Amennyiben Ön is meg szeretné osztani történetét másokkal, küldje el azt az info[kukac]webbeteg.hu e-mail címre.
Látogatás: 130969 alkalommal
A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.
2010.04.15.
Elmúltak
már
azok
az
idők,
amikor
több
évre
el
kellett
búcsúzni
a
családtól,
ha
az
ember
egy
Mestertől
szeretett
volna
tanulni.
Most
már
nem
kell
Himalájai
barlangok
mélyére,
szent
remeték
társaságába
költözni,
ha
a
spiritualitás
gyökeréig
szeretnénk
hatolni,
ha
az
élet
mélyebb
tanulságait
szeretné
az
ember
felfedezni.
Hogyan
értük
ezt
el,
és
mi
is
ennek
az
ára?
Erről
szól
ez
a
mostani
cikk.
Változnak
az
idők.
Benne,
mi
emberek
is.
Az
életstílusunk,
a
környezetünk,
a
problémáink,
és
a
spiritualitáshoz
való
viszonyunk
is.
Sok
minden
történt
velünk
az
elmúlt
évtizedekben.
A
világ
nemcsak
hogy
felgyorsult,
de
szinte
minden
egy
karnyújtásnyira
került
tőlünk.
A
tér,
az
idő,
mintha
összement
volna,
az
információ
áramlás
pedig
olyan
sebességre
gyorsult
fel,
hogy
alig
győzzük
követni.
Ezeknek
a
folyamatoknak
természetesen
bőven
van
előnye
és
hátránya
is.
Hogyan
kapcsolódnak
mindehez
a
bölcs
hegyi
guruk
tanításai?
A
megváltozott
világ
könyörtelen
stressze
és
elvárásai,
szinte
kikényszerítették
egyre
több
emberből
azt,
hogy
a
felszínesség
helyett,
most
már
mélyebbre
nézzen,
a
káoszból
a
béke
felé
forduljon.
Elindult
egy
erős
vágy,
egy
kollektív
keresés
az
emberekben.
Miért
is
vagyunk
mi
itt?
Kik
is
vagyunk
mi
egyáltalán?
Ennyi
lenne
csupán
az
élet,
hogy
örökösen,
őrült
módjára
tekerünk
egy
mókuskerékben?
Miért
csak
zenélő,
csillogó-villogó
netes,
Power
Pointos
Bemutatóban
örül
az
emberek
nagy
többsége,
egy
cseresznyefa
virágzásának?
Megéri
egy
életen
át
hajszolni
magunkat
kissebb-nagyobb
technikai
vívmányokért,
és
különböző
divatos
trendvezérek
elképzeléseihez
való
alkalmazkodásért?
Hol
siklottunk
ki,
és
hogyan
találhatnánk
vissza
a
belső
békénkhez
és
harmóniánkhoz?
2009.10.14.
Az
ENSZ
Egészségügyi
Világszervezete,
a
WHO
október
2-át
a
sztómások
világnapjává
nyilvánította.
De
kik
is
ezek
a
személyek?
Hogyan
válik
(válhat)
valaki
sztómássá?
Mekkora
csoportról
van
szó,
hány
sztómás
él
Magyarországon,
és
a
világban?
Mit
tud
a
társadalom
a
sztómásokról?
Milyen
körülmények
között
élnek,
dolgoznak?
Megannyi
kérdés
-
és
még
sorolhatnánk
a
kérdéseket
-
de
ki
válaszol
rá?
És
megismételve:
minden
év
október
elején
ünnepli
a
világ
a
sztómásokat.
Ünnepeljük
őket,
de
igazából
nem
tudunk
róluk
semmit.
Aki
most
tudományos
értekezést
vár
tőlem,
téved.
Jelen
sorok
írója
is
érintett,
2000
november
óta
sztómás.
Írásomban
saját
tapasztalataimat
szeretném
összefoglalni.
Előre
elnézést
kérek
mindazoktól
akik
viszolyognak
attól,
hogy
a
dolgokat
nevükön
nevezzenek,
sajnos
sok
esetben
nem
tudok
eltekinteni
a
naturista
megnevezésektől.
2009.03.05.
Az
én
problémám
egy
festékes
anyajeggyel
kezdődött,
ami
születésemtől
kezdődően
a
jobb
mellemen
volt.
Emlékszem,
többször
mondták,
hogy
erre
vigyáznom
és
figyelnem
kell,
de
nem
értettem
miért.
