ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA...
Újra együtt a kis család. Tegnap épségben hazaszállította a tesóm a nagyobbik lányomat. Örülnöm kellene, hogy minden rendben ment, hogy jól érezte magát,hogy együtt vagyunk újra,hogy van még pár kellemesnek ígérkező nap a nyárból.
Erre már megint érzem magamban a görcsöket, amelyek különféle értelmetlen kérdés formájában fojtogatják a torkomat, és lehetetlenné teszik, hogy időben és normálisan elaludjak. Már most azon morfondírozok, hogy hamarosan menni kell majd "nagybevásároln" . Az iskolára való rákészülés egy csomó szorongató kérdéssel jár együtt.
Hogyan fogom kibírni a nagy tömeget? A vásárlás kínzóan hosszúra nyúló tortúráját? Hogyan fogom elviselni a pénztár előtt kígyózó sorok idegesítően lassan fogyó alakzatát?És persze egyáltalán nem utolsó sorban, hogyan fogom győzni anyagilag?
Hová fejlesszem még színészi képességeimet, hogy az én kis drágáim továbbra sem vegyenek észre semmit? Hogy amíg órákban mérhető alapossággal válogatják a sulis cuccaikat, gyerekes izgalommal, és vegyes örömökkel-addig én úgy nézzek ki, mint akit csak az érdekel, hogy milyen színű lesz a borító és milyen mintázatú a füzet, mint aki boldog, hogy együtt vásárolhat a lurkókkal, és mint aki alapjában remekül érzi magát.
Az pedig legyen az én világba kürtölt titkom, hogy közben az izzadásig küzdök azzal, hogy ne essek össze, hogy kibírjam hazáig.Hogy olyan húsba vájóan markolom a bevásárló kosarat, mint a vízbe fúló a hajódarabot.Hogy amikor hazaérünk, akkor már csak egy halk fohászra marad energiám, magamban mormolva, utolsó erőfeszítéssel: köszönöm, istenem, hogy ez is sikerült, és köszönöm, hogy még itt vagyok.