RÉGI "SZÉP" EMLÉKEK

Amikor kicsi voltam, és hallottam, hogy a szüleim balhéznak,mindig bezárkóztam a szobámba. Szerintem ők nem is tudták, hogy van hozzá kulcsom, és nem csak egyszerűen behúzom az ajtót, hanem szabályosan ráfordítom a kulcsot is, kétszer, ahogy kell. Azt meg már végképp nem sejthették, hogy odatoltam az olvasó fotelt is az ajtó elé, biztos, ami biztos.

A nagyon necces helyzetekben a kicsi szoba legtávolabbi zugába húzódtam, teletömtem a fülem vizes vattával, mert valahol azt olvastam, hogy az tuti tipp, ha nem akarjuk a külvilág zajait beengedni. Hát vagy félrevezettek vagy csak én csináltam valamit rosszul, de az biztos, hogy mindent hallottam tisztán így is, sőt, nekem az volt az érzésem, mintha direkt felhangosítva, sztereóba jönnének el hozzám a hangok.

Volt egy-két durva jelenet. Apám beivott, ilyenkor nem ismert sem istent, sem embert, a kákán is csomót keresett, bármibe és bárkibe képes volt belekötni, ebben nagy volt. Viszont anyám sem hagyta magát, visszakiabált, csapkodott, úgyhogy zengett a ház.

Egyáltalán nem törődtek velem, ezért nem volt halvány gőzük sem arról, hogy én milyen módon védekezek patáliáik során vagy hogyan zárkózok be.

Nagyon szégyelltem magam, arra gondoltam, ezt most mindenki hallja, az egész ház, még talán Jucika néni is az emeleten, aki pedig nagyon öreg volt, és erősen nagyot is hallott.

 Arra is gondoltam, hogy nézek én ezek után a többiek szemébe. Ezt a dillemámat aztán megoldottam úgy, hogy nem néztem senkire. Ha esetleg mégis összefutottam egy lakóval a lépcsőházban, akkor csak elslisszoltam mellette, valamit motyogtam köszönés gyanánt vagy azt sem. Egyszer vissza is hallottam, amikor azt mondák, milyen neveletlen fruska vagyok, még köszönni sem tudok.