Aratónap
Ti tudtátok, mennyi munka van a kenyérben?...
Mindig udvariasan hallgattam végig nagyanyám intelmeit, történeteit-a kenyér az élet,a kenyeret nem dobjuk el,ha leesik a földre, fel kell venni, megfújni...Néztem, ahogy száraz kenyérből zsemlemorzsát csinál,ahogy gyűjtögeti,anyu ódákat zengett Mama kemencében sült lángosáról, ami nem volt más, mint a nagy kenyér után megmaradt tésztadarabka, amit kinyújtottak, megkenték zsírral, és megsütötték...aztán tejföllel, fokhagymával, vagy csak magában megették.Láttam lelki szemeimmel Anyut,ahogy kicsi, vézna lánykaként már hatévesen dagasztania kellett, begyújtani a kemencébe, vékony ujjait lilára csípte a fagy...de érteni-azt hiszem, érteni sosem értettem.
Szeretve tisztelt barátunk-talán mostmár az egyetlen barátom-alig késett egy félórát, ami tőle szokatlan volt, meg is lepődtünk rendesen kedvessel,ugyanis drága barátunknál egy órát nyugodtan lehet számolni ahhoz az időponthoz képest,amikor elindulni szeretnénk, vagy amit tervezünk, hogy elindulnánk:)))))no de barátok erénye az elfogadás feltételek nélkül, és íme, el is fogadjuk egymást-ő engem, én őt:)))))ami talán könnyebb, én nehéz eset vagyok...
Így aztán szombat reggel hétkor el is indultunk egy tőlünk alig ötven kilométerre fekvő falucskába aratónapra, ahová eredetileg közös barátunkat hívták meg, és ő-kellemes meglepetésként-minket is magával vitt kedvesemmel.
Alighogy odaértünk,barátságos emberek már nyomták is a kezünkbe a nyársat, szalonnát, hagymát, paprikát, paradicsomot,és elkezdhettünk szalonnát sütni-mind a hárman úgy faltunk, mintha még sosem ettünk volna...Utánozhatatlan íze van a szabad tűzön sütött szalonnának,szerintem nincs magyar ember, aki valaha ne kóstolta volna,de nem is nagyon hallottam más népeket szalonnát sütögetni, lehet,hogy csinálják, de az tuti,hogy a mi szalonnánknak nincs párja:)))
Nem sokkal azután elkezdődött az aratóverseny.Idős emberek büszkén fogták agyondolgozott kezükbe a sarlót, szépségüket ma is őrző,csupa élet asszonyok ballagtak utánuk tempósan markot szedni-tették, amit hajdan is tettek, a dolgukat...
Nevetgéltünk, jó éreztük magunkat,valamiért-mondtam a többieknek-azt gondoltam, hogy ez az egész aratás gyorsabban fog menni,mint valami fölgyorsított filmen-ez ennyire lassú?...Aztán elkezdtem látni is.
Láttam a verejtékcseppeket az agyonbarázdált homlokokon legördülni...már magasan járt a Nap, perzselő ereje pirosra égette a sugarakhoz nem szokott, fehér arcokat.Izmos karok lendítették magasra a sarlót,begyakorolt mozdulataik árulkodtak sok-sok élet munkás napjairól.Ez munka bizony...ez a munka...
Elszégyelltem magam-kezdtem érteni mamát, anyámat.Igen, a munkát tisztelni kell, igen, a kenyeret tisztelni kell, igen-az életet tisztelni kell.
Más világba csöppentünk hirtelen.Egy olyan világba,ahol az életnek értéke van, ahol a nőktől elvárják, hogy szüljenek-hogy legyen, aki továbbvigye a nevüket-ahol az idős embereket tisztelik, gondozzák.egy olyan világba-tőlünk ötven kilométer...-ahol cigány és "nem cigány"gyerekek együtt játszanak, táncolnak,lépnek fel...itt valóban az volt köztük az egyetlen különbség, hogy néhányuk bőre kissé barnább volt-de ezt azt hiszem, senki nem is vette észre...
Kicsit kívüllónak éreztem magam.Ez az élet rendje, és valahol mi nem illünk ide.Talán nem szabadna ezt mondanom...mindegy.
Végignéztük a lovasbemutatót, ettünk slambucot-természetesen bográcsban főzve-őzpörköltet, birkapörköltet, csengős fagyiskocsiból fagyit,füstszagún, élményekkel tele, fáradtan ültünk kocsiba négy óra körül.
Kölyök hazaért a hegyekből, mostohaanyámékhoz, már hiányol, én is őt...Hógolyó a lábunknál dorombol, felbontottunk egy meggylekvárt-én főztem:)))-isteni finom,végre csak itthon lehettem-áldás ez most nekem-anyu jól van, apu jól van, Majdnem nagymamám is jobban-eltörte szegénykém a csuklóját:(((-
kell ennél több?...
Lelkemben végre lenne csend és nyugalom, már csak ezt kívánom...
No azért párhavi fizetésemet sem utasítanám vissza:)))...