Blogtherapy

Szerző: ciryll

A BLOG LEÍRÁSA

Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.

Látogatás: 184458 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Dióhéjban arról a pár hónapról és tanulságairól - avagy az ugyemegmondtam

2013.05.17.

     Néha nem merek írni, mert tudom, hogy a korábbi, kinti írásaim mennyire pozitívak voltak, legalábbis számomra, de nekem az már jó, és volt mondanivalójuk, meg volt történés meg tanulás meg action, most meg inkább hallgatok a fűben, ahogy mondnai szokás, mert egyik sincs. Pedig én bevállaltam, akartam, a kalandot, a megtapasztalást, és nem panaszkodhatok, mert megvolt, csupáncsak szart se ér. Bejegyzést semmiképpen.           Pedig mentem, szívesen, keltem ötkor, húztam az ágyneműt, ültem a nővérpultnál órákig, vállaltam, hogy ez normális, pedig tudtam, hogy rohadtul nem az. Hiányzott, ami volt, de mégis örülni akartam annak, ami legalább most van. És hibáztatni sem akartam senkit emiatt, magamat sem, mert tényleg a jószándék vezérelt, meg a tenniakarás, meg a segítés, és ez végülis meg is volt. Másokat sem, mert ők csak ezt ismerik, és láttam, hogy a monotonizmus és a kilátástalanság örvénye hogy szippantja be őket, és pontosan tudtam, hogyha nekem is ez lenne nyugdíjig, már rég megbolondultam volna. Ezért elnéztem mindent, és nem tudtam jobban soha, és nem mondtam a magamét, és soha nem volt bezzeg Amerikában, pedig néha kifordultak a szemeim és néha szívinfarktust kaptam, máskor meg némán behúnytam a szememet sokáig és úgy képzeltem, hogy nem vagyok itt és nem is vagyok sehol. És nem akartam megbánni, hogy eljöttem, ezért hazudtam magamnak, de ezt is csak ideig-óráig lehet anélkül, hogy az megbosszulja magát. Akkor türelmes lettem és úgyis tudtam, hogy ez csak ideig-óráig tart, és méginkább megtettem minden tőlem telhetőt.

     De mit lehet tenni, akkor, mikor az egyik kolléganő Pécs mellől jár be, a másik pedig Miskolcról, és a nővérszállón laknak négy napig az egy hétből, miközben a családjuk meg otthon, és alvás helyett inkább takarítanak meg gyerekre vigyáznak, nemcsak azért hogy teljen az idő, hanem azért is hogy meg tudjanak élni, és csodálkozom-e akkor hogy nem durrannak szét a jókedvtől és nem mosolyogják, meg türelmeskedik végig a napot?

     És mit lehet tenni, mikor a főorvos tajtékozva jön, hogy nincs több császár ma, mert elfogyott a cérna, és nemcsak képletesen, hanem valóban; nem vágja, ha nincs mivel összevarrni és akkor ha ilyen gondok vannak, mi a francért a fotelt akarják áthúzatni, arra van pénz? Pedig arra sincs, de a fotel gusztustalan, mégis abba kell, hogy beleüljön mindenki, akitől vért veszünk, mert hova ülne egyébként, de legalább egy fehér lepedővel le van takarva és akkor annyira nem gáz. Legalábbis nem annyira, mint a kórházi ágyak szivacsain a véres foltmaradványok, habár azt is el lehet tüntetni egy szál lepedővel a páciensek szeme elől... Az enyém előtt viszont örökre ott fog lebegni az a gyomorforgató látvány, amikor először kaptam le a koszos lepedőt óvatlanul, csak hogy a még koszosabb és undorítóbb szivacs sokszor és újra megszáradt hatalmas véres foltja meredjen rám...

     És amikor a páciensek arra panaszkodnak, hogy hétvégenként a kutya se néz feléjük, de én pontosan tudom, hogy nem feltétlenül nemtörődömségből van mindez, hanem nincs is ott szinte senki akkor? De ők legalább, mármint a kismamák tartják a lelket egymásban és segítenek egymásnak tapaszalatcserével, szimpátiával meg empátiával, mert ezeket ott mástól nem kapják meg, és nem vágják be a durcást mint annó nálunk kint, hogy mi az, hogy nincs privát szoba?

     És kit érdekel, hogy a nővérek gumikesztyű nélkül dolgoznak, mikor úgysincs, vagy, hogy nem adminisztrálják a gyógyszereket, hiszen a legtöbbet úgyis a beteg vagy a családja hozza be magával. És hogy nincs privát szféra és egymás előtt, a vendégek előtt vagy a takarítónő előtt szoptatnak a kismamák, legalább megszokja mindenki és nem lesz abból országos nagy felháborodás, amikor valaki publikus helyen szoptat majd, és feltalálják magukat bármilyen helyzetben.

     Ugyanakkor senkit sem érdekel, hogy a "nagyvizit" egyperces idejére kötelezően kiszórják az összes látogatót és családtagot, hiába ül ott az aggódó apa is az anya mellett, ne kérdezzen, ne szóljon bele és ne folyjon bele a felesége kezelésébe, akkor sem, ha nemcsak egy egyszerű, komplikációmentes szülése volt három napja, hanem a sürgősségi császár közben véletlenül belevágtak a hólyagjába, viszont a kutya nem nézett rá már egy jó ideje.

     Bár az mondjuk engem érdekel, hogy a korababákat például nem lehet akármikor látogatni és nem lehetnek az anyjukkal állandóan mint néhány kivételes helyzetű kórházban (és nem magánkórházakról beszélek, hanem olyanokról, ahol maga az orvos ismerte fel ennek jelentőségét és alkalmazza az osztályán).  Meg az is, hogy nem hivatkoznak ilyenkor az anyukáknak semmi szakmailag alátámasztott evidenciára ezügyben (hiszen nincs is), hanem ilyen default védekezésre helyezkednek, hogy "nem lehet megoldani" meg "itt így szokott lenni", a gyerek meg nőjőn a csöveken egyedül ahogy tud. És azt tanácsolják a korababák anyukájának, hogy menjenek csak haza nyugodtan, és elég nekik hetente kétszer bejárni a 29. héten született gyermekükhöz, hiszen úgysem tudnának ott mit csinálni. A kenguruzás pedig amúgy Bogotából, Kolumbiából indult el, szükségből. És rengeteg szegény, rémes körülmények között tengődő kis afrikai kórházban is alap. Például Maliban is. Alap. 

     És az is érdekel, hogy amikor a friss császárost keltem és mosom, ne bámulja már végig boldog-boldogtalan, és nem átallom kiküldeni a méltatlankodó látogatót, mert engem akkor is bosszant a privát szféra totális és felháborító hiánya amikor már senkinek sem tűnik fel, hogy nincs, és engem néznek bolondnak mert még mindig kopogok az ajtón, nem is azért mert annó így neveltek a szüleim, hanem azért, mert én magam is ezt tartanám normálisnak, ha történetesen én lennék a kórházi páciens valahol és az én szobámba rontanának be naponta többszor is hívatlan, ormótlan és minduntalan.

     Az pedig nagyon is érdekel, hogy mi lesz ebből, mert nagyonis ördögi körnek tűnik, hogy megoldás keresést nem nagyon láttam, csak egymásramutogatást, vagy beletörődést, de ezek számomra nem konstruktívak és ezért nem is tudok velük mit kezdeni. Pedig csapódtam alapítványhoz, hogy csináljunk már valamit, de csak finom sütiket ettünk és röhögtünk, és ment az idő, de semmi érdemi nem történt. Próbálkoztam egyházzal is, egyetlen gyülekezet volt, akik komolyan vettek, és ahol eredményeket értünk el, szakmaiakat, majd elmesélem, a többi vagy jobban tudta, vagy nem volt rá pénz. (Maliban sincs. Meg Kolumbiában se.)

     Az is érdekel, amikor néhány doki veszi a fáradságot és megkérdez erről-arról, például hogy nálunk mi hogy van, mi is magnéziuminfúziózzuk-e a kilenc hetest (nem), vagy elengedjük inkább, és hagyjuk, hogy az ilyen esetekben a természet tegye a dolgát (igen). Az is érdekel, hogy aki a 22 hetes magzatát vesztette el, az miért egy ötágyas szobában sírdogál a falfelé fordulva, miért nem kap egy külön szobát méltányosságból meg emberségből, miért nem búcsúzhat el a gyerekétől és miért kerüli mindenki úgy, mintha fertőző beteg lenne, és miért nem vígasztalják úgy, ahogy gyászoló anyukát lehetne? 

     Arról pedig alig merek beszélni, ahogy az orvosaink felöltöznek, mert sokszor inkább sikítani szeretnék, amikor a korrekt gombolás hiányában kikandikáló testszőrzet megrémiszt, és baromira nem érdekel, hogy milyen színű alsót hordanak, de sajna az átlátszó, kopott fehér nadrágok miatt ha akarom, ha nem, látom. És különben is miért vannak olyanok, akik képesek két számmal kisebb nadrágot hordani??? Tudom, hogy ezt már csak az amerikai énem mondatja velem, de nem, nem tartom professzionális, orvoshoz méltó öltözetnek. És nemcsak a férfiak ilyenek. Igen, valóban negyven fok van kívül-belül, de a melltartó a köpeny alá mégiscsak egy minimum lenne, a kilógó hónaljszőrzet pedig sajnos a hölgyeknél is alap. Pedig a gazdaságis nővérke mindent mos és vasal, de az alsóruházatot mégsem az ő reszortja osztani, valamint a borotválkozás is magától értetődő lehetne - szerintem. És nem sértegetni meg finnyáskodni akarok, de számomra a megjelenés a professzionalizmus része, főleg olyan emberektől, akiktől még el is kéne fogadnom azt, amit mondanak, és meg is kéne bíznom bennük. 

 

     Szóval néha nem írok. Pedig írhatnék arról, hogy hiába lettem csak segédápoló, mégis megcsinálom ugyanazt mint a többiek, habár elvileg nem szabad és még elmondani sem, mégis megengedik egyrészt bizalomból, másrészt meg jobb híján. Hogy lepucolom a száz éve tisztítószert nem látott szekrényeket. Hogy beülök a kismamák szobájába beszélgetni velük, nem csak az időjárásról, hanem anyaságról, szoptatásról, terhességről, gyógyszerekről még akkor is, amikor néhány kedves kolléga ezen teljesen kiakad, és azzal vádol, hogy nem dolgozom. 

     Arról viszont írok, hogy nem azért jöttem el, mert elegem lett, hanem egyszerűen elköltöztünk. Arról is írhatnék, hogy aztán az új helyen is megkerestem a kórházat, bekopogtattam az önéletrajzommal a kezemben a szokásos szövegemmel, miszerint "amerikából jöttem, két betűt hoztam...", és ők szívélyesen betessékeltek, leültettek, megörültek, és felajánlottak három-négy osztályt, hogy melyiken szeretnék inkább besegíteni. És idáig tényleg tökéletes is volt minden, innentől azonban elakadt a dolog a bürokrácia és különböző szabályzatok áthághatatlan berkeiben, minden héten újabb problémát  felhozva, mígnem egyszer, hónapokkal később, amikor már olyat is be kellett volna áldoznom a cél érdekében amit nem volt szándékomban, besokalltam, leálltam és azt gondoltam, hogy ha ennyire nem egyszerű itt valami értelmeset csinálni, akkor nem is ülök itt tovább, hanem megyek oda, ahol lehet. És akkor ott majd megint lesz miről írni. 

     Nem is tudom, melyik képet tegyem fel ide illusztrációnak. A vérfoltosat a szivacsokról? Vagy azt, amikor a teli katéter két tűvel van az ágy matracába erősítve? Vagy amelyiken a gyógyszeres dobozok kinyitva, az ampullák letörve, szanaszét hevernek az asztalon? Vagy amit a budiban fotóztam a vécécsészében felejtett cigaretta csikkekről? A koszos szekrényről, amibe a kismamák pakolhatják az otthon kimosott holmikat? Az összetört nővérhívó csengőről? Ezen még gondolkodom kicsit.

A hálapénzről

2013.03.27.

 

Reméltem, hogy ebbe a témába nem kell majd beleszaladnom, de esélytelen voltam, mert a hálapénz fogalma és jelensége annyira átszőtte a magyar egészségügyet, hogy már reflexszerűen jelenik meg benne mindenhol. Sokáig sikerült is nemet mondanom rá, és elmondtam a pácienseknek, hogy nem ezért dolgozom, nem ezért mosdattam meg őket, nem ezért mosolygok, nem ezért készítem oda a papucsát, mielőtt leszállna az ágyról, nem ezért ágytálaztatok a többiek helyett is, nem ezért vagyok én az első a friss császárosnál, hogy segítsek neki felkelni, nem ezért nézek be naponta többször is hozzájuk, hogy hogy vannak. Hanem azért, mert ez a munkám, a hivatásom, az életem, amikor ott vagyok a kórházban. Azért mert így tartom jónak, normálisnak, alapvetőnek. Azért is, mert én magam is ezt szeretném látni a másik oldalról. Különben is, most szültek egy gyereket, gondolom kifizették már a dokit, a szülésznőt, a szobát, és ki tudja még kit, tartsák meg, költsék a babára. Meg azért is, mert nem akarom, hogy ez aztán megszokás legyen, beálljak a sorba, elvárjam, számítsak rá, nézzem, számoljam. Akkor jobb, ha el sem kezdem.

Nem mindenki tudta követni a gondolatmenetemet, de meglepődve eltették a pénzt. Ha vitatkoztak, mondtam, hogy én a magam részéről teljesen komolyan gondoltam, de ha ők mégis adni szeretnének, mert végülis én megértem a hála kifejeződésének ezt a formáját is, tényleg, akkor viszont az osztálynak van egy alapítványa, fizessék be ezt a pénzt oda. Odaadtam a számlaszámot is. Többen mondták, hogy tényleg, ez jó ötlet, ha másképp nem fogadom el, oda elküldik. Sosem ellenőriztem le.

Aztán volt néhány olyan páciens is, aki nem vette ezt ilyen könnyen, és egyszerűen meg akart komolyan sérdődni rám. Hú, gondoltam, ennek fele sem tréfa, mert hiába mutatnék nekik egy olyan oldalt, amit lehet hogy eddig nem sokat láttak, ha megutálnak most, és kiakadnak rám, akkor azt azonnal tönkre is tettem. Ráadásul rájöttem, hogy ez a páciensekben is annyira mélyen benne van, hogy ha ők akarnak adni, akkor az nekik fontos, azt tényleg akarják, hálával és jószívvel, és nem extra kiadásként könyvelik el. Ezen el kellett gondolkodnom, mert ott volt egyrészt az én szépen és ideálisan felépített szűzies világom a hálapénzekről, másrészt pedig ott volt egy hálás, adni és megköszönni akaró ember gesztusa is, talán még a maga mélyen gyökerező hagyományaival, hogy márpedig ezt így kell megköszönni, márpedig nincs más eszköz a kezemben a hálám kifejezésére, és láttam, hogy ezek nem üres szokások voltak, hanem igenis, érzelmekkel teli és melyről jövő gesztusok. Nemcsak egy sértődés lett volna belőle, ahogy beígérték, de az addigi munkámhoz esetleg méltatlan elutasítás is, ami meg egy űrt hozott volna létre a kezdeti jó nővér-beteg kapcsolatban.

Ekkor beadtam a derekamat, és elfogadtam. Innentől persze megint én éreztem magam rosszabbul, piszkosnak és korruptnak, de úgy látszik, a mérleg nyelve muszáj, hogy billegjen az ilyen szituációkban. Nem mondtam nekik, de soha nem tettem el a pénzt. Haza sem vittem. Az öltözőszekrényemben gyűjtögettem egy kimosott joghurtos dobozban. Aztán amikor úgy alakult, hogy elköltöztünk, és ezért el kellett jönnöm a kórházból, lementem a patikába és vettem az osztálynak belőle egy új vérnyomásmérőt, hiszen a régi már úgyis használhatatlan volt. Be is állítottam rögtön, ki is próbáltam a toxémiásokon, nehogy aztán másnap már rossz legyen, majd ráírtam az osztály nevét, visszatettem a dobozba és átadtam a főnővérnek. Hogy miből vettem, azt neki sem mondtam meg. Utána egy darabig azzal szórakoztattam magam, hogy kiszámoltam, vajon mennyi ideig kellene dolgoznom ahhoz, hogy kifesthessem volna a teakonyhát, hogy új mikrót vehessek bele, esetleg normális asztalt és székeket, hogy emberi körülmények között ehessenek a kismamák.

 
 

Szent Patrik napjára

2013.03.16.

Ő ugyan nem egy egészségügyis szent volt, mint a többi kolléga, a Kozma meg a Damján, meg a Rókus, viszont az ő napjáról van egy jó kis sztorim. Én azóta is ezzel szoktam megemlékezni róla:-)

Történt egyszer, hogy vettem egy jó kis zöld parókát, vicccből meg heccből, és sok publikus dologra nem tudtam használni, mígnem elérkezett Szent Patrik napja. Az ír szent napjára az ország iránti tiszteletből feltétlenül valami zöld ruhadarabot kell ölteni aznap, viszont amiből nekem még egy egyszerű kendőm sincs. Hanem van egy zöld parókám! Nosza, rá is igazítottam a fejemre, és elindultam a kórházba dolgozni. A türkizkék műtősruhámban és a fűzöld parókában remekül mutattam, és kivétel nélkül mindenki megállított egy elismerő szóra a kórházban. A főnököm meg is jegyezte, hogy milyen jófej vagyok, és jó a humorom. Szóval ez még Amerikában volt, ahol normális beöltözni a Szent Patrik napjára. Nah, miután így megalapozódott a fenenagy jókedv, meg is kaptam a világ egyik legelviselhetetlenebb betegét az anyukájával együtt, aki simán túltett rajta. A lány valamiért nem tudott menni, nehezen mozdult, viszont cserébe jó nehéz volt, borzasztó természettel, s az én termetemmel egyedül nem is volt mozdítható, mindig segítséget kellett kérnem, viszont az anyja meg soha nem segített. Csak abban, hogy a lánya helyett ő hívott fel telefonon ha szükség volt rám. Azt viszont tízpercenként. Pisilni kell, meg kell fordulni, vizet akar inni, és minden olyan dologért, amit ő simán megtehetett volna. Nem is csak azért, mert az anyja, vagy mert lusta lennék, de volt még mellettük három másik betegem is, némelyik komolyabb indokokkal. Ő viszont csak ült az ablak mellett és onnan követte minden mozdulatomat. Ettől függetlenül mentem amíg bírtam, mosolyogtam amíg bírtam, de egy idő után volt képem megkérni a mamát, hogy ugyan segítsen már, és ne az ágy sarkából figyelje csak hogy szenvedek, erre teljesen besértődött. Sebaj gondoltam, akkor tartunk egy kis szünetet. Én elmentem ebédelni, és megkértem egy kollégámat, hogy helyettesítsen addig. Elmeséltem neki azt is, mire számíthat. Ilyet ebéd nélkül is szoktunk csinálni, ha valakinek elege van, mert túlhúzták, akkor a másikunk szívesen beugrik helyette, hogy addig kifújhassa magát. Ezt egyébként javaslom is a sok kiégés elleni programba, ha még nem szerepel a repertoárban. Élet-és józanészmentő lehet gyakorta.

