Önkéntesként Afrikában

Szerző: ildiko

A BLOG LEÍRÁSA

A blog egy afrikai önkéntességre vállalkozó magyar pár munkáját, mindennapjait írja le. A naplót Ungvári Ildikó írta Malawiból, a bejegyzéseket időrendben, fél év távlatából közöljük.

Látogatás: 45275 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Vodka zacskóban

2009.10.06.

A következő könyvválogatás során is szerencsével is jártunk, azaz kaptunk két óriási dobozt, meg egy segítőt, no meg a sok-sok ?épp arra járó?, kíváncsiskodó, ismerkedni akaró fekete munkásembert a délelőttre. Most az elsővel ellentétben elég jó kis könyveket rejtett a doboz, legalábbis európai szemmel nézve. Elég nehéz egyébként megítélni hogy azoknak az embereknek akik nagyanyáinknál is nagyobb mértékben vannak elvágva a külvilágtól mi jelent majd élményt, izgalmat és mi lesz az amit egyáltalán meg tudnak érteni. Sajnos a bőrkötéses többszáz oldalas klasszikusok- bármilyen értéket is képviselnek a mi szemünkben- javarészt kiestek, mivel ugye semmi színpompás ufó, vagy harlekin szerelmi jelenet nincs a fedőlapjukon, és túl sok, apró betű van bennük? És csak azért hogy növeljük a könyvtári könyvek számát, céltalan elásni ezeket a könyveket egy isten háta mögötti helyen, és csak bízhatok benne hogy egyszer ezek is, még Afrikában is megtalálják a maguknak való közönséget. Szóval el tudjátok képzelni mennyire vérzett a szívem a szelektálásnál, de végül kiszelektáltunk úgy 1500 könyvet a rekkenő hőséget magába záró aluminiumtető alatt, amiket zsákokba raktunk, feliratoztunk, és remélni tudjuk hogy nem tűnnek el egy rendrakás alatt a raktárból amíg egy TCE ember egy TCE autóval megmoccan értük?

Este az egyik japán lányunk búcsúpartiját tartottuk. Miyu mindenkinek hozott valami apróságot, amit egy zsákbamacska szerű játékban osztottunk szét magunk között. Viktor a nagy kincs tejport húzta, én meg egy fél deci spéci malawi vodkát csíptem meg, ami azért spéci mert átlátszó műanyag zacskóban van, és ebből következtetem hogy az alkoholtartalma is inkább a tisztaszeszével vethető össze. Na de várjatok csak, lesz még nemulass, amikor beledugjuk a nyelvünket a laposzacskóba! :)

Másik jó hír, hogy találtunk egy mosónőt, akit mostantól fogva alkalmazni fogunk!!! Ezt már régóta fontolgattuk, mivel ez itt az önkéntesek körében elég bevált dolog, ugyanis ez tökéletesen passzol a már említett támogatási rendszerünkbe, vagyis nem fáj kiadni a pénzt a kezünkből ha az olyan helyre megy ahol meg is dolgoznak érte, és heti 250 kvacsa egy mosónőnek nagyon jó fizu egy úgy két-három órás melóért, nekünk meg igazán nem sok.. De persze először majd megnézzük hogy hogyan áll hozzá a melóhoz.

Vasárnap meglátogatott minket Patrick, aki a field officerek triumvirátusából az, aki nem jelent meg a szerdai megbeszélésen. Átbeszéltünk mindent (neki sajna lövése sem volt a hitel-témához), majd Viktorral lezavartak egy meglehetősen rövid sakkjátszmát (de hát milyen is lehet egy sakkjátszma ha az egyik fél még a bábukat sem ismeri fel). Mielőtt elment megtudta hogy a felesége, Olívia, aki a 8. hónapban van, bement a kórházba mert malária gyanús, és hogy utána menjen kért tőlünk egy kis pénzt kölcsön az útra, mivel ő bicajjal jött el hozzánk. Mit volt mit tenni, adtunk, de félek hogy ez azon tartozások közé tartozik amik sose jönnek vissza. És itt nem is magán a pénzen van a hangsúly hanem azon hogy ha nem adják vissza, akkor óhatatlanul megmérgezik a kapcsolatunkat. Ahogyan a régiektől tudjuk, jönnek majd a kifogások, az időkérések, én persze megorrolok rájuk ha megbízhatatlanok, viszont én nagyon nem akarom  az itt töltött rövid időt ilyen banális dolgokkal tölteni. Gondolkodni és ítélkezni otthon is tudok, itt okosnak kellene lenni, és tenni minél több mindent...

A vasárnap egybébként mindkettőnknek hasogató fejfájással telt. És ez itt jóval aggasztóbb tud lenni mint otthon, egyrészt mert a malária tünetei a fejfájás, gyengeség és hasmenés ( amik amúgy sem ritkák ebben a klímában, szóval könnyen elnézheti az ember), másrészt pedig mert egyre többen esnek ki a sorból az azunguk közül ahogy az esős évszak egyre nagyobb szúnyoghaddal fészkeli be magát a mindennapokba.

Mostanában egyébként istentelen meleg van, és az embernek semmi kedve nincsen kimenni a szobából, még ha az sem mondható egyáltalán hűvösnek, mozogni meg pláne nincs motivációnk. Így csak olyan kiadós sporttevékenységeink vannak (az időnkénti bicajtúrákat leszámítva) mint az állva-wc-zés, a sárban csúszkálás, no és néha egy-egy sakkparti?:)

Munkára fel, lassíts!

2009.09.27.

