BULI, DE "JÓ"

A hétvégére mindenki úgy ahogy rendbejött Köhécseltek még a lányok, de a nehezén már túl voltak. Szerencsére, hisz tartottunk egy kis bulit Kata tiszteletére. A szülinapjára hívtunk meg néhány osztálytársát.

Csúnya ilyet mondani, de én nem igazán élveztem a dolgot, valójában alig vártam, hogy elmenjenek. Hatalmas zsivajjal voltak és óriási rumlit csináltak. Szépen megterítettem nekik az asztalt, ami különösebben nem hatott rájuk. A méregdrága Eszterházi tortát szétgányolták, dobhattam a szemétbe a megkezdett és hanyagul otthagyott darabokat. A pogácsát szétszórták a lakásban, néhányat beletapostak a nagy szoba frissen takarított szőnyegébe. Jól mutatott a kicseppentett kóla mellett. Rohangáltak a lakás helyiségeiben, fel s alá.

Látszólag jól el voltak, szemben a vendéglátóval. Magam ugyanis nagyon szenvedtem. Nem volt egy olyan zug a lakásban, ahol lepihenhettem volna. Tényleg csak Kata kedvéért szerveztem a bulit, ha rajtam múlott volna, nagy ívben elkerülöm. 

Megfigyeltem már, hogy ha olyan dolgot csinálok, amihez nem fűlik a fogam, akkor sokkal gyorsabban tudok rosszul lenni, mint egyébként. Mintha így menekülnék a nem kívánt helyzet elől. Most is már az első órában kezdem szédelegni, a második óra végén még hányingerem is támadt. Azt hittem, feladom, kiállok a kis kompánia elé, és azt mondom, menjenek a fenébe, elegem van belőlük, csendet akarok. Még jó, hogy győzött a jóneveltségem és  Kata iránti szeretetem. Ez segített át a krízisen.

Kibírtam. Kiböjtöltem. Csak elmentek pár óra után, s igaz, hogy egy csatateret hagytak maguk mögött, de leglább csönd támadt távozásuk nyomán.

Mérges voltam magamra, milyen utálatos vagyok, vén boszorka, akit zavarnak a gyerekek, de ez az igazság, be kellett látnom. Amikor becsuktam mögöttük az ajtót, gyorsan lerogytam a legközelebbi fotelba.Mély levegőt vettem, aztán el keztem összepakolni. Zúgott a fejem és rogyazodott a lábam, de a végére értem.