Lélekhangok

Szerző: gvali

A BLOG LEÍRÁSA

versek, jegyzetek

Látogatás: 42194 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Édes teherként

2011.08.10.

Van, akin nem fog a démonok átka,
van, aki véres öklét üvöltve
néha az ártatlan felé rázza,
de öntudatlanul hanyatlik végül hátra,
könyörülettől fényes szemek
tisztaságát látva, s szitok helyett
csöndes imára vált, ha kegyelem várja.
Gyengülő öklében enged a szorítás,
és megtörik átka.

Van kit a mély bánat
nem roncsol széjjel,
arcán a béke
bölcs derűt érlel.
Van, kit a sírás sava sem
mérgez,
könnyei végül fényesre érnek,
s mint tenger „igazát”
a gyöngyhalászok,
féltett kincsként csiszolják
óvják, fény felé tereli
ő is a sorsát,
ég - adományként éli,
s mint Krisztus a keresztjét,
csendben cipeli minden terhét.

Anyák hordják így
magzatukat
- édes teherként -
nem érzik súlyát.
2011.

 

anyám kezén

2011.08.10.

anyám kezén fáradt erezet…
álmomban halványuló
emlékezet röpít el hozzá néha még
s míg álom-ölében a múltba révedek
én a vénülő nagy gyerek
úgy fúrom vállába a fejemet
és hullatom némán
ébredésig a könnyeimet
ahogyan sehol máshol
csak anyám ölében lehet
lehetett…
amíg a gyilkos kór szét nem rágta
lelkében is az utolsó emlékeket
s ameddig álmomból
megint a valóságra nem ébredek

nagyon fáj minden ébredés
foszlik vele az emlékezés
a mama csak ül
kezét az ölébe ejti
és az ablakon át
elképzelt világát nézi
nem mesél színes emlékeket
már nem mosolyog soha
régóta nem nevet hangosan
ha megcsörren nála a telefon
csak annyit mond halkan
bánatosan
álmomban vártalak haza
de olyan hosszú volt ez az éjszaka

apám a sírban
jeges csend hirdeti
örök dalát szép igazát
anyám is már csak néha említi
otthonom azóta nincs
mama kérlek mondd el neki
ha néha érte imádkozol
üres a ház
hideg a világ nélküle ideki’

 

 


 

szelíd ölelésben

2010.05.07.

lángra lobbanni
szelíd
ölelésben
égni észrevétlen'
narancsszín fényben
egymásba olvadni
hamvadó vágyban
megperzselődni
ködös félhomályban
egyazon dallamú
halk
szívdobbanásban
megsemmisülni
álomba
merülni
tavasz-éledéssel
virágos fűágyon
lombok súgására
újra felébredni
élni
élni
élni

 

A sors-redők felett

2010.04.03.

Ha könnyek kövültek is néma lelkemen,
akár a hullámok alatt, lent, mélyen
a gyöngykagyló terem:
e fájdalomkövek már apró ékkövek.

S ahogy a tenger mélyén
haldokló csöpp homokszemek
mozdulnak újra élni, és apály után
a napmelegben a parton fénylenek,

könnyeim nyomán is
élet-gyöngyszemek élednek
a bánat-csiszolta sors-redők felett:
már örökkön fénylő kincsek, ékesek,

s hirdetnek szép szerelmet,
tisztát és fényeset,
üzennek reményt, és végtelen,
halált elűző, örök-szép életet

Havat szitál az ég

2010.01.26.

 

Egy délután majd gyérül még a fény,
és fáradt földjeinkre úgy terül a tél
hófehér lepellel, tisztán, fényesen,
mint első éj jogán
büszke földesúrra váró
riadt, szűz arára
óvó félhomály,
hogy rejtse könnyeit,
bús báját, s bánatát.

S az éjszakán, hol tolvaj vágy fakad,
a fény lopózva éppen csak átszalad,
halványan világlik, és szemérmesen
megrebben hófehéren
a csillagok alatt,
táncát a hold vigyázza,
s míg az álom csókját várja,
havat szitál az ég
a hűs, szerelmes tájra.

2010.

 

Csak táncolok

2009.08.31.

Gvali


2009.07.22 09:32


 


Hideg a világ. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül...olyan iszonyatos.(Latinovits Zoltán)


 



A semmi szélén táncolok

egymagamban, s hallgatom

a mindenség halk csenddalát,

egy fájó lét-melódiát.



Csak táncolok, csak lépdelek

a semmiben - most nem veled,

világon átnyúló kedvesem,

te sem vagy most már itt velem.



Magam vagyok - a semmiben,

talán az Isten sincs velem.

Most nem kísért'nek tegnapok,

A semmi szélén táncolok.



Lehet, hogy már én sem vagyok,

csak árnyam lép: árnyék vagyok,

és indulok a mély felé,

hol semmi nincs, csak fény, a FÉNY?






Porszem-létünk és a jó csend

2009.08.31.

Gvali 

2009.06.23 16:50

(Naplójegyzet A-nak és E-nek ajánlom minden szeretettel)

Ma, amíg körbevett a csend - a jó csend - megértettem valamit, valami nagyon fontosat: azt, hogy a sors nem magányos vállalkozás.
Ahhoz, ugyanis, hogy sorsunk igazi útját járjuk, és ne próbáljunk az út során a nehézségek elől kitérni, és megértsük, hogy létünk megéléséhez igazi társak kellenek - hiszen a lét tulajdonképpen ?közös vállalkozás, a másokkal együtt? élményeinek sora, azaz bizonyítéka porszem létünk fontos szerepének a ?nagy egészben.?

Az, hogy e felismerés éppen ma tudatosult bennem, nem ok nélkül történt, hiszen, ha van, ha létezik az ember számára tökéletes lelki összhang, békesség, akkor kell léteznie az ellenkezőjének is, mert egész létünk, s a világ örök körforgása ellenpólusokra, kontrasztokra, épül. Talán ezért hihető, hogy végtelen a lét?


