A játszin
Most már kezd beállni életünkbe a rendszeresség. Ez azt jelenti, hogy amit az előző nap eltervezek, talán meg is tudom valósítani.
Az óra átállítás miatt, meg egyébként is, tényleg több időm marad, ha reggel hét órakor kelek. Előtte Ágicát megszoptatom, és utána már nem fekszem visssza. Mire rendbe szedem magam, beágyazom, összepakolok, Tomcsi ébred. Jobb esetben addigra lefőzőm a reggeli feketémet (általában koffein menteset, Ágicának a tejcsije miatt), és előkészítem a reggelit. Peluscsere, felöltöztetem Tomcsit, következhet a reggeli. Régebben noszogtatni kellett, hogy együnk. Mostanság Ő visz engem a konyhába, vagy a hűtőhöz, és hevesen mutogatni kezd valami ennivaló irányába. Igyekszem változatos étrendet biztosítani (főleg neki). Egyik reggel édes, másnap sós a reggeli. Az édes alatt tejbegrízt vagy rizset értek, vagy müzlit, reggeliző pelyhet, kalácsot, stb. Ma reggel szendvicset készítettem, amiből katonákat gyártottam. Így gyorsabban és több is fogy az ételből, mint egyébként.
Közben elindítottam a mosógépet. Mióta Ágica is megszületett, szinte két-három naponta mosnom kell. Még jó, hogy feltalálták az eldobható nadrágpelenkát! Egyébként belebolondulnék az állandó mosásba, és vasalásba! Az is szerencse, hogy mindkét gyermeknek nagyon sok rucija van, így nem lenne fontos a gyakori mosás, de a szennyestartó tele szájjal kiabál segítségért. Én meg könnyítek rajta. Igen ám, után jön a vasalás! Örök körforgás! Olyan, mint a főzés! Gyorsabban elfogy, mint ahogy elkészül! De legalább házi koszt, és el is fogy!
A gépből a ruhákat már a kisfiam segítségével végeztem, akárcsak a teregetést. Mivel még ma is nagyon jó idő volt, a teraszra pakoltam ki a rongyokat. Előtte a szobában megformáztam, vállfára raktam, majd megkértem Tomcsit hozza utánam azokat. Ő lelkesen teljesítette a kérésem.
Ezután felöltöztettem Ágicát ( a tegnapi napból tanulva, már nem adtam rá annyi göncöt), majd én felkaptam magamra egy szabadidő alsót, és egy pulcsit. Tomcsit is hasonlóképpen öltöztettem, de azért tettem még oda egy mellényt is. A babakocsi kosarába egy homokozólapát, egy pöttyös labda, a táskába innivaló és két alma.
A liftbe való beszállás most már rutinszerűen, akár csukott szemmel is megy. HÚÚ, az elején mennyit szenvedtem, mire rájöttem hová és hogyan kell betolni a kicsi liftbe azt a nagy kocsit, hová állítsam Tomcsit és magam!
Amíg a lépcső feljárón letolom a babakocsit, Tomcsi megáll a lépcső tetején, és megvár, míg vissza nem megyek érte. Az utcán is fogja a kezem, vagy tolja a kocsit. Csak akkor szalad el, mikor már megengedem neki.
A játszin már összebarátkoztunk mindenkivel, kialakult egy baráti kör. Ha például a megszokott időpontig nem értünk le, már hívnak is, hogy hol vagyunk, miért nem megyünk le? Főleg Pannival és az anyukájával haverkodtunk össze. A két gyerek nagyon megértik egymást,szinte egy hullámhosszon vannak. Nekünk szülőknek az a fontos, hogy a gyermekeink jól érezzék magukat, és szeressék őket. Ma viszont üres volt a játszótér, sehol senki. Az órámra néztem, a megszokott időpont elmúlt. Most kivételesen én hívtam fel Panni anyukáját, hogy hol vannak. Tíz perccel később már ott is voltak. A két kicsi már messziről észreveszi egymást, hangos visítással, üdvrivalgással köszöntik egymást. A boltba mentek el, azért késtek. Cserébe Tomcsinak is hoztak süteményt, amit Ő nagy örömmel fogadott el. Az elején hülyén éreztem magam, hogy milyen éhenkórász a kisfiam, mindig ott van, ahol a kaját osztják. Mára rájöttem, hogy minden gyermek ilyen! Kivéve, akibe belenevelik, hogy senkitől semmit nem fogadhat el. (sajnos van a játszin egy ilyen kislány is)