Emlőrák

Az én történetem 2004-ben kezdődik. 36 éves voltam, amikor kiderült, hogy emlőrákos vagyok. Mindig is figyeltem magamra, vizsgáltam a melleimet, ennek ellenére mégis férjem volt az, aki észrevette, hogy a jobb mellemben egy csomó van.

Visszagondolva eszembe jutott, hogy már egy ideje azon a területen egy kis behorpadás is volt. Ekkor éppen nyaraltunk, de ennek ellenére sem tudtam a gondolatot elengedni, hogy esetleg valami rossz dolog is lehet ebből, ezért már a nyaralás alatt elmentem nőgyógyászhoz. Az orvos nem mondott semmi konkrétumot, csupán annyit, hogy az esetek nagy többségében jó indulatú elváltozások alakulnak ki a mellben, de biztosat a mammográfiai vizsgálat tud kimutatni.

Nyaralás után beutaltattam magam mammográfiai vizsgálatra, ahol a vizsgálatot végző orvos mindenképpen eltávolítást javasolt, ezért sebészt ajánlott. Még azon a napon felvettem a sebésszel a kapcsolatot, aki már másnap elküldött szövetmintavételre.

Látva kétségbeesésemet finomítandó a helyzeten a doktornő mindjárt mondta, hogy ne izguljak az emlőrák az egyik legjobban gyógyítható rákbetegség, különösen, ha nincsen áttét, de ha van akkor sincs vész, mert a "szendvics" terápia (kemo - sugár - kemo) megteszi a hatását. Ez a legradikálisabb, de egyben a leghatékonyabb kezelés. Ekkor augusztus 13-a péntek volt.

Konkrétan ez annyit jelentett, hogy kaptam 8 kemot (három heti beosztásban), közötte 36 sugárkezelést (naponta egyet), mellette gyógyszert naponta és egy kapszulát havonta a hasamba hormonkezelésként - melyet egyébként jelenleg is kapok.

Ez tartott kb. 8 hónapig, majd ezt követően "szerencsémre" a tüdőmön valamilyen elváltozást találtak, ezért felmerült az áttét gyanúja, viszont ez feljogosított arra, hogy kapjam a Her2 pozitivitás miatt (az emlődaganatok egyik legagresszívabb típusa, melyre kifejlesztettek egy biológiai válaszmódosító készítményt, mely jelentősen befolyásolja a betegség prognózisát) a heti rendszerességgel infúzióban beadandó biológiai kezelést.

Nélküle vélhetően nehezebben tudtam volna uralni a kemoterápia okozta hányingert, rossz közérzetet, nyálkahártya sérüléseket, vérzéseket, sebeket, az elemi erővel rám törő fáradtságot, a felborult pajzsmirigyműködés következményeit, azt, hogy elhullott a (derékig érő) hajam, hogy minden vénám tűpárnaszerűre lett lyuggatva.

Én a mai napig járok pszichológushoz, mert tudom, hogy egy ilyen sorsfordító életesemény feldolgozása hosszú folyamat, amihez minden segítségre szükség van. Felismertem, hogy önmagam minél teljesebb megismerése hozzásegít a feldolgozáshoz, ezért magam is pszichológiai tanulmányokba kezdtem, melyet éppen idén fejeztem be. Mostmár arra is képes vagyok, hogy a tanultakat és a megtapasztaltakat mások segítésére fordítsam.

Hiszem, hogy a tájékozottság, az ún. "betegséggel való szemben állás" a túlélés záloga lehet, mert ahogy mondani szoktam a "sorsunk a saját kezünkben van". Éppen ezért betegségem kezdetétől folyamatosan információt gyűjtök, interneten, szakirodalomban tájékozódok, orvos-beteg találkozókra, fórumokra, betegnapokra járok, ahol rengeteg hasznos információhoz, tapasztalathoz jutottam már eddig is. Ma már szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy betegségemet érintő témában teljes mértékben tájékozott vagyok.

Immár negyedik éve tünetmentes vagyok, de nem telik el nap, hogy ennek érdekében ne tegyek meg minden tőlem telhetőt, ezért igyekszem egészségesen élni, gondolkodni, étkezni, sportolni, pszichés állapotomat karbantartani. Hiszek testünk öngyógyító erejében kiegészítve a rendszeres ön- és orvosi ellenőrzésekkel!

Folyamatosan informálódom a rákbetegség gyógyítási lehetőségeinek alakulásáról, rendszeresen járok betegközösségbe, rendezvényekre, ahol ma már nem az jut eszembe, hogy mi lesz, ha újra beteg leszek, hanem az, hogy akarattal, kitartással, együttműködéssel le lehet győzni a betegséget és meg lehet őrizni az egészséget. Úgy hiszem, hogy ezzel még a betegség folyamatában lévő sorstársaknak bíztatást és példát mutathatok, amire teljes elhivatottságot és kompetenciát érzek.