Ha tehát létezik tökéletes lelki béke, akkor létezik tökéletesen mély lelki válság is életünk során, amibe vagy hirtelen belezuhanunk, vagy egy hosszabb utazás során, lassan érkezünk a szakadék széléhez, ahonnan már csak a feneketlen mélység látszik számunkra?

Ez történt velem is az elmúlt időszakban. Lassan, évek alatt érkeztem el a mélység széléhez, és ma már tudom, egyedül nem lett volna erőm megállni a zuhanásig, aztán mégis sikerült. Sőt, néhány órával később már túl is voltam rajta, elindultam visszafelé - lassan, erőtlenül ugyan, de határozottan, nyugodt szívvel, új célokkal, és nem utolsósorban hálatelt lélekkel.

Elindultam újra a fény felé, amely néhány óra múlva - amikor e sorokat írni kezdtem - már nem olyan gyér, egyre erősebb, tisztább, ahogy egyre erősebb, tisztább vagyok én is. Megtisztultam minden félelemtől, közömbösségtől, s talán a némaság vétkétől, ami saját gyávaságomból eredt egészen az elmúlt órákig, és abból a tévhitemből, hogy kínommal tehetetlenül, egyedül vagyok a világban.

Ez nem így van. Soha nem vagyunk egyedül. Valaki - valakik, akik erősebbek nálunk - mindig ott vannak a közelünkben, ahogy számomra is ott voltak, és megfogták erőtlen kezemet, vállamat, visszahúztak a szakadék széléről, erőt, hitet adva, hogy van kiút, a fény él, és a sötétség soha nem győzedelmeskedhet, amíg pislákolva akár, de fény villan a közelében.
Nekik köszönöm most, és a Teremtőnek, ha létezik - és ha ő küldte hozzám segítőimet ? hogy ma már megint nem vagyok a világtól, az emberektől elidegenedett, cél nélkül való, magát halálra ítéltnek valló ember.

Ma már tudom, legfontosabb feladatom, hogy végérvényesen megtanuljam, magamból kell adnom, újra és újra, de ehhez el kell fogadnom, be kell fogadnom magamba mindazt a jót, amit a világtól, az emberektől ajándékba kapok. Töltődnöm kell az ő fényükkel, hogy magam is fényt sugározhassak mások felé.

Meg kell ismernem végre önmagamat, el kell fogadnom magamat, és a többi embert összes hibáival, gyarlóságaival, nemkülönben értékeivel együtt, hiszen valamennyiünknek vannak értékei, amelyek nem önösek, hanem közös értékek, amelyeket kötelességünk átörökíteni újabb és újabb létekbe.
Én úgy hívom ezeket az értékeket: ?a másokkal együtt? értékei, amelyek közül a legfontosabbak a fentebb említett karnyújtások az elesettek felé?
Ehhez azonban harmóniára van szükségünk, arra, hogy a lehető legfényesebb energiáinkból juttathassunk mások felé. Derűt és nyugalmat kell árasztanunk magunkból, mert mindezek önmagunk, de mások számára is az életet, gyakran a megújult, az új életet jelenthetik.


- Önzetlenül és őszintén kell tehát adnom - jutottam el gondolataimban ma a legfontosabb felismerésig, amely valamiféle összehangolódás - egyszerű szavakkal leírva - másokkal.

Kedvenc íróm, Müller Péter írja valahol nagyon megszívlelendően:

?Az igazi összehangolódás csak akkor jön létre, ha mindenki szabad!?

Befolyásolni tehát - főleg erőszakosan, durván - soha nem érdemes, talán nem is szabad sem mások, sem a saját lelkünk szárnyalását, gúzsba kötni meg egyenesen veszélyes, de szeretettel, őszinte odafigyeléssel egymásra hangolódni - ez a tökéletes lelki béke elérése, és az önismeret tisztán fénylő útja lehet.
Pusztán szavakkal - képtelenség összehangolódni bármily nemes cél érdekében is.


?A bölcs keveset beszél, mert tudja, hogy a lényével hat.? - idézem újra Müller Pétert.


Hát ezért hallgattam talán én is oly sokáig? Hallgattam, egészen mostanáig, amíg a sötétségből újra elindulhattam a fény felé, megbizonysodva, hogy most sem voltam egyedül. Mögöttem ott voltak, akik megérintették a vállamat.
Köszönöm nekik, hogy megfordultam, és indultam újra a fény felé - velük együtt. Visz a szél? A jó szél?
Hiszem, hogy szavak helyett a lényem, s engem az Ő lényük, az Emberek, a társaim lénye és tettei győztek meg ismét: élni szép, élni érdemes.


?Aki szeret, nem magyaráz. Az, aki sokat beszél, rendszerint az önszeretet foglya. A szeretet helyett beszél. Az önmaga odaadása, és a másik befogadása helyett fecseg.?

Talán ezért hallgattam túl sokáig én is, féltem, hogy elrontom ezeket az ösztönösen már bennem bújkáló ?téziseket?, amelyeket most az írótól idéztem.

Már tudom, a szavak csak jeladásra valók - nem pótolják a lényeget. Talán az elidegenedés biztos jele, amikor az ember felesleges beszéddel szeretné kitölteni az űrt, amely SZERETETHIÁNYból fakad.

Talán ettől féltem? e látszattól? de tovább nem hallgathattam.

Köszönöm a lehetőséget, porszem-létű barátaimnak, hogy talán nem öncélúan, de ma újra megszólaltam, mert megszólaltattak...

 
Egy régebbi versem - az útkeresésről, amit talán ma megtaláltam.



Lélekúton


A titok néha mélyen megbújik,
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem vár több hamis vallomás.

 

Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.


Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.

 

Feltárul - ahogy az első csókra -
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
- hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

 

S e fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.

 

Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam
majd neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én!

 

Kegyelemért

2009.08.31.

 

Mondd, Uram,

lehet-e még,

hogy minden megkövült fájdalom,

ami már rég a lelkembe égett,

egyszer majd könnyűvé válik?

