Szárnyalj

Ó,mennyire tudja gyűlölni azt az átkozott mobilt.

"Nagy Testvéred figyel téged" érzése volt minden egyes alkalommal, amikor megszólalt a ketyere, ami összekötötte a külvilággal, és egyben el is zárta tőle-hisz régen,nem is olyan régen,még beszélgetett szeretteivel, vagy levelet írtak egymásnak, papírra, kézzel, sokszor napokig fogalmazódott a levél-de milyen öröm volt feladni, várni a választ-

Most?

Akárhol van, mindenütt megtalálja az az átkozott-gyűlölt szerkezet:lett légyen akár a wc-n,szelíden simító mozdulatok-csókok kellős közepében,gyermeke ha fontos dolgot akar mondani csillogó szemmel,ahogyan csak ritkán csillog az ember szeme...

Hogy miért veszi fel mégis?

Nem tudja.Már sokak haragját kivívta azzal, hogy nem a mobilt tekinti legjobb barátjának.Néha napokra is eltünteti az életéből.Könnyebb így.

Az élete is, aminek nem sok értelme van. Rohanás, számlák,mókuskerék-olyan érzése van, mintha valamit elfelejtett volna.

Pénteki nagyváros fényei terülnek el lába előtt.

Nem is olyan régen történt.Pár hónapja.

Valaki hitt benne, szerette, úgy ,ahogyan senki még eddigi kis életében.A dolgok fénylettek,kisimultak, értelmet nyertek,ő pedig?

Szárnyalt.

Egyszer az életben,hagyta magát sodortatni az árral.Hagyta magát szeretni, hagyta, hogy lénye fölolvadjon a másikéban.

És hitt-ó, mily áldás.Hitt,magában, a létezésben, az életben, az élet értelmében.Hitte,hogy szép...ő, a kis senkilánya.Akinek a teste sosem lesz már olyan, mint régen, feszes,karcsú, a bőre makulátlan, a haja dús.De akkor...látta magát.

És látta a kis házat is, a tenger partján.Rőt naplemente olvadt viaszosan kicsiny házuk fehérre meszelt falán,a tenger élt, csendesen lélegzett,megadón.Barátságos volt, mindent és mindenkit befogadó.

Nem messze szemtelen kecskék legelésztek,tyúkok kapirgáltak,a forró este andalúz dallamokat sodort kis házuk tágra nyitott ablakain át a puritán szobába.

Levendulaillatú függönyt lebbent a tengerparti szél,kovácsolt vas ágyon nyúlik el lustán, hagyja, hogy a végtelen idő körbefolyja lassú perceivel.Nem siet, ó, miért is tenné?Egy szál vászon pendely van csak karcsú testén,szíve ütemesen veri az élet taktusát, keble halma lágyan emelkedik-süllyed,lába köze maga a megtestesült,édes vágy.

Porcelán mosdótál a sarokban-egy nő meríti kezét a langyos vízbe,hullámos,fekete haja meztelen derekát simítja.

Ez ő, a kedvese.

Itt éltek mindig, amióta világ a világ.Van egy kis földjük, zsíros, jótermő talajjal, minden rögét ismeri, mint a tenyerét.Mindent maguk termesztettek.Kerek, édes paradicsom, duzzadó szőlő,feszesen gömbölyű tojásgyümölcs,illatos hagyma-a föld nem hagyja őket éhen.

Kis kecskéik életadó tejet adnak,amiből zamatos sajt lesz, zsíros túró,a kenyér minden szombaton kemencében sül-kitart a következő szombatig.

És az esték...

Ó, az esték a legszebbek.Lassan halkul el a gitár messzehangzó dala, ahogyan vágyaik is lassan csendülnek,nem kell takaró sem, egybefonódó testük minden elől védi őket-

Az életük maga a folytonosság.Rendje van,ahogy rendje van és ideje mindennek ezen a földön, a születésnek, a halálnak, a vetésnek, az aratásnak.Nem akarnak semmit.Élnek.Nem gyötri őket vágy újabb és újabb hasztalan portéka után,nem rohannak üvegkalitkákban ékes göncöket magukra aggatva, nem beszélnek, ha nincs mondanivalójuk, nem hazudnak, nem esznek éhség nélkül, nem szeretnek vágy nélkül-

Élnek.

 Ő tudja, igen, jól tudja, hogy ennek a pillanatnak el kell jönnie.

Fölparázslik a cigaretta-gyűlöletes azték találmány,orális pótszer-az erkélyajtó halkan csukódik.

Egyszer mindenkivel megfordul a föld.

Egyszer az életben.

Fogja a bőröndjét-nem kell, csak egy fogkefe,néhány ruha-és búcsúzik  a múltjától.Gyalog megy.Lába alatt gyorsan fogynak a kilóméterek.

Meg kell találnia.

Tudja, hogy létezik.

Őt keresi-a lányt, aki benne él, akivel megismerkedett azon a bizonyos nyáron, nem is olyan régen-

Már nem autók dudálnak rá-mint haldokló sikolyai-csendes hullámverést hall a távolból.Mosolyog.

"Szárnyalj"-üzente neki a múlt,akit nem akarta, hogy múlt legyen, de így kellett lennie.

Fogadj be, ó,fogadj magadba!

Édes a pillanat, mint a méz.Itt van-Kedvese, hullámos haja a derekát verdesi, mosolya lágy, vágya szomjas,keble apró alma-ő pedig szomjas, folyton szomjas.

Fogadj magadba.

-Szerencsétlen!

Durva kezek fordították a hátára, simítottak el néhány hínárt a felpüffedt arcról.

November volt már lassan, a helyszínelők fáztak.Micsoda eset, és pont egy ilyen ronda, ködös reggelen. Pedig valaha nem lehetett rossz csaj, miért tehette ezt?!

Nem látták a boldog félmosolyt a halott nő arcán-nem akarták látni talán.

Rohanni kellett,újabb eset várt rájuk, a munka pedig szent, hisz ezért kapják a fizetést-mit szólna az asszony, ha jövőre nem lenne meg a nagyobb verda?!Ki is kaparná a szemét.

-Itt vagyok!-sugárzott a mosoly, egy boldog, szerelmes nő mosolya.Gyöngéd kezek simították hamvas arcát.Valahol kakas kukorékolt.A tengerparton sétáltak.

Végre hazaért.