A szilveszter utáni első hétfő reggelt a 7-es fuvar által nyújtott örömökkel kezdtem, vagyis tizedmagammal végigguggoltam a dimbes dombos utat a sáros platón, és lilára vertem a gerincemet a plató oldalába. Aztán morcosan az utamat a hétfői meeting helyett most a blantyre-i kórházba vettem, mivel csütörtök óta furcsa csípések díszelegnek a lábamon. A szúnyogcsípésen (?) pici gennyes hólyagok jelentek meg, plusz kicsit fájt is lábam tőlük, és mivel beindult a fantáziám hogy lassan amputálni kell, inkább megnézettem egy dokival aki megállapította hogy egy mérges pók csípett meg. De igazán jól bírtam, mert nem hánytam, csak a hétvégi gyengeségem írható a csípés számlájára, és mostmár magától el is fog múlni?

Kedden újra a limbei könyvesraktárba mentünk, és kaptunk két doboz könyvet is, amiből válogathattunk, így össze is gyűjtöttünk úgy ezer könyvet, de persze a múltkor kiszelektált zsákjaink szőrén-szálán eltűntek? Most erősen rágódok hogy vajon az újabb csapat meg lesz-e még a következő felbukkanásunkkor, vagy feleslegesen görnyedünk hosszú napokat a kartondobozokban? És ha mindig eltűnik az előző adag, mikor fogunk végezni vele???

A raktár után egyből hazavettük az utunkat, és már a sofőrért-rimánkodás kört egyből átlépve a biciklitaxi használata mellett döntöttünk, ugyanis rájöttünk hogy ez pont egy olyan formája a pénzköltésnek amit itt akarunk csinálni, azaz nem adományozni, hanem munkájuk fejében pénzelni az embereket. Ezek a srácok meg megérdemlik azt a 200 forintot, amit a 10 km-es dimbes dombos tekeréssel keresnek meg, és az esetek nagy részében üresjáratkánt kell vissza is tekerniük ugyanezt a távot Lunzuig. Persze az ember tényleg gyilkosnak érzi magát a nyakukon zubogó verejtéket látva, de inkább adom nekik a pénzt mint az egységet zabáló telefontársaságnak a sofőrök utáni nyomozásomban..

 Szerdán egész délelőttös irodai meeting, aztán 2-re összehívtam 3 favorit field officeremet egy megbeszélésre. 3-ra kettőjük be is csattogott, és velük megtartottam a mini-meetingemet. Ismertettem velük a 3 jövőbeli projektjüket, amikre nekik kell megfelelő csoportokat, HIV klubokat, vagy passionate-eket találniuk. A tervem miszerint a kiválasztott és arra érdemes közösségek mikrohitel formájában kapnának támogatást, nagyon feldobta őket, ami engem személy szerint meglepett, ugyanis arra számítottam hogy elkenődnek hogy most nem adományt kapnak, csak úgy, hanem bizniszt kell csinálniuk, sőt a kezdőtőkét vissza is kell fizetniük, de meghökkentően egyetértettek a ?gondoljajövőreis? kiselőadásommal (vagy csak jobban járnak ha mindenre bólogatnak. Azt hiszem sosem fogom megfejteni hogy a fehér ember felé tudnak-e teljesen nyíltan is kommunikálni vagy mindig le kell vonni azt amit az érdekük diktál...). Mindenesetre hálásnak tűntek, és remélem hogy tényleg gyorsan tenni fognak az ügyek előremozdulása érdekében.

A meeting után ottmaradtak a tál keksszel amit kaptak tőlem, és megnézegették DVD-n az irodától karácsonyra kapott TCE-s képekből készített válogatást- úgy látszik nekik nincs otthon DVD lejátszó (viszont ebben a megvilágításban a DVD mint karácsonyi ajándék is elég abszurd..). Délután befejeztem a HIV-AIDS, malária, TCE események stb témákat felölelő hírlevelem első számát, ma ugyanis megkaptam (kb 1 hónap után) az utolsó csicseva fordításokat is (én angolul raktam össze), és végre az egész szám a kezemben van!!!  Nem tudom ki próbált már újságot szerkeszteni word-ben, de ha még nem tettétek és nem akartok ideggörcsöt kapni, ne is próbáljátok meg! Már csak pénzt kell kerítenem a nyomtatáshoz, és terjeszteni, terjeszteni, terjeszteni. És egyúttal kezdhetem is írni a következő számot, mert ebben az iramban ami itt van, félő hogy az már sose lesz készen. Mondjuk ha 2 nap alatt megcsinálnám, talán a további 28 nap elég lenne a fordításhoz és nyomtatáshoz. De akármilyen gyorsan dolgozok is, könnyen meglehet hogy csak két havonta tudom kiadni...Őrjítő, de tényleg ez van.

Szilveszteri dínom-dánom

2009.09.23.

Kedden reggel az önkéntesekkel egy újabb közös kirándulásra indultunk, ami most az egyik legközelebbi nemzeti parkba volt meghirdetve. Az órás reggeli várakozás után másfél óra alatt jutottunk el a Nyala parkba (a nyala egy antilophoz hasonlító állat), amit erős túlzás lenne szafariként leírni. Minibuszból kukkoltuk az állatokat, melyek nagy része a bozótban el volt tűnve, és amúgy is mindegyiknek 4 lába volt, csak az egyik pöttyös, a másik csíkos, egyedül a zsiráfnál éreztem egy kis különbséget (ezért a mondatért lehet elveszik a diplomámat). És iszonyúan tikkasztó volt a hőség aznap, a park egyébként is Malawi legmélyebben fekvő völgyében van, ahol beszorul a levegő, és fullasztóan nagy volt a páratartalom. Ez volt azt hiszem az első nap itt mikor tényleg elviselhetetlennek éreztem az időjárást. A hosszas erre-arra várakozásokat aztán az ebédre való méghosszabb várakozás követte, majd ezt tetézte még a kirándulás végén a központi iroda előtt töltött rostokolás, Akhim, a sofőr érkezéséért fohászkodva, szóval estére újra elegem lett a felesleges holt időkből.