S nem úgy, hogy valaki lelkébe

terhemet átrakom,

mint szekrény mélyéről

sok megunt, ócska kacatom,

végül egy avitt nejlonzsákba,

koldus-szegény éhezők számára

kis ételmaradékkal

összepakolom

- nem, nem így akarom!

Hanem e súlyos terhet

- összes kínomat,

s minden kőnehéz bánatom,

ha túlcsodul már,

mint telt kehelybe öntött bor,

vagy szomjúzónak szánt

tiszta víz,

mit nem fogad be már a megtelt pohár -

lebegő létem végén

- talán bőséges, langy eső után,

egy napfényes hajnalon -

ébredő színes szivárvány-hajlaton

lenyomatként,

mosolyokért,

magam után hagyom.

 

Mondd, Uram!

Lehet-e még,

hogy minden, teher,

ami ma fájón a földre nyom,

elszáll - tán velem majd,

úgy, és akkor  -  súlytalan -

és ékes kincs lesz ott,

hol a sírók is boldogok,

s ahol fagyos lelkekre várnak mind

az örök-szép,

fényes otthonok?

 

Élni először...

2009.08.31.

 

?Látni a földet, látni, csak egyszer,?

mielőtt végül majd betakar,

mint langymeleg hajnalon,

párás ajakkal,

szerelmes csókkal a hitves akar.

 

Látni a hajnalt, inni, csak egyszer

szomjasan,

hosszan a fénysugarat,

mint reggel a friss tejre

vágyik a gyermek,

kit anyja ölében a fény betakar.

 

Látni a csillagok éj-ragyogását,

Hold búcsúját,

ha majd az ég-sátor

rám borul végül,

nagy éjjeli csönddel, de

?élni először itt e világon!?

 

(az idézett sorok - az ihletés - Kosztolányi Dezső: Harsány kiáltások tavaszi reggel c. verséből valók)

Csak úgy írok ...

2009.06.16.



 
Sem író, sem költő nem vagyok...


... csak úgy írok...


 Talán, mert írásaimon át kitárhattam lelkemet, ami nem ?kiművelt" írásokon keresztül, csak ösztönösen történt. Valamiféle lélekhangok ezek... Nekem gyógyír, ha elmondhatom gondolataimat, bár gyakran érzem önzőnek is az efféle kitárulkozást, hiszen - gyötrődtem magamban néha - ha kiterítem a lelkemben dúló fájdalmat, akkor szétosztom bánatomat, átvesznek abból az (együtt)érző emberek akarva-akaratlanul is, viselvén valamennyit az én terheimből ... s vajon van-e ehhez jogom...?


(már nem gondolkozom ezen - Zoli fiam így élhet tovább... emlékét így őrizhetem, és hálás vagyok, hogy van erőm ehhez)

S mivel már első próbálkozásaimkor annyi kedves bíztatást, simogató szót kaptam, hitem egyre erősödött, hogy talán igen, talán mégsem baj, ha megosztom másokkal gyötrődéseimet, és - a szerencsére kicsi unokám érkezésével végre újra visszatérő - semmihez sem hasonlítható nagymami-boldogságomat is.


Hát így történt, hogy írni kezdtem. És itt volt az Internet is...


Bevallom, már megfordult a fejemben, hogy kiadjak egy kötetet, előbb a - talán feldolgozhatatlan - tragédia, Zoli fiam elvesztése után született gondolatokból, versekből, majd  folytatásként egy másikat, a gyász időszakában született versekkel, később a nemrégiben született csoda-élmény, a ?nagymamaság" kapcsán született írásokból, gyermekversekből, - megmutatva, hogy igen, el lehet jutni így, ilyen kínok után is az élet értelmének felismeréséhez, a túlélés helyetti igazi létélményhez. Talán megmutathatnám a magam szerény módján az én utamat idáig ... Talán vannak, akik kíváncsiak rá...

És itt jött a ?de": bár hiszem, hogy eddigi, - több, mint fél évszázados - életem során sikerült némi önismeretre (is) szert tennem, és nagyjából tisztában vagyok irodalmi ambícióimmal,  képességeimmel, - és talán éppen e tisztánlátás birtokában - azt gondolom, hogy egyelőre még kizárólag az irodalom mélységes szeretete, és a megélt létélmények azok, amelyek előcsalogatják belőlem a gondolatokat, és ez még túl kevés ahhoz, hogy írásaim igazi alkotásokká váljanak. Azt gondolom, ha az ember - akár szép, hibátlan stílusban is - pusztán leírja gondolatait, attól még messze nem irodalmi alkotás a "mű." Bizony, sokat kell még tanulnunk, csiszolgatni írásainkat ahhoz, hogy ezek a lélekhangok - bármily tiszták is - alkotásokká váljanak. Ehhez adnunk kell pluszként valami olyasmit, amit csakis mi tudunk úgy átadni, senki más. Nem tudom mi ez, csak azt tudom, valami, belőlünk... ami csak és kizárólag nekünk adatott meg úgy, olyan formában... S ha erre ráérez, akinek szántuk, az olvasó, akkor egyszer igazi alkotás lehet a mű. De ehhez szükséges még valami: kapcsolat, visszajelzés...


Talán ezt kerestem, amióta - legyűrve szorongásomat, - már nem bánom, sőt, hálás vagyok, hogy képes voltam előbújni fájdalmam páncéljából, és elhozni az olvasóknak gondolataimat, pőrén, tisztán, kendőzetlenül, vállalva önmagamat. Nem bánom, mert létrejöhetett ez a számomra nagyon fontos kapcsolat, amelyből megtudhatom a legfontosabb véleményt, az OLVASÓ véleményét, amelyre őszintén kíváncsi vagyok, hiszen számomra ? a legfontosabb! Én NEKI írok! Aztán, ha a tarsolyomban már jó sok lesz ezekből a véleményekből, akkor egyszer talán elkezdem csiszolgatni megfogalmazott gondolataimat, hogy elérjék végleges formájukat...


