Negyed kiló kenyér
Fáradt tekintetű nő óvakodik be a rendelőbe.Fekete ruháján színfolt nem virít...
-Rudi bácsi ma hajnalban meghalt-ül le a székre Doki előtt.-A fia törte rá az ajtót...gondoltam, csak szólok...
Doki udvariasan feláll, kezet nyújt. Fogadja őszinte részvétemet, hallom üvegbúra alól a hangját.Ha valamiben tudunk segíteni...
Ülök a másik oldalon a gép előtt, és azon kapom magam, hogy a könnyeim áztatják a pólómat.Nap mint nap meghal valaki, az idősek nem bírják ezt a hőséget...de Rudi bácsi halála mégis megvisel. Az öreg gyakran bejött a rendelőbe egy-egy Metróval, egy marék cukorkával-"Külföldről kapom, tudja, uram?"A kezem ragacsos menta- és csokoládéillatú, ha csak rágondolok, az illat elborít...Nagyritkán egy-egy alma, körte bújt meg a kezében, ám letöbbször az újság-mert ingyen volt...Mindig gondolt mindkettőnkre...Dokival gyakran politizáltak, az öreg-egyébként jó kiállású, szinte egészséges idős ember-határozott álláspontot képviselt...
Rudi bácsi egyedül élt. Nagyon ritkán nyitották rá az ajtót a gyerekei...néha mégis bosszús voltam, pedig tudtam, hogy gyakran csak azért jön, hogy emberi szót halljon...És most meghalt. Emlékszem, utoljára úgy búcsúzott el tőlünk- Doki udvarias "Jó egészséget, a viszontlátásra legközelebb"mondatára reagálva: "Ki tudja, Uram, lesz-e legközelebb!..."Mosolyogtunk rajta-mindig ezt mondta. Aztán egyszer csak tényleg utoljára...
Azt is tudom, hogy gyakran nehézséget okozott neki, hogy a gyógyszereit váltsa-e ki, vagy kenyeret vegyen...ahogy sok idősnek.
Milyen életet élünk? Az időseknek a nyugdíjas kor gyötrelem, filléreskedés, néha éhezés...nekünk, fiataloknak...nincs jövő, még ha tanulsz is, nem sok esélyed van...
Visszaolvastam, mit írtam pár hónapja...Magyar vagyok, zsigereimben,gyökereimben, véremben magyar.Büszke vagyok rá, ahogy az emberekre, a múltunkra, az íróinkra, a szilajságunkra, a kultúránkra, az ételeinkre...Azt mondtam, a süllyedő hajót el nem hagyom soha, inkább éhezem...
De most megtörtem. Negyed kiló kenyér...milyen jövőt tudok biztosítani a gyerekemnek, az életem folytatásának, a mindenemnek? Hogy indítom el az életben, lesz-e lakása, tud-e majd tanulni? És meg tudom-e bocsájtani valaha is magamnak, hogy lenne rá lehetőségem, és nem élek vele-nem biztosítok neki jobb életet?!Hisz ketten keresünk, mégis egyre nehezebben élünk meg. Számlák, kaja-arról álmodni sem merünk, hogy nyaralni elmenjünk, vagy nagyobb beruházásba fogjunk...És Kölyök ebből semmit sem érezhet...Istenem, nem roppanhatok bele...
Van lehetőségem, igaz, el kell hagyjam a hazámat. Nagyon nehéz döntés volt.Jó szakmám van, külföldön keresik,megbecsülik,megfizetik-ráadásul jó is vagyok, gyors, pontos, tíz év után sem sikerült elfásulnom.
Az ápolás, a segítés az életem, tizennyolc éves korom óta erre készülök.Láttam embereket meghalni, fogtam a kezüket közben. Egy lány piros ruhában halt meg,még utoljára-miközben csöpögött neki az infúzió, otthon- arról beszélgettünk, hogy jól állna-e neki az a kivágott ruha a tv-ből.Harminc kiló volt, kilencvenről fogyott le-méhtestdaganata volt,szinte az egész medencéjét kitöltötte.
-Igen, azt hiszem, jól állna, menne a szemedhez-mondtam könnyedén, és nem hazudtam.Fogta a kezemet, csontos volt, éreztem, hogyan kapaszkodik belém. Nem éreztem a félelmét, pedig nagy útra indult. Csak segíteni akartam.
Az utolsó infúziót nem kötöttem be neki. Nem akartam hazudni. Tudtam, hogy csak a szenvedéseit nyújtaná meg az a pár csepp folyadék is- mérges voltam az elrendelő orvosra, hisz könnyű volt exsiccosisra hivatkozva az asztala mögül ilyen döntéseket hozni...
Megtagadtam hát a parancsot. Tudtam, az utolsó óráit éli. Így csak ültem mellette, a ruháról beszélgettünk a tv-ben, fogtuk egymás kezét.Aztán egyszer csak nem lélegzett tovább...Megváltás volt neki-mondták, és én tudtam, hogy így van...Fölkelt a Nap, a lány tizenéves fia zokogva rohant ki a házból. Értesítettem az orvost, meg amit kell, megtettem, aztán kocsiba ültem, és hazamentem.Ennyire egyszerű...segítettem,és ez a legfontosabb...
Amerikába megyünk, remélem,családostól.
Élni akarok végre.
Isten vele, Rudi bácsi, remélem, a mennyországban is lesz kinek mentolos csokikat hordani, no meg Metró újságot...
Élek, még tehetek valamit. MOST tehetek valamit, hogy később ne kelljen gondolkodnom-negyed kiló kenyér, vagy gyógyszer...
Nem volt könnyű döntés...de a lehetőség bennem van, előttem van.
Reszkess, Amerika, jövünk!!!!!!!!:)