Aki azt gondolja hogy az Afrikában megélt ünnepek nagy bulik, nagyot téved. Mivel a fehér embernek nem tanácsos ilyenkor az italozó helyiek közé keveredni, így a hiper-szuper luxushelyeket megfizetni nem tudó önkéntes a fenekén marad ezeken az alkalmakon, és várja hogy teljen az idő.

Így hát mi is itthon maradtunk szilveszterkor is.Napközben neteztünk, és realizáltam hogy még a kvacsával szemben is mennyire kiakasztóan gyenge a forintunk, és hogy nem egy az egyben kellene átszámolnom... Mindennek az árát újraértékeltem, és bár eddig is szörnyen magasnak tűntek (főleg a multik kajái), most rendesen rosszul is lettem a tudattól hogy hogyan lehet itt megélni. Egyszerűen, az itteni alap kajákon kívül (ami a paradicsom, mangó és kukoricaliszt- bár az év e szakaszában ez utóbbi is luxusnak számít) minden drágább mint otthon!!! Szóval úgy döntöttem hogy mostmár még jobban meggondolom hogy mire költök, de tudom hogy ez nem lesz egyszerű mert valahol mi azért hozzászoktunk ahhoz, hogy például eszünk, de mégis nyomasztó kifizetni ezeket az összegeket az ennivalóért itt. Szóval otthon kisebb bűntudattal, de megettük a virslinket és benyakaltuk a ?pezsgőt?, ami jól ki is ütött, így este 9-től mély durmolással ünnepeltem meg az új évet.

Persze az újév azzal indult hogy a hűtő bekrepált.. Miért is ne?? Utószilveszteri nagy zabálásként próbáltuk felettébb szisztematikusan elpusztítani a romlandó kajáinkat, de még így is áldozatul esett egy-két luxuscikkünk, mint az ünnepi alkalomra vett felvágott és sajt... Gondolhatjátok mennyire vérzett a szívem.

Újra életben

2009.09.14.

No, úgy tűnik, kéréseim meghallgattatak, Viktor úgy néz ki, teljesen rendbejött, így a hétvégén már egy kicsit felhőtlenül tudtuk élvezni az afrikai utó-karácsonyozást!

És szerencsére az elkövetkező hetünk is kicsit pörgősebbre sikerült mint a legutóbbi, mivel Afrika ide vagy oda, azunguéknak igen nagy kihívás információk, villódzó reklámok, dugók, és pörgés nélkül életben maradni?

 

Hétfőn Viktorral és Alessióval, (egy olasz DI akinek a feladata a projektje szerint a blantyre-i antikváriumban a könyvek pakolgatása, és olvasgatása) elmentünk Limbébe a DAPP használt ruha és használt könyv raktárba, hogy a nagyfőnök által beígért könyvadományt begyűjtsük, és elindítsuk végre a könyvtár-építő projektünket. A raktárban, mintha hazaértünk volna, a használtruhás bálák ismerős illata fogadott (Angliában ezzel kerestük meg az útravalót ide), Viktort is úgy kellett visszafogni hogy ne pattanjon fel a villástargoncára logisztikázni egy kicsit :)

Egy rövidke beszélgetés után a nagyfőnök majdhogy végtelen mennyiségű könyvet ajánlott fel, mókás volt ahogy tornáztam fel a könyvek számát ezerről kétezerre, illetve látva hogy nem igazán hatja meg a dolog, végül a háromezerre is rábólintattam.

A raktárban önkényuralommal bíró nőci azonban akadékoskodott egy picit, nyilván ő a gazdaságis, akik mint tudjuk nagyobb erők az igazgatónál is, és akik nem szeretik ha valaki csak úgy, mindenféle könyvelési ceremónia nélkül, azaz az ő kikagyásukkal belepiszkít a levesbe. Szóval futottunk még néhány kört az igazgatói iroda és a piros ruhás nő között, végül nagy kegyesen kaptunk egy nagy papírdoboz könyvet, amit gyorsan el is kezdtünk válogatni. Úgy egy óra után megjelent a nőci, hogy azzal a kikötéssel kapjuk meg a könyveket hogyha válogatás nélkül elvisszük az összeset. Na ekkor mindannyiunkban felment a pumpa, amiért ennyire tuskó és szűklátókörű (ráadásul annak ellenére hogy ő is malawi). Tudni kell ugyanis hogy ezek a könyvek az itteni lerakatokból jönnek vissza, amiket nem tudtak eladni, és a könyvek nagy részénél ez érthető is mivel a leggyakoribbak a még európai fülnek is kínai Linux és hasonló programnyelvekről, a kanadai adórendszerről és az Atkins illetve más okos zsírtalanító diétákról szólnak. Azért gondolom belátható hogy a vidéken, kukoricaliszten élő, sokszor angolul sem igazán értő, számítógépet életében nem látott embernek adományként adni ezeket a könyveket több mint kiszúrás.