És még valami, ami nagyon fontos:


Amilyen csodálatos adomány az írás, legalább olyan hatalmas felelősség is. Azt vallom, aki nyilvánosság elé tárja gondolatait, - különösen, ha könyvet ír, amely már egyfajta végleges lenyomata az embernek - és főleg, ha gyermekeknek is szól a mű - nem szabad hibáznia, legfeljebb apró hibákat véthet, hiszen írásainkból akaratlanul is tanul az olvasó, és anyanyelvünk tisztaságának megóvása mindannyiunk,- az alkotónak meg különösen nagy - felelőssége.

Manapság, hogy az Internet-adta lehetőséggel élve egyre többen teszik közzé gondolataikat a legkülönfélébb műfajokban, - ami üdvözlendő - nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk el e fontos felelősségünkről, és éljünk, - ne visszaéljünk! - ezzel a különleges adománnyal, - amely kizárólag az ember számára adatott meg - az írással. Fogadjuk alázattal az építő bírálatot, és figyeljünk legfontosabb, értő kritikusunk, az OLVASÓ véleményére. A magam részéről hálás vagyok ezért az on-line kapcsolatért, amely lehetővé teszi, hogy az olvasó az írás megjelenésének pillanatától velem lehet, véleményével formálhatja még a - gyakran nyers - alkotást, de módjában áll élményeit is akár azonnal megosztani az alkotóval. Fantasztikusan jó lehet ez a kapcsolat, de ápolni kell. Gondoljunk csak egy igazi, élő író-olvasó találkozóra: milyen ritkán adatik meg, pedig mennyire vágyunk egy-egy ilyen találkozásra a kedvenc alkotóval, aki legyen bár  nagyon népszerű, adjon el bármennyit megjelent könyvéből, a legfontosabb visszajelzések szinte sohasem, vagy legfeljebb utólag, közvetve jutnak el hozzá - mondjuk az eladási statisztikákból.


Az Interneten való publikálás mindenki számára elérhető, értékes lehetőség, a visszásságok ellenére is, még akkor is, ha már-már általánossá vált, hogy néhány irodalmi és művészeti portálon szinte kizárólag egymásnak írnak az alkotók, egy szűk körben olvassák rendszeresen egymás ?fennkölt" írásait, amelyeknek szinte minden sorában hemzsegnek az idegen - még az irodalmat egészen magas szinten ismerő és értő olvasók számára is magyarázatot követelő - kifejezések. Gyakran marad el az építő bírálat, s marad a tömjénezés, - bár a dicséret mindenki számára kedves, - számomra is - viszont tanulni az építő kritikából lehet igazán, és hangsúlyozom: az OLVASÓ véleményéből, hiszen az alkotást neki szánjuk... Számomra tehát ez az első, és a legfontosabb: ? mit gondol, mit érez, megérintette-e az írás, vagy nem, és ha igen (vagy nem) vajon miért? S ha nem - és mégis megtisztelt olvasásával - akkor is hálásan, alázattal fogadom véleményét.


Talán így tudunk meríteni megszerzett tudásunkhoz egyre újabb tudást, és erőt, hitet adó alázatot az igazi NAGY MŰVEK megszületéséhez. Bevallom, én a számomra legnagyobb élményt adó irodalmi és más művészeti alkotások mögött mindig felfedezem a szerző mérhetetlen alázatát nem csak műve, de a közönség iránt is.


Valami ilyesmit gondolok a manapság oly divatos amatőr írásról, meg az Internet-adta publikálás  lehetőségeiről.


S hogy születik-e egyszer az írásaimból könyv? Fogalmam sincs. Hiszem, hogy belülről jön majd az üzenet: most! Egyelőre azt súgja nekem: nincs még itt az idő...


Addig is: hálás vagyok, hogy itt lehetek - emberként élhetek - olvashatok, s néha írhatok.



Köszöntelek, Kedves Olvasó!



"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."


(Márai Sándor)



 


Szilánkok


 


árván


(apámhoz)


 


álomba bújva

könnyű ütemű dalra

szállok a fénybe

égi világod járom

halk mosolyodra vágyom


 


vágyódó


(fiamhoz -  a hóvirág elé)


 


H allgatom a csendet


Ó rák napok telnek


V ágyódó


I mámmal


R eszkető könnyű némaságban


Á tvirrasztott éjek


G ond-szőtte magánya suttogja emléked


 


mosolyod


(Mirának)


 


létedért sírok


fagyott lelket lehelő


fényvillanásként


dermesztő lázálmomból


mosolyod élni ébreszt


 


a nő, ha anya


(Orsinak)


 


a nő, ki anya

csak lét-dallamot dúdol

bársonyos ajkán,

és altatódalára

gyermek s apa álmodik.


 


hol jársz, Anyám??


(Mamához)


 


lépteim fáradt


üteme halkul


indulok némán


nélküled járok


féltelek


félek


hol jársz


Anyám?


 


gyönyörű terhünk


(Neked - nekünk)


 


? e bús időtlenségben

kétkedve kutatom

megkövesült

rejtett fájdalmadat

ami - már tudom -

örökre a kettőnk

gyönyörű terhe

bús titka

marad


elengedtük


elment örökre


a fiam


a fiad?


 


hajnali fénytánc


(A tavasz elé - az árvalányhajért?)


 


Á lmomban egy pirkadatkor


R éten szaladgáltam,


V advirágok hajladoztak


A rany harmatárban.


L ábam körül lágyan hajló


Á rvalányhaj táncolt,


Ny omában száz tüzes pipacs


H amvas szirma lángolt.


A merre a szem ellátott,


J árták a fénytáncot.


 


Tavaszébredés


(Mirának)


 


A ranyló ágak moccanása


R igópár násza boldog tánca


A ndalító lágy tavasz-szonáta


Ny argaló víg szél dúdolása


E reszen ácsingó fecskeraj


S árgálló bokron kis csillagmécsek


Ő rködnek szendergő ágakon


 


Fagyöngy-legendák


(fiamnak szóló)


 


F aágon sarjadó sóhaj nyomán


A ranyló fénykönny fák sudarán.