Szóval elmentem megmosakodni, levettem a parókát, amiről elfeledkeztünk ugye, de a nagy melóban háttérbe szorult, viszont ugyanammiatt bele is izzadt a fejem. Helyreraktam a hajamat, megebédeltem, és újult erővel mentem vissza és vettem vissza az energiavámpír beteget anyukástól. Úgy látszik, nekik is jót tett az ebédszünet, vagy csak a kollegina, mert mintha alapállásból indultunk volna. Gyorsan meg is kértek valamire, már nem emlékszem mi volt a feladat, de miközben csináltam, a mama bizalmasan elkezdett nekem panaszkodni a délelőtti zöldhajú nővérről, aki nem tetszett neki, és különben is, de most örül, mert én mennyivel jobb vagyok, és örül, hogy lecserélték, és hogy most én vagyok itt ahelyett. Ekkor megálltam a munkában, ránéztem, kicsit kérdőn, kicsit értetlenkedve, kicsit csodálkozva, hogy vajon hülyére vesz-e, vagy esetleg ő maga lenne, hm, hogyismondjam... De nem, ő csak bizalomgerjesztően mosolygott és folytatta a sztorit a gonosz zöld nővérkéről, a mostani jóval kontrasztban. Közben befejeztem amit bütyköltem (már rég nem emlékszem mi volt az, mert a döbbenet valahogy kitúrta a memóriámból), újra ránéztem, és azt mondtam neki: az a zöldhajú nővér én voltam. S míg a döbbent szemek értetlenül és bután meredtek rám, addig kisétáltam. A telefon nem is szólt többet aznap délután. Én persze a nővérállomásra igyekeztem vissza azon nyomban, hogy mindenkivel megoszthassam ezt a zizzenetet, ami azóta a Szent Patrik napi megemlékezés szerves része lett.

 

 

Első nap

2013.03.09.

 

Ülök a héven reggel hatkor. Álmos vagyok, éhes vagyok, és egy jó óra mire odaérek. Szerencsére a kezemben szorongatok egy termosz tejeskávét, bele is kortyolhatok. A táskámban még könyv is van, de ahogy az angol mondaná, "who am I kidding", reggel hatkor most tényleg olvasni fogok? Anno az egyetemen az első héten azt gondoltam, új életet kezdek. Nem vacsorázok, és majd reggel hatkor kelek, hogy futni menjek. Egyszer sikerült. És tényleg sikerült, felkeltem, futottam, zuhanyoztam, reggeliztem, jó időben ott voltam az órán, aztán onnantól egész nap olyan rosszul voltam, hogy megfogadtam, hogy mégsem kezdek új életet. Azért mindig optimista maradtam, és most is hiszek magamban, és mindig adok annyi esélyt, hogy még könyvet is vigyek a reggeli hatos hévre. Legalább a vállam erősödik, ha az agyam már nem fog. Reggel hatkor biztos nem. Jó egy óra, hogy odaérjek, és a kórház előtt finom pékség  van, reggeliző helységgel, erre hamar rászoktam. Pár perces napnyitó meditáció csendes nyammogással összekötve.

Örömmel értem oda, és azzal a büszkeséggel, hogy lám, mégis dolgozhatok, itt is. Nem egy naív kislány vagyok, hanem egy elkötelezett nővér. Nekem tényleg ez a hivatásom, szeretem. Ugyanott, az előző egyetemen, immár ötödéves koromban több olyan hatás ért, amelyből tudtam, hogy valahol mégis az egészségügy lesz majd az igazi. Egy Albert Schweizer életrajz, és egy Philipp Roth regény kombója aztán az egekbe repített. Onnantól kezdve a kórház egy különleges hely lett számomra, és éreztem, hogy valami közös dolgunk még lesz egymással. De félre az ezoterikus romantikával, hiszen ez az első napom egy magyar állami kórházban, és már mehetek is ágyneműket pakolgatni és hajtogatni. Majd reggelit osztani. Ez eddig epic, mert ilyet még nem csináltam. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez olyan egyszerű, hiszen nem lehet ám akárhogy hajtogatni. Csakis egyféle módja van, a többi rossz. A reggelit sem lehet úgy, hogy beviszem a szobába, hanem akkurátusan szét kell választani a kenyereket, de gyorsan ám, mert rádszólnak, hogy lassú vagy, hogy még ennyit sem tudsz. Csak egy darab szalvéta hártyát adhatsz, mert nincs több, a kenyérből pedig maradjon nekünk is. És ne beszélgess közben a páciensekkel mert kinek van ilyesmire ideje. Nekem mondjuk lenne, de ez visszatérő napi motívum.

Aztán ágyakat kell húzni, és meglepő módon ennek is csak egyféle létjogosultásga van. Hát legyen. A kollégák egyébként nagyon kedvesek, de a kérdéseimet nem nagyon értik. Talán azt sem, hogy miért vannak. De nem baj, végülis nekem kell beilleszkednem.

Aztán végre kezdődik az igazi munka, megyünk gyógyszert osztani. Vagyis felmarkoljuk a szekrényből az adott vérnyomáscsökkentőt, algópirint, meg egyebeket, aztán akinek oda van írva a kórlapjára, annak a markába nyomunk belőle egyet. Ha meg injekció, azt még bent a nővérszobában felszívjuk, letört fejű üveg az asztalon hagy, majd később foglalkozunk vele, injekciók szintén felmarkol, kinek-kinek kioszt. Nah, ha ezt egy amerikai minőségbiztosító látná, azonnali végelgyengülésben a padlón találná magát. A kórházi dolgozók meg az utcán. Meg sem kérdezem, hogy vajon ennek miért nincs egy biztonságos rendszere.

Aztán lehet a császárost kelteni, ahogy a kolleginák hívták az akciót. A császárosoknak amúgy van nevük is, de itt többnyire nem használják. A szobaszámot inkább, de ez is egy csak klisé a problémáim között. A császáros, vagy a négyes, na, így tudjuk kiről van szó, ha név után mennénk, még véletlenül eltévesztenénk az irányt meg a feladatot.

Aki mellett dolgozom, megfog és azt mondja, gyere, nézd meg, _én_ hogyan csinálom. Ajjaj, ez megint gáz lesz, mert az egyik így csinálja, a másik úgy, akárcsak az ágyazást, és ebből mindig az a tipikus van sapkája - nincs sapkája zsákutca lesz, és sose lehet megfelelni. Egyébként személy szerint nem vagyok megelégedve az előadással, de lehet, hogy neki van igaza, nem kell elkényeztetni egy friss műtétest, oké, már félnapos is van, végülis, de nehogy már hozzászokjon, vagy azt érezze, hogy valami különlegeset hozott létre, és ezért jár a különleges bánásmód, de erről még sokat tudnék írni, fogok is. Egy szó mint száz, nem vádolhatom meg azzal, hogy kesztyűs kézzel bánna az új anyukával, már csak azért sem, mert nem használnak kesztyűt, ami nálam szintén red flag, és igen, ilyenből is sok sztorim van, és sokszor konfliktus helyzetet teremtett az, hogy én úgy dolgoztam, ahogy kint megszoktam, vagyis azoknak az emberi és professzionális normáknak megfelelően, ahogy azt tőlünk elvárták, és ahogy azt mi is magunktól szintén elvártuk. Kesztyű alap. Magam miatt is és a másik miatt is, akkor is, ha kezet mosok állandóan. Kopogás a szobaajtón, mielőtt belépek alap, s ha jobban belegondolunk, ennek nem is a kórházi protokollhoz, hanem alapvető emberi udvariassághoz van inkább köze. 

-Te ne kopogj már! - szól rám ő is, meg aztán majd több másik is. A betegeket is meglepi, tény, mert ők megszokták már, hogy bárki bármikor rájuk nyithat, legyen az orvos, nővér, takarító, vagy látogató. Még akkor is, amikor éppen a "császáros" intim testrészeit mosom. És úgy tűnik, mintha ez tényleg csak egyedül engem zavarna. Igyekszem mindenben megfelelni az új helyemen, de ilyesmiből sajnos nem tudok engedni. Kopogok továbbra is. A kesztyűt pedig eleinte vittem, de aztán a rendes kis gazdaságis nővér rendelt nekem egy doboz latexmenteset, és minden héten a zsebembe dugott belőle néhányat, hogy legyen kesztyűm. Én pedig ezt nagyon is értékeltem. 

És örültem, hogy megértem ezt a napot, hogy végre újra kórházban, újra nővérként (illetve majdnem), újra betegek között lehettem, és szívesen csináltam aznap is és a továbbiakban is bármit, amire szükség volt, meg amit tudtam. 

 

 

 

Rendelési idő

2013.03.01.

 

A sok vérvételes, pisitesztes, kakitesztes és hasonló papírok miatt be kellett ugranom még a körzetihez is valamiért. Fél egytől rendelt, de nagyjából 25-en ültek a váróban, mikor beértem. Már megtanultam, hogy se időpont, se sorszám, se semmi, csak találomra meg kell szólítani valakit, és megkérdezni jó hangosan, hogy ki az utolsó, és akkor a célszemélyt kell majd figyelemmel tartani a továbbiakban. Én azonban véletlenül azt kérdeztem, hogy "mindenki idevár?" mert nem számítottam ekkora tömegre, de a tömeg egybehangzó igennel felelt. Majd visszajövök később, ez várhat is, és kb öt perc alatt megvan.

Négyre visszamentem, az orvos fél ötig rendel, gondoltam, ez még teljesen korrekt. Ráadásul éppen nem volt senki. Elmondtam, mi járatban vagyok, elkezdte a papírrengeteget kitölteni, megírni, elmagyarázni, hogy mit hova, mikor és hogyan, mialatt a nővérke vagy asszisztens kinézett a folyosóra és magából kikelve jött vissza:

-Ezt nem hiszem el! Az előbb még üres volt a folyosó, most meg nyolcan ülnek ott kint! Mindenki négyre jött! Mit képzelnek ezek?

Teljesen felhúzta magát. Az orvost is aztán, akit még a lánya is hívogatott közben, hogy mikor ér már haza, és vigye el edzésre. Hirtelen nagy kavalkád kerekedett: a doki lecsapta a telefont, behívtak egy vérző lábú nénit kötözésre, akinek a látványától a gyerekeim bolondultak meg (igen velem voltak, mert hova tettem volna őket, épp suliból jöttek haza). A nővérke kötözött, sápítozott, a doki kiment, felmérte a terepet, a néni csodálkozott, hogy mennyire vérzik, de ő nem mert hozzányúlni, a gyerekek végre visszaültek a székbe, de ők is hangosan csodálkoztak, hogy mennyire vérzik a néni, és miért és ki tette ezt vele, és most mi lesz, a doki visszajött, hogy akkor mindent értek-e, én pedig értettem, már ami a papírokat illeti, ezt a fejvesztést viszont a legkevésbé sem.

De csak annyit gondoltam, hogyha én orvos lennék, és fél ötig rendelnék, akkor úgy tervezném a napomat (ha nem kezdő orvos lennék, akkor már csak tapasztalatból is, ha meg kezdő, akkor meg azért), hogy alapból öt-fél hatig úgyis ott maradnék. Az emberek úgyis várnak. Ha mégsem, akkor rövidült a hátralevő idő, de tegyük fel, hogy egy fél órát tényleg alapból ráhúznék, már így tervezném a napomat. A nyolcból egy ember már bent volt (persze nálam ez is kicsapta a biztosítékot, hogy miért nem egyesével), és kötözték, de csak számoljuk bele. Mindenkire jutna hét és fél percem. Ebből van, akinek csak recept kell, van, akinek igazolás. Kettőnek biztos, nekik elég ennek a fele is, és akkor még azt is megkérdeztem, hogy érzik magukat. A többire kilenc percem maradt így. Kilenc perc alatt egy éppen megfázott, köhögős vagy influenzás embert is el lehet látni. Ennyi idő alatt egy vérző sebet is be lehet kötözni. Tegyük fel, hogy nem jön már más, nyugodt vagyok, öt órában gondolkodom, nem fél ötben, türelmes vagyok, és így oda tudok figyelni mindenkire külön külön, tudok a munkámra koncentrálni és még az asszisztensemtől is megkérdezném, hogy képes-e lenyugodni magától, vagy bedobjak-e egy pár perces relaxációs és stresszoldó gyakorlatot, mert talán még az is belefér, hogy minden más beleférhessen.

Nem kétlem, hogy sokan mégis maradnak félórákat, sőt, akár egy órát is a hivatalos rendelési idő után. De az már nem mindegy, hogy hogyan. Idegesen, kapkodva, vagy már eleve rászánva azt az extra félórát, ha másért nem is, azért, hogy ő maga ne kezdjen el idegeskedni és stresszelni már négykor. (Ez a Kis Herceg inverze: ötkör hazamehetek, de én már négykor elkezdek idegeskedni...) Egyébként én még kilenc percnél többet soha nem töltöttem egy rendelőben. 

Nem akarok okoskodni, és láttam, hogy tényleg volt sok dolog, és sok stresszelő körülmény. De akik kint ülnek, megvárnak. A telefont ki lehet kapcsolni. Az időt meg lehet tervezni. Ha másképp nem is, annyira biztosan, hogy aki itt ül most velem szemben, csakis azzal fogom tölteni a kilenc percet, csak rá koncentrálok, és nem ezer más dolgora, és akkor még elég is lehet. Ha már ketten vannak benn, meg kell osztani a figyelmet, rohani kell, és a hibázás vagy összekeverés esélyei is duplázódnak. Az én munkaidőm anno 12 óra volt. Sokszor lett belőle 16, amikor valaki beteg lett az utolsó pillanatban, és nem tudott bejönnni. Sokszor volt 14 is, amikor előre kiszámíthatatlan helyzetek adódtak, és nem léphettem le. Sokszor volt 13 is, amikor nem volt időm napközben dokumentálni és ezt utólag, a műszak végén kellett pótolnom. De ilyenkor azt a napot már úgyis erre szántam.

Voltak nekem is kollégáim, akik ilyenkor csapkodtak, hisztiztek, vagy otthon a családnak szidták el a rendszert az ilyen elvesztegetett plusz percekért, vagy félórákért. Nem mondom, hogy engem soha semmi nem hozott ki a sodromból, de ez konkrétan nem. Számomra ez nem időpocsékolás volt, késés, túlórázás, hanem a munkám része. Ha valaki hét előtt húsz perccel kezd el szülni, nem hagyom ott, hogy csókolom, lejárt a munkaidőm. Vannak ilyen állások, amik ezzel járnak. Hogy hogy lehet ezt a problémát kezelni, megoldani? Szerintem a hozzáállással. Nemcsak mások miatt, hanem magunk miatt is. A különbséget meg például vérnyomásban lehet mérni. Vércukorban is. Meg koleszterinben. És talán kilókban is. De még a lelki dimenzió se maradjon háttérben. 

 

 

Miért önként?

2013.03.01.

Nehogy azt higgye valaki, hogyha önkéntesként dolgozna a kórházban, akkor annyiból áll a jelentkezés, hogy jajdejó, fáradjon be aztán jöjjön amikor csak akar. (Én azt hittem.) Komoly szűrője van ennek is, temérdek papírmunkával, laborvizsgálatokkal és munkaalkalmasságival és munkaügyi előadással. És jó, is hogy ez így van, csak azért mert nem kap fizetést, még feleljen is meg az illető minden területen, simán egyetértek ezzel. Csak kicsit túl van bonyolítva.

Próbáltam volna önkéntes csoportot is szervezni, akik betegeket látogatnának (iksz szervezet keretén belül), de ezt sem lehet olyan egyszerűen. Az alapvető probléma az, hogy -gondolom nem is ok nélkül- félnek a visszaélésektől, attól, hogy valaki nem is annyira a betegek, mint inkább a kórházban elérhető gyógyszerek közelében szeretne inkább lenni. Nem is nagyon hiszik el egy egyébként egészséges fiatalnak, hogy jót tenni menne a kórházba. Azt hiszem, az önkéntes munka kultúrájának még várnia kell párszáz évet, mire kivirágozhat. Viszont azok a virágok is csak egy aprócska rügyből fakadnak először, valahol el kell kezdeni. Kedvencem az a Teréz anyának tulajdonított mondás, amit egy nagy humanitárius konferencián mondott vala egyszer Indiában a jelenlevő politikusoknak, papoknak és emberi jogi aktivistáknak, mikor beszéltetni akarták, miszerint hogy ők csak nyugodtan tanácskozzanak, beszéljenek, váltsák meg a világot ott a konferenciateremben, de ha nem bánják, addig ő menne vissza az utcára a gyerekekhez. Nah, így vagyok ezzel én is, már bocsánat az összehasonlításért. És tudom, hogy vannak még sokan mások is (ezt nemcsak úgy mondom, hogy kicsit enyhítsem az érdemeimet, tényleg tudom, pl az a gimis lány, Nina, aki elsősegély tanfolyamokat szervez csak úgy, mert jónak tartja. Kudos.)

Így aztán egyedül maradtam, a csoport híján, és önkénteskedek én. És hogy miért is jó nekem ez? Sokan kérdezték már és csodálkoztak rajta, ezért döntöttem úgy, hogy leírom.

Egyrészt, a családi jövedelmünkből meg tudunk élni. Bérelünk egy kb száz négyzetméteres átlagos, illetve inkább felújításra szoruló házat, négyen lakunk benne. Vettünk egy tíz éves, de teljesen rendben lévő (és amúgy középkategóriás, családi) autót. Szóval nincs luxus, nem otthon unatkozó, jótékonykodó feleség vagyok, de megélünk rendesen, s amit ezért a munkáért kapnék, az több kárt okozna, mint használna. Nem akartam főállásban, heti negyven órát dolgozni, mert még jónéhány más érdekes dolgot is csinálok emellett, és ahhoz is kell az idő meg az energia. Félállás viszont nincsen. Nem dolgozhatnék rendesen heti húsz órában. Őrület egyébként. Nem bánom én sem az éjszakai műszakot, sem a hétvégét, de a heti negyven sok lenne a többi mellett. Önkéntesként viszont én mondom meg, mennyi időt szánok rá, és kb mikor tudok jönni. Ezt persze előre meg kell mondani és be is tartani, de legalább rajtam múlik.