Szóval fittyet hányva az utasításnak, tovább rakosgattuk a könyvhalmot és végül úgy 500 értelmesebb darabot, leginkább gyerekkönyveket zsákoltunk be. A nagyfőnök aztán felajánlotta hogy jöjjünk vissza később újabb adagért, megegyeztünk az időpontban és otthagytuk a zsákokat. Felvettük a pénzemet az irodában és gazdagságunkban bevetettük magunkat a Shoprite-ba, ahol felfegyverkeztünk némi joghurttal, no meg virslivel (!!!).

Aztán a szokásos fél 5-ös fuvar meg nem érkezésén szokásosan jól felhúztuk magunkat, majd nagysoká a dzsipben nyomorogva -Viktor cserjék közé préselődve- jutottunk haza, hullafáradtan.

Jövőre kettő jár!

2009.09.10.

Dec. 25-26

Egy gyors vajas kenyér karácsonyi reggeli után visszazuhantunk az ágy-kómába, és csak a Daniel artemizia teájára ébredtünk fel. Majd voltak olyan jó fejek, hogy ők csinálták az ebédet (ők igazából nem önkéntesek már, csak még januárig itt vannak, Miyu helyileg is itt, egy tündéri japán csajszi, Dani pedig az olasz gigolo, egy szakképző intézet önkéntese volt), ami a luxusétel bolognai spagetti lett, és mivel olasz csinálta, bele is került vagy 3 órába míg elkészült?Délután sakkparti és szöttyögés a melegben, Leó ehetetlen krumplilevese vacsorára, majd pedig Viktor menetrendszerű hőemelkedése.

Pénteken a kórházi kontrollt terveztük (ami miatt lemondtuk a field officer-emék karácsonyi invitálását, bár már fullos ajándékokkal, mint a minden malawi ember által hőn áhított műanyag dobozzal és Bruce Willis filmválogatással szereltem fel magunkat), szóval reggel fél 6-kor keltünk is, de végül úgy döntöttünk hogy nem megyünk, mert igazából semmi értelmét nem látjuk most, a gyógyszer elfogyott szerdára amit adtak, láthatóan nem jött teljesen rendbe még tőle addigra, csak az artemisia és a citromfű segítettek, és segítenek, a malária teszt újra adhat bármilyen eredményt, és ráadásként eltölthetünk megint egy egész napot a körülményes vizsgálataikkal. Szóval inkább a pihenés, további kúrálgatás és a hétfői kontroll mellett döntöttünk. És nem beszélve arról, hogy addigra talán az utak sem lesznek már annyira tele az éhezős hónapok előtti utolsó dorbézolásukban, részegen dűlöngélő emberkékkel...

Viktor visszapihent, én meg nem tudtam az időmmel mit kezdeni, így délelőtt tésztát gyúrtam, aztán meg magyaros ebédet szervíroztam a csapatnak, bemutattam nekik a magyar fasírtot és krumplipürét, mangósalátával. :-)

Délután jót küzdöttem a mandulámmal, ami nem bírta a "karácsonyi idillt", és idegeltem magam azon hogy Viktornak mi a baja, ha pedig már nincs baja és nincs láza sem, akkor miért annyira enervált (persze azon kívül hogy férfi, és mindig egy kicsit jobban haldoklik mint kellene :-)). Tudom hogy nagyon önző vagyok, de nem csak tisztán látni lenne jó végre, vagy tudni hogy rendben van, de valakivel magyarul elbeszélgetni is, vagy csak filmet nézni, vagy végre kibontani azt az üveg bort amit egy hete vettünk karácsonyra. Nem csak csinálni, megoldani, kitalálni, jönni-menni, és mindezt kettő helyett, végül is a lelassult Afrikában vagyunk, és végtére is karácsony volt vagy mi... A fene vigye el, a hóval együtt kimaradt a karácsony is!!!

Szenteste

2009.09.03.

December 23-24

 

Na hát ez elhamarkodott és naív gondolat volt, hogy a maláriához hozzá fogunk szokni. Szörnyű éjszakát töltöttünk, Viktorról folyt a víz és végig 39 fok körüli láza volt. Én nyomtam bele az algopirint meg törölgettem a fejét, és virrasztottam mellette majdnem egész éjjel. Reggel szóltunk Akhimnak hogy a fuvar ismét a blantyre-i kórházba lesz, így fél 8-kor már ott is voltunk negyedmagunkkal (ugyanis a svéd Leónknak fogműtét volt előirányozva).

 

Elképesztően hosszú újabb adminisztratív piszmogás után elkezdték újra mérni a testsúlyát, a lázát, tudomást sem véve arról amit mondtunk, hogy hé, tudjuk mi a baja, a gyógyszer nem használ, adjatok másikat. Nem tudom mire jó ez a sok irogatás ha az nem sül ki belőlük hogy a kedves beteg tegnap is itt járt. Aztán nagy nehezen eljutott a tudatukig, megcsináltak még több tesztet, vese és májfunkciót, egy lázgörcs során befektették a sürgősségire ahol kapott egy lázlehúzó injekciót, aztán megállapítva hogy a veséjének és a májának semmi baja  hazaengedtek ugyanazzal a gyógyszerrel, mondva hogy idővel használni fog?Mindezért a fullos szolgáltatásért persze a tegnap is horribilis összeg négyszeresét fizettük, vagyis fizetett a biztosító.

