Önkéntesként Afrikában

Szerző: ildiko

A BLOG LEÍRÁSA

A blog egy afrikai önkéntességre vállalkozó magyar pár munkáját, mindennapjait írja le. A naplót Ungvári Ildikó írta Malawiból, a bejegyzéseket időrendben, fél év távlatából közöljük.

Látogatás: 45089 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Adomány az árváknak

2009.08.10.

December 10-11

 

A reggeli 5-ös zenés ébresztő kifejezetten rosszul esett, de összeszedtem magam mert Priscillával terveztünk árváknak adományt szétosztani. Ő Brazíliából kapott pólókat, sapkákat illetve itt fundraisingelt noteszeket, és ezeket kapja meg néhány lurkó az egyik field árvái közül. Reggel összefutottam Sillével, aki már a második projektjét tölti önkéntesként, (először Indiában volt) tanárként, és most elméletileg kiránduló és országnéző héten kellene lennie az osztályával, de valaki megbetegedett és ővele visszajött egy éjszakára. Ő mesélte hogy abban a faluban, melynek az iskolájában alszanak, azt tapasztalták hogy senki nem főz, nincs sehol, még egyetlen füstjel se, ami jelezné hogy készül a nsima. Mikor megtudakolták hogy miért van ez, azt a választ kapták hogy nincs mit megfőzni?Így gondolom marad a mangó egyetlen táplálékként?Szörnyen bűnösnek tudom magam érezni ezekben a percekben, az ételért amit megeszek, a ?luxuskenőcsökért? amiket magamra kenek, a képekért a falunkon és nem utolsósorban a bugyuta panaszaimért...

 

10-kor találkoztunk Pilirani-val, a patrolom másik field officerével, s mivel Viktor is úgy döntött hogy ma velünk tart, 4-en indultunk útnak. Először elvittük az adományokat Pirillani házába, majd az ő területén is megnéztük az épülő komposztláda helyét és magukat az építőket, majd egy kis piacos kör után (tényleg kis kör, miután majdnem mindenkinél csak mangót és paradicsomot lehet kapni a kisebb piacokon) visszamentünk az ő házába szortírozni az ajándékokat, osztani-szorozni hogy hogyan tudunk minimum 140 gyerkőcnek kedveskedni.

Nemcsak pólók és sapkák rejtőztek a zsákokban, hanem az egyik women club (nő-klub) tagjai varrtak hátizsákokat, meg ceruzatartókat, Priscilla szerzett némi fogkefét, fogkrémet illetve maga Pilirani is fund-raisingelt pár doboz szappant. Szóval a házban a gyékényszőnyegen letelepedve átrámoltuk a zsákokat és nagy nehezen megszültük hogyan adhatunk minél több lurkónak valamit.

 

A field officer házát nagyjából egy üres téglaépületnek kell elképzelni, viszont előtte szépen gondozott kert van, és bár a vendégeket csak a kertben szokták fogadni, de most mivel épp ránkszakadt az ég, bent terítettük le a szőnyeget. Persze a tetőn lévő lyukak miatt a lábunknál így is ütemesen csepegett be a víz.. A családja éppen távol volt valahol így őket csak a falon lógó bájos, leginkább esküvői fotókiállításból szemlélhettük meg. Munkánk végeztével elfogyasztottuk a piacon beszerzett mangókat, és titokban hagytunk is párat Pirillani asztalán, mivel valószínűleg ő is, mint ahogyan a malawi emberek nagy része ebben az időben, minden vagyonát a közelgő karácsonyra koncentrálja, most meg és főleg aztán, januártól, mindenki valóban éhezni fog.

Érdekes egyébként hogy a field officerek viszonylag jól keresnek, havi 14 ezer kwachát, mégsem igazán tudnak megélni vagy előrelépni belőle. Persze ez nem sok pénz, de itteni viszonylatban talán elég is lehetne. A régiek azt mondják azért nem elég mert nem tudnak előre tervezni, beosztani, megtakarítani. De hát ennyi pénz mellett, mikor folyamatos nélkülözésben vagy, valahogy érthető hogy elköltöd azt amid van, mikor van, nem?

 

Aztán 2-re elmentünk az iskolába ahol a találka volt kihirdetve, ahol egy koszos helyiség és több kíváncsi tekintet fogadott bennünket. A szokásos protokoll körök, (ima, bemutatkozások, köszönetek, színdarab előadása) után el is kezdtük átadni az ajándékokat, amit általában nagy örömmel és hálával fogadtak a gyerekek. Jó volt látni több mint 100 izgatott arcot a teremben, koszos kis ruhás lurkókat, bár tényleg látszott rajtuk az alultápláltság, ha nem is a testükön, a nézésükön mindenképp észrevehető volt. Sokszor csak kifejezéstelenül ültek, vagy épp aludtak a nagyobbak ölében, sőt volt egy kisfiú aki le is csúszott az asztal alá álmában?

