Fenékig tejfel

Amikor a hétvége felér öt munkanappal, az pont olyan, mint most.

A gyerekek megvesztek és olyan rosszcsontok voltak, mint még soha. Vasárnap este mint két kimerült munkásember rogytunk le a kanapéra és próbáltuk a konyhát szuggerálni, hogy a vacsora a saját lábán jöjjön be a szobába. Hát nem tette.

Hogy mit történt, nem tudjuk. Egy a tippünk, amit a téli időjárásnak köszönhetünk (kiváltképp ennek az ideinek, mikor a hőmérő higanyszála még véletlenül sem szeretne a 0 fok fölé kúszni), konkrétan hogy már hónapok óta nem volt alkalmunk hosszabb időt a szabadban tölteni. Az energia meg csak gyűlik, gyűlik, hogy a szülőkön csattanva leterítse őket a nap végén.

Szóval a hétvége a kívánságok teljesítéséről szólt, mint állandó program. Ha valami egy kicsit is nem úgy sikerült, mint azt a kis ördögfiókák elgondolták, nagy baj volt, mi hosszú ideig tartott.

Ma reggelre mindezt mintha elfújták volna: volt szótfogadás, egymás összepuszilgatása (a tegnapi összeverekedés helyében), jó kedv és vigasság.

S hogy mi történt még a hét végén? Zsifi bilibe pisilt! Jól megtapsoltuk (Bobó, Apa, anya), aminek következtében a kisasszonyka nagyon-nagyon büszke volt magára. Nagyon édes volt, ahogy a bilin ülve büszkén vigyorgott a világra. Ennek örömére ma reggel addig hisztizett, míg levettem a pelusát, ami után puci fenékkel addig-addig rohangált a lakásban, míg egy óvatlan pillanatban az étkező közepére nem pisilt. Hát, így jártunk… Sebtében gyorsan immár felöltözve, teljes harci díszbe álltam neki padlót törölni, de hát így van ez kisgyermekes házakban.

A teljes harci dísz nem igaz, mert reggel ahogy a nyakláncomat felvettem, a kisasszony már le is mutogatta rólam, és egészen indulásig páváskodott benne. Mikor megszerezte, hangosan kacagva rohant az apukájához, hogy mutassa neki legújabb zsákmányát. A férjem csak annyit mondott, hamarosan egy ékszerem sem lesz, és csak várjam ki, mire a kisasszony serdülőkorba ér… de nem bánom, kölcsönadok majd neki mindent és ő lesz a legeslegszebb kis boszorka az összes közül. Már így is ő. Hihetetlenül öltözködős. Pár nap híján másfél éves, de reggelente ő választja ki a ruháját, és hajgumit húz a kezére karkötő gyanánt. Hogy mi lesz még itt…

A farsangról sajnos lemaradt, mert az szerdán volt, és akkor még orrfolyósan otthon múlatta az időt a dadus nénivel. Ellenben Bobó Bob a mester-nek öltözött, és volt nagy buli. Zene, tánc, kaja, pia, nők. Mert van ám neki kis barátnője, akit ugyanúgy hívnak, mint Zsifit. Ki tudja, hogy ezért-e vagy nem, nagyfiam azt a kislányt csak a vezetéknevén emlegeti. Szerintem úgy is szólítja. Ez elég illetlenség, de nézzük el a háromévesnek. Ha eljön az ideje, megtanítom.

Egyetlen hel volt a két nap alatt, ami képes volt a kedélyeket megnyugtatni: a legújabb, novemberben átadott bevásárlóközpont földszintjének nagy szökőkútja. Na ezt mindketten a padon ülve megbabonázva nézték, és eltekintve a vízcsobogás okozta zajtól, percekig eszményi nyugalom volt. Aztán az öcsémnek vásároltunk ajándékot, aki tegnap megvénülve betöltötte a 25. születésnapját. A meglepetés elmaradt, mert ahogy hazaértünk, Bobó boldogan újságolta a nagy hírt, hogy vettünk neki ajándékot, és persze az sem maradt egy percig sem titokban, hogy mi az az ajándék.

De hogy ne legyen minden ennyire fenékig tejfel, közben a házunk ügye sem látszik előrébb mozdulni. Az első tárgyalásig (amit kétségtelenül az első lesz, és várhatóan nem egy követi még, aminek a végén igen csak kétes megegyezést remélek, de igen, még remélek) még mindig napok vannak hátra, és én már kezdek besokallni attól, hogy nem látom a végét. A fiúk képesek racionálisan gondolkodni, de én tyúkanyóként már nagyon vágyom arra, hogy a tető a fejünk fölött a miénk legyen. És bár tegyük félre a gpv-ot (globális pénzügyi válság) meg a politikát, ez az idő nem az, amikor félretehetjük. A szociális ellátórendszer tervezett reformja (?) és a hitelezés csökkenése a beragadni készülő pénzünkön túlmenően is csak a lehetőségeinket csökkenti, hogy valaha is kimásszunk abból a helyzetből, amiben vagyunk. És nem vigasztal a tudat, hogy sokan bedőlnek, mert mikor két gyermek ül otthon, akik az enyémek, nem érdekel a másé, és egyáltalán, hogyan vigasztalhatna más szerencsétlensége. Még a sorsközösségnek sem tudok örülni.

Mindenesetre mindent megteszünk, hogy a problémát megoldjuk és a jelenlegi, folyamatosan változó helyzethez érdemben alkalmazkodjunk. Nagy harc lesz, de egyszer csak vége lesz.