 

Aztán Akhim hazahozott minket, Viktor lepihent, én meg elkezdtem mosni, áttergenyészni a motyónk maradék részét, aztán egy újabb mámorító éjszakát töltöttünk el (ez nekem 2 óra alvást jelentett). Viktor láza szerencsére lement, és jól is aludt az éjjel. Én 5-kor keltem hogy a mosást folytassam, és a 7-es transzportig legalább jussak vele valameddig. Egy hét alatt Afrikában 2 embernek iszonyú mennyiségű koszos ruhája gyűlik fel, és főleg ha beteg vagy, kb 3 óránként cseréled magadon a vizes göncöt ha nem akarsz a saját oroszlánszagodban megfulladni. Szóval 7-ig haladtam valameddig, majd elzötykölődtünk Leóval (aki egy kis arcduzzanaton kívül szerencsésen túllendült a műtéten ? na persze az is megérne egy misét, hogy áramkimaradásokkal együtt hogyan néz ki egy fogműtét-) és Sachiével, japán társunkkal a Lunzu piacra, hogy a karácsonyi kajáláshoz vegyük alapanyagokat. Mivel senki nem volt abban az állapotban hogy igazán tervezni és vásárolni tudjon, az utolsó pillanatra és a szegényes kínálatú piacra maradt a bevásárlás. És mivel azt sem tudtuk hogy pontosan hányan is maradnak itt, és meddig (általában  az emberek elmennek ilyenkor kirándulni valahova, a hegyekbe, vagy a Malawi-tóhoz, bár állítólag az év legveszélyesebb időszaka közlekedés szempontjából ez), és ki jön el hozzánk az országban tartózkodó önkéntesek közül, nem volt egyszerű vásárolni.

 

Mindenesetre kaptunk egy órát a sofőrtől, szóval kényelmesen megtömtünk vagy 15 szatyrot ezzel-azzal, aztán már csak a további másfél órás várakozás maradt az autóra várva. Naná hogy holt ideg voltam hogy vajon Viktor hogy van, hogy nem halt-e még éhen, stb. Persze ő kitartóan várt engem hogy majd együtt reggelizünk és a gyógyszerét sem vette be addig, amitől bennem még jobban felment a pumpa, ugyanis újra kezdett felszökni a láza. Gyorsan belepumpáltam a bogyókat, a reggelit, aztán karácsonymentes hangulatban, stresszben és kimerülten, potyogó könnyekkel nekiálltam a mosás és pakolás 3.epizódhoz, az ebéd főzéséhez és a többi afrikában nem olyan egyszerűen kivitelezhető dologhoz.

 

Dorinnal és Sanha-val, akik Zombából jöttek át ide karácsonyozni, összedobtunk egy kis vacsorát, ami végeredményben hamburger és sült krumpli lett, majd mi különvonulva kettesben, szerencsére lázmentesen ?szentestéztünk?. A karácsonyi dekorációt a függönytartókra aggatott száradó fehérneműk jelentették, a ?meglepetések? pedig az ezer kvacsa értékben, közösen megvásárolt nem is annyira meglepő ajándékok voltak.

 

Viktoron sokat segített hogy a házak mellett növő citromfűből (ami jó lázlehúzó) és a Miyu-nál, és Daniel-nél lévő artemiziából (ami az összes malária-elleni gyógyszer hatóanyaga) jó kis teákat főztünk. Majd, mint minden este, megnéztünk egy Dr. House részt, és viszonylag jól szunyókáltunk reggel 5-ig. Hát nem pont egy átlagos karácsony...

Karácsonyi láz- kicsit másképp

2009.08.25.

Dec. 22

 

Hétfő reggel karácsonyi ajándék-vásárló és karácsonyi különleges élelem-vásárló körútra fegyverkeztünk fel Viktorral. Az irodában sajna nem tudtuk felvenni a pénzemet, így az első felesleges kör után bevettük magunkat a fehér embernek kitalált szupermarketbe, a Shoprite-ba. Egyesével végigtapogattunk mindent a polcokon, elmondtuk ezerszer hogy jévanezis, és elámélkodtunk az árakon, amik egyes termékeknél tényleg felettébb horrorisztikusak (pl. egy sampon 3000 kvacsa, kockasajt 1200 kvacsa, úgy hogy az ország lakosságának 4/5-e napi 1 dollárnál kevesebből él...).Elkeserítő hogy egy ilyen országban megengedik, hogy ennyire magasra szaladhasson a boltok polcain sorakozó cikkek ára, és így tovább mélyítse a szakadékot a nagyon gazdag és a nagyon szegény emberek életvitele között.

 

Vettünk azért pár dolgot, bár a kényelmes karácsony előtti vásárlásunkat beárnyékolta hogy Viktor nem érezte jól magát, járt a WC-re, és a végén már a hideg is rázta. Szóval hamar úgy döntöttünk hogy csak laza és rövid bolt-túra lesz a nap további részében, de aztán inkább a kórházat céloztuk meg (lehet a végén kiadunk egy ?élmény?kalauzt külön a malawi kórházakhoz). Itt ? a  zombai kisvárosi vendégszeretettel szemben- hosszas adminisztratív procedúra után vizsgálták csak meg, kapott lázlehúzó injekciót és szerencsére hamar megállapították hogy újra maláriája van- vagy inkább hogy most tényleg az van, mivel a teszt is pozitív lett-. Újabb végnélküli várótermi órák után meg is kapta a gyógyszereit és a sok sok nullát tartalmazó számlát, és további egy óra ücsörgés múlva a másik kedves sofőrünk, Akhim is megérkezett hogy hazavigyen minket és ne kelljen minibuszozni.