Ezek a gyerekek amúgy nem árvaházban élnek, hanem egy malawi íratlan törvény szerint a legközelebbi hozzátartozónak, ha az nincs, a szomszédnak kell gondját viselnie az árván maradt gyereknek, s így valahol akár 5-6 gyerek is kerül ?kéretlenül? egy háztartásba. És mivel az embereknek magukat is nehéz eltartani, ennek következményeként ezek a gyerekek az új otthonukban sokszor nem kapnak semmit se, se enni, se élni?

 

Csütörtök reggel Viktor elment átvenni néhány óvodáról minden információt egy angliai krapektól, Robintól, aki már évek óta jár ide vissza, itt tölt néhány hónapot és pénzeli ezeket az iskolákat. Az ő hozzáállása merőben más a DAPP, azaz a mi rendszerünktől, ugyanis mi, DI-ok azt tartjuk a legnagyobb és az egyetlen hosszú távú segítségnek, ha mi csak kezdő löketet adunk egy-egy dolognak, de a megvalósítás, a működtetés a közösség dolga. Így, ha már nem leszünk itt sem lesznek bajban, és nemcsak csücsülnek a mennyei mannát várva. Ő viszont pénzeli ezeket az óvodákat, fizeti a tanárokat, a kaját. Majd elválik ki gondolta jobban. Ő most megy el, és Viktorra szeretné bízni a pártfogoltjai ellenőrzését, szóval ma ott voltak szemrevételezni a terepet. Én a tegnap elszenvedett, nem csekély napszúrásnak hála reggel eléggé szédelegtem, úgyhogy mára kényszerpihenőt kellett beiktatnom L

Emberek, komposztáljatok!

2009.08.08.

December 9

 

Kedden Viktor elment meglátogatni egy méhész telepet, aminek a beindításával jelenleg egy másik DI foglalkozik, és ha majd működik, jó kis bevételi forrás lehet a fenttartóinak. Miután ő befejezi itt a projektjét, valószínű Viktor fogja átvenni tőle a koordináló szerepet.

Én délelőtt a készülő újságomat terveztem, írtam bele némi irományt, átgondoltam a tartalmat, fundraising tervet készítettem a leendő kis könyvtáram létrehozásához, majd ebéd után elmentem Priscillával Philipp nevű field officerünk field-jére, ahol egy nagy komposztáló láda megépítése van tervbe véve. Sőt, ez a projekt olyannyira előre haladott, hogy minden anyag rendelkezésre áll, miután Priscilla már mindent megvett, már csak a közösség tagjainak kell megépíteni ezt a csodát, amivel maguk, könnyedén állíthatnak elő trágyát és kikerülhetik a káros, vegyi anyagok használatát. A közösség tagjai és a passionatek már régóta be vannak vonva ebbe a kezdeményezésbe, ma pedig a nem tudom milyen hivatali egységbe tartozó települések főnökeivel tartottunk egy megbeszélést ez ügyben.

Számomra furcsa módon már 2-kor megérkeztünk a 3 órakor kezdődő meetingre, de Philipp hamar elmagyarázta hogy ez Afrikában egyfajta promóció, néptoborzás, mivel az emberek kíváncsiak, látják hogy valami fog történni, és odajönnek. Olcsó megoldás J

 

Szóval 10 falufőnök, kb 10 passionate és még sokan mások gyűltek össze a meetingre, mi pedig kaptunk 1-1 tolmácsot magunk mellé. A falufőnököknek kijáró vastaps után ismertettük nekik az elképzelést, beszéltünk röviden a komposzt hasznáról és az építkezés mibenlétéről, ők meg hálásan fogadták a támogatást, bár azért megemlítették, hogy jó lenne ha nem csak egy épülne, hanem minden faluban 1-1. Ez valahol érthető és jogos is, de ha tudnák hogy ez épp 12ezer kwachába kerül? Aztán a végén frissítő cukorbomba kóla és kenyér darab, és most volt szerencsém megkóstolni a sörnek nevezett házi trutymót, a tobát is, ami a kukoricakása hosszabb ideig erjesztett változata, de igazából nem olyan szörnyű mint amilyennek most képzelitek. Rászokni azért nem fogok!

Viszont jót beszélgettem a tolmácsommal (aki dicséretesen éppen orvosi pályája felé igyekszik), kérésére megvitattuk a Malawi és Európa közti különbséget (erre itt valahogy elég gyakran sor kerül) és próbáltam meggyőzni hogy húznia kell egy határt a saját és családja igényszintjében, ha nem akarja a mi példánkat követni. Megpróbáltam felvázolni neki a nyugati világ pénz utáni eszeveszett rohangálása és az afrikai értékek megőrzése közti mély szakadékot, és úgy tűnt megértette, sőt mi több, már sokan mások is hasonlót meséltek neki, bár azt kétlem hogy valaha is elhinné a hallottakat.

