Nettó 97

A mai délután merénylet volt.Saját magam és Doki ellen.

Az egész úgy kezdődött, hogy egyik legkedvesebb barátnőm és egyben kolleganőm felhívott, hogy lenne körzeti ápolói állás, valahol bent a városban, jobb feltételekkel...Adott egy telefonszámot is,amit azonmód felhívtam-ma reggel-és délután már el is hívtak egy elbeszélgetésre.

Külvárosi rendelő fogadott,szocreál külső mögött szintén szocreál belső-váró repedezett falakkal,kopott kővel,rugódzós háttámlájú narancssárga műanyag ülésekkel-ismerős?...Ez még nem is lepett meg, hisz kis rendelőnk hasonló adottságokkal rendelkezik, sajnos...(de van egy karácsonyi kaktuszom a mosdó felett:)))

Az első-és legmegdöbbentőbb-felfedezést akkor tettem, amikor beljebb léptem.Pultszerű széles alkalmatosság mögött ült a nővér(egy nagyon kedves középkorú hölgy mellesleg)minden földi jóval felszerelve-scanner, laptop,nyomtató stb.A betegek sorszámot húzva, kígyózó sorokban álldogáltak, egymás nyakába lihegve...a váró előterében adták oda a nővérnek a leletet, a zárójelentést, a következő havi gyógyszerigénylést...

Csodálkozva nézegettem egy darabig.Ki ő, talán adminisztrátor, orvosírnok, vagy csak az adatokat veszi fel, mint a  nagy rendelőkben?-töprengtem.Kis idő múlva rájöttem, hogy ő az asszisztens.

Kovács néni Nagy bácsi nyakába  fújtatva mondta el, hogy Astrix kellene neki,meg betegszállító, meg beutaló a reumára...mögötte már ott toporogtak a 16 éves fruskák, hogy elmondják, itt-ott kapar, viszket, szúr, fáj, csak hogy egy-két napot lóghassanak...mindezt a váró népes serege előtt.

Azt hittem, kirohanok a váróból. Kérdem én, MI KÖZE bárkinek is ahhoz, hogy milyen krónikus betegségem van, hova járok kontrollra, mi a diagnózisom, mennyi az INR-em?!...De ha már itt vagyok, gondoltam, megnézem, mi van a rendszer másik felén...bekopogtam hát a rendelőbe,elmondtam, ki vagyok, mit akarok.

Középkorú, magabiztos nő nyitott ajtót,és bevezetett a vizsgálóba.Odabent már kellemesebb volt a légkör, gyönyörű fenyőbútorok, nyugodt-zöld minden...hasi ultrahang, EKG, stb.stb.stb.Két rezidens segítette a doktornőt "temérdek" munkájában, hogy mit kerestek ott? nem tudom.

-Nos, hát!-kezdte öles léptekkel járkálva a doktornő,följebb tolva kb.hetvenezres keretét az orrán.-Induljunk ki a közalkalmazotti bérből, kedves!Tegezhetlek ugye?...-vetette oda félvállról, mielőtt megszólalhattam volna.-Hány éved van?

-Tíz körül..-mondtam lassan.

-Akkor induljunk ki ebből!Te E4 kategóriába tartozol a végzettséged alapján...-lapozgatott egy könyvben.-Plusz az ilyen-olyan juttatásokat nem számítva...az alapbéred...nettó 97 ezer lenne!-nézett rám.-A munkaidő világos, ugye, takarítani, vért venni nem kell.Itt az ápolónő megbecsült, önálló személy, aki jelentős hatáskörrel rendelkezik!-hadarta.

-Hm...-mormoltam.-Egy kérdésem lenne...Hogy tudja így az orvos a betegei sorsát figyelemmel kísérni?...Nekem nagyon furcsa volt, hogy vannak betegek,akik nem találkoznak Önnel, és az orvos-asszisztens nem együtt dolgozik...kicsit személytelennek tartom.

-Ugyan, kedvesem!-válaszolta a doktornő kissé lenézően.-Ez a jövő útja!Valójában az asszisztensnek nincs is joga hallani,amit a beteg mond!Nemde?...

(És az egész várónak?-gondoltam.)

-Kint az asszisztens beszkenneli a leletet, én bent azonnal látom, ha valami eltérés van, behívatom a beteget.Telefonon tudok értekezni az ápolónőmmel, ha kell!

Telefonon?!