 

Valami tragikus egybeesés-sorozat folytán valahogy 6 önkéntes is összegyűlt a kórházban (valakinek a fogát kell műteni, valakinek étel-mérgezése van, valaki meg szimplán a hazafuvarra pályázott), szóval szépen együtt hazajöttünk. Viktor pihengetett, (a lázlehúzó után már sokkal jobban érezte magát, és persze hogy kétségbeejtő kimondani hogy maláriája van, de az itt gyakoribb mint nálunk az influenza, és ehhez a tudathoz azt hiszem hamarabb hozzá fogunk szokni mint a tétlen időhúzáshoz) én főzicskéztem egy kicsit, áthurcoltam a motyóink egy részét a régi szobánkból egy újba (mivel már nem tudjuk tovább tolerálni a szomszédunkból útjára induló szakadatlan falrengést), és csináltam néhány képet arról az undorító szárnyashangya hadról, ami olyan iramban lep el mindent ahogy az este beáll, és olyan elképesztően visszataszító ahogyan szabadulnak meg a szárnyaiktól a földön, hogy csodálkoznék ha még Stephen Kinget nem ihlette volna meg.

hangyák

Túra a Mulanje-n

2009.08.20.

Dec. 19.-21

Péntek reggel annyira fáradtak voltunk hogy nem tudtunk 6-kor kikelni az ágyból hogy én a reggeli busszal elinduljak a város felé, Viktor pedig meglátogasson egy méhészetet, szóval lemondta a programját. Az egész napot agyalással, főzéssel (iszonyú rossz tejberizst sikerült összehozni, de talán tejporból nem is csoda), karkötő fonogatással, filmnézéssel töltöttük. No meg az azon való fejtöréssel hogy mit is lehetne megenni. Mert bár minden megkapható, azok a dolgok pont hiányoznak amik nekünk a főzés és étkezés alapját jelentik. Van elég mennyiségű étel, azaz éhen halni nem tudunk, de halálosan unalmas a sós vajas kenyér, mert a felvágott (csak parizert láttam valahol) és sajt olyan drága hogy még nem szántuk rá magunkat megvenni. Olyan mintha otthon a 200ezres fizetésed mellett 20 ezer Ft-ba kerülne 100 g felvágott. Viktor még csak megeszegeti a lekvárt, de én szívesen mellőzöm ezt a cukorszirupot, sőt az a gyanúm hogy ő a méhészetbe is csak a jó kis méz reményében jár nagy elánnal :). Szóval kezdenek komoly fejtörést jelenteni az étkezések, főleg ha hideget szeretnénk enni. De talán hamarosan sikerül felfedeznünk valami olcsóbb és ehető dolgot.

Szombaton néhányan bementünk Blantyre-be, netezni és vásárolgatni karácsonyra, Viktor meg egy preshoolt látogatott meg, illetve végre sikerült összehozniuk egy találkát Pirillani field officer-rel, aki a borbélyüzletet működteti, és megnyírta Viktort komoly 50 kwacsáért. Dolgunk végeztével mikor haza szerettünk volna jutni a mindennapi fix transzporttal, két órát kellett várnunk kedvenc sofőrünk, Mr. Matemba megjelenésére, ami, az afrikai örökös időelcseszéssel kézen fogva hihetetlen mértékben ki tud most már borítani. Érzem magamon, hogy nemhogy megszoknám, napról napra türelmetlenebb vagyok ezekben a helyzetekben, és igazán visítani tudnék ilyenkor. Szerintem csak idő kérdése?

Vasárnap reggel a DI-oknak szervezett közös kirándulásra indultunk. Karácsony környékén mindig szervez a DAPP valami közös programot az országban szétszórt DI-ok számára. Most a Mulanje hegyre mentünk el, ami nemcsak Malawi, de dél-Afrika legmagasabb hegye is, és igazi turista központ millió szálláslehetőséggel, szebbnél szebb és meredekebbnél még hátborzongatóbb túraútvonalakkal, körülölelve világító zöld teaültetvényekkel. Mi is terveztünk mindenképpen oda egy túrát, de nem most, az esős évszakban, mert nagyon csúszósak az utak, hanem majd csak ?tavasszal? valamikor. De most is éltünk a lehetőséggel és elfurikáztattuk a kis hátsónkat a hegyóriásig, majd kb 40-edmagunkkal felbaktattunk egy vízesésig, ahol mindenki millió fotót készített, főleg az afrikai származású kollegák akik valószínűleg  a helyi iwiw-re gyártották a ?naénmárittisjártam? képeiket.

Mulanje hegy teaültetvényekkel az előtérben

Miután mindenki kiélvezkedett és le is sétáltunk, a szervezet meginvitált minket egy éttermi ebédre, ami na mi?, persze hogy rizs és csirke volt. Hazafele jövet egy falu piacán áthaladva megállítottuk a sofőrünket hogy vegyünk összesen 4 ananászt, mire az árusok úgy megrohanták a buszt ablakait, hogy persze hogy mindenkire rátört a vásárlási láz és közösen, 20-an, végül kb 50 kilónyi mangóra, ananászra és kókuszdióra tettünk szert :)

Közelgő karácsony

2009.08.18.

Dec. 17

 

Szerdán testületileg, DI-ok bevonultunk Blantyre-be, mivel a TTC DI-ok most vették meg a mikrokredit projekteikhez a dolgokat. Néhány kiválasztott pre-schoolnak felajánlották hogy válasszanak maguknak egy tevékenységi kört, mint bevétel teremtési forrás. Van aki szabóságot szeretne, van aki pékséget, vagy borbélyüzletet, s mindenki megkapja hitelbe a varrógépet, sütőket vagy hajvágó cuccokat, aztán majd visszatörlesztik. Szóval ezeket szerezték be leginkább, én meg szervezkedtem a könyvek ügyében és neteztem, és meglepődve konstatáltam hogy milyen sokan jelezték segítési szándékukat. A legtöbb ismerősöm szokott év végén vmennyi pénzt utalni alapítványoknak, és most inkább nekünk utalják, vagy máshol egy januári adománygyűjtést ajánlották fel. Hát ez eléggé feldobott, és vigyorogtam egész nap. Még akkor is, mikor 3-kor leszakadt az ég, és nekünk pont akkor kellett találkoznunk a többiekkel hogy a beszerzett eszközök mellé felkuporogjunk egy platós autóra. Szóval térdig hömpölygő vízben ellábtempóztunk a megbeszélt helyre, ahonnan aztán a sáros platón egy varrógépet körbeülve zötykölődtünk el hazáig. Az ilyen napokon de jó is lenne egy jó kis meleg zuhany?