Majdnem találka a magyar kolbásszal

2009.08.03.

December 6-8

Szombat reggel részt vettem a patrolom heti meetingjén, gondolva hogy majd biztos okosabb leszek utána, de természetesen most is az volt az érzésem hogy nálunk ezeket a meetingeket fél óra alatt lerendeznénk, itt meg tök üres fejjel távoztam 3 és fél óra után. De nem gond, ezek az idők tökéletesen megfelelnek a terveim szövögetéséhez, illetve nekem sem árt ha jobban megismerem a 6 kis kulcsemberemet, és persze a vezetőség jelenlétében ők is összekapják kicsit magukat. És mi több, bearanyozva a reggelemet még arra is megkértek, hogy a szokásos meeting-nyitó és záró imát ma mondjam én?J

 

Vasárnap bementünk Blantyre-be internetezni, ugyanis mostanra kikristályosodott előttünk hogy akármennyire is felkészült az ember, és tarsolyában (mai értelmezésben a laptopján) van megannyi előre gyártott előadás, és kinyomtatott információs anyag még az irodatechnika-mentes idők előttről, az internet azért csak internet itt is. Kell és kész.

 

Illetve végre otthagytuk a pénzünket az art marketen (piac ahol mindenféle fafaragást, ékszereket, képeket lehet venni), kedvenc árusunk (akinek csak egyszerűen Happiness, vagyis Boldogság a neve) régóta feni ránk a fogát, hogy a többi önkénteshez hasonlóan mi is hozzunk el nagyapja festményeiből párat. Szóval ma rávettük magunkat hogy beólálkodunk a hiénák közé, és büszkén állapíthatom meg hogy viszonylag jól is hárítottuk az ostromot, hiszen sikerült ?mindössze? 5 db vásárfiával megúsznunk a kalandot. :)

 

És hát lássatok csodát, felfedeztük hogy néhány ezer km távolban, itt, Malawiban is lehet kapni magyar kolbászt!! Sajna az ízéről nem tudok semmit se mesélni, mert az öreg DI-ok szerint felesleges pénzt adni érte? Mert valószínűleg annyira magyar mint én afrikai...Így a kolbit továbbra is csak odaképzeljük a konyharemekeinkbe, és a paprikás krumplit csak olyan hamisan esszük.

Bevásárlókörút-egy falat Európa

2009.07.29.

December 5

 

Reggel a 7 órás lunzui transzporttal útrakeltünk Viktorral élelem után nézni, szóval beminibuszoztunk Lunzutól Blantyre-ig, mert csak ott lehet normálisan vásárolgatni, no meg internetezni, mivel a TTC-ben nincsen használható net.

Szóval délelőtt, piaci alku-harcok közepette, sikeresen hárítva a temérdek, portékáját azungura tukmálni akaró árust, beszereztünk némi finomságot, sőt még a DAPP helyi second hand ruhásboltjába is ellátogattunk, feltölteni szegényes ruháskészletünket. Őrültségnek hangzik, mi? Angliai használtruha gyűjtésből jövünk és amúgy is dúskálunk ruhákban otthon, és Afrikában európai használt ruhát veszünk. De hát nem készültünk arra az iramra ahogy itt koszolódnak a ruhák, pláne hogy fehér agyunkkal világos ruhákat hoztunk a napos afrikába, amik az intelligens mosógépeink és mosóporaink, de lehet hogy egyszerűen csak a meleg víz hiányában nemigen nyerik már vissza eredeti színüket.

Szóval költöttünk egy kis pénzt ott is (de jó sokat spóroltunk azzal hogy az összes létező boltot bejártuk hogy mindent a legolcsóbb áron szerezzünk be, sőt még a 99 kwachás boltot is megtaláltuk J) s így boldogan, birtoklási vágyunkat mára kielégítve tértünk vissza. Valami hihetetlen afrikai módon mindkettőnk délutáni meetingjét lemondták, így csak egy kis mosással szórakoztattuk magunkat...

Hamuban és nyárson

2009.07.19.

December 4

 

Ma reggel is elmentünk a wardroomba, mert a patrolunk látogatót várt, és ahogy ez lenni szokott, ezt is lázas készülődés kell hogy megelőzze. Folyt is nagyban a sepregetés, a füzetek tologatása az asztalon jobbról balra, a székek tökéletes kompozíciójának megalkotása, de a látogató csak nem érkezett?

 

Mindeközben az egész TTC hihetetlen ünnepi hangulatban készült a most végző hallgatók diplomaosztójára. Mindenki csinibe vágta magát, és csak jöttek-jöttek a különféle Afrikában tevékenykedő szervezetek dzsipjei (pl. one world university de még unicef is) hisz ez egy protokoll rendezvény Afrikában és mindenkinek meg kell hogy jelenjen egy reprezentánsa. Pont emiatt a TTC is kitett magáért, egy nap alatt új betontáblát öntöttek a bejárathoz, a területen lévő ÖSSZES útkijelölő sziklaméretű követ lefestették fehérre, és láttuk, hogy még a konyhát is kitakarították!!!