-Nos?-pillantott rám, láttam, hogy szimpatikus vagyok neki.De én már gondolatban messze jártam.

Láttam kis rendelőnket, láttam magamat a Dokival szemben,ahogy egymás pillantásából is értve dolgozunk.Láttam, ahogy teát főzök, ő kitölti, ahogy apróságokat hoz nekem,ahogy nekidől a radiátornak, én a gépem előtt üldögélek, és beszélgetünk, ha nincs beteg...számtalanszor mentem be dolgozni, úgy, hogy fel voltam dúlva, volt, hogy a könnyem potyogott a gép mögött."Küzdj, Ange, küzdj!"-mondogatta mindig.Láttam, ahogy esténként, amikor hazavitt, a kocsiban megbeszéljük az aznapi dolgokat.Ilyenkor mindig elmondom neki, mi történt a kedvesemmel-egy éve tudja, ismeri őt-a gyerekkel...

...Látom a kis kertemet a rendelő előtt-alig várom már, hogy tavasz legyen...-nagybajszú parasztbácsikák köszönnek kalaplevéve, ahogy rendelés előtt kapálgatom a répát, borsót, vagy két beteg között kilépve a kertbe elindítom a locsolót...Jancsi, a gondnok mindig ugrat.

-Jó a vérnyomása, Jancsi!Százhúsz!

-Csak ennyit mérjél húsz év múlva is,drága!-válaszolja mindig, fogatlan szájával vigyorogva.-Na, birkózunk? Ki az erősebb?...

-Jancsi, ugyan már...félkézzel lenyomom!..-vigyorgok én is.

És a betegeink, a "mieink."Minden záró át van "rágva", beírva, megmagyarázva,hogy mit hogyan kell szedni,hogy kell beadni, ha kell,lemegyek, megmutatom...Eszembe jut Kovács néni,akinek Doki egy hasi UH-n szúrta ki a vesecisztáját, amiről később kiderült, hogy nem ciszta...ő az életét köszönheti neki... mennyi, de mennyi ilyen volt már...

És én?Töltöttem már önkormányzati igénylőt  idős nénikének, mert nem tudott eligazodni rajta,írtam levelet távoli gyermeknek, töröltem le könnyeket,fogtam kezeket,simogattam, amikor kellett...ha kint ülök egy pult előtt,hogyan tudom ezt megtenni?...

Amíg nem jön Doki, reggelente dolgozgatok-gyógyszert adok ki, vérnyomást, cukrot mérek, injekciót adok, kötözök, vért veszek.Ekkor tudom meg, hogy Vass néninek unokája született, hogy Aranyi néni nem nagyon tartja a diétát, mert nem tudja, mit egyen,hogy a szomszédban mindig veszekszenek a fiatalok,hogy Juliska néni tehene mennyi tejet ad...

...hogy sok a villanyszámla, hogy Lenke néni hogyan menekült el a falujából a gyerekeihez, mert bántották,Manci néni meg negyven évig gyerekápoló volt-ortopéd cipője jó harminc centivel magasabb az ellenoldalinál, Manci néni beleeseett a Heine-Medine járványba...bicegve jár, de három műszakban dolgozott negyven évig, szinte látom a kezében az apróságokat...

 -Köszönöm szépen, még átgondolom-állok fel határozottan. A  doktornő kérdőn néz rám.Átgondolni?...

....Szinte kirohanok a rendelőből. Nem vagyok én normális, gondolom megkönnyebbülve.Valahogy úgy érzem, elárultam Dokit, és magamat is.Mintha rámragadna a ruha, koszosnak érzem magam, de lehet, hogy csak melegem volt odabent..."Szeretetből nem lehet megélni!"-visszhangzik a fülemben a doktornő dübörgően magabiztos hangja.Nettó 97...most keresek...hússzal kevesebbet...

Állok a buszmegállóban,és mosolygok.Úristen, hisz egy napot is alig bírok ki nélkülük.Így hogy tudjam meg, hogy mi lesz Perge néni sorsa, akit beutaltunk a belre, mentő vitte, mert fulladt?Vagy hogy Kovács úrnál az a valami a gyomrában rosszindulatú  daganat-e? Annyira aggódott...És Timinek van munkája, úgy hallottam, Katikát meg felvették a főiskolára.Majd a buszon megkérdezem tőlük...Irénke néni meghatott arca, amikor a névnapomon felköszöntött-Merci-hirdette a dombornyomás a bonbon tetején.

Merci...

...hisz ezért élek...