BOGÁR A FÉNYFOLYOSÓN

Mindig utáltam a sötétet. Kisgyerek koromban sokáig csak úgy tudtam elaludni, ha anyu égve hagyta a sarokban rogyadozó állólámpát. Sokszor még ma is ez az első kép, amikor becsukom a szemem, vagy aludni készülök. Gyakran jön elő az a tétova, imbolygó fény, amit a kis piros lámpa akkoriban árasztott magából.

Van, amikor szándékosan élesztem fel magamban a képét. Amikor nagyon magam alatt vagyok, vagy nagyon vágyok biztonságra. (Mikor nem?) Szóval ilyenkor képes vagyok előhozni magamban, majdnem olyan sikerrel, mint amilyennel a  nyálelválasztást beindító citrom-kép jár.

Ahogy bejöttek a sötét novemberi délutánok, megzavarodtam. Olyan lettem, mint a bogár, akit megtévesztenek az esti fények. Kerestem a saját helyem, a fényfolyosóm, amin közlekedhetek, amin oda érek el, ahova mennem kell.

Nehezen megy az idő kontrollálása, a tájékozódás. A múltkor meg is ijedtem ettől egy kicsit. Egész egyszerűen nem tudtam, hol vagyok, percekbe telt, míg azonosítottam magamban, hogy jé, hát ez az a park, ahol egyébként minden nap keresztül megyek.

Ciki volt. Ez a pillanatnyi időnkívüliség. Semmit sem ismertem fel. Minden idegen volt.

Ugye, ez nem egy új nyavalya? Csak képzeletem gonosz kis játéka.Csak  pillanatnyi elmezevar, múlandó, káros mellékhatások nélküli.