Szóval mi is odasétáltunk szájat tátani és szemrevételezni a végzős hallgatók különféle kiállításait, amin bemutatják mire is specializálódtak a képzés alatt. Vagyis milyen kreatív ötletekkel tudják színesíteni a sokszor mindent nélkülöző afrikai kisiskola óráit, hogyan használhatnak fel szemléltetésre hulladékot, mint a kólásüveg kupakját vagy kartondobozt, hogyan használják fel a természetben megtalálható anyagokat, mint pálmalevél, agyagos föld, stb. Vagy milyen klubot vagy tevékenységet indítottak el az iskolaéveik alatt. Ilyenek például a családon belüli erőszak ellen küzdő csoportosulások, a HIV/AIDS elleni megmozdulások, vagy a bevétel teremtő tevékenységek, mint pl. varróklub. 

Tényleg meglepően jó dolgok voltak bemutatva, ötletesnek és hasznosnak tűntek. Csak kérdés hogy aztán kikerülve az iskolából mennyit is fog alkalmazni mindezekből a nem igazán túlfizetett s ezáltal nem is igazán motivált tanár?

Pár órácska után a mi látogatónk pedig még mindig nem volt sehol se?

 

Közben az itt élő összes DI egy emberként várta a péksütis autót, mivel már senkinek sem volt kenyere, és kedve se egy jó kis főzicskéhez.

Ja itt a konyhának kinevezett helyiségben egy öntöttvas kempingfőző és némi zöld nafta vagy faszén áll a rendelkezésünkre hogy felidézzük mit is lestünk el Stahl konyhájában. Csak az imádott kis vaníliarudacskákat kell tudni helyettesíteni valamivel, és talán még a narancslikőrös csokoládétrüfliben is jók lehetünk J

 

Na de a péksütis autónak ma biztos jobb dolga akadt és így hiába várta a sok éhes száj. Így délidőben közösen visszasomfordáltunk a diplomaosztóra és a konyha hátsó bejáratánál kuncsorogtunk ki egy kis rizst meg kokakólát.

 

Aztán délután egy ?barbecue party-t? rögtönöztünk magunknak, illetve egy angol DI-nak, aki most lett 30 éves. Megsütöttünk mindenféle zöldséget nyárson, még a kukoricát is, a krumplit hamuban, illetve a fiúknak vettünk kecskehúst, s bár az csak a buli legvégére (vagy inkább a vége után) lett kész, mindenki kóstolgatott belőle s így mindenki megkapta napi (vagy heti) fehérjedózisát.

Reggie reggelire

2009.07.19.

December 2

 

 

Ma egy kis vásárlást ejtettünk meg (ami most hogy teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól, sajnos mindig rengeteg macerát és bő fél napot jelent) aztán meg csak pihentünk. Viktor egész hétre szabadságolta magát, mert bár teljesen rendben van, itt nem kell sehova se rohanni. Így ma én is elrejtőztem még a bizonyára fogaikat csikorgató munkaerő-éhes TCE hiénák elől (vonjatok le belőle kettőt, Afrikában ilyenek nincsenek?), és csak agyaltam, terveket szövögettem és akklimatizálódtam 

 

Pozitívan konstatáltam hogy itt, mivel egy óriási homokos, bokros területen élünk, az erős szél miatt nincsen annyi szúnyog, mint Zombában volt. Van viszont helyette mindenféle más jószág, tücsök és bogár, és hogy ez a rovarhad ne legyen elég, a szomszédok csirkéi, és kecskéi is az ajtó elé bóklásznak olykor-olykor.

 

A szobánk egy különálló kis házikó, két emeletes ággyal, egy asztallal, mert a másik sajnos letört a falról így csak az emléknyomai díszítik az amúgy rettenetesen koszos falat (ami nagyszüleinknél disznóól, az itt valószínűleg konferenciaterem lenne), két műanyagszék, és kisszekrények. Szóval határozottan több mint a régebbi helyen volt, bár határozottan ramatyabb állapotban is van.

 

Itt minden ház (szoba) 3 másikkal együtt egy közös udvart körülölelve helyezkedik el. Van egy tunéz DI csaj szomszédunk, Aouicha (aisa), a másik két házban meg az iskola tanulói laknak (de akár lehetnek tanárok is, még mindig rettenetes nehezen tudjuk megkülönböztetni az egyik fekete embert a másiktól), akik valami rejtélyes módon egy komplett család, (vagy akár kettő is, a létszámból ítélve- a mai napig nem értem hogyan férnek el ezen a 10 nm-en?).

 

Higgyétek el, a malawi ember szomszédsága nem egy tündérmese, ugyanis elképesztően hangosak, reggel 5-kor, mikor az általános afrikai élet beindul, magnó bekapcs, és bömböltetik akármi is legyen benne. Én azt élvezem legjobban mikor reggie- vagy funkyzene megy, és reggel csak arra riadok, hogy ütemesen rázkódik a fejem..