Gy öngyfüzér-bánat lombkoronán -


Ö rökzöld életet hazudó halál.


N émán meghajló fatörzs oldalán


Gy ászcsokor, büszke magány.


 


Fagyöngy-magány


 


F aágon sarjadó sóhaj nyomán

A ranyló fénykönny fák sudarán.

Gy öngyfüzér-bánat lombkoronán -

Ö rökzöld életet rejtő talány.

N émán meghajló fatörzs oldalán

Gy engéd ölelést vágyó magány.


 


*


(Baldur, a béke istene állítólag egy fagyöngyből készített nyíl áldozata lett, de jóságos anyja, Frigg, a szeretet istennője nem akarta bántani ezért a fagyöngyöt, inkább a szeretet jelképévé tette, és azt kérte az emberektől, hogy akik megállnak egy fagyönggyel teli fa alatt, csókolják meg egymást a szeretet és megbocsátás jeléül.


*

A korai kereszténység idején a legenda szerint a fagyöngy egy sudár, magas fa volt. Krisztus keresztjét is törzséből ácsolták, ezért Isten megbüntette a fát, elvette törzsét, és élősködésre kárhoztatta.

Azóta élősködik a fákon, vizet szív el tőlük, rendkívül gyorsan elszaporodik, majd elpusztítja áldozatát...)


 


A NÁRCISZ BALLADÁJA



N em láttad még soha önmagad,

Á lmod, vágyad víztükör alatt.

R iadt szempár tükörképeden,

C élod: tudni, mi a szerelem?

I gaz-e, hogy majdnem elepedsz,

S  mégis önnönmagad szereted?

Z avaros folyóban párod nem leled!


 


(A mitológiai Nárcisz még sohasem látta önmagát, tehát még nem különült el lelkében az én és a más.


Amint epekedve bámul a víztükörbe, és a tükörkép arckifejezésén azt veszi észre, hogy az is ugyanúgy szerelmes ?belé megriad:  mit jelent ez?


Ebben a különös helyzetben bizonyára villámként csapott mitológiai alakunk agyába a gondolat: miért épp azt szeressem, akit szeretek; miért ne szerethetném ennek tökéletesen azonos mását? Minek alapján válasszak? Nárcisz nem tudott választani, így aztán nem is tehetett mást, mint amit tett: elepedt.)


 


Orhidea-nász


 


O lyanná nyílsz, mint első csók után


R iadtan rebbenő szűzleány, ki


H ófehér fátylát egy éjszakán


I llatos, rezdülő vágy nyomán


D ús selyem-ráncú baldachin


E lé, szerelmét kínálva leteszi.


A ranyló fény fakad: gyönyörű, új tavasz!


 


Ezt a gyönyörű, különleges virágú növényt leggyakrabban a szépséghez, a nőiességhez kapcsolják.


Kellemes, és édes illatuk miatt az "illatok királya" címet adományozták neki. A leggyönyörűbb, legkívánatosabb nők illatát "orchidea illatú"-nak nevezték. A régi forrásokban gyakorta az igazi barát, a tökéletes jellemmel rendelkezők jelképei voltak. Az évszakok közül a tavaszt szimbolizálja. Az "orchidea-szoba" a fiatal lányok lakrészének neve volt.


A vázában ábrázolt orchidea az egyetértés, harmónia jelképe.


 



 

Születésnapomra :)

2009.05.29.

Az én bolondos születésnapom

*

(unokámat én sírni nem hagyom,

ezzel a bolondos mesével

mindig megvigasztalom)

*

Azt gondolom,

legyen e nap

az én bolond

napom!

Ha kíváncsi vagy,

miért,

a titkomat

neked - de csak neked -

most rögtön el is árulom.

Egyszer,

egy szép májusi hajnalon

(nagyon rég volt,

az idejét pontosan

már nem tudom?

szóval, egy illatos,

régi májuson -

talán

huszonkilencedike volt?

nem tudom - )

a gólya épp? arra járt,

ahol már réges-régen

nem lakom,

de emlékszem még,

hogy akkor, azon a

szépséges hajnalon

az a bizonyos gólya,

(ahogy mondtam, és már

nem is kéne újra

mondanom?)

csőrével jó hangosan

bekopogott az ablakon,

és ott már vártak ám

az említett gólyára nagyon,

azon a szép,

május végi hajnalon,

vártak bizony!

Szóval, ahogy a gólya

végre bekopogott

az ablakon,

megörültek édes jó

szüleim, de nagyon!

És rögtön hajbakaptak

az apró csomagon,

(ami hófehér volt,

bizony, és hangos -

ahogyan én tudom -)

Fiú ez! - mondta Jóapám -

látom már, és erős, nagyon?

Hadd bontom én,

aztán láthatod te is,

mindjárt hagyom?

- és kibontott Jóanyám,

azon a szépséges,

májusi hajnalon,

(a gólya messze járt

azóta már nagyon,

a napsugár meg pajkos

táncot járt

a kicsi ablakon?)

Nos hát, a titkot

neked - hisz ígértem -

most rögtön el is árulom,

hiszen kíváncsi vagy már,

a nagy titokra, úgy tudom:

hogy vajon mit hozott a gólya

azon a régi, fényes

májusi hajnalon?

Most végre elárulom,

de csak neked, figyelj, nagyon,

mert azon a régi,

májusi hajnalon

(huszonkilencedike volt,

Talán, ha jól tudom?)

tudod, amikor a gólya

kopogott

azon a réges-régi

apró ablakon -

hát én feküdtem

azon az üvöltő,

hófehér csomagon!

Jóapám kisfiúra várt,

azon a szépséges hajnalon,

és hangosan sírt,

hogy fiú helyett

 leány feküdt a kibontott,

hangos csomagon.

Azóta minden évben

tőle újra megtudom,

hogy az a réges-régi

nap az én napom,

amikor kisfiú helyett

a gólya

engem dobott be

az ablakon.