Azért is önként, mert így nem függök senkitől és semmitől. Persze van kismillió szabály a kórházban amit be kell tartanom, de ez egyrészt nem is esik nehezemre, másrészt meg nem ebben áll a függés. Volt olyan időszak az életemben, amikor az önjelölt és a hivatalos főnökömtől is folyamatosan azt hallottam, hogy amíg tőlünk kapod a fizetésedet, addig azt csinálod, amit mondunk... A fizetésem negyvenezer forint volt. Nem is tartott sokáig. A munkahely sem:-)

Szóval így véletlenül sem mondhatja senki, hogy a pénzért csinálom. Amerikában, bevallom őszintén, volt extra műszak, amit konkrétan a pénzért vállaltam és semmi másért, igaz ott nem hányták a szememre, mert az normális szemlélet, hogy a munkát megfizetjük, az extra munkát meg még inkább. Olyan is előfordult, hogy a karácsony napi műszakra kerestek embert, és az órabérem két és félszeresét ajánlották fel, ha bemegyek. Tartottam a telefont a kezemben, nagy volt a kísértés,  de aztán ránéztem a két óvodás gyerekemre, és eszembe jutott, hogy tavaly is nélkülem töltötték a karácsonyt, így nemet mondtam.)

Egy idő után elmondtam a kollégáimnak is, hogy önkéntesként vagyok itt, onnantól nagyjából meg is szűnt a fúrás, és a kihasználás, viszont cserébe totál debilnek néztek.

Meg aztán ez jót tett a lelkemnek is. Csináltam valami értelmeset, azért mert szerettem volna. Jó kapcsolatom volt a páciensekkel, és örültem, ha miattam jobban alakult az ottlétük. Ez egy olyan különleges élmény, amit nehéz kifejezni, és azáltal, hogy én megteszek valakinek valamit, ami egyébként nem is az exkluzív, hanem az alap lenne, csak nincsenek igazán hozzászokva, azáltal sokkal jobban érzem magam. Megtapasztaltam, milyen hamar fel lehet adni az emberséget, csak azért mert alig látjuk, és alig kapjuk meg. Jó volt ez ellen küzdeni ilyen módon és mégis talpon maradni és tükörbe nézni.

A kinti munkám is nagyon hiányzott már a pár hónap "pihengetés" és a féléves kilincselés után, és egyszerűen jólesett, hogy végre újra az lehetek, aki vagyok: egy nővér a kórházban, akinek az a hivatása, hogy ápolja a betegeit. És aki része a gyógyulásuknak. Féltem attól is, hogy visszaesek szakmailag, ha nem csinálhatok semmit, így legalább a szintentartás biztosítva volt. Örültem volna a fejlődésnek is, és végülis volt az is, csak másképpen, mint eredetileg gondoltam.

Nem, nem önmegvalósítás ez (még), inkább egyszerűen csak igyekszem értelmesen kihasználni ezt az időt, amíg itt vagyunk. Sőt, bevallom, hiányzott már az írás is, és úgy gondoltam, hogy így majd tuti lesz téma!

 

 

A munkaalkalmassági - és laborvizsgálatok meséje

2013.02.22.

Az interjú után viszont csoda történt. Amikor megszületett a döntés, onnantól megváltozott a hozzáállás is. Odatartoztam, közéjük. Megdícsérték a ruhámat meg a színösszeállítást. Elintézték, hogy azonnal bekerülhessek a tüdőröngtenre, és ne kelljen heteket várni. Megíratták egy rezidenssel a szükséges laborvizsgálatokat, a lányok pedig, ahogy hívták őket, az osztályról azonnal vért vettek, én magam pedig vihettem is le a laborba. Székletvizsgálat is kellett az újszülöttek miatt, amit persze otthonról kellett intézni, majd postára adni. Sosem felejtem el a szegény postás kislány arcát, amint felismerve a kis kartondobozt, nejlonzacskóba dugta a kezét ahhoz, hogy átvegye. Jól becsomagoltam, vígasztaltam.

Az összes vérvétel, vizeletvizsgálat és röngten eredmény készen volt másnapra. Innen üzenem mindenkinek, hogyha nem szeretne hónapokat várni különböző vizsgálatok, tesztek, szűrések időpontjaira, akkor egyszerűen csak jelentkezzen be az illető egészségügyi intézménybe dolgozni. Igaz, hogy van előtte egy megalázó kérdésfelelek játék, de ha kibírta, akkor az azonnali bejutás garantált mindenehova. A procedúra alatt pedig összeismerkedtem a leendő kollégákkal.

Ezek után el kellett mennem egy munkavédelmi előadásra. Nagy nehezen megtaláltam a helyszínt, ami egy nővérszálló társalgója volt. Rajtam kívül még egy ember volt ott, próbáltam a külseje és öltözéke alapján találgatni, hogy vajon miféle pozícióra jöhetett, nem szavaztam neki sok bizalmat, talán takarító néni lehet, gondoltam, de tévedtem, mert dr akárkiként és anaszteziológusként írta alá a jelenléti ívet. Nem tudom, lehet, hogy csak az én fejemben él ez az elképzelés, hogy egy ilyen komoly egészségügyi szakember nézzen is már ki úgy, ahogy ez bizalomgerjesztő lenne, de erről lesz még poszt, mert ez a jelenség mindenhol elkísért. Az előadó néni monoton hangon darálta a mondanivalóját, és halkan is, vigyáztam, hogy el ne aludjak. A doktor takarítónéni viszont fegyelmezetten és mozdulatlanul hallgatta. A kérdéseknél nem kérdezett, én viszont igen, de sajnos a néni nem értette a kérdéseimet, pedig azok csak olyanok voltak, hogy kötelező-e a fehér cipő, vagy lehet-e színes is.

Aztán jött a munkaalkalmassági. Ezt azóta sem értem, hogy igazából mit takar, azon kívül, hogy két teljes napot elvesztegettem rá. Az elsőt azért mert késtem öt percet, és akkor már a kutyát sem érdekeltem, még akkor sem, ha a parkolás miatt volt.  És mentségemre legyen mondva, nem tudtam, mikor vannak nyitva, azt hittem, délelőtt bármikor jó lesz. Tényleg nem vette észre senki, hogy nagyjából elmúlt már az a világ amikor mindenki egységesen hajnali ötkör kelt az állatokhoz? A másodikat meg azért mert újra be kellett mennem. Akkor viszont meg a másik fél nem volt ott. Kiszaladt egy pillanatra.... Jó negyven percre, de ez ugye így teljesen rendben van. Nem egyedül vártam, többen is voltunk, egy idősebb néni, akiről aztán kiderült, hogy rossz helyen várt, pedig az elmúlt negyven perc alatt talán végezhetett is volna a jó helyen, valamint egy kolléga, akinek viszont sürgősen kellett volna egy papír, amiért csak gyorsan leszaladt. Én nem siettem, gondoltam hogy ezt a napot már úgyis erre szántam, legrosszabb esetben majd írok róla egy elmarasztaló bejegyzést, hehe, könyv meg volt nálam egyébként is. A kollegina viszont nem bírta tovább és kifakadt. Hogy hol van már? És hogy képzeli hogy csak így lelép? És egyáltalán, az ajtón egy számon kívül semmi nincs, se név, se telefon, csak a rendelési idő, ami meg éppen most volt. Hát nem is tudom, ki ez? Kit tisztelhetek benne? - háborgott. - Kit jelenthetek fel ezért? Kit küldhetek el a pi..ba??? Szórakoztatott, pedig igaza volt. De mire az emberünk visszatért, már eleget ventillált, és így csak csendben morogva bement, megkapta a papírját és elrohant. Én ilyenkor nem szeretek olajat önteni a tűzre, részemről nincs is miért, meg hát foglalkozási ártalom is, hogy ilyenkor bólogatva végighallgatom a pácienst, ha úgy látom, hogy esélyes, akkor próbálom a pozítív felé billenteni, ha nem, akkor csak marad ez a jól bevált kis amerikai terapeutikus kommunikáció, amelyben értőn hallgatok:-)) Végre bemehettem, vittem magammal a nyomtatványboltból a frissen beszerzett egészségügyi könyvecskémet (még ekkora baromságot!!!), ő szépen kitöltögette, aztán alkalmasnak nyilvánított.

A következő héten meg már kezdhettem is az önmegvalósítást.

 

A munkainterjú

2013.02.19.

Aztán az egyik mégiscsak felhívott. Hogy na menjek, majd megbeszélünk valamit. És felhívott egy kedves ismerősőm is, hogy ő beajánlott ugyanide, a főigazgatónak és az ápolási igazgatónak, és odaadta nekik az önéletrajzomat a saját ajánlásával, úgyhogy ne lepődjek meg, ha hívnak. Nem azon lepődtem meg, hanem azon, hogy ez csak így sikerült? Egy nyomorult ágyazási szakmunkás pozícióba is tényleg protekcióval kellett bejutnom?? A nővérek ne sértődjenek meg, azon ahogy fogalmazok, az nem az ő munkájukat minősíti, hanem valóban a pozíciómat írja le, ugyanis (és most kissé előreszaladok) nem ám nővérke státuszba vettek fel, hanem segédápolónak. De erről majd még sokat mesélek. Igaz, ez a bürokrácia miatt is van, mert amíg nem honosítom a diplomámat, addig ne is álmodjak másról. Nem honosítok egyelőre, először kipróbálom, mire jutnék vele, úgy döntöttem. Jó lesz ez így. Egy egyesült államok-beli elitegyetemen szerzett nővéri diplomával segédápolóskodok kicsit itt Kelet-Európában. Király. Kalandra fel.

Az első kaland rögtön az interjú volt. Bementem az ápolási osztályra, interjúra öltözve, kezemben a papírjaimmal. Eltartott egy darabig, míg rájöttek, mit akarok, ki vagyok, pontosabban, kinek a kije, ugye, és kitalálták, hogy akkor ki is ér rá beszélni velem. Amikor végre ez megtörtént, leültünk. Az ad hoc háerres a képembe tolta a százaségőt, és rikácsolva feltette a kérdéseket, amiket ugyanazzal a levegővel meg is válaszolt, hozzátéve olyasmiket, hogy ez Amerikában sincs másképpen, ha jól tudja. Nem tudtam megerősíteni se, megcáfolni se, mert a döbbenettől még nem tértem teljesen magamhoz, és inkább hagytam, hogy a néhány korábbi, nem magyarországi állásinterjúimról beszűrődjenek a már-már homályossá fakult, de most egyre tisztuló képek, ahol a HR-es vagy a főnővér mosolygott, innivalóval kínált, csak azt kérdezte, ami a tárgyhoz tartozik, érdeklődő arckifejezéssel végighallgatott, és még ő köszönte meg a drága időmet. Ezzel a kis vizuális terápiával és hepi plésszel normalizáltam a légzésemet  és ugyan elkerültem egy adag hiperventillációt, azonban lett egy kis honvágyam, és kaptam is egy kisebb kultúrális sokkot újfent, azonmód. Mert ennek a nőnek fogalma se volt, mit kezdjen velem, viszont azt se hagyta, hogy én mondjam el. Aztán elviharzott, hogy ezt meg kell, hogy beszélje a főnökével. Vajon mit, gondoltam, és összepakoltam az irataimat, meg a táskámat, hogy akkor közben én ezt köszönöm, de mégsem...

Aztán eszembe jutott valahogy mindaz, amit addig hallottam már az ismerőseimtől, mármint hogy mire készüljek, és amiket már megtapasztaltam az utakon és az üzletekben is, valamint a kaland, amire vágytam, így visszaereszkedtem a székbe, és megvártam, mire jutnak. Együtt jöttek vissza, hogy nem értik igazából mit akarok, meg azt sem, hogy ők mit tudnának kezdeni velem, de hogy akkor nekem mi is az elképzelésem? És akkor elhallgattak. Annyira, hogy volt időm kinyitni a számat, és elmondani nekik, hogy mi járatban vagyok. Hogy itt szeretnék dolgozni. Akármelyik osztályon, ahol szükségük van valami extra munkaerőre. Hogy ugyan leginkább a szülészet és nőgyógyászat a témám, de bármit megcsinálok. És hogy nem kerül semmibe nekik, mert önkéntesként gondoltam, és akkor kevesebb bajunk lesz egymással. Ami az önéletrajzomon van, az vagyok, becsszóra, és azt csináltam. Eddig még mindenhol elhitték. Itt van amúgy a nővérkés igazolványom is, igaz, nem magyarul, de rajta van, a nurse meg azt jelenti hogy nővér. Meg ápolót is jelent.

Akkor megint elmentek és megértekezték a dolgot. Aztán behívatott a főnökasszony, és azt mondta, hogy nézzem, hát ez így végülis lehetséges, de ne ő mondja meg, hanem menjek fel a szülészetre, keressem meg a főnővért, és mutogassam neki ezeket a papírokat, végülis ő szakember és érteni fogja mi van odaírva, és ha neki kellek, akkor üsse kő, maradhatok. Még oda is telefonált a főnővérnek, hogy ne menjek hiába, ezt pirospontoztam is, és akkor mehettem. Szerencsére a főnővér teljesen más volt. Beültetett a legszebb üres szülőszobába, megmutogatott minden érdekességet rajta, elolvasta az önéletrajzomat és ilyeneket mondott, hogy hát úristen, itt unatkozni fogsz, aztán értelmes dolgokat kérdezett arról, hogy milyen volt ott kint a munka, és érdeklődve hallgatta a válaszaimat, majd mesélt arról, hogy itt milyen. Az előző párossal ellentétben rendkívül gyorsan felmérte a helyzetet, hogy hohó, idejön valaki csak úgy melózni, mert ehhez ért és ezt akarja, hát az nekünk miért ne lenne már királyság? Szóval ő hamar rábólintott a helyzetre, aztán beszélgettünk még egy kicsit és körbevezetett az osztályon. Elmondta, hogy nagyjából negyven ágyas a részleg, erre van két nővér. Haha, nekem átlag négy betegem volt egy nap, mondtam. És akkor mit csináltál egész nap? - kérdezte őszinte csodálkozással, de aztán felsoroltam mindazt, amit itt tuti nem csinálhatok majd. Unatkozni fogsz, sóhajtott. De engem ez akkor sem érdekelt most, ha sejtettem is, hogy igaza lesz, mert végre ott voltam, ahova tartozom.

Csatát nyerve téptem fel az ápolási igazgató ajtaját, aki onnantól a kezébe is vette az ügyemet és már tudta, mert közben a főnővér is visszatelefonált neki, hogy áll az alku. Heti három napot vállaltam be, nekik inkább a délelőttre kellettem, így aztán hamarosan minden hétfő-kedd-szerdát reggel héttől délután háromig végre munkával tölthetek. A hamarosan persze itt csak egy írói fordulat, mert minden vizsgálatnak és papírhalmaz beszerzésének még előbb eleget kellett tennem, de már látni véltem a fényt az alagút végén. Végülis féléve próbálkozom, és most végre önkéntes  ágyazási segédmunkás lehetek! 

 

Ezek a pasik...

2013.02.07.

Nem könnyű velük. Csak sóvárgok utánuk, szemezgetek velük, találkoznék, sőt kapcsolatba is lépnék legyalább az egyikükkel, ők meg rám se néznek. Az Imre legalább megmondta, hogy neki kevés vagyok, de a János szóba sem áll velem.  Ferenc fenn hordja az orrát (a hegyen), Rókus pedig elérhetetlen. Sándorral már egyszer volt dolgom, de adnék neki még egy esélyt. Lászlóval pedig már olyan messze vagyunk egymástól...

Hát így állok. A randiblog sztorijai is kismiska ahhoz képest, ahogy én ezekkel a pasikkal próbálkozom. Illetve a pasinevű kórházakkal. De már tényleg úgy érzem magam mint egy eszeveszett tinilány, aki már bármelyikkel is, de hadd menjen végre.

Nem azért bíztam magamban mert olyan nagyképű lennék, bár igen, van kellő önbizalmam. Se nem azért mert naivan azt reméltem volna, hogy kapva kapnak majd egy amerikai nővérke után. Egyszerűen azért nem számítottam ennyi várakozásra, kilincselére, kunyerálásra és elutasításra, mert még a csapból is a szegény, fogyó, sőt, utolsókat rúgó egészségügy helyzete folyik, a kórházat, pályát, országot elhagyó egészségügyi dolgozókról, a sóhajok és kétségbeesett segélykiáltások, hogy mi lesz a betegekkel hamarosan és azt gondoltam, ha másért nem is, ezért majd megörülnek mindenkinek, aki műtősruhában kopogtat az ajtajukon, hogy hahó, szívesen csinálnék itt valamit.

Aztán egyszercsak az egyik pasi végre felhívott. Nem mondhatom meg, melyik, mert sokat fogok még írni róla, és nem akarom nevesíteni, mert a tapaszatalataim végülis akárhol nagyjából ugyanilyenek lettek volna. Úgy is mondhatnám stílszerűen, hogy minden pasi egyforma! :-D

 



Pasik

És a saját bőrömön is

2013.01.29.

 

  Ez ugyan saját sztori, de az itteni élménybeszámolók közé simán belefér. Mielőtt hazajöttem, még elmentem egy utolsó laborba, ahol a TSH-m 2.7 volt, amit gyorsan elfaxoltam az endó dokinak egy highfive-os megyjegyzéssel az érték mellett, és azóta is frankón elvagyok a 75 mikrogrammos Synthroiddal. A barátnőm féltó buzgósága szinte azonnalra beszervezett nekem egy kontroll viszgálatot egy magánrendelőbe, de aztán az elmaradt, s mivel tünet és panaszmentes voltam, el is feledkeztem az egészről.
      Januárban viszont már gondoltam, hogy nem ártana egy újabb labor. Az új helyen, ahol most itt lakom, megkerestem a körzeti orvost, aki nagyon rendes volt, odafigyelt arra amit mondok, normális hangvételben meg lehetett vele beszélni mindent. Ő aztán elküldött laborba is, és ultrahangra is. A laborba már másnap mehettem, az ultrahangra két hónappal később volt csak időpont. Ebben az esetben ez nem zavart, mert tudtam, hogy nagy újság úgysem lesz, hiszen csak kontroll, viszont ha ez rögtön az első diagnózis után történik így, biztosan sikítófrászt kapok, és inkább kifizettem volna valami privát UH árát. Nem is értem, hogy ez hogy lehet normális, hogy egy ilyen vizsgálatra, ami sokszor akár élet-halál kérdés is lehet, egyszerűen nem lehet reális időn belül bekerülni.
 