Nesze neked nyugodt afrika, meg hogy ott majd közel kerülsz a természethez.

A leghosszabb hétvége (2)

2009.07.12.
November 30

Reggel 4-kor a szokásos muszlim ének megváltásként érkezett, és fél 5 után, mikor teljesen világos is lett, hazarohantam valami ehetőt előállítani. Mivel a piac is csak 7-kor kezdődik, és elutazásunkat tervezve már csak szűkösen vásároltam az elmúlt napokban, komoly kihívást okozott hogy mi is lenne az ami tápláló és ehető is lenne. Végül is 2 óra alatt sikerült egy kisebb lagzira elegendő ennivalót összehozni, és 8-ra, remegő lábakkal, bízva benne hogy még mindig minden rendben van, vissza is értem. Ekkorra Viktor már megkapta a reggeli infúzióját, illetve reggelit is, ami nagyjából csak híg zabkása volt. De láza változatlanul nem volt és határozottan jobban, kvázi panaszmentesen érezte magát.

A betegtársak és azoknak a hozzátartozóik minden mozdulatunkat érdeklődve figyelték. Nézték mit eszünk, mit csinálunk, hogyan járunk, éjjel-nappal ránk szegezték a tekintetüket. Sokszor önmagában fehérnek lenni is nagyon-nagyon fárasztó tud lenni Afrikában. Az ember csak szeretne eltűnni kicsit, elveszni a tömegben.
Mindemellett ők óhatatlanul a pénzeszsákot, a munkaadót, a szponzort látják minden fehér emberben, és kihasználnak minden alkalmat hogy valahogyan felhívják magunkra a figyelmünket. A kórteremből majd mindenki odajött hozzánk, érdeklődve a hogylétünk felől, persze nem egészen érdek nélkül. Egy férfi, akiről kiderült hogy HIV pozitív, és a felesége is, segély- vagy munkalehetőségek után kajtat, de hiába kapja az ARV kezelést, nem nagyon képesek érdemi munkát végezni, így bennünk látta meg a boldogulását. Mi persze elmagyaráztuk neki, hogy igen, nagyon jó helyen jár, adja meg a címét és a TCE field officerek felkeresik, bevezetik a legközelebb eső positive living club-ba, ahol, ha szerencséje van, valami bevétel-teremtő tevékenység is zajlik. Ő nagy örömködve, nyilván félreértve a mondókánkat, gondosan meg is adta a címét, most már valószínűleg minden nap jól körbe fog nézni az utcájukban hogy merről jön már a pénzvonat...

Egy kamasz társaság meg, egy 16 éves maláriás fiú (vagy lány…, szegény csontsovány volt, és 6 évesnek nézett ki) kérésére azzal a szöveggel állt elő a bevezető két mondat után, hogy ők szeretnének a barátaink lenni. Mondtam hogy jó, ez nagyszerű, majd összefuthatunk Blantyre-ben, ahogy a barátok szoktak, mire azt felelték hogy ők inkább arra gondoltak hogy majd ha újra Európában leszünk, akkor jusson eszünkbe hogy nekünk vannak jó barátaink Zombában, és küldhetnénk valami ajándékot nekik…

Nem tudom, nekem egyre kevesebb türelmem van ezekhez a beszélgetésekhez. Mindig azzal nyugtatom magam hogy szegényeknek nem nagyon van más lehetőségük és igen, tény hogy a fehér ember gazdagabb, és ha segítség jön valahonnan, az attól szokott jönni, szóval nem kell haragudni rájuk, mert csak teszik amit az életösztönük diktál nekik. De ezt nap mint nap megélni nagyon nehéz. És bár valóban több pénzünk van mint nekik, nem ezért vagyunk itt hogy pénzt adjunk a kezükbe, és nem is ez a megoldás. Ugyanakkor jó lenne segíteni így is, egynek, párnak, de leginkább mindnek, s így a saját lelkünkkel hasonlunk meg ilyenkor, a hideg érzéketlen fehér ember szerepében.

Na de a lényeg most, hogy Viktor remélhetőleg szépen gyógyul, ha holnapra sem lesz láza akkor ki is jöhet a kórházból, és mehetünk is együtt a TTC-be, Blantyre-be. Én ma este hosszas dilemmázás után hazajöttem, megpróbálok pihenni egy kicsit, és elkerülni a szúnyogokat. Bár az az igazság hogy jobb szerettem volna ha mindez velem történik meg. Pont tegnap a kirándulás alatt mondtam Viktornak hogy szeretném megismerni jobban a Malawi egészségügyet, beszélgetni HIV pozitív emberekkel, jobban belelátni a nyomorukba, a szegénységbe és tessék, megkaptam. Bárki is irányítsa az életemet, jó munkát végez…De mégis jobb lett volna ha egyedül kapok leckét.