(azóta Jóapám is megbékélt velem,

elárulom:

már rég? nem bánja ő,

hogy fiú helyett

leány feküdt azon

az ordító csomagon)

 

 

Fohász

2009.04.28.

akár a Föld hátán

ütemre forgó évszakok

homokszem-létű ember

- gyermek anya és nő is -

úgy vagyok

 

voltam bár

májusra ébredő

szivárvány - létcsoda

lettem

a forduló idővel

ostoba

- perzselő nyári láz után

vacogó faágtól

titokban jajongva búcsúzó

- haldokló falevél

 

lapuló hant alatt

rég halott madarak

kísértetdala volt

könnyű altatóm

mozdultam kő alól

- didergőn kibújó hóvirág

hajoltam előre-hátra

süvítő szél dalára

- vajúdón táncoló barkaág

 

vagyok remegő gyertyaláng

fényben eltűnő jégvirág

porszem-létemet áldozom

bárány-szeliden fohászkodom:

legyek a fény

egy csillag mosolya

végtelen utamon

örök anya

 (Gősi Vali 2008)

ha ugyanúgy

2009.04.28.

(35. októberünk elé, amikor Róla, a Fiunkról álmodunk...)

 

ha
ugyanúgy
ahogy a réges-régi ősz
első éjjelén
halkan
hajnalt lehelnél
derengő szememre
s a kelő nap fényétől
bársony
meleg kezed simítva
csendben
ugyanúgy
ébresztgetne
s bánatunk köddé válva
tűnt álom lehetne
repülnénk
együtt
szállnánk örökre
újjászületve
ahogy a régi őszön
suhannánk megint
messze
amíg a fényből
egy angyal
talán
ugyanúgy
felénk
integetne

(2008)

Az élet szép

2009.04.27.
 
 
Tört fényben, fotelben, ruhástól ébredek. Hol vagyok? Úristen, megint elaludtam! Néhány másodperc múlva csoszogást hallok. Azután ütemes koppanásokat, majd megint csoszogást: csissz - csossz… kipp-kopp. Rémülten kiegyenesedem a kényelmetlen fotelben, és kábultan figyelem a hangokat, a konyhából kiszűrődő tompa fényű éjszakában: kipp-kopp, csissz-csossz…Már látom, anyám csoszog át az ósdi előszobán. Apám járókeretével. Megrémülök: ezt még sohasem csinálta. Eddig csak felejtett… Elfelejtett inni, enni, a gyógyszereit bevenni. Elfelejtette, amiről egy perccel azelőtt beszélgettünk, és azt is, amiről tegnap. Nem tudja, hol lakik a falu fodrásza, akihez évtizedekig minden hónapban elment. Mindent elfelejtett. Azt is, hogy a fiam, az unokája már sohasem látogatja meg. Egyetlenegy dolgot nem felejtett el: naponta megszámlálhatatlanszor közölni, ha bármilyen apróságra emlékeztetni próbáltam: elfelejtettem. És mosolygott hozzá. Mindig. Mint egy pajkos kisgyerek. Huncutul. Ma, a gyógyíthatatlan kórral, az Alzheimer kórral való szembesülés óta is gyakran úgy érzem: nem lehet igaz. Talán csak játszik velem. Szeretne felvidítani. Csak felcserélődtek kis időre a szerepek: most ő a kisgyerek, de sajnos, nem így van. Nem játszik velem. Ez a valóság. Visszafordíthatatlan valóság. Anyám Alzheimer kóros, gyógyíthatatlan beteg. Egy másik világban él, amelyből gyakran kirekeszt, néha meg szeretne belekényszeríteni. Talán, mert fél egyedül. Nem tudom. Azt sem tudom, hogy egyedül van-e ott. Pedig rengeteget beszélgetünk. Mesél, órákon át. A múltról. Ezerszer hallott történeteket. Szépen, hibátlanul, és mindig ugyanúgy. Szó szerint ugyanúgy, sohasem másként, egyetlen szóval sem.
 
Figyelem a hetek óta éjszaka is kényszerű világítás szűrt fényénél, ahogy lassan, ütemesen elcsoszog a fürdőszobáig… apám járókeretével. Mint egy elfáradt angyal, lekonyuló szárnyakkal, földig érő, világoszöld hálóingben, mezítláb. Az előszoba közepén megáll, és hosszan néz a mindig nyitott ajtón át felém. A félhomályban még rosszabbul lát, így ma sem tűnik föl neki, hogy nem vagyok az ágyban. Hetek óta egy fotelben ülök, hogy el ne aludjak, még véletlenül sem. Most mégis elbóbiskoltam. Rémülten figyelem. Bemegy a fürdőszobába. Apám járókeretével. Nem hagyja kint. Betuszkolja a szűk ajtón. Várok. Zubog a víz. Csoszog vissza. Csissz-csossz. Kipp-kopp. Becsoszog a szobájukba. Megáll a járókerettel az ágy mellett. Óvatosan kiosonok. Kíváncsian szemléli a papát. Majd lassan a sarokba csúsztatja a járókeretet, és bebújik az ágyába, ahova mindig - közel hatvan éve - a papa mellé. Kicsit kölcsönvette a járókeretét? Talán most azt játssza, hogy anélkül ő sem tud járni?
 
Biztosan megint féltékeny, mert most mindenki a papát ápolja, de az is lehet, hogy fogalma sincs, ki az ott az ágy másik oldalán. Időnként dühösen megkérdezi: mikor kel már föl az az öregember?
 
Most szorosan odabújik arcával az ő arcához, és két percen belül mélyen alszik, reggelig. Mint egy kisgyerek. Vajon álmodik? S ha igen, miről? Nézem őket, és halkan sírok.
 
- Jó éjszakát, szép álmokat, gyerekek…Mama… Papa… kicsi gyerekeim…Mit tehetnék még értetek?
 
