Ébredések

-Gyere ide, légy szíves!Te mit gondolsz erről a sérvről, szerinted így kellene kinéznie műtét után?...

A fenti mondat egy tündér helyettes doktornő szájából hangzik el a harmadik, együtt töltött napunkon(ó, te mázlista társkörzetes kolleganőm...)

Felpattanok a gép elől, érzem, a fülem lángol, elkerekedik a szemem-kikérték a véleményem, három év óta először...Dadogok valamit, szegény Misi bácsi elképedve néz rám: ennyire csúnya lenne a seb? Doktornő megnyugtatja a bácsit:ó, a kolleganő csak ilyen kis csodálkozós, semmi baj nincs...Puff, még egy könnyed hídbalemenetel részemről: kolleganő vagyok!!!Juhhé!!

Aztán pillanatok alatt még egy meglepi doktornőtől:telefon,3-as INR, mennyi legyen a Syncumar, kolleganő?Öööö, gondolom, akkor csökkenteni kell-valóban, hangzik a válasz, 2-2-1 legyen az adagolás...

Az élet napok óta arra kényszerít, hogy gondolkozzam, kegyetlenül...Itt ülök a rendelőben harmadik éve-eleinte, amíg meg nem tanultam a programot, valóban kihívás volt számomra...Három évvel ezelőtt sok minden más volt.Sőt, még a vizitdíjas időszakban is,amikor az emberek igen meggondolták, hogy mivel jöjjenek el a rendelőbe...Jópár hónapja-és nem Doki hibája, illetve nem TELJESEN az övé-egyszerűen gépnek érzem magam, BNO-tárnak, jogszabálytárnak, szimpla berendezési tárgynak...Szinte teljesen elfelejtettem gondolkodni, de ami rosszabb-érezni is...

Nem, nem fásultam bele a szakmámba, de az utóbbi időben-nyilván kedvesemmel való gondok miatt is- nagyon szétcsúsztam...annyi döntést kellett meghoznom, egyedül, emellett volt, hogy napokig nem tudtam szólni senkihez...és ez pedig nem a barátaim hibája-egyszerűen nem AKARTAM szólni senkihez...

A szívem pedig egy fél pillanatra elkeveredett-nem tudta, hova tartozik. Lebegett a semmiben, két élet között.

Doktornő kedvessége, embersége rámutatott arra, hogy több vagyok, mint berendezési tárgy. Érző, élő, gondolkodó szakember vagyok-ápolónő...igenis, sok múlik rajtunk.

Rengeteg minden helyrerázódott a lelkemben,bár kedvessel vannak még megvívatlan csatáink. Életem filmje az utóbbi napokban is pergett-csak színek és hang nélkül.

Volt egy nap, amikor nem bírtam felkelni...

Most megint kezdek az lenni, aki voltam: harcos.Van miért menetelnem, van kiért menetelnem. Az utóbbi pár hétben maximum a szekrényig-az újabb adag Frontinért...

Kezdődik az iskola Kölyöknek is-hála Istennek. Köszönöm a hétköznapokat, Istenem:)

Azt pedig magamnak-jórészt-hogy a hajamnál fogva kihúztam magam egy nagyon csúnya depresszióból-Roberta, amikor szombaton azt írtam, hogy I'm uninvited-nem értetted, mire gondoltam...Én voltam meghívatlan, én, az életemben, a sorsomban, nem egy nyamvadt bulira gondoltam...Négy Frontin 0.5-ös kellett hozzá,hogy megnyugodjak, no meg a józan eszem, hogy ne rázzam a tenyerembe a doboz tartalmát-100 szem...bár ki tudja,hogy vajon meghaltam volna...

De persze nem érthettétek, és nem is lehettek mellettem mindig, ez így természetes...ettől függetlenül VAGYTOK,és ezt is köszönöm:)

Talán könnyebb idők jönnek, remélem, talán nehezebbek-de a változás szele megérintett.

Ébredések...