• A nárcisztikus személyiségzavar

        Szerző:
        WEBBeteg

        A nárcisztikus személyiségzavar létező rendellenesség, amely a beteg önmaga iránt érzett erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetéből táplálkozik - olvasható a Medbroadcast internetes portálon.

        Annak érdekében, hogy a betegek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat.

        A nárcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok.

        A nárcisztikus düh

        Ezek a korai tapasztalatok okozzák a "nárcisztikus szégyenérzet" kialakulását mely a "nárcisztikus düh" kiváltója, valahányszor úgy érzik, hogy nem tisztelik őket eléggé, vagy valaki viselkedése rossz fényt vet rájuk, s ezzel felszakítja a régi sebeket.

        Hirdetések

        Bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen, időnként dühkitöréssel reagálnak. Leginkább azok lesznek ezeknek a kitöréseknek a szenvedő alanyai, akik a legközelebb állnak hozzájuk, együtt élnek velük, hiszen a nárcisztikus személy mindenkitől, de leginkább tőlük várja el mindazt a szeretetet, melyet gyerekkorában nem kapott meg. Házastársukkal, gyermekeikkel elhitetik, hogy nem elég jók, értéktelenek, így vetítve a körülöttük lévőkre saját érzéseiket.

        Szokatlanul önzőek

          Narcissus


        Történelmi érdekesség, hogy a nárcisztikus szó a görög mitológiából származik. Narcissus egy önmaga szépségébe szerelmes ifjú volt, aki órákat töltött a folyónál saját tükörképének csodálatával. Önteltsége annyira felbosszantotta az isteneket, hogy mérgükben virággá, nárcisszá változtatták.

        Másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak. Ez mind a védekező mechanizmusuk része. Magukat különlegesnek tekintik, és úgy érzik csak más hasonlóan tehetséges emberek képesek megérteni őket, vagy kapcsolatot kialakítani velük. Folyamatosan úgy érzik, hogy nem kapják meg az őket megillető figyelmet és tiszteletet, mindezt pedig azzal magyarázzák, hogy a többiek túl buták és tudatlanok ahhoz, hogy őket elismerjék.

        Sokszor irigyek másokra, akikről azt hiszik, többet kaptak az élettől, noha szerintük ők sokkal inkább megérdemelnék. Gyakran fantáziálnak sikerről, hírnévről, ismertségről, mivel szükségük van arra, hogy így töltsék ki a lelkükben keletkezett érzelmi űrt, vagy tereljék el az elégedetlenségérzetükről a gondolataikat.

        A nárcisztikus emberek szokatlanul önzőek. Bármi, ami érdekes számukra, elsősorban róluk szól. Egyszerűen nincs elég energiájuk ahhoz, hogy mások igényeit vagy érzéseit figyelembe vegyék, mivel az ő igényeik sincsenek kielégítve. Nem meglepő ezek után, hogy túlságosan is el vannak foglalva azzal, hogy megszerezzék saját lelki szükségleteiket, s nem a másokéra figyelnek. Gondoljuk csak végig: képtelenek bármit is adni, amit ők maguk sosem kaptak meg.

        A másik ember csak addig fontos a számukra, amíg az pozitív hatással van rájuk. Ez lehet akár úgy, hogy valamilyen pozíciót köszönhetnek neki, vagy csak egyszerűen csodálja a nárcisztikus beteget. A lényeg, hogy ismételten csak róluk szóljon a történet.

        Csak védekezés - értsük meg őket

        Ezek a cikkek is érdekelhetik Önt


        Természetesen a nárcizmusnak is különféle fokozatai vannak, és nem mindegyik mutatja az összes jellemvonást. A nárcisztikus betegek védelmében, illetve annak érdekében, hogy terápián együtt lehessen dolgozni velük, sosem szabad elfelejtenünk, hogy a viselkedésük az alacsony önbecsülés és a túlzott önmegvetés eredménye. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy mindez a védekező mechanizmusuknak köszönhetően gyakran rejtve marad, és hosszú időbe telik, míg olyan terápiás légkört sikerül kialakítani, ahol eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy igazán megnyíljanak.

        Mindez elég nehézséget okoz magának a terapeutának is, ám együtt élni velük még ennél is sokkal nehezebb. Egy kapcsolat ugyanis csak akkor tud igazán működni, ha a partnerek kölcsönösen elvárhatnak egymástól bizonyos dolgokat és mindkét fél igényei egyformán ki vannak elégítve. Sajnos azonban a nárcisztikus személyiség képtelen állhatatosan szeretetet adni.