Jut eszembe - „Az élet szép…” - mondtátok gyakran. Talán tényleg így van. Most megint így érzem, egy pillanatig.
 
Gondolataimból felriaszt az ijesztő, már-már őrjítő hang, ami napok óta tart, rövid - csupán néhány perces - szünetekkel. A papa csuklik. Egyre hangosabban. – Segíts… - suttogja. Behozom a kacsát. Próbálom felültetni. Visszazuhan. Megint megpróbálom.
 
- Próbáld átkulcsolni a nyakamat, papa, kérlelem halkan. Megpróbálja. Lezuhannak rólam a karjai. Óvatosan visszacsúsztatom a vállaimra mindkettőt, hirtelen átfogom a derekát, és emelem. Próbálom felültetni. Talán sikerül.
 
- Ki… ki…! - suttogja. Végre felültetem. Szorítom a derekát. A lábai ernyedten lógnak. Eligazgatom egyik kezemmel. Pislant a járókeret felé. Ki akar menni. Még mindig… Ma is… Halálos beteg. Áttétes tüdőrákja van. Végső stádium… Napok… Talán órák… Tegnapelőtt még kimentünk a mosdóba. Kivittem, de napról-napra erőtlenebb, és én is. Valamennyien. Nem akarja a kacsát, sem az ágytálat, sem a pelenkát. Eddig még sikerült minden nap kivonszolni. Ha kérleltem, hogy nem szabad, és én sem bírom, és a nővérem sem, haragos szemekkel nézett rám, és próbálkozott. Állandóan próbálkozott, bár mindig visszazuhant az ágyba. Éjjel-nappal rettegtem, hogy elesik. Lecsúszik az ágyról. Egyik éjjel megtörtént. Talán akkor is elbóbiskoltam a fotelban. Ott feküdt a küszöbön, és összegömbölyödve, nyüszítve sírt, mint egy védtelen, apró kisfiú. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felemelni, és visszatenni az ágyába. Valahogy sikerült, bár közben megszakadt a szívem, akkor, és most is, és mindig, ahányszor mondja, erőtlen, suttogó hangon: ki… ki…!
 
Tegnap megint kivittem. Már majdnem a fürdőszobában voltunk. Nem tudom tartani… -suttogta. Csuklott, és sírt. Nem baj, papa! - és szorítottam, cipeltem. Valahogy elértünk a fürdőszobáig. Bal kezemmel szorítottam őt, meg a járókeretet, jobb kezemmel fölbillentettem a tus csapját, középre húztam, hogy langyos legyen a víz, ahogyan szereti, és leemeltem a tust, hogy rázúdítsam a vizet, és felfrissül talán kicsit - ahogy mindig - a tusolástól, bár nehéz volt elhitetni vele, hogy már sohasem szabad a kádba lépnie, csak a fürdőszoba közepére, a lefolyóhoz, ott majd elfolyik a víz, és feltöröljük, legalább mindig tiszta lesz.
 
Megcsúsztunk. Átbukott a járókereten, és fejjel lefelé lógott a hatalmas fürdőkád oldalán, én meg a mellkasomnál fogva. Hangosan sírunk. Szerencsére, a fejét nem ütötte be. Nem tudtunk megmozdulni. Végre sikerült. Erőtlen lába belegabalyodott a félig alája dőlt járókeretbe.
 
Mintha kicsit visszatért volna az ereje… Mintha megint a lábán járna…
 
- Nincs lábam…- suttogta, és sírt. Sírtunk. Valahogy visszavonszoltam az ágyhoz. Zokogtunk, ő csuklott.
 
- Ne haragudj, suttogtam…Bár meghalnék veled én is…. Ezt már szerencsére csak gondoltam.
 
Hajnal felé felébred újra. Órákig csuklik. Hívom a nővéreméket. Hívom az ügyeletes orvost. Embertelen fájdalmai vannak. Segítsetek! Nem bírom…! – suttogja rekedten.
 
Ez már a negyedik fájdalomcsillapító injekció ma. Elkábul. Alszik, csuklik. Szünet nélkül csuklik. Mennyi ideje is? - kérdezi reggel a háziorvos. Nem tudom. Napok óta. És a tapaszt is duplán kapta, egy nappal előbb, az újabbat…
 
- Feladtam. Hívom a mentőt. Talán a kórház… Talán ott kaphat erősebbet…
 
Beülök a mentőbe, melléje. Szorítom a kezét, ahogy otthon is, némán, hetek óta, éjjel-nappal szorítottam, míg el nem szenderült néha egy-egy fél órára.
 
- Talán még időben odaérünk…mormolom félhangosan.
 
- Talán – mormolja alig hallhatóan a mentős.
 
A papa nagyon szomorú, és csalódott. Egyszer sem szorítja meg a kezemet, ahogy otthon, hetek óta, mindig, amióta mellette vagyok.
 
Talán haragszik rám, de szólni már nincs ereje. Becsukja a szemét, elalszik, és szünet nélkül csuklik.
 
Nem hagylak egyedül, a kórházban sem, suttogom - talán hallja.
 
Hazudtam neki. Azt ígértem, nem kell kórházba mennie, ha mindig megissza a folyadékot, amivel szinte ötpercenként kínálgattam, nehogy kiszáradjon.
 
Azóta is, a kórházban is folyamatosan csuklik, és nagy fájdalmai vannak.
 
Haza kellett utaznom. A többiek most ott vannak, amennyit csak lehet. Muszáj volt hazajönnöm kicsit, legalább egy napra. Feladtam. Nem bírtam tovább. Nem tudtam nézni a szenvedését. Elhagyott minden erőm. Pedig csak néhány hét telt el azóta, hogy kiderült, végzetes kór gyilkolja. Azt ígértem, mindig vele maradok… akkor is…
 
Bocsáss meg, Papa! Holnap jövök újra… de nem haragszom, ha már nem vársz…
 
Szeretlek.