És furi belegondolni abba is, hogy mindig valamilyen szörnyűségnek kell történni az emberrel ahhoz hogy emlékeztetve legyen milyen mázlista is. Ha az előzőre gondoltam azt, hogy életem leghosszabb éjszakája volt, akkor tévedtem...

Másnap reggel pirkadat után rohantam a kórházba, ahol szerencsére minden a legnagyobb rendben volt, Viktor makkegészségesnek érezte magát, s néhány órácska várakozás után a dokink és egy német doki is a hazaengedésünk mellett voksolt. A teszt eredménye negatív lett, ami jelentheti azt hogy valóban nem maláriával álltunk szemben, mert ahhoz túl gyors volt a felépülés, és könnyen lehet hogy inkább egy romlott sárga kis bogyó által okozott mérgezés váltotta ki ezeket a tüneteket, de az is lehet hogy csak a teszt nem mutatta ki- ez elég gyakori eset a maláriateszteknél, főleg ha az ember doxyciklint szed a megelőzésre. Mindenesetre az volt a legjobb megoldás amit tehettek, hogy malária ellen kezelték, illetve kapott más antibiotikumot és jó sok infúziót is, szóval hamar rendbehozták, de igen, ez Afrika, sose tudod meg mi is volt a bajod…

Szóval délelőtt gyors búcsút intettünk kedves betegtársainknak és délután egy kínzásnak felérő utazással elvergődtünk a TTC-be, és birtokba vettük a már sokadik közös kis otthonunkat.

A leghosszabb hétvége (1)

2009.07.05.
November 29 - December 1


Szombat reggel lázasan vártam Viktor érkezését, mivel megbeszéltük hogy kihasználjuk hogy még Zombában lakom vasárnapig, és megnézzük a Zomba Platót, ami egy nagyon szép kis hegy a szomszédunkban. Bár 5-kor indult, a malawi tömegközlekedés iramának köszönhetően így sem tudott elég korán ideérni, így utunkat egyből a hegynek vettük. A szerpentinen felfelé szerencsére felvettek minket, így a 4 órás sétából legalább 3-at megspóroltunk.
A platón horribilis áron, de fényűző szállodában lehet megpihenni, és megint csak jó pénzért kísérőt is kaphatunk magunk mellé aki a különféle kilátópontokhoz kalauzol minket. Természetesen egyikkel sem szerettünk volna élni, így egyből el is kezdtük lassú ereszkedésünket lefelé.

A kilátás meseszép volt, találtunk egy szép hegyi tavat is, ettünk finom, szederhez hasonlító, de sárga bogyót (a DI-ok kedvence, mindenki bőszen eszegeti ha a Zomba platón jár), megtanultam vinni a hátizsákot a fejemen, láttunk majmokat, szóval kellemesen éreztük magunkat, és kicsit úgy tűnt mintha nem is Afrikában, hanem inkább Szlovákiában lennénk. De ahogy telt az idő, Viktor sajnos elég gyengének kezdte érezni magát, így sokszor megálltunk egy-egy szusszanásra. Elég meleg is volt, és gondoltuk ez a szokásos gyengeségünk, aminek most még adunk egy pofont egy kis túrázással, de aztán elkezdett fájni a gyomra is. Na ekkor már sejtettük hogy a malária elleni gyógyszer mellékhatásáról lesz szó, ezt már sokan tapasztalták a DI-ok közül. Meg is állapodtunk, hogy leérünk minél hamarabb, aztán pihi, és szünet a gyógyszerben.
Szerencsénkre lefelé is jött egy dzsip és beülhettünk a hátuljába, és teljesen Zomba központig elvittek minket. Ekkor Viktor már nagyon rosszul volt, elzsibbadtak, és görcsbe álltak a végtagjai, már alig tudta őket mozgatni, és következésképp a járás sem ment (ez már nem tűnik gyógyszermellékhatásnak...). Az autóban ülők voltak olyan rendesek hogy bár a másik irányba indultak el, mikor látták hogy milyen helyzetben vagyunk, visszafordultak és elvittek minket a kórházig.

Betámolyogtunk a vizsgálóba, ahol tüzetesen kikérdeztek mindenről minket, vagyis inkább engem, mivel Viktor már nem nagyon volt magánál. Aztán beültették egy kerekes-székbe és eltoltuk az egyik kórteremig, ahol az ügyeletes orvos átvette Viktort. Ekkor már a láza is felszökött, így hamar megállapították hogy ez valószínűleg malária lesz, és bár a laboreredmény itt nem lesz meg szombaton, elkezdik a kezelést. Személy szerint kicsit megnyugodtam, hogy a sok afrikai kórházról hallott rémtörténettel szemben most nem hentesekkel állunk szemben, mivel az európai gyakorlat is az, hogy a maláriát akkor is kezelni kell ha még nincs is kimutatva. Vettek vért a malária teszthez is (bár itt a nővérke elég sokáig forgatta a tűt Viktor kezében…), illetve bekötötték infúzióban a kinint, ami a legerősebb malária elleni szer. Mindeközben a kórteremben éppen imádságokat énekeltek, amitől magasztosan zengett az egész épület. Hát ekkor már nekem sem kellett több, pár pillanatra elvesztettem az eszméletemet, de szerencsére tudtam annyira kontrollálni hogy ne csattanjak nagyot a padlón. Fekvő helyzetben, az első adag kinin és paracetamol után Viktor is jobban lett, és pár óra alatt a láza is teljesen lement.