 

Dec. 18

 

Reggel elég korán keltünk, én 7-kor mentem Lunzuba, hogy ott egy TCE-s autó elvigyen az egyik field officer (Patrick) területére, ahol egy youth club meglátogatásában egyeztünk meg. Náluk szeretném az egyik könyvtárat megcsinálni, de meg akartam nézni hogy milyenek is a körülmények. A kocsi természetesen 2 óra késéssel érkezett meg, amitől mostmár fel tudnék robbanni? És 9-es találkára persze hogy nem értem oda?

Egyébként most egy fullos UNICEF- Toyota terepjáró jött aminek most a belső csomagtartójának kényelmét (inkább kényelmetlenségét) tapasztalhattam meg. A fenékcsontom azóta is lila. Na szóval az úton még kidobáltunk néhány emberkét akinek épp arra volt dolga, aztán 10 után oda is értünk Chikuliba. A youth club és a children club (gyerek klub) tagjai már tűkön ülve várták az azungu látogatót, hisz nagy esemény ez nekik. Tüneményesek ahogy ezek a 3-6 éves gyerekek állnak egy a homokba terített gyékényszőnyegen, mint pódiumon, és éneklik, tapsolják az összes dalt amit ismernek. Aztán a nagyobbak táncoltak is, és jó érzés hogy mindez csak nekem :)

 

Nagy meglepődésemre, a field officer várandós felesége (aki maga is field officer) meginvitált minket ebédre. De mivel az autóban éppen mobil HIV tesztelést végeztek, amire, hála Patrick jó néptoborzó készségének, jó sok ember eljött, még hosszú, unalmas és farkaséhes órákon át kellett várni az ebédre. Végül már volt vagy 4 óra mikor megérkeztünk Patrick-ék házához. A nappali szobában telepedtünk le a gyékényszőnyegre, ami a döngölt talajra van terítve. A nappali bútorzatául két sarokba támasztott esernyőt, egy elromlott biciklit, ezt a gyékényt no és persze a TV-DVD lejátszó- videólejátszó-hangfal kompozíciót képzeljetek el. Furcsa hogy mennyire sivár és üres a ház, de az elektronika, jó nyugati nyomásra, már elmaradhatatlan. Szóval muzsikus aláfestéssel gyorsan kézzel betömtem a rizst meg a fejadag főtt tojásomat, aztán robogtunk is el. De ami még említésre méltó hogy Patrick és a mellettük lakó field officer meghívtak magukhoz karácsonyozni minket. Ez persze nekem nagyon furcsán hangzott először, de aztán rájöttem hogy az ilyen invitálások a jószándék, a fiatalos buli no meg a fehér emberrel kötött cseppet sem érdek nélküli ?barátság?-keresés keverékeként értelmezendőek. Mindenesetre jó lenne megtapasztalni egy valódi malawi karácsonyt, szóval elfogadtam a meghívást.

 

Egyébként ez a 2 field officer rendkívül aranyos, érdeklődőek, és a feleségeik is szimpatikusak. Malawiban a vidéki háztartásokban még igen erősen lehet érezni a férj dominanciáját, a nőknek semmi beleszólása nincs semmibe, csak a ház előtt főzőcskézik a nsimát, mosnak a folyóban, míg a férfi szervez, dönt a család felett. Patrick-éknál azonban teljesen más a hangulat, európai szinten egyenrangúak, viccelődnek egymással, szóval mintha otthon lettem volna. Na de majd meglátjuk hogy mit hoz a karácsony, mindenesetre most törhetem a fejem ajándékokon.

 

Hazaérve vettem észre hogy még be sem gyógyult az előző leégésem, ma is kaptam egy újabb dózist, bár számomra ez elég meglepő, ugyanis nemcsak hogy nem sütött a nap, de rendesen borús volt az idő egész nap. De hát ez Afrika, sosem tudhatod?

 

Viktor ez idő alatt pedig a tanároknak rendezett karácsonyi ünnepségen segédkezett.

Estére szerveztük a DI-ok karácsonyi partiját mivel majdnem mindenki útra kél valahova, és ez volt az utolsó este mikor mindenki itthon volt. Mindenki főzött valamit, illetve vettünk is 1-1 ajándékot, amit egy játék keretében osztottunk szét magunk között. De valahogy még most se volt egyikünknek se karácsonyi hangulata, és félek hogy ez már nem is fog megváltozni idén. L

Suli-buli

2009.08.13.

Dec. 13

 

 

Szombaton volt a troop-unknak az utolsó, év végi troop meetingje, mivel most minden field officer több mint egy hónapos, nyári szabadságra megy. Afrikában nem csendes eszegetéssel telnek ezek a záró meetingek, mint nálunk, hanem rendesen DJ és zenebona van rendelve, Priscila pedig egy bingó-partit ötölt ki a meeting egyik aktusául, hogy kis ajándékokkal kedveskedjen a field officer-eknek. Mivel a sok kis ajándék terjedelmes pakká állt össze, megkértük a troop commander-ünket, Anthonyt hogy jöjjön értünk autóval. Ő 5.30-ra ígérte magát, mi pedig jóhiszeműen elfelejtve hogy melyik kontinesen is vagyunk, időben glédába vágtuk magunkat, majd ahogy lenni szokott, teánkat kortyolgatva vártunk rá 2 röpke órácskát...

