi háttere is rendezett volt.

Az igazság kiderítése már nem foglalkoztatja az egykori barátnőt, mert Renáta egy tízórás, majd több kisebb operáció után életben maradt. A két lába viszont lebénult gerincsérülései miatt. Akkor magántanulóként folytatta a gimnáziumot, majd elvégezte a közgazdasági egyetemet. Kiválóan sportol, a vívásban többszörös hazai kerekesszékes aranyérmes, de a szülői támogatásnak köszönhetően, a hosszas kórházi kezelések után privát rehabilitációban is részesült, így a jelesebb eseményekkor művégtaggal, mankó segítségével is képes járni.

Renáta pár esztendeje egy jeles cég nagy tudású közgazdásza lett, és angol, francia, német nyelvvizsgát is tett, így külföldi tárgyalásokon is számítanak nagyszerű tudására. S ami ennél is csodálatosabb a fiatal nő életében, hogy fél éve gyűrűs menyasszony, a vőlegénye jogász. Boldogságos életről álmodnak, aminek ismerve a jelen helyzetet, nem lehet semmi akadálya.

Mosolyka, az ország talán legismertebb kerekesszékes bloggere

Mosolyka tényleg mindig mosolyog, pedig ezzel párhuzamosan állandó harcot vív a betegségével, az élettel és a hétköznapi nehézségekkel.

Hozleiter Fanny, Mosolyka mozgássérült magyar író, 1988. november 17-én született Budapesten. Másfél éves volt, amikor izomsorvadást diagnosztizáltak nála, ami a lassú, elkerülhetetlen, korai halált vetítette előre számára.

Csakhogy hozott egy döntést! Nem hajlandó elkeseredni, így aztán a pozitív hozzáállása többszörösen is orvosi csodává tette őt. Hitvallása szerint:

„Hiszek abban, hogy az ember képes kirángatni magát a mocsárból, és megfordítani a negatív spirált – amiben benne van – azzal, hogy változtat a hozzáállásán.”

Szóval, legyen a jelszó még a hideg, nem szeretem napon is: kevesebb panasz, és sokkal több mosoly!

Mosolyka boldog feleség, és büszke rá, hogy a boldogító igen kimondása idején életében először, 4 percet a vőlegénye mellett állhatott a járógéppel. Párja volt az első, akit állva megölelt.

Illés Fanni, kerekesszékes szépségkirálynőnk

Orvosi műhiba miatt lábak nélkül, összenőtt ujjakkal született. A kedves, fiatal nő küzdő, irigylésre méltó életet él. Egyetemre jár, olimpikon úszó, szépségkirálynő és boldog párkapcsolatban él. A nemzetközivé vált kerekesszékes szépségversenyen az ő fejére került a korona.

„Rezin születtem, egy kis községben, nem messze Keszthelytől, lábak nélkül, és összenőtt ujjakkal, de ez soha nem gátolt semmiben. Tizenkét éves koromtól gyógyúszásra kellett járnom, ami egyre jobban, és jobban ment. Apukámmal sokat versenyeztem, és amikor 100 méter mellen leelőztem, akkor úgy gondoltuk, hogy ez jó irány. Kijutottam nemzetközi versenyekre is. A legbüszkébb az Európa bajnoki bronzérmemre vagyok, amit 2011-ben Berlinben kaptam. A pekingi olimpián nyolcadik lettem.”

Tovább Hogyan válasszunk kerekesszéket?

(WEBBeteg - Balogh Mária, újságíró - Képek forrása: magánarchívum, Mosolyka - Kerekesszékkel a világ, Fanni Illés)