Minden orvos és nővér nagyon szívélyes volt, felajánlották azt is hogy menjünk át másik, privát kórházba, mert nekik nincsen magánszobájuk, de úgy ítéltük meg, hogy akármilyen fullos biztosításunk is van, nem vagyunk abban a helyzetben hogy most még utazgassunk és nekünk megfelel ez a 20 ágyas kórterem is. Ez egyébként teljesen úgy nézett ki mint egy magyar közkórház kórterme, és a mellékhelyiségek is elfogadható állapotban voltak, talán azzal a kivétellel hogy a wc papírt egyáltalán nem ismerik...

Kb fél órája lehettünk a kórteremben, mikor az egyik beteg meghalt. Először a néma csend, majd amikor kitolták, a nők siratóéneke... Szörnyű érzés volt akkor Viktor ágya mellett állni...

Én is bent maradtam éjszakára, mert ellentétben a mi kórházainkkal ez itt teljesen elfogadott, és majd mindenkinek az egész családja bent éjszakázik. A Viktor melletti ágyra felkuporodtam és onnan figyeltem. Valami elképesztő módon a kórházban nincsenek ágy fölé lógatható szúnyoghálók, csak az ablakon van, de mivel a keretnél körbe 20-20 cm hiányzik belőle, mint halottnak a csók. És mivel ég a lámpa éjjel nappal, természetesen szúnyogok milliói hemzsegnek a teremben. Viktor állig be volt takarva, én meg felvettem az ő pulóverét és zokniját, de a moszkítóhálóhoz szokott agyunknak furcsa érzés volt így feküdni egy kórteremben. Mondanom sem kell hogy éjjelre is maradt kb 30 fok, így tocsogtunk a verejtékben…Viktor viszonylag könnyen elaludt, én meg őt figyelve, a szúnyogokat kergetve, a plafont és a szomszédokat bámulva életem leghosszabb éjszakáját töltöttem el...

Színház az egész világ

2009.06.30.
November 26-27


Ma elmentünk az AIDS Világnapjának főpróbájára, amit úgy 8 szervezet szervez együtt, és most válogattuk ki a szereplő előadásokat. Itt ne holmi prózára gondoljatok, nem, Afrikában a rendezvényeken csak a drámának, komédiának, táncnak és dalnak van helye. Mindent ezeken keresztül mondanak el, még ha olyan súlyos témáról is szól mint az AIDS.
Ezeket a közösségek passionate-jeiből összeállt drámacsoportok prezentálják, valami fantasztikus módon. Bár ezek kvázi önképzőkörök, egy az egyben a ki mit tud vagy megasztár zsűrijében érzi magát az ember. Ezeknek az embereknek a vérükben van, a szívükből jön a színház, a nevettetés, a tánc. Még ha nem is értettem a szöveget és sok-sok poén kimaradt emiatt, mind követhető és élvezetes volt, annyira, amilyet még a profi színészeink közül is csak páran tudnak elérni. Az afrikai homokos „színpadon” mutatják be a legjobb színházat a világon - és teljesen ingyen!!!

Természetesen a rajtunk csüngő gyermeksereg most sem maradhatott el, bár most az egyszer már furcsán zavaró mértéket öltött az érdeklődésük. Csak körbeálltak minket, úgy 50-en, és csak néztek, néztek szótlanul. Angolul nem sokat tudtak így hosszasan nem lehetett velük beszélgetni, szóval maradt pár grimasz, mosoly, kacsintás, de fél óra után már nekünk volt kínos.

Csütörtökön a heti kínzás, a troop meeting következett, a statisztikáival, vitáival, időhúzásával karöltve. De ma legalább megérte elmenni, mert a nsima mellé csirkét kaptunk, és már éreztem hogy a szervezetemnek nagyon hiányzik a hús. Két hét alatt 1 doboz tonhalat ettünk meg a lakótársammal, mivel a hús elég drága és hűtő híján rizikós és körülményes is megvenni, a joghurt adagomat meg heti egyben határoztam meg, mivel az itt luxusnak számít és arany ára van. Szóval mikor megláttam hogy csirke van, felcsillant a szemem, bár realizálva hogy a földön sorakozó tányérokon csak a kaparója van felkínálva, kicsit megzuhantam. De hamar felvilágosítottak hogy a VIP szektornak, azaz a vezetőségnek az asztalon van kiporciózva a java, így előzékenységemet hamar félretéve gyorsan lecsaptam egy szép falatra.