        (WEBBeteg - Cs.K. fordító, lektorálta: Dr. Jóna Angelika, gyermekorvos)
        Legutóbb frissült:
      • PharmaPlaza - A MEGBÍZHATÓ WEBPATIKA
      • Legfrissebb cikkek
      • Önök ajánlották
      •  


        Szóljon hozzá ön is!




        Hozzászólások (19)
        Írta: István
        2015-04-29 18:09
        Kedves lányok, fiúk ! 16 évig voltam áldozata egy ilyen nőnek. Azóta rengeteg anyagot olvastam át. Általában nincs olyan, hogy valaki egyetlen ilyen személyiségzavarral küzd. Sokszor különböző arányban keveredve különböző súlyossági fokozatban jelentkeznek az ilyen problémák. Az egyes személyiségtorzulások típusai átfedésben is vannak egymással. Hogy minek diagnosztizálja egy szakember, függ a különböző "iskoláktól" (irányzatoktól) is. Érdemes áttanulmányozni a szociopátia, pszichopátia, borderline személyiségzavar, disszociális személyiségzavar keresőszavakra a találatokat. Egy biztos, ezek a különféle pszichikai elváltozással élő személyek felismerése sokszor nagyon nehéz. Csak el kell olvasni több itteni posztot, azok is mutatják, fél-egy-kettő vagy akár több év is lehet. Amit tudok mondani 16 év, valamint a családomban és ismerősöknél lévő ilyen személyiségzavar 40 évnyi tapasztalatával, soha nem fog megváltozni !!! Akkor sem, ha 1-2 évig tünetmentes. Megfigyelésem kiterjedt több közeli ismerősre is, azokkal is ugyan ez volt a helyzet. A gyermekkoromban 5 embert rám-uszító osztálytársam 40 év után is pont olyan eszetlen és agresszív, bár sok évig többször látszólag elmúlott nála is. Valójában soha. Több ilyen sztorit ismerek alaposan, sok-sok eseménnyel, másik osztálytársamnál látszólag kevésbé agresszív, de súlyosabb pszichikai jellemzőkkel ugyan ez lejátszódott, rajtam kívül is mindenhol probléma lett velük, bárhova vetette őket a sors. Hasonlóan női sztorik is vannak. A lényeg: nem változnak meg soha, erre ne számítsatok !!! Figyelni kell az árulkodó jeleket: megbánás, szégyen, bocsánatkérés, nyitottság (tehát leül beszélgetni a problémákról ha kéred, őszintén), hibák beismerése - ha ezek nincsenek meg, akár csak egy is, nagy az esélye hogy problémás. Rugalmasan kell kezelni az intő jeleket. Egy példa: nem várható el olyan vélt hiba elismerése, amit el sem követett - ez evidens. Ezek nem fekete és fehér alapon mennek, akár mindkét fél is elkövethetett hibát/hibákat. Az egészséges személyiségekkel meg lehet oldani/feloldani ezeket. A sérültekkel is, ezért nagyon vigyázni kell, ugyan is megtanulják a viselkedési mintákat, és szükség estén "eljátsszák", mint egy színész !!! Még a szakembereket is képesek becsapni, sokszor olyan kiváló színészek is vannak köztük !!! Ezért aztán nagyon óvatosan és gyanakvással kell vizsgálni. Az állandó vizsgálat és gyanakvás már üldözési mánia (akkor már te (is) vagy (a) problémás, tehát itt is érvényes az arany középút betartása. A szabadulás nagyon nehéz, ezért ha felismered minél előbb lépj ki (ajánlott). A biztos felismerés csak a sokszoros sikertelen megoldási kísérletek után képzelhető el. Tehát egy összeveszés egy hétig még nem az, problémák mindig előfordulhatnak egészséges emberek között is. Az igazi választ ezek megoldásai mutatják meg, ilyenkor karakteresek a személyiségzavarok tünetei. Nőknél és férfiaknál egyforma arányban előfordulnak. A minden áron/döntően férfiakra kenés egyes oldalakon és "szakértőknél" az elszabadult, férfigyűlöletbe átcsapott "női egyenjogúság szekták" eredménye. Ezekben döntő többségben már ilyen pszichikailag sérült nők vannak (sajnos, a többi elmenekül, lásd: más szélsőséges csoportokban is csak hasonló szélsőségesek vannak/csatlakoznak/maradnak meg). Tehát nem kell bedőlni az uszításnak (a nőkre uszításnak sem !!!), mert a személyiséged részévé válhat tanulás/bevésődés miatt (amit sokszor elszajkóznak hajlamos bevésődésre az embernél, lásd: az összes diktatúra ugyanezt a módszert használta évszázadokig) !!! Végül Mindenkinek azt kívánom, sose ismerje meg ezeket a borzalmakat, amikről itt írunk !