    A vérvétel is megért egy misét, kezdődött például a jó öreg "éhgyomor" témakörrel. Miért reggeliztem? Amikor tudtam, hogy vérvételre jövök? Hát először is mert éhes voltam, másodszor pedig mi köze is van a pajzsmirigy értékeknek a kajáláshoz? A laboros csaj csak nem tágított, és kiakadt azon hogy visszadumáltam, pedig én csak egyetlen racionális érvre vártam, de az nem volt. Dehát itt cukrot is kell nézni. Na igen, a dokinéni kicsit túlbuzgó volt, írt egy glukóz tesztet is, de sebaj, mondtam, hogy nincs cukorproblémám, az csak úgy extrának lett odaírva, egyébként meg épp egy órája reggeliztem, annak is megvan a maga normális értéke, hogy evés után mikor mennyinek kell lenni, majd viszonyítunk. Ezt lehet, hogy kínaiul mondtam véletlenül, legalábbis a laboros tekintetéből úgy tűnt. Akkor visszaváltottam magyarra, és azt mondtam, hogy csak a pajzsmirigy érdekel igazából. Ekkor ő feladta, és inkább nekikészült a vérvételnek. Leszámítva, hogy itt (vidéki kis kórház az agglomerációban) semmiféle véres és egyéb tesdnedves akcióhoz nem ismerik a gumikesztyű használatát, elég jól csinálta. A kesztyű miatt inkább nem is szóltam, mert akkor meg jött volna a téma bonyolítása, hogy latex-allergiám van, és ki tudja, van-e nem latexes kesztyű, akkor inkább ne használjon semmit.
      Az eredményért másnap visszamehettem, sőt ez egy opció volt, amiben én választhattam, hogy vagy megyek érte, vagy átküldik a dokinak. Annak idején bele se pillanthattam ilyesmibe, hiszen nem rám tartozott, csak rólam szólt, úgyhogy ezt a hatalmas lépést örömmel kihasználtam, és mentem érte.
 
   Az ultrahangért pedig pontosan két hónap múlva. Gondosan bejelentkeztem a recepción, hiszen anélkül nem is létezem, aztán átmentem egy másik épület másik ajtajához, ahol egy 1x1 négyzetméternyi váróhelységben várakoztam. (szintén vidék, szintén fővárosi agglomeráció, máshol) Még szerencse, hogy nem két hónapja jöttem, gondoltam, mert most plusz húsz fok volt, és nyitva lehetett az ajtó, így nem fulladtam meg. Akkor bejött egy bácsi is, beszélgetni kezdünk, meg is kérdeztem, bejelentkezett-e a recepción, nehogy nekem várjon itt egy órát, aztán kezdhesse előlról az egész sorrakerülési procedúrát. Megköszönte és elment bejelentkezni.
Közben valaki kinyitotta a rendelő ajtaját, és kiszólt: "A koponyás!" Erről a fajta hozzáállásról, amikor a pácienst nem a nevén, hanem a betegségén szólítják, már sokszor beszéltünk, fejcsóváltunk és gyúnyolódtunk, most mégis váratlanul ért, hogy ez tényleg van, így és ilyen formában. A koponyás. Hihetetlen. Annyira, hogy hangosan elnevettem magam, miközben el is ismételtem: A koponyás. A koponyás odament a papírért, mi meg a közben visszaérkezett bácsival megbeszéltük, hogy melyikünket hogy fogják majd behívni. Ekkor kiderült, hogy a bácsinak nem is az ultrahangos négyzetméterben kellett volna állnia, hanem a röngtennél, úgyhogy a nevetésből hamar szitkozódás lett, majd elment megkeresni a röngtent.
     
     Nálunk kint az ilyen helyeken van egy orientáló ember, aki odamegy a belépő, zavartan keresgélő, papírjait szorongató emberhez, megkérdi miért jött, és útbaigazítja. (Persze tudom, hogy ezt a magyar haggyonengembékén, mitakareztőlem virtus gyomra nem venné be olyan könnyen.)
  Nah, bekerültem, és a barátságtalan UH technikus monoton utasításait (lefekszik, leteszi a kezét, stb) követve kérdezgettem, hogy na, mit lát, milyen a pajzsmirigyem. Meglepődött, hogy minek kérdezek, ennek megfelelően is válaszolt: milyen lenne, kicsi. Hm. És? Nincs rajta semmi? Már csak azért kérdeztem, hogy beszéltessem:-) Mi lenne? Nincs, morgott tovább. Feladtam. Pár perc alatt vége volt, a kommunikáció bajnoka megírta a papírt, kezembe nyomta. Kifelé végigolvastam, és az egyetlen dolog, amin ledöbbentem, hogy Dr X. Y.-nak írta alá. Először azt is gondoltam, talán a doki nevében írja, de nem, ő maga volt a doki. Akit az UH tech-nek gondoltam, és ezért elnéztem neki, hogy mogorva, modortalan, képtelen a pácienssel érdembeli beszélgetést folytatni, elmondani neki mit csinál és miért, mit lát, és arról mit gondol, és csak annyira telik tőle, mint a nyolcvanas évekbeli híres tüdőszűrési akciók kommunikációs szakembereitől: a belégzikbenntartjanemmozdul szószerkezetek robothangon való ismétlése. 

Mistery Nurse in Action

2013.01.27.


Munka még mindig nincs, pedig már hetek teltek el, lehetőségem viszont annál több adódik a hazai egészségügyi intézményekbe való betekintésbe. Nemcsak látogatok, de szívesen el is kísérek bárkit ilyesmi helyre, és akkor már gyorsan körül is nézek. Neveket nem írok, nem célom, hogy bármelyiket is pellengérre állítsam, bár ha kell, szívesen szembe dícsérem, de itt inkább megmaradnék viszonylag objektívnek, ami nem könnyű, és elnézést, ha mégis elszaladna velem erre vagy arra a ló.

Hirtelen baleset, nincs biztosítás, hova menjen az ember? Pláne ha nem ismeretlen előtte az az elképzelés, hogy esetleg fizessen is az ellátásért? És igen, magyarul sem tud, élnek ilyenek is néhányan errefelé. Telefon, aztán irány egy főleg külföldieket célzó magánklinika.

Portás nincs, csak recepció, egyenruhás, fiatal, angolul beszélő kislányok megmondják merre menjünk. Új, modern, de néhány alapvető kivitelezési hibával épült az ellátó intézmény, legalábbis szerintem. A klinika egy bevásárlóközpont legfelső emeletén helyezkedik el, és a folyosóról lelátni az alsóbb emeletekre is. Nincs túl nagy felszűródó zaj tulajdonképpen, de a padló hidegburkolat: minden, MINDEN kopog rajta így a kissé nyűgös várakozás egy ilyen alapzajban történik. Én az ilyen helyekre szőnyegpadlót tennék, ami elnyel minden felesleges zajt, így elősegíti egy intimebb, csendesebb környezet kialakítását. Dehát nem építész vagyok én csak egy nővérke:-)

Bekerülünk. Direkt megyek én is, kíváncsi vagyok, lehet-e. Lehet. Helyet is csinálnak nekem. Segítek fordítani is, bár nagy szükség erre nincs, a konyhanyelv megy. Az orvos itt is ezerfelé szalad, de uralja a helyzetet, és korrekten viselkedik. A problémát kezelik, stabilizálják (törött nagylábujj, félig leszakadt körömmel), de vissza kell mennünk pár nap múlva, mert nincs sebész. Majd akkor fizetünk.

Pár nap múlva ugyanott. Bemennék. Ne menjek be. De mégis, és arra is kíváncsi vagyok, meddig tart. A nővérke közli, hogy nem tudja, mert ő lassú. Az orvos (nem a múltkori) pedig közli, hogy ugyan a nővérke lassú, de kb öt perc. Várjak kint. A nővérke bizonytalan, talán új, vagy alapból ilyen, az orvos kissé modortalan, hogy úgy mondjam. Angolul nem beszél, empátia nulla. Kifelé menet látom, hogy nem a pácienshez beszél, hanem a nővérhez és a lábujjhoz.

Kb félóra múlva minden kész, köröm levéve, negyvenkétezer forint leszámlázva, instrukciók mellőzve. Viszlát. Illetve az sincs.

Mondom, nem feketefehér ez a magán vs állami egészségügy.




(a kép csak illusztráció)

Addig is...

2013.01.25.

Eltartott néhány hónapig ez az álláskeresős móka. Pedig én nyitott voltam sokmindenre, ami alatt azt értem itt, hogy ugyan megvan a szakterületem, amihez értek, és amit jobban szeretek mint a többit, de szinte bármi mást bevállaltam volna. A távolság sem számított nagyon, azt gondoltam, a budapesti agglomerációból bárhova be lehet érni egy óra alatt, és ezt kint már úgyis megszoktam. Igaz, nem kilincseltem végig minden egyes kórház minden egyes osztályát, de minden ismerőst és ismeretlent megkérdeztem, hátha tud valamit. Arra többször is céloztam már itt, hogy volt magánkórház, illetve inkább klinika, mert kórháznak nem nevezném, aki hívott, nagyon is, de az ő feltételeik nem tetszettek. Tessék, még válogatós is vagyok. Napi kb négy, esetleg hat órát kellett volna dolgoznom, viszont ezt minden este. Ki van zárva, hogy a gyerekeimmel csak hétvégén találkozzak. Másrészt négy óra melóért már nem szívesen utaznék egy órát, oda-vissza kettőt. Harmadrészt, nem kórház ugye, pedig nekem az az otthon, ha dolgozom. Már csak azért is, mert úgy gondolom, ott van nagyobb szükség egy nővérre. Ápolóra, na. Egyébként simán bevállaltam volna bármilyen beosztást, de ez a csak minden este, ez tényleg ki van zárva.

Közben pedig különböző ötleteket agyaltam ki arra, hogy hogyan csinálhatnék mégis valamit, legalább azért, hogy addig is amíg valamelyik kórháznak kellenék, beférkőzzek és körülnézzek. Az egyik nagyszerű ötletem az volt, hogy a mystery shopping mintájára beöltözök egyszerű látogatónak, és amíg kedvesen meglátogatok egy-két általam, vagy barátaim által ismert beteget, addig körülnézek a kórházban is. Így elsőkézből látom, mi zajlik ott, hiszen a privát szféra úgyis nulla. Látni fogom hogy bánnak a kollégák a pácienseikkel és egymással, és hogy ezt is milyen körülmények között.
Ebben az ismerőseim is segítettek, tippekkel és beteg rokonokkal. Elsőre aztán egy budai kórházban látogattam meg egy idős nénit, aki maga is nővér volt korábban. Össze is írtam gyorsan néhány kategóriát, hogy mik azok, amiket feltétlenül "pontozni" kell, például amikor beléptem, azonnal ott volt A Portás. Ezer esetből 999-szer itt kezdődnek a problémák. Viszont most kellemesen meglepődtem, a portás egy kedves és segítőkész bácsi volt, aki köszönt, útbaigazított és mosolygott. Ilyet se láttam még.

A kórház szép, régi épület, a lobbi felújítva, a többi része még várat magára, de a lépcsőházban így is fotóztam egyet, mert szép volt. A kórteremben hét ágy, azok a régi, tipikus fehér kórházi vaságyak, festék leperegve, a rugós matracalátét pedig kipótolva deszkákkal, amik gézzel voltak az ágyra kötözve. Viszont minden tiszta volt. Az ágyneműk, a padló, a falak, a mosdó, az ablakok. Egyszerű, szegényes szoba, de teljesen tisztán. A szoba közepén asztal, székekkel, terítővel, virággal, ásványvízzel. Tulajdonképpen ennyi elég is lehetne. Tisztaság és kedvesség. Utóbbit ugyan nem tudtam megtapasztalni, mert egy fia személyzet nem sok, annyit sem láttam, csak elgondoltam, hogy ez számomra is korrekt és elfogadható lenne: ugyan egyszerű és szegényes, de tiszta. S ha ehhez emberség, kedvesség és empátia (vagy ez már sok?) csatlakozna, kész is van egy jó recept a gyógyuláshoz.
A falon hét széf volt, kulccsal. A másik oldalon hét zárható szekrény. Pont úgy néztek ki, mint az öltözőnkben a vasszekrények, de legalább voltak. Az éjjeliszekrények kissé szedett-vedettek, a falon azonban semmi kosznyom. Akár a hét törpe szobája is lehetett volna, ahol Hófehérke az imént rakott rendet:-))
Mivel se nővért, se orvost nem láttam a két és fél óra alatt, arról nem tudok beszámolni, hogy ők milyenek. Igaz, vasárnap volt, és nem egy intenzív osztályon voltam, tehát ezzel tulajdonképpen nincs is probléma. A néni, akivel beszélgettem szintén elégedett volt mindennel, a doktornőt, aki vele foglalkozott nagyon megdícsérte, hogy kedves, hozzáértő és betegcentrikus és bár minden orvos ilyen lenne. Ezt jó hallani. A nővérekkel is elégedett volt, tudásukkal, hozzáállásukkal és a szakértelmükkel is. Pedig úgye ő maga is az volt korábban, sőt, nemcsak nővér, hanem oktató is.
Korábban is megfogalmazódott már bennem, de ismét erre gondoltam, nem igaz az, hogy állami kórházak egyenlő pokol, magánkórházak egyenlő mennyország.

 

Önéletrajz

2013.01.21.
Megcsináltam a szakmai önéletrajzomat. Mikor ezt így kimondtam, volt aki furcsán nézett rám: egy nővérnek? Volt, aki azt mondta, profi. Volt, akinek nagyon tetszett és ilyet még nem látott. Volt aki vállat vont. Más azt mondta, ezzel túl magasra lőttem, ilyet felsővezetők írnak itt és inkább le kéne butítani. Többen nem értették, miért írok egyáltalán önéletrajzot egy ilyen melóhoz. Nálunk ez egy átlagos nővéri resumé, és a minimum egy álláspályázathoz. Viszont azt meg én nem értem, hogy miért is kellene fényképet mellékelnem hozzá. Nem mindegy, hogy hogy nézek ki mindehhez? Mindenesetre senki nem hívott fel eddig.

Persze tisztában vagyok vele, hogy a fenti infó teljesen semmitmondó a konkrét rezömém megtekintése nélkül, de ugye a személyiségi jogaim... :-) Azért elmesélem hogy néz ki. Elmondom a tartalmát, mint a gyerekeim az olvasókönyveik szövegének:-) Vagy ha meg tudom oldani, még be is illesztem ide, a konkrétumok letakarásával, igen, ez jó lesz.


Ez nagyjából a kinti resumé-m fordítása. Igen, az amerikai formátum, amit itthon nem szeretnek, de én úgy gondoltam, ez jó volt ott, ezt tudom, ezt mutatom itthon. Már csak az összehasonlítás végett is, ugye. Fotót pedig azért sem teszek bele. Gondolom ezzel a fajta makacssággal már elvágtam egy csomó lehetőséget, de sebaj, ahova nem kellek, oda nem megyek. Végülis, amit tudok, benne van, ha az nem számít, akkor mi?

Nekiálltam küldözgetni. A protektoraim szerint zseniális volt, a kísérőlevéllel együtt, ámde ők elfogultak velem, és nem értették, miért nem özönlenek a telefonhívások. Felhívtam néhány kórházat azzal, hogy ki vagyok, és munkát szeretnék, hallom, kevés az egészségügyis, mindenki elmegy, de én itt vagyok mint felmentősereg, ugyan csak egy szakterülethez értek igazán, de bármit megcsinálok. Félreértés ne essék, nem vártam hasraesést a produkciómtól, de a szenvtelen, elutasító hangnem meglepett. Az lehet, hogy munkaerő hiány van, de munkahely nincs. Különben is, tökmindegy mit tudok, ki vagyok, amit elmondtam, az az ő kódszámai alapján értelmezhetetlen, és akár el sem hiszi. Honosítsam a diplomámat, ha itthon akarok dolgozni, mert hogy mim van, és mit ér, anélkül senki nem fogja megérteni. Végülis ez korrekt, hiszen "mi" is ezt csináljuk odakint mindenkivel, úgyhogy mondtam neki, hogy jó, akkor ezt fogom csinálni, de ő aztán hogy ne igyak előre a medve bőrére gyorsan hozzátette, hogy különben sem kell nekik most senki, csak az intenzív osztályokra, de ahhoz aztán külön képzés kell, és nekem olyan biztos nincs. Komolyan, mégegyszer nővérhiányról hallok...


Önéletrajz


Önéletrajz


Aztán hogy nézegettem a neten, találtam egy érdekesnek tűnő blogot, amit egy fővárosi kórház főnővére írt. Volt egy posztja az ideális nővérről, hogy szerinte az milyen. És ha ő beteg lenne, ilyet szeretne magának. Szépen leírta pontokba szedve. Megírtam neki, hogy én vagyok ez a nővér, vegyen fel, és próbálja ki. Elküldtem neki a telefonszámomat is. Két héttel később újra írtam neki, újra ugyanezt, de soha nem hallottam felőle. (Azóta már a blogja sem található.)

Akkor nekiveselkedtem, gondolván, nincs más hátra mint előre, és felhívtam az Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatalt, amit mondtak, hogy nézzem meg, hogy is lehetne magyar megfelelője a diplomámnak. Úgy tűnik, csak nagyon lassan, és nagyon drágán. Először megörültem, amikor ezt olvastam: "Munkatársaink közvetlen telefonszámukon hétfőn 9-11.30, valamint kedden és csütörtökön 9-11 és 13-15 óra között érhetőek el." Éppen csütörtök délután egy óra tíz perc volt. Ráadásul három munkatárs neve és telefonszáma is meg volt adva, gondoltam, szuper, gyorsan megbeszéljük, mi a teendő. Sajnos eddig sem jutottunk el, ugyanis a telefonokat senki nem vette fel. Húsz percig próbáltam, mind a három számot, egymás után folyamatosan. Néha bemondták, hogy már csak egy, esetleg kettő telefonáló van előttem, de akkor sem történt semmi. Egyéb infókat el tudtam olvasni a honlapon is, például, hogy cirka hetvenötezerbe kerülne a honosítás, de végülis ez majd az első fizetésemből megtérül, nem? Igaz, más már nem nagyon fog kijönni belőle, de sebaj, dolgozhatok végre itthon. Az eljárás amúgy három hónapig tart, ha szerencsém van, de egyszer meg is hosszabbítható. És akkor még ott a hiteles másolat, fordítás, a gyakorlati vizsgák, satöbbi. Azon már csak mosolyogtam, hogy minden lehetséges esetnél a példa az Ukrajnából érkező ügyfél, akinek minden vágya hogy itt dolgozhasson. Megpróbáltam az egyedi ügyek elbírálását, csak mert eddig mindenki úgy nézett rám, mintha két fejem lenne, mikor előadtam, hogy honnan jövök, hol tanultam és hol dolgoztam, és most mit szeretnék. Ott sem sikerült kontaktusba lépnem senkivel. Érdekes lesz ez. Lehet, hogy mégiscsak magánkórházba kellene mennem, oda már hívtak.






Amerikából jöttem, két betűt hoztam. Mesterségem címere: RN

2013.01.16.

    A régi játék mellett ez egy korábbi írásom címe is volt még a korábbi, Blogtherapy című blogomról, amit az amerikai kórházi éveimről írtam.  Amikor elkezdtem dolgozni, elkezdtem írni. A munkámról és magamról. Ezeket az írásokat az elmúlt nyolc hónapban itt tettem közzé. 

   Közben hazajöttem. Aki pedig ott voltam, azt magammal hoztam ide is, és az elképzeléseimmel, terveimmel, ambíciómmal és lelkesedésemmel elindultam munkát keresni. Nővérként szerettem volna dolgozni egy itthoni kórházban. Nem, nem egy csillivilli magánban, hanem egy olyan igazi, átlagos magyar államiban. Hogy miért itt? Kalandvágyból, kíváncsiságból, azért, hogy megtanuljak beteget ellátni akkor is, ha se áram, se felszerelés, meg hátha tudnék én is valamit nyújtani az ott lévőknek - betegeknek és kollégáknak egyaránt. 
 
