Dadus
Azt hiszem, a naivitásnak vége. Reményeim, melyek arra irányultak, hogy jól kereső, kiegyensúlyozott, szép anyuka legyek, aki maga takarítja a lakást, minden nap főz, háromnaponta süteményt süt ? ezen reményeim előbb csak elhomályosultak, majd végleg meg is szűntek a túlélésért folytatott harc során.
Mindezek eléréséhez a napnak legalább 36 órából kellene állnia, amiből a munka maradhatna 8, ám az összes többi tevékenységre plussz idő lenne szükséges. Egyébként meg az ember örüljön, ha van munkája, és főleg örüljön, ha olyan munkája van, amit szeret is, meg jól fizet is. Persze egy multitól bárkit bármikor kirúghatnak, de honnan nem? Még pár amerikai hitelválság és kampec.
Szóval, szuperanyuka már nem leszek. Meg szupernő sem. Esetleg majd egyszer szupernagyi? Épp nemrég ment el gyermekeink leendő dadája. Öröm az ürömben (mert ugye nekem kellene velük itthon maradnom, ha a gyerekek betegek, így a helyzet ürömteljes), hogy Bobó egyből elfogadta. Verseltette a nénit, és megmutatta neki az új lovacskát, amit ma Apától kapott. Délben, még mielőtt 40 fok fölé ment a láza. Igen, már megint?
Szóval, a néni nagyon tetszett neki, és nekünk is - a férjemnek és nekem. Zsifinek már kevésbé, ő sírt és félt, mikor át akartam adni. Végül megbarátkozott, amolyan tizenhat hónapos Zsifi módjára. Ez a következőképpen néz ki.
Ahogy látta, hogy Bobó kedveli a nénit, és érezte a bizalmat (ami nem volt kétséges, miután a bemutatkozásom után a néni egyből kapcsolt és már mondta is, hogy csak nem odajártunk bölcsibe? de, de), egyre közelebb merészkedett, ám mikor észrevette, hogy már túl közel van, visszaszaladt hozzám. Nagyon édes volt. Neki is folyik az orra egy kicsit, de persze Bobóétól távol áll, szerencsére. Bobónak nagyon magas láza volt ma, niagara-orrfolyása, és még mindig rémesen köhög. Mint az egész bölcsis csoport, egyébként.
Így azt gondolom, még egy-két alkalom és összeszoknak, de legalábbis a bizalom megjön, idővel pedig nagy lesz a szerelem. Én meg azzal nyugtatom magam, hogy mások is segítséget vesznek igénybe. Meg hogy minden kezdet nehéz. Meg hogy nem élhetünk a régi értékek szerint a jelenben. És hogy a nők helyzete, miképpen a családok státusza is, évtizedről évtizedre változik. Gondoljunk csak vissza, nem is olyan túl régen a nőknek még tilos volt dolgozniuk. Volt idő, mikor olyan kicsire húzták derekukat a szoros fűzőkkel, amik aztán végleges ortopédiai zavarokhoz vezettek. És láss csodát, ördög és pokol, azóta nadrágot hordunk. Dolgozunk. Bár még mindig kevesebbet keresünk, mint hasonló kvalitású férfitársaink?
Szóval elő az önterápiával és lássuk be, hogy nem mehetünk széllel szemben. Azt ne most vitassuk meg, hogy ez a szél jó irányba fúj-e vagy sem, erről majd a szociológusok és a pszichológusok írjanak hosszú-hosszú könyveket. Ne vegyük el senkinek a kenyerét.
A dadusét se. A sajátunkat se. Mert arról volt szó, ha kell, a férjem egész héten itthon lehet Bobóval, aztán már tegnapra világossá vált, hogy ez lehetetlen. És ha három napot sem tudunk megoldani, mi lenne itt később? Egy a lényeg: próbálok örülni, hogy sikerült jó dadust találnunk, aki bármikor mozgatható, ha a gyerekek megbetegszenek. Aki a család minden tagjának tetszik s mi lehetne jobb referencia a (sarkítva) több mint 25 éves ismeretségnél s még inkább, gyermekeink kedvező fogadtatását mi múlhatná felül? Hiszen ők a lényeg. Minden körülöttük forog. Még szép.