JÓ KIS ANYUKA

Tegnap odahívott a főnököm, és aggódva megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben? Az első pillanatban fel sem fogtam a kérdését, nem tudtam, hova akar kilyukadni. De azért nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek. Éppen leesett a tantusz, amikor ő maga is megerősített felismerésemben:Fáradtnak látszol,és az utóbbi időben több tévedésed is volt. Ugye, nincs semmi komoly?

Na, még csak ez hiányzott! Ha már ő szól, mégha ilyen diszkréten is, az már azért elég gáz. Mert ha lefejtem a mondandójáról az udvariasság kötelező mázát, akkor elég lehangoló a maradvány: Pocsékul nézel ki, folyamatosan hülyeségeket csinálsz, jobb lesz, ha összeszeded magad, mielőtt még kint találod maga az utcán.

Hát, ettől még egy "normális" is bepánikol, nemhogy én. Iszonyat volt kibírni azt a pár órát, ami még hátra volt a munkaidőmből. A hazautat már inkább  nem is részletezem. Elég annyi, hogy megint visítva nyomultam a falhoz, úgy araszolgattam hazafelé, mint egy rossz alkoholista.

Itthon csak annyit mondtam a kis drágáimnak, hogy most nagyon fáj a fejem, képtelen vagyok főzőcskézni. Rendeltünk hát egy pizzát, én meg ledöglöttem. Reggel fél nyolcig állítólag meg sem moccantam.

Megint a gyerek takarta be az anyukát. Nem így kéne. Össze fogom szedni magam.