Örökké szeretlek.
(Apámnak ajánlom 2008 szeptemberében)
 
 
2008. november 18.
„Apám meghalt.
Közelebb jött vele a világűr magánya,
Hidege.”
(Szabó Lőrinc)
 
 
Hol jársz, anyám?
 
visszarévedsz
a múlt fényébe
utad a végtelen
visszaút
ott élsz a nyüzsgő
emlékekben
sorsod a múlttal
összefut ott
ahová senki nem kísérhet
magadban bogozod
múlt-batyud
magányos mosolyú
révületben
szemeden tört fényű
tűnt borúd nyomán
a búcsú
hangtalan
csendedbe ájulsz
nem kísérsz többé
utamon
soha
soha már
lépteim fáradt
üteme
halkul
indulok
némán
nélküled
járok
féltelek
félek
hol jársz

Anyám…?
 
 

Élni, vagy túlélni...

2009.04.27.

Kezdetben leveleket írtam hozzá, később verseket. Örökre velem marad, ma már tudom...


Túléltem, immár kilenc éve, hogy elveszítettem életem egyik csodáját...


Ma már újra élek. Tudom, érzem a különbséget az élet és a túlélés között...


Azóta lélekhangokra figyelek - benső hangjaimra, s ha megszólítanak, leírom őket, és elmondom másoknak is: élni szép, bármily nehéz...


 


Levél a végtelenbe?


Drága Kisfiam!


 


Csodáival akkor is ? mint mindig - elbűvölt, elvarázsolt minket a nyár. Körülöttünk a magát már-már buján kínáló természet, a perzselő napsütés, a hívogató kék ég kergetőző felhőgyerekeivel, mind-mind a végtelen élet ígéretét árasztotta a mosolygó, napbarnított emberekre. Most mind boldognak látszott, gondjaik borúját incselkedve röpítették messzire a kacagó szélfiak. Boldog voltam én is, hiszen Te, Fiam, - ahogy naponta, lelkendezve mesélted telefonon - életed legszebb nyarát töltötted Emikéddel Korfun, a szerelmesek öblénél. ?Ezt látnod kell!?- mondtad túláradó örömmel közös életünk utolsó mondatát? Boldogságodtól elérzékenyültem, pedig akkor még nem tudhattam: soha többé nem látjuk egymást, soha többé nem lesz már szép nekünk a nyár.


Másnap kora-este Apáddal egy esküvőn ültünk éppen, Orsi húgod meg egy másikon.  S valahogy szomorkássá sikeredett az a szombati nap. Szomorú emléket idézett egy dal a rádióban: üzenet érkezett a csillagok közül egy égi vándortól, akit szerettünk, és már örökre eltávozott. Az esküvőn meg - akkor még nem értettem, miért - szorongatott a sírás, Rád gondoltam, meg Orsi húgodra, és arra: vajon boldogok lesztek-e majd a párotokkal? S vajon láthatom-e én is majd a csodát, amit terveztetek a húgoddal, a ?világraszóló? közösen tartott vidám esküvőt?


Néhány perc múlva arcul csapott a sors a válasszal: nem, azt már soha nem láthatom! Hiszen Te akkor már útra keltél az örök ígéret, az ég mezejére.


Abban a pillanatban, ahogy a telefonhívás - sajnos, már nem Tőled - megérkezett, megértettem aznapi szomorúságom okát. Igen, megéreztem, hogy valami szörnyű dolog történik éppen akkor. Érted fájt olyan elviselhetetlenül a lelkem. A lelkünk még egyszer, utoljára összeért. Búcsúztál tőlem.


2000. július 29-e volt. Alig néhány nappal az utolsó, a 26. születésnapod után, búcsúzni indultál éppen Sidari elbűvölő szikláihoz, látnod kellett még utoljára a tengert, gyermeki álmaid megvalósult, varázslatos csodáját. Akkor még nem tudhattad: utoljára látod a megfejthetetlen titkokat rejtő, hol tomboló, hol hullámaival lágyan simogató óriást.


?Videófelvétel pereg, újra látlak, kell, hogy felidézzem megint lassú léptedet, mosolygó szemedet, kezed utolsó mozdulatát, ahogy búcsút intesz? azt hiszed, a tengernek, a nyárnak. Szomorkás mosoly bújkál a szájad szegletén ? a nyár miatt csak, hogy vége már, nem sejtve még, hogy számodra mindjárt végetér minden út. Az intés, a búcsú nekünk is, s örökre szólt.


? Pereg a film tovább, látom, indulsz lefelé a mélybe a sziklafal kötelén, az ég már sötét, borús, a tenger morajlik, s valaki ott lenn a mélyben kétségbeesve kezed felé nyúl, Te elkapod, szorítod, tartod Őt. ?Erős a karod, elbírod egy kézzel tartva is? - mondom hangosan - a film pereg tovább, Te szorítod, emeled többször is a fuldokló fiú karját, ?most, most, most sikerül?- bíztatlak fennhangon?szorít a szívem, küzdök én is Veled, már egészen közel, a képernyő előtt ? S megint kitör belőlem a fájdalmas sírás: most sem sikerül! Hát persze, egy felvételt nézek, ahol láthatom: igen, Neki sikerült, Őt még a partra toltad, s azt a másikat is, aki értetek ugrott a háborgó tengerbe. Ők hazautaztak, Te csak üzentél: ?Ezt látnod kell?.


Láttam Fiam! Emberfeletti küzdelemben két embernek visszaadtad az életet, s ráadásként örökre odaadtad Istennek magad.


A Canal d?Amour oldalán és itthon már soha többé nem lesz szép a nyár. Koszorúk, krizantémillatú októberi szelek csókolnak szerelmes júliusok helyett, mióta megcsalt a tenger, s a nyár, és örökre elhagyott engem is a nyári varázs Veled.


Üres lett számomra is a világ, nincsenek ígéretei, én sem várom már nélküled, mit kínál még a világ, de esténként, ha fellobban fényképed mellett egy gyertyaláng, azért megköszönöm a sorsnak, újra, amit adott nekem Veled, s elsuhanó életeddel, a 26 év csodát!