A szomorú bohóc

Ilyenkor, kora hajnalban szereti legjobban a Cirkuszt.

Még harmatos a fű, nyoma sincs a párás melegnek, amitől az ember alig kap levegőt, mintha  a mellkasára telepedne Lüsz, az elefánt(a gondolatra elmosolyodott,szegény,jámbor Lüsz,hatalmas lapátfüleivel, annyi,de annyi ormótlan-ártatlan szeretet van ebben az esetlen jószágban,talán több,mint némely emberben...)

Általában kiül ilyenkor a sátor mellé, a kötelekhez, és onnan nézi az alvó Cirkuszt.

Itt egy nyugtalan sóhajtás, amott egy mordulás,Hófehér,a szibériai tigris-vajon miért a Hófehér nevet kapta?-álmában megnyalja a szája szélét,alacsony az ég álmaiban, sárga a levegő, szikrázóan párás,vad-buja szagok vibrálnak,ahol ő jár ilyenkor...

Az Erős Ember úgy alszik,mint egy kisgyerek,a párna csücskit rágja, alvó szája szélén boldogságos mosolyka-az Erős Ember bizonyára finom falatokról álmodik,omlósan-zsíros húsokról, porcukor-felhőben rejtőzködő süteményekről,édesen lédús, egzotikus gyümölcsökről-na nem mintha Vilhelmina nem főzne jól,itt a Cirkuszban, no de nem mindig futja finom falatokra...egyre kevesebb az ember, akit a Cirkusz érdekel, mindig csak az a rohanás...

Talán ez volt a baja Levendulának is.

Levendula...ó, Istenem...

Nyugtalan szemhéja könnyes tekintetére borul.

Emlékezik.

Levendula, kicsi feleségem...

...Már majdnem húsz éve, hogy megismerkedtek.Levendula,édes Levendula, már nem is tudja, honnan ismeri,úgy tűnik, amióta világ a világ, köztük járkált,tovatűnő-édes mosolyával megajándékozva mindenkit,hosszú szőke haja áttetsző palástként borult keskeny vállára-de a legfeltűnőbb a tekintete volt...ha valaki belenézett, úgy érezte,mintha a világ összes kincsét megkapta volna...

Levendula a Cirkusz idomárnője volt, apró kezének egyetlen intésére Hófehér kezes báránnyá változott, Gyémánt, az óriáskígyó sunyi tekintete megszelídült,Lüsz pedig úgy táncolt, mint mindig is táncolt álmaiban-kevesen tudták, hogy Lüsz kecses gazella szeretett volna lenni, párás-tovatűnő álmaiban pedig néha még ennél is merészebb volt:emberlánya, balett-táncos, áttetsző,rózsaszín tüllruhában...

Levendula tudta-Levendula beszélgetett az állatokkal.

Levendula, úgy tűnik, minden titkot tudott, de semmivel nem élt vissza, senkit meg nem bántott,ó, Levendula igazi kincs volt.

Egy ugyanilyen nyárvégi napon kérte meg a kezét.Akkor már hónapok óta vágyódón nézte őt, mindenhonnan,mindig-mindig, lassan már aludni sem tudott.A lány tudta, mit érez, és a világért sem bántotta volna meg,meg hát szerette, tudta ő ezt jól, érezte.Szerény esküvőjük volt, de minden állat résztvett,ahogy a Cirkusz összes lakója is,táncoltak, mulattak hajnalig,bográcsban főtt erős pörkölteket ettek, zamatos húsokat,ó, az a nap Erős Ember napja is volt.Vilhelmina hajnaltól kséő estig főzött, verejtékező homlokát erős alkarjával törölgette, de csak mosolygott, mindenki olyan, de olyan boldog volt.

Levendula gyönyörű volt...áttetsző-légies,ajkán édes, soha meg nem szűnő mosoly,talán boldog is volt, biztosan boldog volt.

Egy darabig.

Egy napon árusok jöttek a városba, ahol a Cirkusz járt éppen.Furcsa dolgokat árultak, portékájukat talán idegen-messzi országokból hozhatták, ez már sohasem derült ki...

Ajándékot akart,ajándékot, édes kicsi feleségének-Levendulának.A nagy dobozt, mely távoli világok félelmes titkait hozta el, olcsón árulták-alig pár aranytallérja bánta.Nehéz volt, tele mindenféle gombokkal, azt mondták az árusok,minden asszony erre vágyik mostanság...

Sietett haza, ahogy a doboztól bírt.

Édes kicsi felesége a porondon állt, háttal neki, épp Kával beszélgetett, Ká Gyémánt férje volt, óriáskígyó,Levendula összekuporodva guggolt előtte, Ká valamit a fülébe sziszegett éppen,felesége selyemfényű haja majdhogy a földet seperte-

ez volt az utolsó pillanat,hogy Levendulát saját valójában látta.

A legutolsó.

Honnan tudhatta volna,hogy éppen ő hoz rá áldatlan napokat, majd bolodg házasságuk végét...