Közben jött a jó hír: áthelyeznek a blantyre-i egységbe, és én is a TTC Chilangomában fogok lakni. Ez azt jelenti hogy vasárnap költözök, ennyi volt a szép, hegyekkel ölelt, barátságos Zomba-élet!

HIV-vel - lélekkel

2009.06.27.
November 24-25


Tekintve hogy hétfőn mindig egész napos eligazító meeting van, reggel kisebbfajta undorral mentünk az iroda felé, ahol azonban kiderült hogy mostantól lázasan készülünk a jövő heti World AIDS Day-re, azaz nincs időnk űlésezni. Egy kő esett le a szívemről, hogy nem kell megint a semmi felett csámcsognunk hosszú órákon át...

Kedden végre újra field visitre mentem.
Egy rövidke ücsörgéssel indítottuk a napot a field officerekkel a gyülekezési helyükön (valójában egy teljesen üres, ablak nélküli 2-szer 3 m-es téglaépületet képzeljetek el, mintha csak a szerszámost rámoltuk volna ki otthon...), majd 3 órácska séta, vagyis door-to-door kampányolás a közeli területen. Ezeket az információs utakat mindig nagy élvezet megtenni a field officerekkel, még akkor is ha csicsevául zajlanak, és csak fordítást kapok belőle. Jó látni az emberek hozzáállását a dologhoz, mármint hogy nem zárkóznak el az új információtól, illetve úgy érzem ezek azok a helyzetek mikor kaphatok egy kis ízelítőt a malawi ember mentalitásából.
Ezután újra biciklitaxira pattantam és átnyergeltem egy másik field officerhez, Alexanderhez, akivel elmentünk egy dohány- és kávégyárba, ahol konzultáltunk kicsit a gyár orvosi rendelőjének tagjával. A gyárba kész procedúra volt belépni és elhagyni is, fegyveres őrök strázsáltak mindenhol és rendesen meg is motoztak minden áthaladót. Az ’élj vele boldogan’ tudat úgy látszik még nem érte el Malawit..

Aztán több mint egy órás mezei bandukolás után elértük a dohánytermelő munkásokat, akik épp ebédhez gyülekeztek a mező közepén felhúzott szalmatetős pavilon alatt, így ebéd előtt tudtunk még nekik tartani egy HIV/AIDS előadást. Meglepő figyelemmel hallgatták, és sok-sok kérdésük is volt, és tekintve hogy ez a field officer már egy éve jár ki hozzájuk mindenféle dologról beszélni, még mindig lelkes és hálás közönségnek tűntek. És Alex-szel is nagyon jó együtt dolgozni, ő igazán szívvel-lélekkel próbál segíteni embertársain.

Majd újabb menetelés a tikkasztó melegben, hegyre fel, hegyről le, meglátogattunk egy youth club-bot (max. 18 éves fiatalokat foglalkoztató, oktató, lekötő foglalkozás, ami a HIV/AIDS-ről szóló információterjesztés egyik nagyon hatásos módja mivel maguk is informálják a társaikat), akiknek elvileg ma nem volt foglalkozásuk, de az egyik tagot elérve az kb 15 perc alatt összecsődítette a környező kunyhókból a klubtagokat. Beszélgettem velük kicsit, megcsodáltam a rongyokból összegyúrt és rongyokkal összekötött labdájukat, a fából setén kifaragott, kicsit bendzsó, kicsit gitár büszkeségüket, aztán továbbmentünk zöldséges kiskertet szemrevételezni, ami az esős évszak késői érkezése miatt mindenhol meglehetősen szomjazik, ám ha jó kezekben van akkor termel sokféle jót, amit aztán el lehet adni a piacon, és biztosítva van a bevétele az azt gondozóknak, vagy a közösség HIV pozitív tagjainak (ez sokszor ugyanaz).

De ekkor már nagyon messze voltam mindentől és az idő is elrepült, így mondtam Alex-nek hogy menjen vissza a field-jére dolgozni, én meg kisétálok egyedül a főútra. Ezt igazából már az éhségem is mondatta velem, hiszen a field officerek valahogyan sose esznek, illetve szemmel láthatóan a faluközösségek tagjait sem veti fel az élelem, így sose merem elővenni az ebédemet, mégha csak egy kis darab kenyér is az.
A minibuszban aztán mindenki az én csicseva nyelvtudásomat próbálta csiszolni, a mellettem ülő ipse meg épp feleséget keresett magának és próbált meggyőzni hogy ő is mennyire jó fogás lenne nekem. Ez már a második házassági ajánlat két héten belül... Úgy tűnik ehhez hozzá kell szoknom, és sürgősen húznom kell az ujjamra egy fakarikát!