A meeting helyszínéül egy blantyre-i városi középiskola épülete szolgált, ami egy szokásos, belül teljesen lepusztult és lelakott épület volt, de a környezete teljesen lenyűgözött. Ez egy olyan szigetén volt a városnak amit még az angol gyarmatosítók vágtak rendbe, szebbnél szebb templomokkal,1-2 szép házzal, nagy parkokkal és színes fákkal.

 

A meeting most elég rövidre volt szabva, hogy legyen idő a játékra és a táncra is. A bingót nagyon élvezték, persze, jó kis ajándékokat lehetett nyerni. Leginkább a praktikus dolgokat értékelték, azaz az ennivalót, ruhaneműt, viszont az art marketen beszerzett festményre elég fancsali képet vágtak? A legnagyobb sikere talán a tésztának, tejpornak, édességnek vagy a mosópornak volt. Persze a field officer-ek szellemi teljesítőképességét mintázza, hogy voltak akik még másfél óra után sem igazán értették a játék lényegét. Főleg az én patrolomban dolgozó Mr Bema bizonyított sokat. Róla tudni kell hogy ő egyben törzsfőnök is, és azt hiszi mindenki felett áll, és mindent jobban tud mindenkinél. Hááát?.

 

A bingó parti után a DJ-ké és az év legjobb slágereié lett a főszerep, legalábbis a napirendbe ez volt írva? Persze könnyen lehet hogy tényleg ezek voltak a best hit-ek, csak nekem nincs fülem hozzájuk. Mindenesetre ők eszeveszett csápolásba és fenékrázásba kezdtek, én meg egy általános iskolai suli-bulin éreztem magam, ahol bömböl a zene, dél és fényes napvilág van, mindenki ugrál és neked is jól kellene érezned magad?

 

Az ebéd után mi a központi iroda felé vettük az irányt összeszedni pár DI-t hogy együtt mehessünk haza. Pri tudott egy ún ?short cut?-ról, azaz egy olyan útról amin kvázi légvonalban a legrövidebb idő alatt érünk be a belvárosba. Na, nem biztos hogy a legjobb ötlet volt ezt választani. Az út ugyanis egy bronxi nyomornegyeden, illetve annak piacán vezetett át. Pont úgy éreztem magam mint azok a filmhősök, tudjátok, akik éjjel sétálnak végig a füstölgő csatornafedelek felett dülöngélő, fog nélküli hajléktalanok között, csak itt csatornafedél nélkül.  A piacon azokat az árukat lehetett kapni mint bárhol máshol (már amennyire meg tudtam figyelni), plusz a millió nyershús, disznó, kecske, egészben lelógatva a pavilon tetejéről, vagy az esős évszaknak hála tömegesen megjelenő szárnyas hangyahad, szárny nélkül, megpörkölve, na és legyek mindenhol (ez élő, normális, repkedve- nem keverendő a portékaként felkínálttal J ). Mindez kombinálva egy dimbes-dombos sártengerrel (a délelőtti kiadós felhőszakadás emléknyomaként), egy a piacot átszelő vasúti sínnel, ami állítólag funkcionál is, millió szalma-tetős pavilonnal, és gomolygó füsttel, ami elvezet oda ahol helyben meg is kóstálhatsz mindenféle finom falatot? Szerencsésen, seggreülés nélkül átevickélve Bronx-on már csak egyetlen mocsárba süllyedtünk el Priscilával, majd átmasíroztunk egy szemétdombon és máris a főútra jutottunk? Hát, azt hiszem ezt az utat legközelebb csak végszükség esetén?

 

Aztán az art marketen hosszas alkudozás után, így is ráfizetve Priscila vett egy köteg képeslapot, megköszönni a támogatóinak a segítséget. Itt ötlött eszembe hogy ezeket pofon egyszerű elkészíteni, össz-vissz újrahasznosított papír, valami textília és szárított banán levél, és máris dekoratív képeslaphoz jutsz. El is határoztam hogy egy positiv living clubnak (HIV pozitív emberek) fel is ajánlom a lehetőséget bevétel teremtésre, nekik csak vágni és ragasztani kell, én meg megpróbálok rá Európában piacot keresni.

 

Az irodában összeszedtük a csajokat, és 5-en, azungu bandában indultunk minibuszt keresni a mocsártengerré transzformálódott ?minibusz-pályaudvaron?, de olyan pofátlanul, agresszíven viselkedtek és nem akartak minket elvinni a szokásos összegért, és mivel mindannyiunknak elege van abból hogy mindenki hülyének néz, aki pénzt akar belőlünk kiszedni, úgy döntöttünk ma elesnek 5 kuncsafttól, és átballagtunk a közeli benzinkúthoz ahol szintén szoktak embereket tuszkolni minibuszokba. Itt most persze nem volt Lunzu felé tartó minibusz, de hát ki tud ellenállni 5 fehér leányzónak, másodpercnyi, veszekedésnek tűnő diskurzus után gyorsan kiszállították az ellenkező irányba tartó, várakozó roncsból az utasokat, gyerekkel, szénnel, cementtel együtt, kiraktak egy másik táblát, izgatottan feltessékeltek minket, majd indultunk is? Bevallom, ilyenkor jó azungunak lenni Afrikában J