"Családi kötelékek"

Szerintetek örökölhető ez a betegség? A mi családunkban valószínűleg. Négy nemzedékre visszatekintve kimutatható valamilyen formájában. A nagymamám /95 éves/, ha rosszul van, a szívét fájlalja és kapkodva veszi a levegőt. Az anyukámnál a gyomrára van kihatással, nekem orvosilag bizonyított pánikbetegségem van, agorafóbiával megspékelve, a lányom meg majdnem az összes tünetet produkálja, ami a pánikbetegségre és a depresszióra jellemző. Jó kis család, nem?
Zanami! Nagyon hálás vagyok a részletes bemutatásért /mármint a depr.-ra vonatkozóan/, sokat segítettél vele. Valahogy így elolvasva jobban megértem a lányom kiborulásait. Szerencsére most, mintha kicsit ritkulnának.
Egyébként a lányom 26 éves, és azért nem hajlandó orvoshoz menni /bár egy ideje jár pszichológushoz, de szerinte semmi értelme/, mert látta, hogy én mennyire rosszul voltam, amikor elkezdtem a gyógyszert szedni, és nem akar ő is úgy járni. Való igaz, az a 2-3 hét nem volt egy leányálom! Nem tudtam enni, aludni, állandóan hányingerem volt,állandó ideg volt bennem, nem mertem egyedül otthon maradni. A férjem furikázott minden reggel anyuékhoz, majd meló után jött értem. Pocsék egy időszak volt. De azt mondom, megérte! Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy igencsak kétségbeesnék, ha a dokinő azt mondaná, hogy álljak le a gyógyszerrel. Én ezt a gyógyszert /Apodepi a neve/ egy áldásnak tartom! Szerintem a napi fél tabletta nem egy nagy mennyiség, és legalább viszonylag normális életet élhetek. Egy példa: a lányom sokszor a fejemhez vágta, hogy EGYETLEN szülői értekezletre sem mentem el az iskolájába. Most pedig el tudok menni a nevelt lányom sulijába az ünnepségeket megnézni vagy a szülői értekezletre. /A férjemnek van egy 27 éves, értelmi fogyatékos lánya, aki napköziotthonba jár./ Persze azért a "nézőtér" közepére nem vagyok hajlandó beülni, csakis az ajtó közelébe.