A műtét és utózöngéi

Megpróbálom pótolni az eltűnt bejegyzésemet, csak félek már nem lesz türelmem mégegyszer olyan "szépen" leírni. Amikor írtam, akkor éppen grafomán hangulatban voltam :)

Szóval már a műtét napján 170-es vérnyomással keltem. Felváltva kaptam az injekciókat meg a Cordaflex sprayt. Mindenki úgy gondolta, hogy a megelőző néhány hét feszültsége most jött ki rajtam, pedig akkor már nyugodt voltam. Nem vagyok rákos, ez a lényeg. Magától az operációtól nem féltem, eszembe nem jutott, hogy esetleg ottmaradhatok a műtőasztalon. Hogyan is maradtam volna, hiszen a fiaim vártak haza! Közben a főnővér rámförmedt, hogy nyugodjak már meg, most mit idegeskedek. Hát, ha addig nem is éreztem magam idegesnek, ettől a förmedéstől annál inkább. Abban a helyzetben marha jól tud esni az embernek egy ilyen rendreutasítás. 

Nagy nehezen lement 140-ig a vérnyomásom, ekkor szinte futva vittek a műtőbe. Miután rámtették a maszkot, az utolsó emlékem az aneszteziológus hangja: siessünk, mert újra emelkedik, már megint 160. Aztán a műtétet túléltem, 4 nap múlva gyógyultnak nyilvánítva hazaengedtek (anno anyukám 3 hétig volt bent ugyanezzel a műtéttel). Igaz, belázasodtam, de azt az orvos már nem tudta meg, mert az ápolónő lerázta a lázmérőt, mondván, az Algopyrin otthon ugyanúgy hat, mintha itt venném be... Igaz, a 20 centis vágás a hasamon se gyógyult még be, épp csak kivették a dréncsövet... De nem hagytam el magam, és tényleg hamar helyrejöttem.

Viszont a vérnyomásom innentől kezdve mindig magas volt. Hogy mért pont innentől... gondolom valóban a sok feszültség, meg aztán a férjemmel kapcsolatban is valami végleg eltört bennem. Hogy ennyire ne álljon mellém a bajban... Előtte sem volt felhőtlen a házasságunk, de ez végleg betett, főleg hogy azóta párszor már megkaptam, hogy nem vagyok nő...