        Írta: St. Patrick
        2015-04-21 14:24
        Kedves Sorstársaim!Így kell szólítanom benneteket, mert azok vagyunk. Azok voltunk az elején, a közepén, a végén és azóta is.Elhittük - én elhittem -, hogy a legnagyobb csoda történik meg velem 35 éves koromra. Megismertem egy csodát, akiről soha sem gondoltam, hogy velem vele, hogy vele lehetek, de tavaly nyárra így lett.Csak 8 hónapot töltöttünk együtt, de az nagyon intenzív és tömény volt. Egymásba habarodtunk, egymásba szerettünk, közös jövőt terveztünk, össze is költöztünk (nála), majdnem megtörtént velünk a lehető legnagyobb csoda, majd majdnem megöltük egymást. Sok minden történt. Egy biztos volt sokáig, legalábbis így állította be, én meg sokáig hajlandó is voltam ezt elfogadni: a szép - és így utólag kevés - pillanatért ő tehet, a kapcsolatunk megromlásáért pedig én vagyok a hibás. Hónapokig egyfolytában bocsánatot kértem, a kapcsolatunk gyakorlatilag mentegetőzések sorából állt. Mint kiderült: mindenért én vagyok a hibás. Ami a legjobban zavar - és ez állítólag nagyon jellemző a narcisztikusokra -, beszélni vele nem lehetett. Soha semmiről. Voltak problémáink, amelyeket sem kibeszélni, sem megbeszélni nem tudtunk. Soha sem mondta el a motivációkat. Szerinte nekem kell tudnom, hogy nekem miben kell változnom.Annyira a hatalmába kerített, annyira elhittem, hogy vele jó lesz, illetve vele lesz jó, hogy mindent elhittem, és eleinte mindent meg is tettem. Az elmúlt napokban ezt a következőképpen fogalmaztam meg: elindultunk egy közös úton. Poros földút volt, de nyár lévén én szívesen sétáltam mezítláb. Azonban valahonnan szereztem egy lovat. Sajnos átvitt, és a szó szoros értelmében is felültettem rá, illetve beültettem a nyeregbe. Bár az átlagnál kisebb önbizalommal rendelkezem, a helyén van nagyjából az önértékelésem, és amikor egyre-másra jöttel elő az érthetetlen problémák, a lovat kirúgtam alóla. Onnantól kezdve már együtt sétáltunk a poros úton mezítláb. Na az nem tetszett nekem.Döntésemben természetesen az nagy szerepet játszott, hogy nem kaptam meg azt, amit elvártam volna azért cserébe, amit adtam. Tisztában voltam vele, hogy nem lehet patikamérlegen mérni a dolgokat, de elvártam volna. Türelmet, megértést, érintést, közösséget, támogatást. Nos, ezekből gyakorlatilag csak a csöpögtetést ment. Ezt ő részben belátta, részben pedig elegendőnek érezte. Ezzel szemben nekem meg kellett volna értenem azt, hogy számára a folyamatos apró pici kedvességek jelentik az éltető erőt. Úgy érzem, nincsenek nagy igényeim: közös ébredés, kávét viszek az ágyba, közösen indulás reggel a munkába, este vacsora az asztalnál (!!), bújjon hozzám, túrjon a hajamba, és mondja azt, hogy minden rendben lesz. Ez nem ment. Most már tudom, hogy nem velem volt a baj. Ez az én Gyönyörűségemnek nem megy.Az állandó hibáztatás és vádaskodás, a lelkiismeret-furdalás ébresztés mellett még van egy fontos dolog. Ez pedig a szabadságvágy kellő megélése a narcisztikusok számára. Mi decemberben eljutottunk oda, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, mégpedig többen. Adtunk a csodának egy esélyt, Ő pedig azonnal élt vele. Most már úgy látom, hogy kettőnk közül tényleg én akartam jobban. Amikor kiderült, hogy állapotos, minden még rosszabb lett. Az állandó zrikálások és piszkálódások elviselhetetlenné váltak. Belátom: az én reakcióim sem voltak a legjobbak egy állapotos nővel szemben, de már tudom, hogy azokat csak kiprovokálta belőlem. A januárunk ennek megfelelően egy rémálom volt. Februárban egy nagy veszekedés és családi dráma után szétköltöztünk. Ezt követően megtette azt a szörnyűséget, ami számára megváltás volt. Ő nem tud, és nem is akar ilyen jellegű kötöttségek között élni.Azóta volt pár találkozásunk. Olykor próbáltunk beszélgetni, de nem ment. Legutóbb már csak a jóra akartam emlékezni, és ölelni egész este. Ez maradt meg nekünk. Iszonyatosan kötődöm hozzá, talán még ő is hozzám. Olykor még keres, de tudom, hogy nekem kell erősnek lennem. Nem szabad ellágyulnom és közel engednem magamhoz. Nem szabad magamat kínoznom, és nem szabad neki teret engednem a bántásra. Mert ő bántott engem, de ezt nyilván soha sem látja be.Sokat utánaolvasva a témának, tudom, hogy nem lesz könnyű az elengedése, de már jó úton vagyok.Ti sem tehettek mást! Engedjétek el, és szerezzétek vissza magatokat!Minden jótSt. Patrick