Sokáig
tényleg
semmilyen
problémám
nem
volt
vele,
aztán
egyszer
csak
viszketni
kezdett.
Majd
azt
vettem
észre,
hogy
zuhanyzásnál,
ha
erősebben
megdörzsölöm,
vagy
egy
idő
után
már
akkor
is,
amikor
vetkőzésnél
levettem
a
melltartómat,
lejött
vele
a
bőröm.
Mintha
csak
hámlanék,
de
csak
ott,
az
anyajegy
helyén.
Megijedtem
és
egyből
onkológushoz
fordultam.
Mint
kiderült,
jól
tettem.
Az
orvos
ugyanis
első
ránézésre
megállapította,
hogy
egy
ún.
Paget-kór
nevű
betegségem
van.
Azonnali
műtétet
javasolt.
2009.03.02.
Egy
egyszerű
anyajeggyel
indult
a
combomon.
Tény,
korábban
nem
volt
ott
az
a
folt,
tehát
nem
egy
olyan
anyajegyről
volt
szó,
amit
születésemtől
kezdve
ismerek.
Ez
apró
barna
folt
volt,
ami
viszketett.
Nyilván
ennek
köszönhető
az
is,
hogy
egyáltalán
észrevettem,
mert
másként
nemigen
tűnt
volna
fel.
Figyelni
kezdtem,
és
azt
vettem
észre,
hogy
azon
túl,
hogy
viszket,
növekszik
is.
Kezdetben
egy
rózsaszín
"udvar"
vette
körül
a
barna
foltot,
ami
aztán
bebarnult.
Így
a
kerülete
egyre
nőtt.
Ráadásul
egyszer,
amikor
kíváncsiságból
nagyítóval
is
megvizsgáltam,
azt
láttam,
hogy
apró
lábai
vannak.
De
ekkor
még
nem
tudtam,
mi
is
ez?
?aztán
utána
olvastam?
akkor
derült
ki
számomra,
hogy
itt
valószínűleg
nagy
a
baj.
De
ekkora
már
fél
év
telt
el.
És
én
csak
ekkor
fordultam
orvoshoz.
Az
orvos
megerősítette
a
rossz
érzésemet.
Egyből
sebészhez
küldött,
és
ki
is
vágták.
2009.02.28.
A
betegségem
történetét
egy
fontos
üzenettel
kezdeném:
bármi,
a
normálistól
eltérőt
tapasztalsz
a
saját
testeden,
ne
várj
sokáig!
Mielőbb
fordulj
orvoshoz!
A
történetemből
kiderül,
miért
mondom
ezt?
Az
én
esetemben
az
első
jel
a
havi
vérzések
sűrűbbé
válása
volt?
bár
még
fiatal
voltam,
34
éves,
de
már
nem
a
szokott
időben,
havonta
menstruáltam,
hanem
gyakorlatilag
2-3
nap
kivételével
állandóan
véreztem.
Persze
valószínű,
hogy
ez
a
vérzés
már
nem
is
menstruáció
volt,
hanem
az
előrehaladott
rák
egyértelmű
jele.
Bár
a
nővéremnél
is
hasonlóan
kezdődött
a
méhnyakrák,
mégis
sokáig
halogattam
az
orvoshoz
fordulást.
Csak
akkor
mentem
el
rendelésre,
amikor
már
tényleg
nagyon
erős
vérzésem
volt.
2008.12.11.
2008
januárjában
kezdődött
a
kálváriám.
Egy
egyszerű
influenzával
indult,
ami
magas
lázzal
járt.
Ez
azt
hiszem,
szokványosnak
mondható,
nem
gondoltam
semmi
igazán
rosszra,
bár
volt
egy
furcsa
tünetem.
A
hasamon
megjelent
egy
nagyobbacska
dudor?
Mivel
magas
lázam
is
volt,
kihívtam
a
körzeti
orvost
és
kértem,
ne
csak
a
torkomat
vizsgálja,
nézze
meg
a
hasamat
is.
Ő,
miután
alaposan
megnyomkodott,
azt
kérte,
mindenképpen
menjek
el
egy
alaposabb
hasi
kivizsgálásra.
Még
mindig
nem
ijedtem
meg
igazán,
bár
eszembe
jutott,
hogy
az
évenkénti
munkahelyi
szűrővizsgálatok
eredménye
már
jó
pár
éve
mutat
valamiféle
vírusos
betegséget
a
májamon,
és
a
háziorvos
is
azt
mondta
a
vizsgálat
után,
hogy
ott
lesz
a
baj,
de
mivel
kérdéseimre
a
szűrést
végző
orvos
mindig
azt
mondta,
hogy
ne
foglalkozzak
vele,
hát
nem
gondoltam,
hogy
most
ebből
lesz
a
nagyobb
probléma?
pedig
ebből
lett?
