Kaland a tanyán,na meg húzd meg a ravaszt-stb.:)

Gondoltam ám rátok, drága bloggerináim!

Alig volt hajnal fél hat, amikor felszálltam ama buszra, mely második otthonomba, és egyben munkahelyemre visz(mily szerencse, hogy egybeesik a kettő:)))Ugyanis vért venni mentem egy tanyára, mert a papa járóképtelen, és hát, ismertek, nem nyugszom addig,amíg mindenki sorsa rendezve nincs...

A  kedves sofőr(á, nincs harag:))miután megkérdeztem, hol található eme nevezetes tanya, sikerült letegyen kb. két kilométerrel arrébb. Itt már megkezdtem az átkozódást, miután rájöttem, hogy visszafelé kell gyalogoljak, méghozzá nem is keveset...de mindez még hagyján lenne, de utána befelé menet az erdőbe eltévedtem.

Hajnali hat óra, térdig érő belvíz, lápos előttem, bukszus mögöttem, kóbor kutyák körülöttem,itt-ott vészjóslón felvijjog egy-egy (számomra)ismeretlen madár...(lehet, amúgy csak mezei hollók voltak.:)Háromnegyed órát kóvályogtam cuppogó cipőben(vízhatlannak volt hirdetve, egyik legjobb márkájú cipő, 20 ezer rongyot kóstált még anno a gazdasági válság előtt, amikor volt pénzem megvenni:))

Gondolkoztam nemegyszer, hol kellene menni, hol nem süllyedek végleg el eme mocsárvilágban, ahol mellesleg rengetegen laknak...gondolatban elbúcsúztam mindenkitől: család, kedves(ek:)))gyermek, barátok, és ti, drága sors-és blogtársaim...:))

Aztán csoda történt...(nem, nem tévedtem el. Megkérdeztem egy nagybajszú parasztbácsikát, aki bajuszpödörgetve, fene nagy nyugalommal közölte-Arra, kedvesem, tökön-paszulyon át!mutatott egy erdő felé, már csak a bot hiányzott a kezéből.)

Na, ahogy ugrándoztam árkon-bokron keresztül, itt-ott eltűnvén 156 centimmel a bozótban, elkezdtem élvezni... a csendet, az erdőt...

A tér, ami legjobban hiányzik az életemből, amit ezek az emberek természetesnek vesznek...végtelen nagy síkság terült el mögöttem, ahogy hátrasandítottam.Felettem a hajnali ég, derengő rózsaszín bársonyában egy-egy madár cikázott...és csend, mindenütt az áldott, jótékony csend...

Elkezdtem figyelni.Befelé, és kifelé is egyben.De legjobban önmagamba...itt élnek ezek az emberek, becsületes, kemény munkát végeznek mindannyian.Sok helyütt még a villany sincs bevezetve.És mégis az az érzésem, hogy  sokszor gazdagabbak nálam...

Odaérek, papa-mama kedvesen fogad, a nővérkének kijáró tisztelettel,amitől még mindig zavarba jövök, ennyi idő után is...kerül egy kis kávé, tojás is a szatyorkámba, és nem győznek hálálkodni, hogy papát nem kellett beutaztatni a városba....

Visszafelé mama mutat egy utat,amin öt perc alatt beérek a buszmegállóba, legnagyobb bosszankodásomra:)))De mégis hálás vagyok ezért a kis kalandért.Mindig, mindig tudatosítanom kell magamban, hogy miért lehetek, és kell legyek hálás...azt mondják, sok mindent megteszek a betegeinkért, és ez így igaz(még ha délután hatkor, az 55.beteg után már nem vagyok a legkedvesebb, és legtürelmesebb...:))de ezek a kis utak, "jótettek" az én El Camino-im...mert egy valódira sosem lesz lehetőségem...

De a szabadság-sosem kívülről jön-bennem él-mindig

örökkön-örökké

szabad

vagyok

Szabad vagyok és erős, olyan női erőkkel rendelkezem, amiket magam sem tudtam,hogy bennem rejlenek.Az utóbbi hónapokban  fejest ugrottam az önsajnálatba, talán erre volt szükségem.De most már látom az utamat, és erről senki nem téríthet el.Aki velem akar jönni, ám jöjjön, fogom a kezét. Aki pedig nem, az járja a saját útját.

Nem vagyok beteg...és mindenem megvan, ami kell, ami pedig nincs meg,azt is meglelem egyszer, vagy rámtalál...hosszú még az élet!

és tele van szép dolgokkal...

Köszönöm, jól vagyok!:)))))

(Még jövök ám, nehogy azt higgyétek, hogy eltűntem!:)))