 Ennek a feladatnak rögtön a legelején találkoztam azzal a problémával, miszerint a nővér errefelé nem is nővér, hanem ápoló. Eddig azt gondoltam, ezek szinonima szavak, de megokosítottak, hogy nemám, hanem az ápoló az egyedül üdvözítő, míg a nővér egyenesen pejoratív. (Ennek ellenére a kórházban egyetlen páciens sem szólított ápolónak, hanem nővérnek, esetleg nővérkének, de ne szaladjunk ennyire előre.) Miértjeimre azt a választ kaptam, hogy a nővér az olyan régimódi, meg az apácák, meg tudod. Hm. Számomra ezek éppen nem negatívumok, hiszen a régimódi mint hagyományos éppen azt mutatja, hogy nem valami trendi menő kitalált elfoglaltság, hanem egy alapvető létjogosoltságú és fontosságú, mondhatnám, ősi hivatás, haha, mindenesetre én bírom a régimódit. Az apácás komment meg, hát inkább mint hogy a fenekembe csípjen egy fejsérülés előtt álló beteg vagy kolléga pusztán a sztereotípiákra hagyatkozva. De ha ápoló, akkor legyen ápoló, ezen ne múljon, csak tartsak már ott. 
 
  Beletelt ez néhány hónapomba, és megismertem a hazai viszonyokat álláskereső nővér szempontjából. A kilincseléstől a protekcióig, az önéletrajzírástól az azon való csodálkozásig kalandozva, majd a munkainterjú mélységeit és magasságait megjárva végülis sikerült kikötnöm egy időre egy hazai intézményben. Ezeket a történeteket pedig szintén megosztanám ugyanitt, akár összehasonlítva a kintiekkel (szigorúan csak egymás mellé téve érdekességképpen, nem minősítve egyiket sem), akár pedig csak úgy önmagában arról, hogy egy másik országban képzett és ott tapasztalatot szerzett nővérnek milyen esélyei vannak és mire ebben az országban. Stay tuned.
 
 

Karácsony a zártosztályon

2012.12.18.

Mínusz tíz fok van odakinn, az autó alig indult, pedig még tankolni is kell, de csak félig, mert hideg is van, meg elkésni sem szeretnék. Az utak tele, az autósok türelmetlenek, a bevásárlóközpontok parkolóihoz vezető út beragadva. Igyekszem kikerülni őket, és közben hálát adok a virtuális valóságért, ahol az életem nagy részét amúgy is bonyolítom, így most már a karácsonyi vásárlást is. Vajon létezem-e még idekint?

Végre odaérek, rögtön akad is munkám, Ms K-ra kell felügyelnem, akit éppen a lánya látogatott meg. Egyszer már beszélt a gyerekeiről, de még nem láttam őket. Furcsa is volt, mert bár Ms K-t jópofának tartom és jól kijövünk, mégis ő az osztály bajkeverője. Egyrészt a mániákussága miatt, másrészt meg unatkozik és mindig kitalál valami mókát magának, vagy a többieknek. Feleakkora mint én, a köpenye, amit ráadtak a földet söpri, kicsi rózsaszín sapkája a fejébe húzva, és persze már a szeme sem áll jól. Remek színész is, ahogyan a remélt gyógyszerek érdekében különböző rettenetes fájdalmakat és eltorzult arcokat mutat be. Az „amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten“ az ő esetében abszolút mérce, mindenkivel úgy van, ahogy az illető viszonyul hozzá. Akik nem szeretik, azoknak a felügyelete alatt eszeli ki a legtöbb turpisságot és hozza a legjobb alakításokat. Ő az utolsó az evéssel, s mikor befejezte, még körbejárja a többiek kocsira tett tálcáit és megeszi a maradékokat. Ami nem fér a gyomrába, azt a zsebeibe teszi. A többiektől szívbaj nélkül elkéri a sütijüket, és ők oda is adják neki, mert ők meg szeretik Ms K-t. De most ez a konyhamalac, bajkeverő, mindenféle turpisságokat kiötlő hiperaktív nénike ott ült a lányával, póz és gesztusok nélkül, érdeklődve és aggódva, mindent kikérdezve tőle, pénzt adott neki, és azt mondta, hogy nagyon szereti, befonatta vele a haját, majd csak fogta a kezét és nem volt többet senki más, csak egy édesanya, aki szereti a gyerekét, és csak arról beszélgettek aztán, hogy mikor megy végre haza. Ms K nem sokkal azután került ide, hogy meghalt a férje és egyedül maradt. Lányai hozták, amikor napokig nem jelentkezett. A lakása közepén ülve, magában beszélve találtak rá, körülötte irdatlan rendetlenség és bűz. A gyász meg ő, hát, valahogy nem tudták rendezni viszonyukat egymásal. 

A hangszóróból karácsonyi zene szólt, hogy emelkedettebb és ünnepélyesebb legyen a hangulat a pszichiátriai intézet nyugati szárnyában. Az üvegfalú szobában anya és lánya búcsúzott; vége volt a rövid látogatási időnek.

I don't want a lot for Christmas

There's just one thing I need

I don't care about presents

Underneath the Christmas tree

I just want you for my own

More than you could ever know

Make my wish come true

All I want for Christmas is you.

 

Közben S. rosszul lett, menni sem tudott, remegett és csak hányt, egyre  erősebben. Z., a barátja (mert itt néha össze is barátkoznak az emberek, hogy jobb híján-e vagy a közös sors okán, de van, hogy egymásra találnak), idegesen és aggódva járkált fel alá, majd észrevette, hogy az ajtóban állok és próbálom kitalálni mi történt, de oda mégsem mehetek, mert Ms K-t kell szigorú felügyelet alatt tartanom, és ilyenkor nem mozdulhatok mellőle, de én is aggódtam S-ért. Z. végre idejön hozzám, és elmeséli, hogy S. már reggel elkezdett remegni, de mikor a gyógyszerét kérte, elutasították és azt mondták neki, hogy menjen, feküdjön csak le, majd attól jobban lesz. Nem lett jobban. Tovább remegett, a mellkasa szorított, hányt, mindene fájt és borzasztó rosszul nézett ki. Ez azért is volt feltűnő is meg furcsa is, mert az elmúlt napokban már teljesen jól volt, mosolygott, beszélgetett, inkább a társalgóban ült a többiekkel mint a szobájában aludt és persze ez még nem a hepiend volt, de az állapota stabilizálódni látszott.

S. fiatal fiú, depressziós, alkoholista, drogos, és öngyilkos akart lenni. Ahogyan az apja is depressziós, alkoholista és drogos volt, s aztán öngyilkos is lett. Az első napokban ő is szigorú felügyelet alatt volt a szuicid elképzelései miatt, minden lépésénél valakinek ott kellett vele lennie. Igaz, nem sokat lépett, begyógyszerezve végigaludt pár napot. Aztán jobban lett, egyre többször láttam a társalgóban, majd egyszer megkért, hogy segítsek neki a ruháival, azóta beszélget velem. Rendes gyereknek látszik, csak nyomorult lehet így felnőni, és úgy tűnik, sajnos nincsenek kötélből az idegei.

Make my mommy's life a song;

Keep my daddy safe and strong;

Let me have them all year long;

That's what I want for Christmas.

 

Végre odahívtak hozzá egy nővért, aki nemrég érkezett meg, és aki adott neki valamit, amitől aztán kicsit jobban lett, és abbamaradt a hányás. Z. azonban tovább dühöngött és a máskor mindig készséges és szelíd ember iszonyúan felháborodva mondta a magáét azokra, akik hagyták a barátját szenvedni.

Z. is hasonlóképpen indult az osztályon, néhány nap kábultság, lassú, de látványos felépülés, és kimerészkedés a többiekhez, és jól összebarátkozott S-sel. Ő is öngyilkos akart lenni. Amikor a szüleinek elmesélte, hogy ő tulajdonképpen meleg, azok nemcsak nem örültek neki, de meglehetős rosszallásukat fejezték ki, majd megromlott a kapcsolatuk emiatt. Próbált a kedvükre tenni, megnősült, de az nem működött így, és hamarosan vége is lett. Nemrég elvesztette a munkáját, majd emiatt a lakását, depressziója felerősödött, és nem akart semmi mást, csak nem lenni. Mégis magától jött be és segítséget kért.

Ezek a barátságok nagyon törékenyek, hiszen két jelentősen sérült emberről van szó, és naivság lenne azt remélni, hogy most majd együtt minden sikerül nekik. Ami inkább segíthet ilyenkor, az a tudat, hogy nincsenek egyedül, hiszen lám, van más is, aki hasonló nehézségekkel küzd. Nincs semmijük, de ez a hiány összeköti őket, és együtt kevésbé fáj. Ez nem hepiend, hanem inkább túlélés, ami már elég lehet ahhoz, hogy az itt-ott mégis felcsillanó reménysugarat észrevehessék, és megkapaszkodhassanak benne.

Children, go where I send thee.

How shall I send thee?

I'm gonna send thee two by two, 'cause

Two was a Paul and Silas, and

One was the little itty Baby,

Born, born Lord

Born in Bethlehem.

 

Ms. K. vissza akart menni a szobájába. Az ablakpárkányhoz ment, kedvenc helyéhez, mert nagyon szereti nézegetni a szemközti házakat, amelyek teljes karácsonyi díszben, ezer színes csillogó lámpával kidekoráltan álltak. Közben a karácsonyi kifestőkönyvében színezett, elmélyülten, mint egy gyerek, éppen csak a nyelve nem lógott ki. A többieknek készített karácsonyi képeslapokat belőle.

Ahogy ültem az ajtajába állított széken, ahogy azt ilyenkor szokás a szemmeltartás végett, egyre erősödő zokogást hallottam a szemközti szobából. R. egy fiatal lány lakott ott már több mint egy hónapja. Diagnózisa paranoid skizofrénia. Magas, vékony lány, hatalmas, ijedt kék szemekkel, sosem szól, nincs a többiekkel, ha rámosolygok, visszamosolyog, de nem beszélget senkivel, csak a hangokkal. Megkérdeztem tőle, tehetek-e érte valamit, de azt mondja, hogy nem. És ilyenkor tényleg nem. És más sem. Ő meg csak fekszik a földön, az ágya mellett, kiabál és sír, csapkod és küzd azzal a másik világgal ahol és amiben él, majd feldagadt, kisírt vörös szemekkel bekéretzkedik a gumiszobába, hogy a többieket meg a közhangulatot ne zavarja, na meg kicsit szégyenlős is, és ott tovább őrjöng. Amikor a nővér már nem bírja tovább nézni, kap egy injekciót. R. hagyja magát, ismeri már a szertartást, és tudja is, hogy ettől jobban lesz. Csak annyit mond, hogy nehogy Haldolt kapjon, mert attól nem tud lélegezni. Megnyugtatják, hogy ez nem az, hanem valami sokkal jobb. R. meg sem mukkan, hanem úgy marad még egy darabig, liheg, de nem is mozdul. Az ajtót nyitva hagyjuk, hogy amikor akar, ki tudjon menni.

For I've grown a little leaner,

Grown a little colder,

Grown a little sadder,

Grown a little older,

And I need a little angel

Sitting on my shoulder,

Need a little Christmas now.

 

Z. R-ért is aggódott és megkérdezte mi történt. Az itt lévő emberek nem sokat tudnak egymás állapotáról, betegségéről, megijednek, ha valami szokatlan történik, ők maguk is furcsának találják egymást sokszor, nem értik, mi miért történik valakivel. Aki először van itt, sokszor most először lát mentális problémát és pszichiátriai esetet. Megnyugtattam, hogy R. már rendben van, viszonylag, aztán megnéztük S-t, akit közben az anyukája és a nővére meglátogatott. Még elég rosszul nézett ki, de azt mondta, már sokkal jobban van. A gyógyszer is segített, meg az, hogy az anyukája is eljött. Azt mondta, mikor meglátta az anyukájat, elmúlt a mellkasából a szorítás.

Christmas eve will find me

Where the love light gleams

I'll be home for Christmas

If only in my dreams.

 

Aztán én jövök a sorban, hogy a következő két órában negyedóránként végigjárjam a folyosókat, megnézzem, ki hol van, mit csinál, milyen hangulatban. Ez az újaknak jó kis munka, mert egy órán belül megtanulják mindenkinek a nevét az osztályon. Az egyik ilyen utam alkalmával K-ba botlottam, aki a folyosón ült a földön, fejét lehorgasztva. Nem kell kétszer kérdezni, hogy mi baja van, kifakad és mondja. Magától jött ide, egyedül, hogy segítséget kérjen a problémájára, pszichoterápiára járhasson, erre már itt van két hete, nem csinál semmit egész nap, és most már ebbe kezd beleőrülni és ennél tovább már nem bírja, mert az oké, hogy egy kicsit itt van, de hogy hetekig, na, az már képtelenség és az már nem használ. Elege van, mert ettől a semmittevéstől és bezártságtól nem tud jobban lenni és inkább haza akar menni. Annak ellenére, hogy ezt a történetet naponta kétszer hallom valakitől, komolyan veszem, mert tényleg így van, ahogy mondja. Bíztatom, hogy ezt mondja el az orvosának is. Kérdem, hogy a különböző pszichoterápiás csoportokra eljár-e, és hogy használnak-e. Eljár, és használnak, mondja, és mindegyiken tanul is valamit, amit tudna hasznosítani, de ezt otthonról is megtehetné. És különben is, most már el szeretné kezdeni az életét, mert eddig hagyta, hadd sodorja az ár, de most már ő akar a saját maga ura lenni, és felállni, megküzdeni mindennel, nem pedig itt betegeskedni. Továbbra is azt tudom neki mondani, hogy mondjon el mindent az orvosának, ugyanígy, ahogy most nekem, mert amiről most K. azt hiszi, hogy időpocsékolás, arról az orvos talán látni fogja, hogy egy  érési és gyógyulási folyamat, legalábbis annak kezdete, és nyugodt szívvel fogja kiengedni, abban a reményben, hogy K. ezt így is folytatja majd.

Please take me back to Toyland;

Ev'ryone's happy there.

It's more than a girl and boy land

Where dreams just like toys can be shared.

If you believe in Toyland,

Believe in things that you cannot see;

All the world would become a joyland;

What a wonderful world this would be.

 

Azért hozzáteszi, hogy attól is szenved, hogy nincs igazán társasága itt, habár jól kijön Mr. T-vel, csak ő mindig attól fél, hogy jönnek érte és el akarják vinni. Mr. T ekkor már az ajtóban áll, és alá is támasztja kérdésével, hogy itt vannak-e már, mert jönnek érte, amire többnyire nem tudok mi felelni, viszont a rádióból felhangzik egy viccesebb karácsonyi dal, ami azért is komikus, mert a nyilvánvaló egyezésről azonnal a velem szemben álló idős Mr. T-re asszociálok.

All I want for Christmas

is my two front teeth,

my two front teeth,

see my two front teeth!

Gee, if I could only

have my two front teeth,

then I could be with you

Merry Christmas.

 

Muszáj mennem, mert nem akarok ott nevetni, de K. tovább panaszkodik, nem észrevéve a vicces párhuzamot, pedig Mr. T-nek csakugyan hiányoznak az első fogai, és arról beszél, hogy a többiek meg mind bolondok és nehezen viseli őket, akkor a munkámra hivatkozva tovább megyek, mert nem akarom a jól indult beszélgetést elrontani a kirobbanó nevetéssel. Ezt szinte mindegyikük elég gyakran mondja, és valljuk be, egy ilyen kontextusban tényleg nagyon komikus.

Have a holly, jolly Christmas;

It's the best time of the year

I don't know if there'll be snow

but have a cup of cheer.

 

Amikor L. szobájába nézek be, szinte szégyenkezve néz vissza rám, és kérdezi, hogy kaphatna-e valamit enni, mert olyan éhes. L. ahogy mondani szokás, vasággyal együtt harminc kiló. Olyan gyógyszert kap, gondolom, nem véletlenül, aminek a mellékhatása az, hogy mindig éhes, és az ebből következő hízás. Rajta is végig lehet követni a gyógyszerek mechanizmusát: néhány nap kábultság, alvás, majd egyszercsak magához tér, kijön aszobájából, törölközőt, szappant kér, megfürdik, kimossa a ruháit, kiül a társalgóba és beszélget a többiekkel. A szigorú felügyeletből először közeli, majd általános felügyelet lesz, azán lassan hazamehet, a gyógyszer beállítva, a kötelező kezelések időpontja meghatározva, és így ellesz egy darabig. Aki aztán úgy érzi, hogy teljesen jól van, az abbahagyja a gyógyszerszedést, és akkor majd rosszabbul lesz, és valószínűleg vissza is kerül.

Keresek L-nek a hűtőben valamit, de nem lakik jól, és várja a hamarosan következő nass idejét. Az ebédlőben dupla adagot kap mindenből, az utolsó morzsáig felfalja, aztán félóra múlva újra jön. Persze nem lehet valakit csak úgy büntetlenül etetni, észrevétlenül, hiszen azonnal ott terem a huszonöt másik ember, hogy ők is kérnek, és ugye amikor az egyik kap, akkor nem lehet, hogy a másik meg ne kapjon.

Nyílik az ajtó, és belép egy hatalmas, ősz, nagyhajú, nagyszakállú bozontos figura, W. akinek a többiek nem is tudják a nevét, és igazából ekkor még én sem, mert mindenki csak Santa Clausnak hívja. Azt meg kell hagyni, jól időzített érkezése volt az osztályra, mert a páciensek igencsak örültek, hogy hozzájuk is megérkezett a Mikulás. A kollégák jóérzésére vallott azért, hogy mégsem a piros köpenyekből osztottak neki. W. egykedvűen vette tudomásul valószínűleg nem újkeletű becenevét és az arra irányuló kéréseket, hogy vajon tényleg ő-e a Mikulás.

Who's got a beard that's long and white

Santa's got a beard that's long and white

Who comes around on a special night

Santa comes around on a special night

Special Night, beard that's white

Must be Santa

Must be Santa

Must be Santa, Santa Clause

 

N. is besétál, már késő este lesz, de aki nem depressziós, az nem álmos, és még elodázzák az időt, mikor végleg bemennek a sötét szobába, az éjszaka magányába, a nyugtatókkal segített alvás feledtető homályába, a fehér, üres falak közé, a szürke takaró alá. A karácsonyfa feldíszítve áll a társalgó sarkában, az osztály szépen kidekorálva, s a karácsonyi zene még most is szól, egészen takarodóig, amikor már csak az éj csendje és az ablakon besütő csillag fénye súgja a karácsony igazi énekét: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok… Azt el is felejtettem említeni, hogy az egyetlen könyv, amit itt ezek az emberek olvasnak, az a már-már ronggyá gyűrt Újszövetségük, aminek a szövegét is betéve tudjak. Szinte mindenkinek ott van a párnája alatt, vagy a kezében.