És
ha
azt
nézem,
még
szerencsés
is
vagyok,
hiszen
ha
a
hasi
dudort
nem
épp
az
influenzával
egy
időben
veszem
észre,
csak
emiatt
biztosan
nem
megyek
orvoshoz?
És
a
háziorvosomnak
is
sokat
köszönhetek!
Minden
orvos,
akivel
azóta
találkoztam,
azt
mondta,
legyek
hálás
neki,
hogy
ilyen
alapos
és
lelkiismeretes,
és
hogy
azonnal
tudta,
hogy
nem
szabad
halogatni
a
további
vizsgálatokat.
Ő
egy
olyan
orvos,
aki
nem
kuruzsol,
hanem
kimondja,
amire
gondol
és
szakorvoshoz
küld!
Nem
csinál
presztízskérdést
abból,
hogy
más
véleményét
is
meghallgassa!
2008.10.16.
Épphogy
betöltöttem
a
13.
életévemet,
épphogy
beléptem
a
tinédzserkorba,
amikor
elkezdődött
egy
olyan
folyamat
a
testemben,
ami
egy
életre
megváltoztatta
az
életemet.
Juvenilis
polyarthritist
(fiatal
kori
ízületi
gyulladást) diagnosztizáltak
nálam,
de
mire
idáig
eljutott
az
orvosom,
már
elég
súlyos
állapotban
voltam.
Első
tünetek
a
kezeim
ujjain
jelentkeztek.
Reggelente
egyre
több
ujjam
fájt,
bedagadt,
meleg
volt,
alig
tudtam
mozgatni.
Először
nem
gondoltunk
semmi
komolyra.
A
rovarcsípést
kizártuk
Anyukámmal,
aztán
arra
is
gondoltam,
hogy
testnevelés
órán
üthettem
meg
labdajáték
közben
nagyon
az
ujjaimat,
és
attól
ilyenek.
Ha
a
tüneteim
alapján
azonnal
orvoshoz
fordultam
volna,
illetve
ha
a
háziorvosom
tudta
volna
mi
a
bajom,
és
azonnal
a
megfelelő
helyre
utal,
akkor
még
abban
a
kezdeti
stádiumban
elkapva
örökre
kikezelhettek
volna
ebből
a
betegségből.
Azt
mondták,
hogy
a
nagyon
kezdeti
stádiumban
teljesen
gyógyítható.
De
mire
eljutottam
a
megfelelő
orvoshoz
a
szegedi
gyermekklinika
immunológiai
ambulanciájára,
addigra
már
a
testem
számos
ízülete
fájdalmassá,
duzzadttá
vált,
nagyon
nehezen
tudtam
járni,
mozogni.
Ott
aztán
befektettek
góckeresésre,
aminek
az
volt
a
célja,
hogy
olyan
gyulladásos
gócot
keressenek
a
szervezetemben,
ami
ezt
kiválthatta,
de
semmit
nem
találtak.
Azt
mondták,
hogy
talán
gyermekkoromban,
amikor
három
évig
rendszeresen
jártam
úszni,
a
hideg
vízben
megfázhattam.
Ez
volt
az
egyik
lehetséges
ok,
a
másik
pedig
hogy
pszichoszomatikus
betegség.
Ebben
is
lehet
valami,
hiszen
a
szüleim
válását,
apukám
hiányát
nem
tudtam
feldolgozni
hosszú
ideig.
Elkezdődött
a
gyógyszeres
kezelésem,
ami
szteroidból
és
ún.
citosztatikum
származékból
állt,
és
persze
fájdalomcsillapítókból.
A
betegségem
hullámokban
hol
jobb,
hol
rosszabb
stádiumban
volt,
általában
ha
front
közeledett,
vagy
időjárás-változás,
főleg
ha
csapadékos
idő
volt,
akkor
mindig
fájdalmasabb
időket
éltem
meg.
Sajnos
a
gyógytornára
elég
későn
tanítottak
meg,
mert
a
kéz-
és
lábízületeimen
a
deformitás
visszafordíthatatlanul
jelentkezett.
