Egyik kicsi, másik pici

Gyakran járunk az állatkertbe. A férjem akkor kapatta el Bobót, mikor Zsifi született és bent voltunk a kórházban. Minden délután kimentek oda, Bobó fel-le motorozott a kis lábbal hajtható járgányán. Mai napig ez az egyik kedvenc elfoglaltságunk.

Azért szeretjük, mert nagyon biztonságos. Mondanom sem kell, hogy teljesen körbe van kerítve, tehát Bobó nem szalad ki az autók közé s nyugodtan előremotorozhat, nem kell félnünk, hogy baja esik (persze azért arra ügyelünk, hogy az oroszlánok ketrecéhez ne menjen túl közel és ha nem muszáj, a zsiráfokhoz se másszon be). A környezet nagyon szép, minden patyolattiszta. Az állatkertet folyamatosan fejlesztik. Pár éve még Európa legrosszabb állatkertje címe is a miénk volt, de már fantasztikusan rendbe tették. Évről- évre új állatok érkeznek és mindig új kifutók épülnek, a régi idők már csak nyomokban látszanak s azon kifutók újjászületésének időpontja is ki van tűzve.

Legutóbb pingvinek érkeztek Dél-Afrika legdélibb csücskéből (vagyis ott honos ez a fajta, persze nem biztos, hogy onnan jöttek). Bobó imádja őket, mindig 20 perces program, mire elevicélünk a kerítésük mellől. Zsifi még nem érti, hogy miért is jó az állatkert, ő kicsi még. Tegnap volt 9 hónapos. Nagylány már, mászni kezd és nincs akadály előtte. (Na én sem tudom eldönteni, hogy kicsi vagy nagy: egyszer ezt gondolom, másszor azt. Mitévő legyek...) Minket minden nap többször is szabályosan megtámad: mászik, tapos, karmolászik, marcangol, és simán megpróbál félrelökni, ha az érdekei úgy kívánják (mondjuk épp kinézte magának Bobó könyvét, ám nagyfiam útban van). S hogy ebből mi sül ki? "Na Zsifi mennyél innen, az az enyém"