N. Etiópiából érkezett néhány évvel ezelőtt, a családja hozta be, mert aggódtak érte, nem evett, nem aludt, furcsán viselkedett, magában beszélt, és fejfájásra panaszkodott. Két kicsi gyereke van otthon, egy négyéves, és egy négyhónapos. Már a négyéves születése után is voltak hasonló tünetei, de most, a négyhónapos után újra előjött, erősebben. Posztpartum pszichózis. A gyerekeit két hete nem látta, pedig csak róluk beszél. Mikor jött, kapott egy kézifejőt, hogy a szoptatás ne maradjon abba, dehát abbamaradt, mert gyerek nélkül nem nagyon lehet szoptatni. Majd ha jobban lesz, hazamehet, de hogy miből gondolják, hogy így esélye van jobban lenni, azt nem nagyon értem. Csak ül, elréved a távolba, fájdalmas tekintetén a hiány tükröződik, és az értetlenség, hogy vajon mitől gondolják errefelé, hogy majd így egyedül az üres falak között jobban lesz és a gyerekei nélkül majd egészséges anya lesz belőle.

Oh, I don't want a lot for Christmas

This is all I'm asking for

I just want to see my baby

Standing right outside my door.

 

Az északa csöndje lassan belepi az osztályt, s kiki elindul a szobája felé, haza gondolva, a lányára, az édesanyjára, a szüleire, a gyerekeire, én meg öltözök, hogy én is utamra induljak. Amikor kiérek az épületből, beülök az autóba, s amíg kicsit várok, hogy bemelegedjen, bekapcsolom a rádiót. Az ég csillagos, a levegő fájón, csípősen hideg, én pedig a sálamba bújva kicsit haza gondolok, mielőtt elindulok. Kihajtok a parkolóból és megyek. Tudom, hogy a sok kifelé vágyakozó szempár az ablakból a sarkon beforduló és elűnő lámpacsík után néz…

As you sit by the fire,

Pray, think of us poor children

Who wander in the mire.

 

 

Énekek – nyers – fordítása:

1. Nem akarok sokat Karácsonyra, csak egyvalamire van szükségem, nem érdekelnek az ajándékok a fa alatt, csak téged akarlak, jobban mint gondolnád, csak azt akarom, hogy veled legyek karácsonykor.

2. Tedd anyukám életét egy énekké, tartsd meg apukámat biztonságban, és erőben, add, hogy egész évben velem legyenek, csak ezt szeretném karácsonyra.

3. Gyermekeim, menjetek, ahova küldelek titeket. Vajon hogyan küldjelek? Kettesével küldelek titeket, mert Pál és Szilás is ketten voltak, csak a kisgyermek volt egyetlen, az Úr, aki betlehemben született.

4. Egy kicsit soványabb lettem, egy kicsit hidegebb, egy kicsit szomorúbb és egy kicsit öregebb. De szeretném, ha egy kicsi angyal ülne a vállamon, szeretnék egy kis Karácsonyt.

5. A Karácsony este ott talál majd, ahol a szeretet lángjai gyúlnak, Karácsonyra otthon leszek, még akkor is, ha csak álmomban.

6. Kérlek, vigyél vissza a játékok földjére, ahol mindenki boldog, ez több mint a fiúk és lányok földje, ahol az álmokat és játékokat megoszthatjuk. Ha hiszel Játékországban, hiszel abban, amit nem láthatsz, az egész föld at Örom országa lehet, és az milyen gyönyörű lenne.

7. Csak két első fogat szeretnék karácsonyra, a két első fogamat, hogy lássam a két első fogamat. Hú, bárcsak meglenne a két első fogam, és akkor veled tölteném a Karácsonyt.

8. Legyen vidám Karácsonyod, ez az év legjobb ideje. Azt nem tudom, lesz-e hó, de igyál egy pohár vidámságot.

9. Kinek van hosszú fehér szakálla? A Télapónak! Ki jön azon a különös éjszakán? Hát a Télapó! Különös éjszaka, fehér szakáll, ez csak a Télapó lehet, csakis a Télapó!

10. Nem akarok sokat karácsonyra, csak annyit kérek, hadd lássam a kisbabámat, az ajtóban állva.

11. Amikor a tűz mellett ülsz, imádkozz értünk, és gondolj ránk, szegény gyermekekre, akik a sárban járnak-kelnek.

 

Amiket soha nem akartam tudni....

2012.12.14.

Nemrég olvasgattam ilyen kis érdekes, egészségüggyel kapcsolatos apróságokat, és bizony volt néhány olyan adat, amit azt hiszem jobb lett volna ha inkább sosem tudok meg.
Például hogy az első óvszert újrahasználhatónak gyártották. Ebbe mondjuk bele se gondolok.
Meg hogy egy átlagos felnőtt ember kb fél liternyit fingik naponta, ami nagyjából napi 14 fingásnak felel meg. Remélem, egyszer én is részese lehetek valami izgalmas kutatásnak és tudományos kísérletnek.
Aztán az érdekességek:
A krónikus alkoholizmus mellnagyobbodást eredményezhet. Persze csak megfelelő mennyiségű májkárosodás után. Valamit valamiért…
Menstruáció alatt a nők középső ujja kevésbé érzékeny. Hm. Én ugyanúgy edzésben tartom az enyémet akkor is. Talán még jobban :-)
Egy bélyeg megnyálazása egytized kalóriát használ fel. Új távlatok nyílhatnak az alternatív módszerekkel fogyókúrázók számára. És a postásoknak is.
Találtam aztán rendkívüli kutatási eredményeket, amelyeket valószínűleg nemcsak erőteljes gondolkodás, hanem nyilván körültekintő utánaolvasás is megelőzött.
Például: „Ha egy mérges kígyó megmarná, és nem részesülne azonnali orvosi ellátásban, akkor is maradna 50% esélye a túlélésre.“
Hát igen… vagy meghalnék, vagy nem, ugye…

A kedvencem viszont a következő hátborzongató történet, számokkal ismét, hiszen azok hatásosabbak és tudományosabbak, mint az egyszerű betűk:
3: az a szám, ahány lépésnyire (angolszász irodalom, bocsi) röppennek a baktériumok köhögéskor, vagy tüsszentéskor.
20, csak erős gyomrúaknak: ennyi lépésre röpülnek a kakibaktériumok a vécé lehúzása után.
25: ennyi darab baktérium ül a vécédeszka egyetlen négyzetcentijén.
5000: nagyjából ennyi baktérium és egyéb kis kórokozó található egy átlagos irodai telefonon per négyzetcenti.
Akkor most mi legyen? Rohanjak elzárni a fogkefémet, vagy szigorúan óvakodjak a telefon nyalogatásától? Még jó, hogy a szánkban közel hatmilliárd baktérium van, így aztán lehet, hogy észre se venném a különbséget...
Egyik kedvencem, Mark Twain alább azt mondja: 
Be careful about reading health books. You may die of a misprint. (Csak óvatosan az egészségügyi könyvekkel, még meghalhatsz egy nyomdahiba miatt.)

 

House és a többiek

2012.12.11.

Megy itt a hátam mögött, és nem mondom, jópofa pasi, de így a második évad elején már eluntam magam kissé. A minap olvastam egy orvos cikkét a kórházi tévéfilmekről, hogy mennyire nem úgy van, meg micsoda bakik, és tényleg. Minimális képzettséggel már élvezhetetlen. Ahogy megnéztem néhány részt, kiszámoltam: kb a 12. percben jön a hirtelen diagnózis, majd a 35. percig mindenféle tesztek az alátámasztásra és elvetésre. A 35. percben a végső diagnózis felállítása, a páciens jobban majd hirtelen rosszabbul létele, és aztán House nyomozói tehetsége kiderit valami triviális (kór)okozót, amitől a páciens hirtelen meggyógyul. Emellett az összesen öt, itt-ott bevágott animáció ismétlése neuronok közti impulzusokról, vörösvérsejtek versenyfutásáról, heves szívdobogásról, valamint a "start him on prednesone", "give her heparin", "do a CT and MRI" és hasonló sztenderd mondatok, valamint légből kapott diagnózisok röpködése és különböző vicces találgatások a beteg állapotáról, a zseni rezidensek marakodása mind annyira valószerűtlen, hogy már már visszasírom a Gray's Anatomyt, mert abban legalább volt valami hiszti és dráma - már ami a magánéleteket illeti. 

Remélem, nem haragítok magamra senkit, nem azért írom ezeket, hogy fikázzak, hanem mert tényleg, régebben nagyon szerettem a kórházas filmeket, de amióta magam is ott dolgozom, nem azt veszem észre bennük, amit kell, hanem azokat az apróságokat, amik az életben tuti nem fordulnának elő. Pl a steril kesztyű hiánya, az izolációs szabályok komplett figyelmen kívül hagyása, semmi nem úgy van, ahogy igazából, és egyáltalán, hol vannak a nővérek a műsorból??

 

 

 

Azok a rezidensek...

2012.11.29.

 

Egyetemi kórházban dolgozom, ami azt jelenti, hogy tele vagyunk rezidensekkel, orvostanhallgatókkal, tanuló nővérekkel, és mindenki olyasmivel, aki valaha is az egészségügyben akar dolgozni, mert az összes ide jár gyakorlatra. A rezidensek már valamivel több hatáskört kapnak, mert ahogy kireppennek az orvosi egyetemről, megkapják a Doctor of Medicine címet, és az már felelősséggel jár. Ugyanakkor még igazából mindig tanulnak, vizsgáznak ebből abból, de az MD betűk már ott vannak a nevük mellett, és Dr X-nek is szólítjuk őket. Többnyire. Én eleinte elvből mindenképpen ezt használtam, végülis megdolgoztak érte, na meg biztatásul, mert látom az arcukon, hogy egyből magabiztosabbak, ha így szólítom meg őket, és szeretek örömet okozni. De ahogy jobban megismerjük őket, és ahogy itt nőnek fel a kezünk alatt gyakorlatilag, ez néha elmarad, és jönnek a sima vezetéknevek, majd a keresztnevek, és aztán neadjisten a becenevek is olykor. A nővériskolánk az orvosi egyetem mellett van, és havonta egy óránk volt is közösen annak érdekében, hogy megtanuljunk majd együtt, egymás mellett és egymással dolgozni. Ez a nagy interdiszciplináris szakkör magába foglalta még a patikus, a fizikoterapeuta, és a szociális munkás hallgatókat is a nővérkéknek és orvoskáknak készülők mellett.

Errefelé már múlóban van az az old school nézet, hogy az orvos az atyaúristen, a nővérke pedig az ő lepedőakrobatája, a többiek meg senkik, hanem igenis sulykolják a team munkát, és azt, hogy mindannyian ugyanannak az elefántnak a különböző testrészei vagyunk, ki ezért, ki azért, más-más feladatokkal és hatáskörrel, de mindannyian a betegeink biztonságos és mielőbbi gyógyulása érdekében és ezért együtt kell, hogy működjünk. Ez több-kevesebb sikerrel működik is.
Azt is látom, ahogy ebben a nagy csoportdinamikában minden tag igyekszik megtalálni a maga helyét, szerepét, imidzsét, és azt, hogy akkor most hogy viselkedjen a másikkal, hol vannak a határok, és hol van a helye a hierarchiából a kollaborációba hajló egészségügyi modellben. Minél magasabban volt régebben, ez annál most nehezebb, hiszen a presztízst tartani kell, ugye, mindenáron.
 

Nézem, ahogy a rezidenseink viselkednek. Ahogy először idejönnek, elsőévesként, akár csupa ötös vizsgával, de nulla tapasztalattal, és itt most aztán nem esettanulmányok vannak, hanem hús-vér emberek. Eleinte abszolút tőlünk függenek, egy elsőévestől nem is lehet megkérdezni, hogy akkor most mit csináljak, hanem azt kell neki mondani, hogy akkor most ezt csinálom, jó, és akkor ő megkönnyebbülten rámondja, hogy jó. Van amelyik azt mondja, nem tudom, meg kell kérdeznem valakitől, és ez egy darabig ok, úgy két hétig, de aztán unalmas lesz, és ha nem rázódik bele gyorsan, akkor nem sok tekintélye marad a továbbiakra. Itt viszont a nővéren is sok múlik, mert közöttük is megvannak azok, akik élvezik, hogy itt ők vannak előnyben és ezzel vissza is élnek. És ha nem segít a kezdő orvosnak, hanem rendszeresen bealázza, akkor abból hasonló katasztrofális kapcsolat lesz, mint egy bunkó orvos és beszari nővérke kombinációjából, és amellett, hogy az összes fél stresszes és idegbajos lesz, a betegek járnak a legrosszabbul.
Szóval éldegélünk a rezidenseinkkel, növekedünk együtt a nagy munkában és a tapasztalatban, egyikükkel könnyebben, másikukkal nehezebben. Négy évfolyam van belőlük, kb 6-8 emberrel egy évfolyamban, megvannak a kedvenceink és azok is, akiket tolerálunk. A kedvenceket azért szeretjük, mert meg lehet szólítani őket anélkül, hogy hisztirohamot kapjanak, mert odafigyelnek arra amit mondunk nekik, és bíznak is bennünk, mert ésszerűen és praktikusan gondolkodnak, és mert a páciensekkel is emberként bánnak. Ők nem küzdenek a tekintélyükért, mert pusztán az előbbi felsorolástól megvan nekik, és nemcsak szeretjük, de tiszteljük is őket. Akiket tolerálunk, azok pedig vagy nem tudják hogyan viselkedjenek velünk, ezért mi sem nagyon, vagy egyszerűen annyira éretlenek, hogy elég nehéz mit kezdeni azzal, amikor hangosan vihognak, az új tetkójukat mutogatják körbe, esetleg a kétszázkilós, műtősruhából kilógó seggét rázza, amikor elmegy előttünk.
A másik nehézség, hogy mi, akik 12 órát együtt vagyunk a betegekkel, a szobájukban, az ágyuk mellett, a lelki szemetesládáik vagyunk, sőt, a lelki megnyílás mellett azt is bevallom, nem nagyon volt még olyan testnyílásuk, ahol ne lett volna a (szigorúan gumikesztűs, de azért akkor is) kezem, szóval mi úgy néhány hónapos munkaviszony után nem a könyv szerint gondolkodunk és cselekszünk többet. Az orvosaink, illetve a rezidenseink (akik ugye nyilván szintén orvosok, de ott vannak még a főorvosok és adjunktusok is, akiket még nem is említettem, de ebben a posztban nem is fogok) pedig még negyedéves korukban is könyv szerint gondolkodnak a legtöbb esetben. Mi ugyanis dolgozunk, ők pedig még tanulnak; mi egyszerre 2-4 beteget ápolunk, míg ők az egész emeletre felügyelnek, ahol három osztály is van (terhespatológia, szülészet, és a baba-mama), és elismerem, hogy így tényleg nehezebb, és hogy tényleg elsősorban azért vannak itt, hogy megszerezzék azt a tapasztalatot, amivel talán elég lesz majd elboldogulniuk egyedül is valahol. Ez az átmeneti időszak ad már valamennyi felelősséget a kezükbe, azonban (bár lehet, hogy ez csak a mi kórházunk) még megengedi nekik az egyetemista feelinget is, főleg, amikor még amúgy is fiatalok és szinglik, egy pillanat alatt a gray's anatomy-ban találhatjuk magunkat, ha nem vigyázunk.
 

Az egyikük hívő keresztény, és orvosmissziós utakra jár a harmadik világba hacsak teheti, és nem átall imádkozni egy beteggel, ha úgy kerül rá sor; a másiknak hat gyereke van, az egyik háromévesen meghalt, és bokáig érő nadrágban jár iszonyúan rosszul öltözve, de rengeteget dolgozik; a harmadik korkedvezménnyel végezte az egyetemet, mert olyan okos, de emellett olyan éretlen, mint egy tinédzser és úgy is viselkedik, viszont ha kételyeim vannak egy egy döntésről, készségesen leül velem, hogy megbeszéljük, és komolyan meghallgat; van amelyiknek csak egy arca van, mindenféle vonás nélkül, és hiába köszönök rá, elmegy mellettem, viszont ha véletlenül nem az új férjezett nevén szólítjuk, azonnal hisztirohamot kap; van amelyik egy latin díva és csendes is, már azt hinnénk, okos, de csak felszínes dolgokért képes lelkesedni, mint pl valami jópasi színész, akkor megjön a hangja; van a kétszáz kilós, akinek az a poén, ha minél szörnyűbben néz ki, ugyan van családja, mégis azt hangoztatja, hogy látens buzi, de ha az ebédlőben találkozunk, azonnal kifizeti az ebédemet; van, amelyik kisnővésű, megtévesztően aranyosnak és kedvesnek tűnik, de lány létére akkora modortalan tahó paraszt, amit még nem hordott a hátán a föld; van aki tényleg egyenesen az óvódából jött, és csak cicahangon beszél, általában csacskaságokat, nagyon közvetlen velünk, de orvosként totálisan használhatalan; és folytathatnám a sort, elég színes a paletta. A mellékelt fényképek nem csupán illusztrációk, hanem a felhozatal egy része, igazi valójukat megmutatva, és nemcsak munka után, hanem azalatt is teljesen hiteles ábrázolás róluk.
 

Cipők

2012.11.27.

 

Mint a kórházi felszerelés egyik legfontosabb eleme, tekintve, hogy nagyjából 12 órát lótok futok mindennap és akkor már nem mindegy, hogy miben. Többféle dolgot kipróbáltam, muszájból, kíváncsiságból, kényelemből, esztétikumból és egyéb okokból.
A nővérke iskolában kötelező volt a fehér cipő a sötétkét egyenruhához, így ott nem sok lehetőségem volt sem a különcködésre, sem a színes egyéniségem felvillantására. Legalább megpróbáltam valami kényelmeset és olcsót találni. A szörnyűség neve "nurse's mate", hát ebben nem vagyok biztos... Mindegy, a kötelező kórházi gyakorlatokat kibírtam benne, a kötelezőség nevében, egy év alatt le is amortizálódott, és azóta a kórházi szekrényemben pihenget. (Igen abban a magas, keskeny fémszekrényben, amit minden amerikai filmben látni:-))
 
Ahogy lassan túl voltam a nővérkeképzés nehezén, és jött a nyár, meg a jóidő, úgy bátorodtam fel én is, és gondoltam, szinte öregdiákként azt csinálhatok már amit akarok, és egy merész elhatározás eredményeképpen új cipőre tettem szert, ami ugyan fehér, mert muszáj, de semmi másban nem követi a kiírt trendet. Legalább jobban néz ki mint az elődje, de használni sok helyre nem tudtam, mert nyitott, és az egy nagy no-no a kórházakban. Elől-hátul zárt kell hogy legyen a cipő, mert különben nem biztonságos. A közegészségügy gyakorlatra és a pszichiátriára azért használhattam.
 