Ha
sokkal
hamarabb
megtanulom,
és
alkalmazom
a
különböző
reumatoid
artritiszeseknek
javasolt
gyógytornákat,
akkor
a
deformitás
sokkal
később,
vagy
talán
nem
is
jelentkezett
volna.
Ezt
már
visszafordítani
nem
lehet,
de
lelassítani
a
további
deformitást
rendszeres
gyógytornával
lehet
csak.
Ha
már
gyermekkoromban
tudtam
volna
ezt,
mindig
alkalmaztam
volna.
Ez
a
betegség
nemcsak
testileg
tört
meg,
hanem
lelkileg
is
nagyon.
Sokkal
befelé
fordulóbb,
visszahúzódóbb,
bizalmatlanabb
lettem
a
társadalommal
szemben.
Nem
szerettem
emberek
közé
menni,
pedig
muszáj
volt,
hiszen
iskolába
járni
kellett,
ha
azt
akartam,
hogy
az
életben
valahogy
pénzt
tudjak
majd
keresni.
Hiszen
tisztában
voltam
azzal,
hogy
ez
a
betegség
felnőttkoromban
is
meglesz,
és
nem
lesz
könnyű
ezzel
bármilyen
munkát
elvégezni.
Tanulnom
kellett,
a
saját
érdekemben.
Olyan
életet
kellett
élnem,
amelyet
nem
én
választottam,
de
kénytelen
voltam,
nem
volt
más
lehetőségem.
Egyre
inkább
tudatosult
bennem,
ebből
nincs
kiút.
Pedig
próbálkoztam
én
az
alternatív
módszerekkel
is,
a
természetgyógyászaton
át
az
elme
ráhatáson
keresztül
sok
mindennel.
De
sajnos
semmi
nem
vált
be,
talán
mert
nem
voltam
elég
kitartó.
22
éves
koromra
annyira
súlyos
lett
az
állapotom,
hogy
éjszakánként
már
nem
tudtam
aludni,
mert
minden
mozdulatnál
fájt
mindenem.
Ha
nappal
meg
nagy
nehezen
fel
tudtam
kelni
az
ágyból,
alig
tudtam
megcsinálni
a
napi
teendőimet.
Fájdalomcsillapítót
szedtem
ugyan,
de
már
teljesen
felesleges
volt.
Már
nem
hatottak,
csupán
annyit
értem
el
velük,
hogy
tönkretették
az
emésztőrendszeremet.
De
hiába
mondtam
én
az
orvosomnak,
hogy
nagyon
rosszul
vagyok,
nem
tudott
rajtam
segíteni.
Ekkor
döntöttünk
úgy
a
vőlegényemmel,
hogy
elhagyjuk
Szegedet,
elköltözünk
nyugatabbra,
Veszprémbe,
hátha
ott
tudnak
valamit,
amit
itt
az
Alföldön
nem.
És
valóban
tudtak.
Részletes
kivizsgálásokat
követően
elkezdtek
kezelni
egy
akkor
még
újnak
számító
módszerrel,
biológiai
terápiával.
Remicade
infúziót
kaptam
2
évig.
Ez
alatt
az
idő
alatt
semmi
panaszom,
semmi
fájdalmam,
semmi
bánatom
nem
volt.
Úgy
élhettem,
mint
bárki
más.
Fantasztikus
időszak
volt.
Aztán
gyermektervezés
miatt
nem
kaphattam
többet,
csak
a
gyógyszereim
maradtak,
és
bő
fél
év
után
újra
kezdtem rosszabbul
lenni.
Újra
fájtak
az
ízületeim,
bedagadtak,
újra
nehezebb
volt
megfogni
a
fésűt,
felöltözni,
kulccsal
ajtót
zárni.
Kezdtem
kétségbeesni,
hogy
megint
rosszul
leszek,
fájdalmakkal
kell
újra
együtt
élnem.
A
babaprojekt
pedig
nem
sikerült?
Pár
hónappal
ezelőtt
újra
kezdtük
a
biológiai
terápiát,
de
mivel
a
babavállalásról
továbbra
se
mondtunk
le
teljesen,
az
orvosom
egy
másik
fajta
szert,
az
injekcióban
kapott
Enbrelt
javasolta.
Ez
is
nagyon
jó,
de
a
hatása
nem
100%-os,
mint
a
Remicade
volt.
Az
Enbrel
mellett
csak
nagyon
kevés
szteroidot
szedek,
semmi
mást
nem.
Nagyon
jól
vagyok,
bár
a
bokám
és
az
ujjaim
szoktak
picit
fájni,
de
ez
még
az
elviselhető
kategóriába
tartozik.