A szerkentyű érdekes volt, amikro bekapcsolták, némi sistergés és zúgás után-hogy kacagott az ő Levendulája-képeket lehetett nézegetni rajta.A képek éltek és mozogtak, sőt még beszéltek is, néha énekeltek,az emberek a dobozban mindenféle furcsa ruhákat hordtak,csillogó kezeslábast,magasított talpú cipőket,a hajuk mindig úgy állt, mint a beton,a nők pedig szörnyen ki voltak pingálva.

Levendula leguggolt elé, s úgy nézte,mint ahogy imádott állatait szokta,áhítattal, csendben, a fejét kissé félrehajtotta, zuhatag haja a földet söpörte.

Ő csendesen mosolygott,el is ment, dolga is volt, no meg hagyta, hogy édes kicsi felesége gyönyörködjön az ajándékban.

Attól a naptól kezdve azonban Levendula megváltozott.

A változás nem volt látványos, lassan ment végbe, mint egy alattomos betegség, ahogy széteszi az embert zsigereiben, utolsó kis csontjáig.

Levendula már nem beszélgetett az állataival,úgy,mint régen,hanem csak ült, és nézte a Dobozt.Az állatok persze összesúgtak egymás között, nem voltak hozzászokva,hogy drága úrnőjük, az egyedüli, aki értett a nyelvükön,ne törődjön minden apró-cseprő bajukkal.Hófehér lustán ásítva megjegyezte, hogy akár be is kaphatná, csak hogy ráijesszen, de a szeme borostyánsárgán villant közben, Gyémánt mérgesen lesziszegte, és Ká fülébe súgta:"Csak tigrisekkel ne kezdjen az ember..."

Aztán Levendula már vele sem törődött, nem főzött rá, nem szerette éjszakánként vadul-áhítatatosan, vagy épp szelíd-megadón, legféltettebb kincsét bízva rá, osztva meg vele,nem beszélgett vele, egyáltalán, Levendula semmit nem csinált.Csak feküdt a Doboz előtt, a körmét lakkozva-lakk?...mi a fene az?...-és furcsa dolgokról kezdett el beszélni.

Távoli országokba vágyott, távoli dolgokat szeretett volna, és egy napon,ó...

Levendula levágatta a haját, a gyönyörűt, a mindenét, az álom-paplant, amelybe oly jó volt beleburkolózni, beletemetni az arcát,beszívni puha vanília-illatát-ki tudja, miért, de Levendula hajának mindig édes vanília-illata volt-és csöndesen elvágyódó szívvel sok-sok mindenre gondolni...

-Ó,édes,mit tettél magaddal?-szakadt ki belőle önkéntelenül, felesége rövid hajára nézve,mely a szivárvány minden színében pompázva meredt az ég felé.

-Ez a divat-felelte Levendula hetyke-pökhendin,és újdonatúj ruhájában tovább illegette magát a földig érő aranykeretes tükör előtt.

Emlékszik,mintha megállt volna az idő,a mellkasában furcsa szorítást érzett.Lassan, nagyon lassan hátrált ki közös lakókocsijukból, szemét mindvégig az újdonsült Levendulán tartva.A falu széléig ballagott.Kopár volt a határ, néhol kóbor varjú csipegette a nyáron kiégett füvet,fekete tolluk némi színt hozott az ősz rozsdabarna palettájára.

Levendula nem sokáig maradt a Cirkusszal.Egy nap arra ébredt,hogy hideg az ágy mellette, a lakókocsi ajtaját jeges szél nyikorogtatta ütemesen.A szekrényben csak egyetlen ruhadarab maradt-Levendula csillogó fellépőruhája, mintha a lány mindentől meg akart volna szabadulni, ami a Cirkuszra-addigi életére emlékeztette.

A fájdalom, ami akkor beléköltözött, talán már soha nem hagyja el...

Néha, magányos hajnalokon beletemeti arcát Levendula ruhájába,ami még halványan őrzi felesége vanília-illatát,álom-illatát.A maszkot-hisz ő egy szomorú bohóc-soha-soha nem mossa le immáron az arcáról.Hófehér-halotti maszk, egyetlen fekete könnycseppel-ez ő, Auguszt, a szomorú bohóc.

Esténként kinéz a függöny mögül, arcát a nehéz-poros bársonyfüggönyhöz hajtja,úgy nézi az egyre fogyatkozó embereket,s gondolatban üzen nekik.

Ó,ébredjetek, amíg nem késő!...Anyák,akik gyermeketeiknek a legjobbat akarjátok-fedezzétek fel az együtt töltött esték hangulatát, a frissen sütött kalács illatát, a mosoly, ölelés értékét...Apák, erős karjaitokba hadd simuljanak kislányaitok,vitézi bátorságot,hűséget mutassatok fiaitoknak!Bújjatok össze hideg téli estéken, kapaszkodjatok egymásba,amíg lehet...

Amíg lehet.

(Őt pedig-ne sajnáljátok.Ő Auguszt, a szomorú bohóc, aki immáron örökké kicsi feleségét, Levendulát várja haza.

Mert tudja, hiszi, hogy egyszer Levendula megáll a Cirkusz kapujában,ledobja tiri-tarka bőröndjét, s úgy repül Auguszt karjaiba, mint a sebes szellő...)