        Írta: Judit
        2015-04-20 13:40
        Olvasom az írásaitokat és potyognak a könnyeim! Én épp egy ilyen kapcsolatot próbálok túlélni. Most tartok az ébredés szakaszánál ahol már látom inkább köszönettel tartozom az utánam jövőnek h megszabadított ettől az embertől mintsem haragudjak rá. Sajnálom h vannak sorstársaim és egyben örülök is neki, mert már azt hittem csak én túlzom el a dolgokat és én nem voltam elég türelmes és stb..... Egyet szeretnék tudni, ahhoz h a jövőben ne tudjon fogni rajtam, ne üldözzön mi a helyes reakció vele szemben? Ez nekem nagy kérdés....

        Írta: Katika
        2015-03-10 21:48
        Nekem ma hívták fel a figyelmem, hogy ez van. Hihetetlen, amit olvasok tőletek. Hogy lehet ebből kimászni? Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? Most este sokat gondolkozom. Annak idején azt mondta, hogy azért tetszettem meg neki, mert hogy erős, határozott voltam. Most már tudom, hogy nem azért, hanem, mert elmondtam olyan dolgokat magamról, amiből kiderült, hogy sok-sok szeretetre, és megértésre van szükségem, különben elgyengülök. Pár hónapig úgy voltam istennő, hogy azért kaptam a finom beszólásokat, hogy gyáva, meg gyenge. De istennő voltam. Hirdetve volt nagy betűkkel mindenhol, hogy neki milyen aranyos és okos párja van. Közben persze, megkaptam, hogy beteg vagyok. Addig csinálta ezt, amíg totál belezúgtam, de úgy ahogy kell. Aztán eljött az ő ideje. Mindenkit ellenem fordított. Akit nem tudott, arról addig beszélt, beszélt, amíg elhitte, hogy meggyűlöltette velem. Mindenért én voltam, vagyok a hibás, de mindenért, mint a nyuszika a viccben. Tönkre tette szabályosan a kapcsolatot, amiért persze én voltam a hibás. Önigazolást keresett magának, hogy én beteg ember vagyok, amitől ő szenved. Áldozat! :) Majd hirtelen eljegyzett. Közben látványosan unta az együttléteket. Én nem írhattam ekkora neki, nem hívhattam, még csak rá sem gondolhattam. Viszont persze, ha nem fogadtam a hívását, stb, akkor hol vagyok, mit csinálok. Majd jöttek a nagyon csúnya szavai. Nem tudom szabad-e ide. Mit bánom én, ha 500-an b.. meg. És hasonlók. Közben persze állandóan én voltam a hibás, és nekem kellett visszakúsznom, bocsánatot kérnem. Egyszer láttam sírni, de azt sem tudom megmondani miért. Voltak krokodil könnyei, amiért nagyon haragszom rá. Mert látszott, hogy erőltetett, és gúnynak veszem. De az sincs. Az enyémeimért meg kinevet. Gyenge vagyok, lelkileg gyerek. Őhozzá nem érek fel. Hazudott, becsapott, elárult, és én örüljek, hogy még szóba áll velem. És az én ostoba szívem meg nem ám ezekre emlékszik, hanem arra, amikor minden happy volt. Istenem, milyen buta is az ember szíve....

        Írta: Anna
        2015-02-21 21:59
        Feleségül mentem egy ilyen típusú férfihoz. Amíg ő volt a mindenem, segítettem a munkájában és mindenben támogattam őt, a tenyerén hordozott. Gyermekünk születése után minden megváltozott. A lelki bántások egész skáláját kaptam, a minden napos veszekedésektől kezdve a kiabálás, megalázás, megcsalás stb. Mindenért én voltam szerinte a hibás.Rengeteget gondolkodtam, mit csinálhatok rosszul, hogy ezt kapom tőle. Kezdtem elveszíteni a józan eszem. Állandóan sírtam és pánikrohamokat kaptam. Abban reménykedtem, hogy szeretettel tudok rajta segíteni, de rá kellett jönnöm, hogy csak magamon tudok segíteni és elváltam tőle. Nehéz döntés volt.Ha vele maradok, teljesen tönkre tett volna engem is és a gyermekem életét is, aki még nincs 3 éves.

        Lapozzon a hozzászólások között!