Séta az őszben(Válasz Remarknak)

Kedves Remark!

Köszönöm kedves és megnyugtató hozzászólásodat!Hosszú út vezetett idáig...Hogy apáink szeretnek bennünket, afelől nincsenek kétségeim...

Tudtam, hogy rákos vagyok. Már akkor tudtam, amikor akkori kedvesem keze odatévedt a mellemre, erre a csodásan gyöngéd domborulatra, ami két éven keresztül táplált és éltetett egy gyermeket...azt mondják, a daganatos betegek megérzik, hogy betegek...ez így van-egy pillanatnyi kétségem nem volt efelől, hiába próbált a család ál-őszintén, kétségbeesetten megnyugtatni...

Apuval a Kékgolyó utcában sétáltunk. Puha őszi levelek piruetteztek a gyenge őszi szélben, némelyikük a talpunk alatt lelve halálát. Az agyamba égett a főorvos szigorú-rideg hangja: ne sírjon!Beteg, ez tény. De van esély a gyógyulásra.(S csak félfordulatban dünnyögte maga elé: bár nem túl sok...)

Apu, ez a hatalmas,kemény ember úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Úgy szorította a kezem, mintha sosem akarná elengedni.

-Nem engedem, hogy meghalj, kislányom!...Bár átvehetnék mindent tőled...Nem engedem, érted?...

Egész odáig, addigi életemben azt éreztem, bár kötéltáncot járok, védőháló mindig van alattam, és ez a család, apu. Apukám, aki kicsi koromban felültetett a biciklije hátsó ülésére, és hajnalban kikerekeztünk a Berettyóhoz, akihez négyévesen férjhez akartam menni, akitől féltem, mint a tűztől, de aki emberré nevelt...

Most  védőháló hirtelen eltűnt alólam. Csak a tények maradtak: harc vagy halál.S a halál tűnt esélyesebbnek...Csak nem számolt ellenfelével: velem.

Akkor az egyszer mondta nekem: szeretlek, kislányom. De ha soha többet nem mondja, akkor is biztos leszek benne.

Kedves Remark, a szüleink szeretnek bennünket, mert ez a dolguk:)Én is szülő vagyok,és tudom, ez az érzés mit jelent:)Csak az élet nagy zűrzavarában néha elfelejtjük, hogy ez a legfontosabb...Remélem, megnyugszik egyszer a sokat megélt lelke az én édesapámnak...és talán az enyém is.