Beszámoló

Az elmúlt napok történései dióhéjban.

Zsifi meggyógyult, Bobó nem beteg (rajtuk kívül szinte az egész bölcsi az, így az átmeneti nyugalom törékeny egyensúlyi állapot lehet), reggel szépen elmennek, délután értük megyek. Zsifi nagyon boldogan megy és jön, mintha egyenesen hiányoztak volna nekik a babák. Minden reggel hangos babázásba kezd, mikor öltözni kezdünk.

Rajtuk kívül én is nagyon örülök, hogy van egy kis szabadidőm (ez túlzás, mert a régi munkahelyemről ki kell körözni, az újra be kell körözni, emellett otthoni munkáim is vannak nem is kevesen, hogy a határidősekről még ne is beszéljek). A karácsonyi bevásárlás egyelőre a jövő projektje, hogy mikor fog teljesülni…

Pénteken jött a telefon, hogy megvan a munka. Köszönöm, köszönöm, köszönöm a HR osztálynak (is), micsoda boldogság!!! A Télapó hozta a hírt, ami akkora öröm, hogy még a Jézuskának is elég lesz, de talán még a jövő évinek is. Hétfőn hivatalosan is munkanélkülivé tettem magam, így egy hónap passzív GYED után január 5-én kezdhetek az új munkahelyemen.

Természetesen, a jó családi örökségnek köszönhetően (miszerint, Anyukám után szabadon, mindig van min parázni) a péntek éjjel álmatlan forgolódással telt. Hogy fogjuk megoldani, ha betegek a kicsik? Próbaidő alatt táppénzre menni nem túl szerencsés (ha lehetséges egyáltalán, nos, ezt nem tudom). Mi lesz, ha nagyon sokat kell majd utaznom? Stb… Ha épp nincs probléma, generáljunk párat.

Az építkezéssel kapcsolatban fennmaradási engedélyre várunk, a másodfok eredményét várjuk. (Ti. a háromlakásos egység szélső lakására bontási határozatot rendeltek el, még a használatbavételi engedély előtt.) Nagy a baj, mert ha azt nem kapja meg a ház, mehetünk pereskedni. Ami évekig tart, a pénzünket nagy eséllyel soha nem kapjuk vissza. Minden reményünk pár jogi frázis és a döntéshozók esetleges szociális érzékenysége (az elutasítással négy család életét teszik tönkre). Talán erről ne is beszéljünk többet, maradjunk csak a tehetetlenek nyugalmánál. Pillanatnyilag ugyanis nem tehetünk semmit, csak várunk. És nincs más hátra, mint előre.

Végre együtt a család. A férjem hazatért külhonból, vasárnap este. Azóta ugyan hétfőn megint 24 órázott, de most úgy néz ki, végre lesz pár napunk együtt (persze munka mellett). Aztán jön a Karácsony, két ünnep közt szabadság, három nap gyógyfürdő. Jó lesz nagyon… Addig az apróságok Nagyanyózni-Nagyapózni fognak.

Bobót a nagyapja vasárnap vonatozni vitte. Egészen Hajdúszoboszlóig utaztak (Debrecenből). Majd vissza. Intercityvel. Jött is nagyfiam az új szóval: szántóföld. Nagyon élvezte, leszámítva a várótermi félórás várakozást a szembejárat érkezéséig-indulásáig. Mindenáron a peronon szeretett volna várni, ám az időjárás nem volt túl kedvező (lefordítva köd és csontvakaró hideg - brrr).

Ezalatt Zsifi igazi kishőgyhöz (öcsém szavaival élve, és Bobóéval is, aki simán kishőgyezi Zsifit a nagybátyja bölcs tanításának köszönhetően) méltóan költötte a pénzt. Biztonsági rácsot vásároltunk ugyanis. Bobó már rács nélkül alszik, és a lépcsőre új védőrácsot kellett vennünk, mert a régi olyan rozoga volt, hogy egy kicsit erősebb Zsifikezecske is ki tudta dönteni helyéből. Az új szigorúan csavarokkal rögzül, az előző ragasztott megoldásai helyett. Zsifi és Bobó legyen a talpán, aki ezt kifordítja a helyéből.

Bobónak nagyon tetszik az új ágya, vagyis a régi, csak rács nélkül. Igaz, már kétszer esett le. Amíg a leesésgátló nem volt rögzítve az ágyrácshoz, hiába a matrac alá becsúsztatott talpak,a leesésgátló leesett (tényleg így volt, nem szóvicc), utána nagyfiam. Fel sem ébredt, pedig egyszer fel is ült. Felnyaláboltam, visszatettem az ágyába. Azóta a leesésgátló rögzítve van. Az alvás immár biztonságos.