Az igazi kihívás azonban akkor következett, amikor tényleg elkezdtem dolgozni. Akkor fedeztem fel a Dansko-t. Persze előtte volt még egy malőr, hatalmas melléfogás cipőileg, pedig ezt is ajánlgatják, mégpedig csodacipőként, ami javítja a tartást, izomtónust, dolgozik az ember helyett, hogy az csak járjon benne, és ezáltal erősebb legyen, meg hasonló, aminek a jó marketing miatt bedőltem, és kipróbáltam. Kb két hétig hordtam, utána öt hétig jártam fizikoterápiára, mert a csípőizületeim begyulladtak. Szerencsére az itteni boltok többségében szó nélkül visszavesznek szinte bármit.
 
Ekkor jött el a nagy ő, legalábbis az egyik, a már említett Dansko Professional Clog, amit végülis itt az egészségügyi dolgozók nagy része használ. Nem is csoda, hiszen az egyik legkényelmesebb cipő, amihez valaha is közöm volt. Annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint az ősi dán vagy holland faklumpák, valamilyen érdekes lengéscsillapító módra van megcsinálva a talpa, ezért simán bírom benne a 12 órát (a lábaim legalábbis). Így aztán én leginkább erre esküszöm, és az ikertestvérére a Sanita-ra, ami lényegében ugyanez, csak ők többféle mintát találtak ki, ami nemcsak a kórházban, hanem a mindennapokban is hordható. Persze a Dansko is, és nem is csak ilyen kórházi klumpákat gyártanak, hanem szandálokat, csizmákat, ugyanazokkal a profi lábvédő technikával, mint a kórháziakat, sőt már a divatőrület
is elindult, mert azért Amerikában mégsem lehet másként, ha valami sikeres és működik, akkor az utolsó centig ki kell használni minden benne rejlő lehetőséget, így aztán rózsaszín kislányklumpákat is csinálnak már, ami tényleg aranyos, de 74 dollárért maradjon csak a polcon.
 
Amit még szeretek, és szintén klasszikus, jó megoldás a loholós, tizenkétórát talponlévős napokra, azok a sportcipők. Persze ezekkel is vigyázni kell, mert a divat már itt is felülmúlta a praktikumot, és az ember igenis prbálja ki mi az, ami nemcsak jól néz ki, de vigyáz a lábára is. Nekem az Asics Gel Kayano jött be teljesen, amit először Zumbázni vettem, vadiújként (mind én, mind a cipő) végigcsináltam benne egy órás zumbaőrületet, és csak elégedettebb voltam, mint valaha (a cipővel is és magammal is), szóval tökéletes pár vagyunk (a cipő meg én). És amíg a Dansko nem futásra van tervezve, hanem csak az állandó készenlétre, talponlétre és igénybevételre, addig az Asics igazából egy futó- és edzőcipő, ami mindig jól jön akkor, ha spirntelnem kell a műtőbe, vagy amolyan szó szoros értelemben vett rohanós napom van (ezt eddig valahogy mindig eltaláltam még az otthoni reggeli hatórai kábulatban is, hogy melyiket vegyem fel aznapra).
 
Amit még bemutatnék, azokat személyesen nem próbáltam két percnél tovább de például ezt a Croc eredetit vagy Croc másolatot elrettentő példának megemlíteném, nemcsak mert leírhatatlanul randa és büdös de hosszútávra kényelmetlen is (talp túl lapos, semmi alátámasztása a lábboltozatnak, így aztán garantált a lúdtalp), szóval ez a szerkezet jobb, ha megmarad a kertbe.
 
A másikat még nem volt módomban kipróbálni, viszont szívesen megtenném, és elég jókat olvastam róla. Az érdekessége ennek a cipőnek az, hogy a második világhábórúban a hadsereg nővérkéi ezt a cipőt használták, egész pontosan a baloldalit. A jobboldali pedig ennek a rekonstrukciója egy 21. század eleji változatban. Szerintem nagyon jól néz ki, remélem, egyszer tapasztalatból is beszámolhatok róla. És mivel az esztétikai listám első helyére tenném, nem nagyon hordanám a kórházba, hanem inkább ahhoz az ezüstösen csillogó nadrághoz, amit nemrég megvettem, mert lehetetlen volt otthagyni, ahogy ott a fogason lógva egy szép este minden lehetőségét sugározta magából.
 
Végezetül pedig egy kihagyhatatlan sztereotípia, munkához a legkénylemetlenebb variáció, de egy jó kis szerepjátékhoz elengedhetetlen darab, aminek használatát mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Halloweenkor még a kórházba is felvehetném, ugyanis meg van engedve, hogy beöltözzünk "as long as you look like a nurse". Csak a lábunk bírja!

Továbbképezve

2012.11.16.

Aztán hamarosan egy újszülött újraélesztési tanfolyamon találtam magam, elmélet, gyakorlat intenzív nyolc órába belesűrítve, és egy háromszáz oldalas könyvbe, amit még előtte kellett megtanulni, hogy tényleg értsem is miről van szó. Én szeretem az ilyen képzéseket, amik nem vesznek el éveket az ember életéből, nincsenek feleslegesen beépített elemek, csak az ilyen önmotivált, karrierista ambíciózus örökdiák embereknek való: itt a könyv, tanuld meg az egészet, olvass hozzá, gondolkodj el róla, aztán töltsd ki a tesztet, ahol ugyan kettőt hibázhatsz, de majd élőben és a gyakorlati vizsgán egyet sem, aztán gyere el, átismételjük egy nap alatt, ott kérdezhetsz, ha addig nem találtál választ a kérdésedre; begyakoroljuk, és levizsgázol és onnantól kérdés nélkül csinálnod KELL. Sose voltam ilyen diák, de amióta nővérke lettem, még erre is telik, úgy tűnik. Adrenalin, hivatástudat, ambíció, vagy ezeknek a keveréke ki tudja, de a motiváció még nem kopott el, és hamarosan rutin lesz majd (remélem) és ha az orrom előtt megszületik majd egy gyerek, ezentúl nem bőgni fogok a meghatottságtól, hanem váldékokat szívni, szárazra dörgölni, talpacskákat pöckölni, oxigénpalackokat programozni, légzsákokat fújtatni, intubálni harmincmásodperces intervallumokban. (Persze nem mindig, csak abban a statisztika szerinti 1-10%-ban, amikor erre tényleg szükség van.)

Amikor három éve az egészségügyi pályafutásom kezdetén a kardiopulmonáris újjáélesztést tanultam (sokkal egyszerűbb, amint ahogy hangzik), hazafelé rádöbbentem, hogy innentől ez már nemcsak móka meg érdekesség, hanem ha valaki összeesik, fuldoklik, elájul, rosszul lesz, satöbbi a közelemben, kutyakötelességem azonnal ugrani és tenni valamit. Innentől ez már nemcsak tudás, hanem felelősség. Lélekjelenlét. Helyzetfelmérés. Gyorsaság. Elkötelezettség. És persze a tudás.
És amikor a munkámról mesélek valakinek, és ő megkérdezi, hogy akkor te most tényleg olyan vagy, mint a vészhelyzetben, akkor nemcsak vigyorogva bólogatok, hogy aha, igen, hanem hozzáteszem hogy (és bevallom, büszkén), csak igaziból.

A csecsemőosztály

2012.11.02.

Ez tulajdonképpen egy hatalmas üvegkalitka, hogy a látogatók és mindenki jobban láthassa a gyerekeket, és meggyőződhessenek arról, hogy a nővérek tényleg milyen szadisták már, amikor vért vesznek, infúziót kötnek be, hátcsapkodva böfögtetnek etetés után, vagy az egyéb rutinvizsgálatokat végzik, amihez a gyereket összevissza forgatják. A látványpékségek mintájára ez inkább egy látvány-csecsemőosztály. Az üveg hangszigetelt, így az első döbbent eszmélés csak akkor ért, amikor beléptem a kalitkába, és a bébik dolby surrond systemben ordítottak a fülembe. Vazze, erről el is feledkeztem, mutatkoztam be gyorsan az új kollágáknak, akikről aztán a kárörvendő röhögésük ellenére is hamar felfedeztem, hogy egyáltalán nem szoktak hozzá a csecsemőhadsereg időnkénti fellázadásához. Vannak akik jobban (felveszik és ringatják), vannak akik kevésbé jobban (felveszik és ringatják, de szemforgatva) viselik, temperamentumuknak és tűrőképessegüknek megfelelően. 

Vannak okkal ordító, fejfájós babák, akiket órákon keresztül próbált az anyjuk kipréselni, de hiába, és még a vákumnak is beadta a derekát, csak hogy úgy jöjjön ki az a gyerek, ahogy ő elképzelte, de van, ami ellen nem érdemes küzdeni, és ezt a szegény sebes fejű, véraláfutásos, vérömlenyes fejű bébi is bizonyította. Vannak, akiknek semmi bajuk nincs, csak a kinti élet nem tetszik, és non-stop ordítanak, ők általában a motoros hintában végzik, ami temporális enyhülést hozhat a világfájdalmukra. És akkor már a miénkre is. Vannak, akiket semmi sem tud kihozni a sodrukból, és még enni is csak álmukban esznek. Álmukban böfögnek kicsit, és még az aludj el szépenre sincs szükség, mert az ő esetükben ez all inclusive. 

Szóval újszülöttek ezerrel, édesek nagyon, de a mérethez újra hozzá kell szoknom, meg hogy megint lehánynak, és tápszerszagú a ruhám, és pelenkacsere közben félre kell ugranom különben lepisilnek, és mindez ugyan megható, és a világ egyik legszebb dolga, de azért azt nem bánom, hogy este hétkor vehetem a cókmókomat és odébbállhatok:-)

Folyt köv. :-) 

 

 

Körülmetélés

2012.10.26.

 

Az első napom a csecsemőosztályon, ahova szintén átképeztettem magam, mert miért ne, elég vegyesen alakult. Rögtön az első feladat egy körülmetélés végignézése és asszisztálása volt, ami itt elterjedt szokás. Azt ugyan senki nem tudja megmondani, hogy miért és indokolt is lenne-e vajon, és még a metélőorvos is bevallotta, hogy semmiféle medikai alátámasztása nincs a dolognak, egyszerűen csak egy szokás. Illik felvonultatni ellenérvként, hogy de ez így sokkal tisztább és higiénikusabb, de aszondom, hogy akinek a 21. század Amerikájában ez a legnagyobb érve a körülmetélés mellett, az csak metélkedjen. Azt is váltig állítják (és persze a teljes ellenkezőjét is), hogy a nemi betegségek ellen is véd, ami szintén nem igaz manapság, hiszen az ellen csak a monogámia, de leginkább az absztinencia véd.Hogy Amerikába hogy szivárgott be ez az eredetileg közel-keleti rituálé, cseppet sem meglepő: a prűd viktoriánus erkölcsiség kettős megoldást látott a körülmetélésben a fiúk és férfiak megzabolázására, és úgy gondolták, ezzel két legyet ütnek egy csapásra, hiszen gyógyír lesz mind a maszturbációra, ami fújfúj, mind a nemi betegségekre, amik méginkább. Arra persze nem gondoltak, hogyha a férfi fériból van, akkor akárhogyanis, de maszturbál (bár abban van némi igazság, hogy kevesebb bőr nélkül kevesebb érzéssel), és hogy a bacilusok és vírusok sem feltétlenül csak az előbőr alatt rejtőzködnek. Érdekes még, hogy az angolszász országok már rég elhagyták ezt a hagyományt, az amerikaiak viszont annál inkább ragaszkodnak hozzá.
 
Amikor a beszédes kedvében lévő metélőorvos látván, hogy gusztustalan barbárságnak tartom amit művel, inkább bevallotta, hogy ugyan neki lányai vannak, de ha fia lenne, tuti nem metéltené körbe, és szerinte inkább csak azért akarják ezt még mindig az emberek, mert ez a szokás, akkor belenéztünk a statisztikába. Itt középnyugaton és ott lent délen még gyakoribb, mint bárhol máshol. A feketebőrű lakosság körében ez minimum, szinte bűn nem levágatni a kétnapos fiúgyerekek előbőrét. A fehérek megosztottabbak már, mint korábban voltak, és a partvidékeken ez a módi egyre inkább középkorinak számít. Persze mivel ez etnikailag is megoszlik, nyilván az említett területeken még mindig sokkal több a körülmetélés aránya, mint a körülmetéletlenségé, hiszen ezek a belső területek kicsit elmaradottabbak a partvidékeknél. Ugyanakkor pedig a partvidékeken több ázsiai és latin származású él, akik nem metélnek és nem metélkednek, így javítva a statisztikát. A zsidók nem számítanak bele a kórházi statisztikákba, mert ők nem ott végeztetik ugye, hanem a zsinagógában a rabbival.
 
Az naív amerikaiak viszont lassan kezdenek rájönni, hogy az Ószövetség nem elsősorban nekik íródott és aktivisták csoportjai igyekeznek az emberek figyelmét felhívni arra, hogy ez a beavatkozás manapság és minálunk nem is annyira létszükséglet. Azonban 21. század Amerikája ide vagy oda, azt csak nemrég fedezték fel az orvosológiában is, hogy az újszülötteknek mégiscsak van fájdalomérzetük, és legalább már érzéstelenítőt használnak a műtéthez, ha mégis sor kerül rá. Így a mi babáink már lidokain injekcióval kezdék (míg az apukáik még semmivel), aztán fájdalomcsillapítót is kaptak, cumit meg cukorkát, így egész jól átvészelték a tortúrát. Mindenesetre első élménynek nem ezt választottam volna, ha rajtam múlik, és szerintem ők sem.
 

Miért éppen OB?

2012.10.16.

 

Avagy hogy is kerültem a szülészet és nőgyógyászat területére? Mert ugye obstetrics mint szülészet, gynecology mint nőgyógyászat, hogy idecsempésszek egy kis angol nyelvleckét is. Az OBGYN ennek a rövidítése, de hogy még kevesebbet beszéljünk, ez aztán csak OB-re egyszerűsödik. 
 
Az egyetemen többféle gyakorlatom is volt, például gyerekkórházban is, amit már (saját) négyéves gyerekek mellett csináltam, és ez így nem volt könnyű. Egy kupacon látni a sok beteg gyereket, és ápolni őket, akik között aztán volt minden, válogatás nélkül: szívműtétből lábadozó downos kislány, asztmarohamokkal küzdő gyerekek, az apja által elnáspángolt, így törött bordákkal bekerült háromhónapos baba, súlyos égési sérülésekkel kezelt kisfiú, de még az egyszerűbb esetek is ijedt gyerekek, műtét előtt vagy után, a gyomortükrözött kis másfél éves, aki az anyukája után sírt az ölemben, és még sorolhatnám; mindeközben pedig folyton arra nem akarva gondolni, hogy szinte bármelyik probléma a sajátjaimmal is akármikor előfordulhat (kivéve a törött bordák, hogy rohadna meg), szóval a gyerekkórházi nővérkeség területén lehetséges karrierem nagyon gyorsan véget ért, kb az első nap második bőgése után…
 
Néha nézegettem a gyerekkórház felé, mert azért mégiscsak, amilyen nehéz, olyan szép munka is ez sokszor, ami néha megterhel, és elkeserít, de ugyanúgy rengeteget ad és minden napra tartogat valami örömet is. Na, ez jó nagy közhely volt, és végülis akármelyik másik osztályról is elmondhatnám, de sebaj.
Gondoltam még a pszichiátriára is, hiszen ott már tanulóként dolgoztam egy jó darabig, de mikor odamentem, hogy akkor most igaziból, akkor azt mondta a főnökasszony, hogy ezt nagyon komolyan kell venni, és neki látnia kell, hogy nem csak úgy odamennék, aztán meg el, hanem komolyan beleteszem magam és tényleg elkötelezett vagyok, mert ez évekig tart, és a többi, de mikor legközelebb visszamentem, hogy oké, megpróbálom így is, ő már nem volt ott. Fél év alatt jött el. Akkor úgy gondoltam, erről ennyit.

Persze ahol most vagyok, kárpótol mindenért, amit valaha is szerettem volna csinálni. Terhespatológia a maga teljes valóságával: toxémia, koraszülés, cukorbaj, vérnyomásproblémák, drogfüggők, ikrek, tinédzserek, és utóbbiból elég sok van, 14-16 éves kislányok, akiknek amúgy fogalmuk sincs semmiről, így aztán a gyerekkórház élménye mégis megadatik számomra minden nap. Legutóbb, mikor infúziót kellett bekötnöm az egyikbe, akkor döbbentem rá igazából, hogy attól még, hogy várandós anyák, egyáltalán nem felnőttek. Szegény kislány hangosan sírt, annyira félt a tűtől, én pedig meg is álltam egy pillanatra a döbbenettől: ez nem egy leendő anyuka, hanem egy gyerek, akinek hamarosan másik gyereke lesz. Kevesebb mint feleannyi idős, mint én. Az infúziót nem spórolhattam ki a napból, de aztán elmentem és vettem neki egy jégkrémet. Akkor először mosolygott. Mégiscsak gyerekkórházban dolgozom... 

A nőgyógyászati munka melletti lehorgonyzásom története azonban korántsem ilyen szentimentális. És ahogy olvasom a különböző sztorikat a nővérkés oldalakon, vagy hallgatom a kollégák beszámolóit, nemhogy nem bánom, hanem csak erősödik bennem a választásom. Pláne, mikor eszembe jut a saját első motivációm.... Az első napom egy általános osztályon katasztrofális volt, és akkor elkezdtem titokban utálni az egész medikusbulit. Legalábbis a mindenre kapható nővérkeséget. Az iskolában néha az volt az érzésem, hogy ugyanaz a fajta passzív aggresszív nevelés folyik ezen a területen is, mint anno a lelkésznevelésben a teológián. Gondolkodás helyett inkább alázatot tanuljunk, nehogy valami ne tetsszen, mert akkor bűntudatot kell majd érezni, és egy nővér nem mondhat semmire sem nemet, hiszen az a dolga, hogy "szolgáljon" ugye. Én ebből a tantárgyból már tizenakárhány éve sem mentem át egyszerűen, nemhogy most, és nem csak a bennem lakó rebellis miatt, hanem egyszerűen azt gondolom, hogy az ember hadd szeresse már a munkáját, és hadd csinálja azt, amit élvez is, mert akkor hátha még mindenki jól jár. 

