Magamat ringatom

Ülök a buszon,amely hazafelé tart.

Haza,haza.Haza.

Szelíd halántékom álmos ablaküveghez ér alig-alig érintve.Lassú busz ez,megbízható,enyém-mint minden ebben a kicsi városban,ahonnan eljöttem.Csendesen,befelé figyelve magamat ringatom-keresem a biztonságot,mint mindig,november óta.

Utcatáblák,cégtáblák-mint húsz évvel ezelőtt,egy város,melynek minden macskaköve jelentőséggel bír,emléket hordoz-Kovács Lajos autószerelő,mellette még mindig ott a fodrász,ahova kicsi koromban anyu hordott,a kisbolt-mindjárt le kell szálljak...

Sodródok lefelé a többiekkel-hirtelen egy szempár kapcsolódik az enyémbe,egy tekintet,amit láttam már valahol-de hol?Nyolc-kilenc év körüli sovány kislány,barna szem,fekete,kócos haj,hatalmas férfibiciklivel kerülgeti a hazafelé tartókat...Nevetést hallok a helyi büféből,összetéveszthetetlenül ismerős nevetés,barna szempár,kócos-feket haj,25 évvel idősebb kiadásban...

Hát hogyne tudnám...Ülünk a mászókán,nyolcévesek vagyunk,molnármóni szalutál maszatos barna kis kezével,míg én hittel kiáltom:Előre, a végtelenbe!

Csillagpor ez a térdünkön,nem homok,az ég feszített mélykék bársony,szövetén arany pöttyökként ütnek át idegen égitestek...Mindenre képesek vagyunk,a mennyország még nem tört szilánkokká,lelkünk végtelen fecskeként száll,Isten kertjéből még lophatunk-hitet,reményt,erőt,ártatlanságot,bizalmat...

Később már nem.

Ez ő-molnármóni kislánya...hát innen volt ilyen ismerős a tekintet...ugyanaz a huncutság van benne,ugyanaz a csibészség,és ugyanaz a felhőtlen ártatlanság,mint nekünk jópár évvel ezelőtt...

Össze-összekapcsolódik a tekintetünk-vajon miért érzem azt,hogy ismerem,és ő is engem?Semmi félelem nincs benne,hogy ez a fura kinézetű,baseball-sapkás nő megnézi...csak suhan-suhan körbe a buszvégállomás körül,mintha valami eltévedt kis fecske lenne.

Itthon vagyok,végre.