Az ÉN-szindróma

Ezelőtt tíz évvel állapították meg először az orvosok, hogy valóban beteg vagyok és nem csak depressziós tűneteket produkálok. Addig, vándorolhattam egyik orvostól a másikig , minden keresetemet kivizsgálásokra költve, mert csak összekaszaboltak, kiszedtek belőlem minden kiszedhetőt, és végül pszichiáterhez küldtek.  47 éves koromban aztán hirtelen felállítottak egy , szerintük biztos diagnózist- a Behcet-kórt-, s ettől kezdve, évenként hozzáadtak még egy-egy másik autoimmun betegséget,s  tizedik diagnózisként, mára  még egyet feltételeznek- a TRAPS-szindrómát- amely állítólag egy genetikai rendellenesség és ez áll, "gondos szülőként", a többi mögött.  Általános lerobbanásom kezdetén még dolgoztam és járkáltam,  mára, a  " szakszerű" kezelések eredményeképpen, a lakásban is  alig tudok közlekedni   bottal, és legtöbbször sehogy. Mindent összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy az orvosoknak ma sincs bizonyosságuk arról, hogy tulajdonképpen mi a bajom, s tisztelem azt, hogy némelyikük ezt be is vallja.  Egy idő óta  már belenyugodtam a megváltoztathatatlanba és azt szoktam mondani, hogy a saját betegségemet egyedül én ismerem, ezért ÉN- szindrómának nevezem. Mert ebből, úgy, ahogy van, csak egyetlen egy létezik , és ez én magam vagyok.  És vajon ti hogy álltok ezzel? Vettétek-e észre magatokon ennek a betegségnek a jeleit?  Az az érzésem, kedveseim, hogy ebben a hajóban sokan utazunk. Gyermekként, fiatalként s aztán felnőttként lökdösnek bennünket egyik osztályról a másikra, miközben gyakran nyíltan is, hipochondernek neveznek bennünket az orvosok, ezzel nyugtatva saját lelkiismeretüket és álcázva  tudatlanságukat. Egyetlen orvos mondta azt az ágyamnál- az áldott emlékezetű Módy Jenő, marosvásárhelyi professzor- , hogy "  sokan vagyunk, de  keveset tudunk" és bizony ő segített rajtam a legtöbbet. Barátaim az immunbetegségben! Ne adjátok , ne adjuk fel! Keressük szünetelen azokat az orvosokat, akik hisznek nekünk!  Egy fiatal, franciaországban élő barátnőm nemrég zokogva mesélte , hogy végre, életében először olyan orvosra talált, aki nem nézte hülyének, komolyan foglalkozott vele és emberszámba vette.  Ti, mindnyájan, akik még nem találtatok  hasonlóra ,és kétségbeesetten bolyongtok a különféle kórházakban, soha ne higyétek azt, hogy az ilyen orvos nem is létezik.  Csak keressetek tovább, lankadatlanul!  S ha majd rátaláltok,  osszátok meg velem is az örömötöket! Addig pedig, ide a mázsás mellemre, ti mindannyian! S hogy ne teljen el nap úgy, hogy valami konkrét , használható tanácsot is ne adnék, hallgassátok meg mai igémet, mely így szól:  Abban az esetben ha már úgy kimarták a gyógyszerek a gyomrotokat, hogy már egyetlen korty víz is égeti a nyelőcsöveteket, s főleg ha annyi kortizont szedtek, mint én,  nosza reszeljetek le  egy közepes nyers kruplit ,s azt éhgyomorra , sok-sok vízzel akár,  valahogy nyelegessétek le ,s ezt csináljátok legalább tíz napon át, s  meglátjátok, hogy mindjárt kitisztul valamelyest az ég. A krumplihámozás és reszelés mellé nagyon jól megy az a nóta , hogy " ...vígasztalom magam ahogy lehet...". Ugye ismeritek?  Nahát, akkor csak rajta!