Nagyon
bízom
benne,
hogy
idővel
még
jobban
leszek.
Amióta
jobban
vagyok,
a
munkámban
is
sokkal
könnyebben
boldogulok.
Volt
egy
olyan
munkahelyem,
amit
éppen
azért
kellett
otthagynom,
mert
már
nagyon
nagy
fájdalmaim
voltak,
és
nem
volt
kielégítő
a
fizikai
teherbírásom.
A
mostani
munkahelyemen
is
szükség
van
a
jó
erőnlétre,
de
most
annyira
jól
vagyok,
hogy
nincs
probléma
velem
a
munkámban.
Az
ujjaim
is
igencsak
igénybe
vannak
véve,
mert
sokat
gépelek,
de
nem
okoz
gondot.
Ez
alatt
a
pár
év
alatt
az
étrendem
is
átalakult,
nem
eszek
meg
bármit,
mert
tudom,
hogy
ártalmasabbnál
ártalmasabb
ételek
vannak
számomra.
Nagyon
fontos
odafigyelnem
a
táplálkozásomra,
és
a
megfelelő
folyadékbevitelre.
És
nem
mellesleg
nagyon
fontos,
hogy
lelkileg
jól
legyek,
de
mindenben
segít
életem
értelme,
a
férjem.
Mindenben
számíthatok
a
segítségére.
Segít,
ha
szükségem
van
rá
az
öltözködésben,
a
tisztálkodásban,
a
házimunkában.
Bármiben,
ha
tud,
szívvel-lélekkel
segít
nekem.
Ez
nagyon
sokat
jelent
abban,
hogy
könnyebb
életet
tudjak
élni,
támogatása
és
segítsége
nélkül
sokkal
nehezebb
lenne
minden?
2008.06.17.
A
férjem
81
éves,
és
valószínűleg
Alzheimer
kórban
szenved.
Megrázó
látni,
hogy
hová
jut
egy
élet,
ahogy
visszafordíthatatlanul
leépül
az
ember.
A
kezdetek..
2008.06.09.
21
éves
vagyok
és
mióta
az
eszemet
tudom,
mindig
baj
volt
a
hormonháztartásommal.ezt
eleinte
nem
is
értettem,
hogy
mit
jelent,
csak
azt
tudtam,
hogy
a
vizsgálatokon
az
egyik
hormonértékem
sem
ott
áll,
ahol
kellett
volna.
A
menzeszem
sose
volt
rendszeres,
mi
az,
hogy
rendszeres,
leginkább
teljesen
véletlenszerűen
vérezgettem.
17
évesen
megelégeltem
a
dolgot,
és
elmentem
nőgyógyászhoz,
ahol
közölték
velem,
hogy
nyugodjak
meg,
fiatal
vagyok
még,
majd
beáll.hát
nem
nyugodtam
meg.
A
sokkhatás
igazából
akkor
ért,
amikor
egyszerűen
nem
akart
elállni
a
vérzésem,
nem
túlzok
kb.
1
hónapig
egyfolytában
menstruáltam,
na,
ekkor
váltottam
nőgyógyászt.
Vizsgálat
követett
vizsgálatot
és
mint
kiderült
policisztás
petefészek
szindrómám
van
-
csak
erre
az
előző
orvos
nem
figyelt
fel.
Elég
döbbenetesnek
tartottam,
hogy
ezek
szerint,
ha
nem
váltok
orvost,
ki
se
derül?!
Addig
úgy
voltam
vele,
hogy
a
nőgyógyász,
nőgyógyász.de
ettől
a
betegségtől
meddő
is
lehet
az
ember,
és
nem
vette
észre?!
2008.06.02.
Erőm
teljében
lévő
harmincas
férfiként
mindig
is
úgy
gondoltam,
a
betegségek,
nyavalyák
annyira
távol
vannak
tőlem,
mint
Makó
Jeruzsálemtől.
Nem
vagyok
egy
"hisztis"
típus,
ha
ledönt
a
lábamról
valamilyen
betegség,
igyekszem
rajta
minél
hamarabb
és
minél
kevesebb
nyűggel
túl
lenni.
Nem
is
igazán
tudtam
átérezni,
milyenek
egy
krónikus
beteg
mindennapjai
-
valahogy
mindig
úgy
gondoltam,
az
emberek
szeretik
magukat
sajnáltatni,
szeretnek
panaszkodni,
hogy
egy
kicsit
többet
foglalkozzanak
velük.