De félre a naivitással, hiszen még az iskolában voltunk, gyakorlaton, ahol azt kell csinálni, amit mondanak, ráádásul az öregedésről tanultunk éppen, ami egy cseppet nem javított a dolgon, ugyanis az összes ilyen geriátria oktató feltételezte, hogy utáljuk az öregeket, mert büdösek, pedig nem is utáltuk őket, igaz, télleg kicsit büdösek voltak, de ezt simán kibírtuk. Amit nehezen viseltem annak semmi köze az öregséghez. Szóval bementem a nénihez, akiről azonnal kiderült, hogy bácsi volt (utálom a félreérthető uniszex neveket), bemutatkoztunk, miegymás, és akkor kérdeztem a nővért, aki mellé beosztottak, hogy akkor most mit is csináljak, hiszen a lényegi melót még nem szabad. Hát fürdessem meg. Ilyesmit filmekben láttam, hogy az ilyen mondatokra az első reakció a röhögés, meg hogy ez jó vóóót, de most tényleg, mire a másik röhögés nélkül némán, de komolyan néz vissza. Öööö, izééé, nebazzz, dehát...., jó persze, hát a diákokat végülis szivatni kell, legyen. A bácsi amúgy béna volt, és térdtől lefelé mindkét lába amputálva, de így élt már évtizedek óta önállóan. A "munka" közben próbáltam a saját figyelmemet elterelni, és megkérdeztem, hogy mégis, mikor bénult le, és mitől, (autóbaleset 58 éve), miért amputáltak (cukorbetegség), van-e családja (nincs, mert így hogy is lenne), mert én szeretek ismerkedni, és beszélgetni, de alighanem, a bácsi nem szeretett, mert habár válaszolt mindenre, mindig próbálta elterelni a szót ilyesmivel, hogy mit látok most, és persze nem mondhattam, hogy az inkontinenciáját; és hogy mire gondolok, amikor a kukiját mosom, és azt sem mondhattam, hogy ki tudja miért, de az jutott hirtelen eszembe, amikor reggel lagymatagul kezet fogott velem az izzadós, kopasz, kövér és alacsony portás a lobbiban, aki idióta vigyorral igazított útba, mikor meggondolatlanul megkérdeztem tőle, merre van az étkező, de aztán valamiért mégis elment az étvágyam a reggelitől, miközben fintorogva a tenyeremet törölgettem a nadrágszáramba. (Félreértés ne essék, igazából riszpekt a bácsinak, hogy mindennek ellenére az agyában mégis férfi maradt, de akkor is, az egész élmény gyomorforgató volt.) Szóval ekkor azt gondoltam, hogy banyek, ha ezt a traumát megúszom komolyabb lelki sérülések nélkül, továbbra is a pályán maradva, akkor csakis nőkkel fogok dolgozni, mert soha többet ilyesmivel nem akarok hivatalból foglalkozni, hiszen az anyjába mégsem küldhetek el senkit munkaidő alatt. Olyan részlegen viszont, ahol csak nők vannak, pedig még a  legrosszabb esetben is csak a rokon leszbi nagynéni barátnőivel futhatnék össze újra, akik nagymotorral, bőrdzsekiben és bakancsban érkeztek a húsvéti családi reggelire, viszkivel nyitottak, és hellóédesdecukivagynak szólítottak egész nap. Az legalaább szórakoztatott.  Na, hát ez a megtérésem története, márha valakit érdekelne, miért is éppen nőgyógyászatnál kötöttem ki. Előre szóltam, hogy nem szentimentális.

 

 

 

God bless the non-stress test

2012.10.07.

Régen azt gondoltam, hogy a terhesség, ami már több mint 12 hetes, az célegyenesben van. Amióta egy terhespatológián dolgozom, azóta nem lehet átverni ezzel kapcsolatban. Pontosan tudom, hogy soha semmi nincs célegyenesben, és bármikor akármi történhet. Ezért azt sem mondom még a legstabilabb állapotú páciensünknek sem, hogy "na, úgy tűnik, minden rendben van, és akkor holnap találkozunk", mert előfordult, nem is egyszer, hogy egy ilyen mondat után elindult a lavina. Ha volt összefüggés, ha nem.

Az osztályunknak két része van, az egyik, ami a "special care", ahol a páciensek minden percüket a monitoron töltik (azon a bizonyos NST-n), mert vagy a babának van valami baja, és 24 órás megfigyelést igényel, vagy neki vannak titkos méhösszehúzódásai, amit nem biztos, hogy érzékel, de a monitor mutatja. Vagy nincs, de hogy ne is legyen, elővigyázatosságból mégis megfigyeljük, ha pl a placenta ránőtt a méhszájra, a gyerek nem, vagy alig nő és egyéb különleges esetkeben. Az itt lévőknek többnyire még valami más problémájuk is van, szóval ez az intenzívebb részlegünk.
A másik, ahol a stabilabb páciensek vannak rutin monitorral jár, naponta kétszer-háromszor félóra, tetszés szerinti időbeosztásban. Ők többnyire már kiszolgálták az idejüket a full-monitor részlegen, és stabilnak találtattak, ezért miattuk nem aggódunk napi 24 órában.
Egyik nap a low-risk részleggel foglalkoztam, szépen megmonitoroztam a négyből három emberemet, a negyediket meg hagytam kicsit aludni, mert reggel még összehányt mindent, és most az antiemezis nyugtatóinjekciók hatására félájultan feküdt, és amúgy sem volt más baja csak a kontrollálatlan cukorbetegsége, igaz, amiatt meg már jól ismertük, mert eddig kb hatszor volt már a vendégünk ebből kifolyólag. Először hét hetesen, most pedig már 33 is elmúlt. Egy idő után mégiscsak felkeltettem, hogy megmondjam neki, hogy tudom, igen, pregnancy sucks, de ha mégis van rá mód, fel-e köthetném-e egy monitorra-e, és szerencsére nem ütköztem ellenkezésbe, mert ő is éppen erre gondolt, így a nagy összhangtól vezérelve pillanatokon belül egy NST-n találta magát.
Ilyenkor, mivel csak egy napi rutinról van szó, általában magukra hagyjuk őket, hiszen nekünk meg közben ezer dolgunk van, a masina működik felügyelet nélkül is. Valamiért mégsem mentem messze, talán mert tudtam, hogy úgysem marad nyugton, és elmozdul a monitorfej, vagy csak úgy, és ahogy hamarosan vissza is tértem, láttam, hogy a gyerek szívhangja le-leesik, ami habár néha előfordul, mégsem igazán tetszett, ezért letéptem a kilógó papírt, amire az NST nyomtat és lobogtatva vittem a rezidenshez. A rezidensek is megérnek egy külön posztot, de szerencsére ma az a kettő volt, akiket bírok, egyszerűen azért mert kompetensek. A szerencse továbbiakban is kulcsszó. Szerencsére közel voltak, szerencsére komolyan vették, szerencsére azonnal odamentek, és habár vártak, hogy mi legyen, átvigyék-e az állandó monitoros részlegre, hogy szemmel tarthassuk mi történik, szerencsére a közelben maradtunk, én a szobában, és amikor jött a következő decelerációs hullám, úgy húsz perc múlva, és semmiféle intervenció nem segített helyrebillenteni az egyensúlyt (mint oldalra fordítás, hátha csak útban van a köldökzsinór, és helyzetváltoztatással felszabadítható, vagy extra oxigén, ami a babához is eljut és akkor hátha jobb lesz a vérellátása), akkor is szerencsére még mindig a közelben voltak, és amikor kirobbantam medikus terminus teknikusokat ordítva a szobából, akkor szerencsére azonnal ott termett a két rezidens a főorvossal együtt, aki szerencsére éppen arrajárt, és szerencsére azonnal láttak, hogy ennek fele sem tréfa, mert a deceleráció közben jól elnyújtózótt (a fenti kép nemcsak illusztráció, hanem a valóságos történet fénymásolata), és szerencsére nem klumpában, ahogy szoktunk, hanem futócipőben mentünk aznap mindannyian dolgozni, így a folyosó lehető legtávolabbi szobájából (13:32) két perc alatt a műtőbe értünk (13:34), a nyitott műtőajtóban sebtiben átöltöztünk sterilbe, mire odanéztem, a páciens kifeküdve, intubálva, felnyitva (13:36), és hamarosan az ismeretlen okok miatt fuldokló gyerek kiszabadítva és megszületve (13:39), habár az adrenalin rush itt még közel sem ért véget, de a nehezén túl voltunk.
Ez jó hosszú egymondat lett, de az az igazság, hogy akkor és ott is egy egymondat volt, csak sokkal rövidebbnek tűnt. Délután aztán, amikor már mindenki viszonylag stabilan lábadozott, összeültünk és kiveséztük a történteket, azokkal együtt, akik nem voltak ott és maximum a kiabálós sprintet láthatták, sokszor felemlegetve a szerencsét, hogy mi és hogy történt, vajon miért, és ilyenkor mit kell tenni, és még én is kaptam olyan mennyiségű elismerést, hogy nem fért el a fejemben és kicsit megnőtt tőle az arcom, legalábbis aznapra, és a főorvos szűkszavúan így összegezte az akciót: "Jók vagyunk."
Este már az anyuka a koraszülöttosztályon látogatta a gyerekét, mindannyian jól voltak és azóta is jól vannak. Hogy a gyereknek konkrétan mi baja volt, sosem tudtuk meg pontosan, de szerencsére ez egy jól végződő történet.
 

Amikor reggel nem kelt fel a nap - csak kötélidegzetűeknek...

2012.10.04.

Egy kicsit utálok olyan korán reggel kimászni az ágyból, amikor még sötét van, mindenki alszik, és a madarak sem kezdték még el a korahajnali műsort, de nincs mit tenni, menni kell.
Mindig sötét van, mikor felkelek (legalábbis azokon a napokon mikor dolgozni megyek, bármikor máskor kizárólag világosban kelek), meg hideg is, akár nyár, akár tél, és igyekszem belesűríteni az öltözés-fogmosás-kávékészítés rutinját öt-tíz percbe, aztán irány a kinti hideg, autó, és az út. Útközben azért már felébredek általában, feljön a nap, megiszom a kávémat (igen így amerikaiasan, rozsdamentes acél kávétermoszból a kocsiban) és kezdődik a reggel.
De aznap valahogy nem kezdődött. Egyszerű
en csak sötét maradt. Csodálkoztam is, mert tudtam már, hogy melyik kanyarnál éppen hol áll a nap, de aznap reggel nem volt még sehol, pedig nem indultam a szokottnál korábban (Isten ments!).
Sötét volt még akkor is, mire a városba értem, begurultam a sötét parkoloba, és mikor mentem át a folyosón a kórházba, akkor sem volt a nap sehol. Jól kezdődik, gondoltam.
Aztán így is folytatódott.
Patrick, aki már kétéves volt, és már mindenki ismerte, hiszen jó egy éve a kórházban lakott, mert nem működött a veséje, és dialízisre „járt“ állandóan, de sosem találtak neki megfelelő donort, végre megkaphatta volna a vesét, ami aznap, hosszó várakozás után megérkezett. De Patrick influenzás lett, és úgy nem műtik, a várva várt szerv pedig nem várhatott míg meggyógyul, továbbküldték máshoz.
A reggeli rutinon éppencsak túlesve a tűzriadó ébresztett újra mindenkit. Mi persze vállat vonva tettük a dolgunkat tovább, fapofával azért mégiscsak betartva a szabályokat (összes ajtót becsukni, satöbbi), hiszen hetente tartanak gyakorlatot, hogyha egyszer tényleg tűz lesz, akkor mindenki profin tegye a dolgát. A ma reggeli azonban hasonló lett a farkast kiáltók meséjéhez, és később derült csak ki, hogy valami nagyokos tüdőbajos tata kívánta meg a vendége által becsempészett cigarettát a vécében, az oxigénpalackja meg felrobbant hozzá. Meg ő is egy kicsit.
Szerencsére ez messze volt a mi osztályunktól, de az aznapi naphiány minket sem került el. Először felfedeztük, hogy van olyan is, hogy amniorost. Egyikünk sem hallott még ilyesmiről soha. (Aki terhes, innentől ne olvasson tovább!!) Az egyik kollégánknak kisánya született, akinek csuklótól lefelé hiányzott a keze. Csak akkor vették észre, amikor megszületett. A magyarázat pedig az volt, hogy a magzatburokban, a magzatvízben többek között különféle rostok, illetve szalagok találhatók, és ugyan nagyon ritkán, de rátekeredhet úgy a gyerek kezére (és ezzel a logikával akármijére), hogy elszorítja a keringést, amitől elhal, majd leválik a kéz. Durva, de létezik.
Mire kicsodálkoztuk magunkat, újra a riasztó kapcsolt, ezúttal az egyik szobából. Ezt nem is szívesen részletezem… Rohanás, de a meglepően összehangolt, mindenki tudja mi a dolga célirányos feladatmegközelítés sem képes megmenteni egy amúgy életképtelen babát. És a másodikat sem.
Az este már a szemközti bárban talált, munka után, egy pohár bor mellett könyökölve, de nem olyan gréyzenetomisen, McDreamyre várva, és közben csak körbepislantva a közönségen, hanem inkább azon gondolkodva, hogy hogyan is lehet az ilyen napok után másnap felébredni, és újrakezdeni. És sok ilyen nap után mégsem megkeményedni, rutinosan tenni a dolgomat, hanem újra és újra megsiratni az összeset, persze anélkül, hogy aztán hamarosan a pszichiátrián kössek ki. Hogy lehet erősnek lenni és empatikusnak maradni akkor is, amikor nem kel fel a nap?

 

Vajon melyik a legrosszabb kórház?

2012.09.30.

Az evolúciós elméletet szerintem az amerikai kórházak versengése világítja meg a legjobban. Amikor még az iskolában munkát kerestem, elolvastam a környékbeli összes kórház missziós mottóját, szakmai céljait, és az "all about us" fejezeteket, csakhogy mégis tudjam, hol fogom a következő éveimet tengetni. Elégedetten dőltem hátra, konstatálva, hogy a kórházvárosok kórházvárosában lakom. Nemcsak a két, amúgy országos hírű orvosi egyetem és kórházaik, hanem az összes többi is a mellüket döngetve magasztalja egekbe a kitűnő betegellátást, a potenciáljuk csúcsán lévő szakembereiket, az abszolút páciensközpontú egészségügyi hozzáállást és a cutting edge felszereléseiket, mindezt az egyre inkább politikai korrektség ellenében az amerikai általános vallásos szellemnek megfelelően Isten akaratából és az ő segítségével. (A partvisékeken ezt már nem tennék hozzá, de itt a középnyugaton még a fundamentalizmus uralkodik.)
Ami a honlapokon így megjelenik, azt már csak a valóságos, mindennapi verseny támasztja alá mégjobban, ami a kórházakban zajlik, például úgy, hogy hetente különböző újításokat vezetnek be a páciensek megelégedettsége érdekében. Persze csakis a ló túloldalára esve, és ezeket a változásokat a különböző közvéleménykutató intézetek kérdőívei, és az azokra adott válaszok diktálják. A kórházak meg kénytelenek versenyben maradni, mert végülis a betegekből élnek. Így aztán a medikusvilág farkastörvényei értelmében úgy kell gyógyítgatni a beteg eszkimókat, ahogy az nekik tetszik. (Ha nincs különszoba, akkor legyen ajándékutalvány, ha nem akar maradni, akkor engedjék haza, de ha két nap múlva meggondolja magát, akkor fogadják vissza is szó nélkül. Ha nem kéri a gyógyszerét, akkor ne adjuk neki, de ha fáj, akkor azonnal csináljunk valamit. Rohanjunk a szobájába öt percenként, de éjszaka ne merjük zavarni semmivel, akármi baja is van. Mindent meg kell tenni, amit akarnak, és ahogy akarják, különben rossz vélemény lesz rólunk, és akkor nem fog ajánlani bennünket a beteg barátainak és családtagjainak, és akkor miből fogunk élni?)
Néha elgondolkodom azon, vajon mi lenne, ha ilyen hirdetésre bukkanhatnék: Kórházunk célja, hogy minden beteg betegnek érezze magát, a szó szoros értelmében. Mi nem versengünk senkivel, mert úgyis lemaradnánk. Nincsenek high-tech berendezéseink, az orvosaink kicsit bunkók, a nővéreink kicsit nyersek, semmi különleges érdemet és egyéb díjat nem tudunk felmutatni, elég sokat hibázunk, kicsit koszosak a szobáink, kicsit hanyag a személyzet, előfordul a diszkrimináció, meg hogy kiabálunk a beteggel ha nem viselkedik, és nem igazán képezzük magunkat tovább sem. Csak egy középszerű szürke kis kórházacska vagyunk a maga jelentéktelen versenyképtelenségével.
Vajon létezik-e nálunk a rossz kórház?

 

Ring around the rosie...

2012.09.26.


Van egy kis gyerekdal itt, ami nagyon népszerű és az én gyerekeim is gyakran énekelgetik. Tulajdonképpen egy körjáték, mert éneklés közben a gyerekek körbeállnak, megfogják egymás kezét, mennek körbe körbe, ahogy az egy körjátéknál ugye bevett szokás, majd az utolsó sor éneklése után egymást húzva a földre zuhannak.



Ring around the rosie,

A pocketful of posies,

Ashes, ashes,

We all fall down.



Szóval ez a kedves kis dalocska igazából egy elég érdekes eredetre lehet büszke, ugyanis a fekete himlőről, másnéven a bubópestisről énekel. Az amerikaiak többsége ezt megletősen zokon veszi és sokan próbálják a dolgot visszautasítani és megcáfolni, de ahogy Mark Twain nagyon jól mondja,  "Denial ain't just a river in Egypt." A legfőbb és leggyakoribb ellenérv, hogy ilyen borzasztó dologról szóló történet hogy is jöhetne ki ártatlan gyermekek szájából? Persze ők egy kicsit felületesek és a pszichológia dömping ellenére sem értik, mert lehet, hogy ehhez kultúrtörténet is kell, hogy amikor még nem voltak menő tinizenekarok, és jól megkreált rajzfilm karakterek a saját énekeikkel, addig a gyerekek (és a felnőttek is) arról énekeltek, ami történt velük és körülöttük. Ha himlő, akkor himlőről. (Hirtelen magyar példának a Gólya, gólya gilicét tudnám felhozni, de vannak még mások is.)



A ring around the rosie, vagyis a köralakú, piros elváltozás, a himlő kialakulásának első látható tünete volt. Pocket full of posie, vagyis a virágokkal teli zseb a következő sor. A posie vagy posy apró kis virágok, és igazából nem a zsebükbe tették, (ahogy a pocket nemcsak a nadrágzsebet jelenti), hanem a velencei álarcokból jólismert madárcsőr alakú maszkba, vagy pedig egyszerűen egy az arcuk elé kötött kendőbe, mert úgy tartották, hogy ez a kis növény megvéd a pestis ellen. Ashes, avagy a hamu már mélyebb értelemre, a romlásra és a halálra utal, ahogy a középkorban gyakori szlogen volt a hamuból vagy porból lettünk, azzá is leszünk gondolat. Mindannyian elesünk, hangzik az utolsó sor példázva, hogy a himlő nem tett kivételt, fiatal, idős, gazdag és szegény egyaránt áldozatául esett a járványnak.

Történészek, néprajzosok és egyéb okos emberek sokat vitatkoznak azon, hogy ez vajon tényleg így van-e vagy sem, hogy melyik himlőjárvány után is keletkezhetett a dalocska ha egyáltalán. Van aki azt mondja, ezt csak a huszadik század misztikuméhsége vetíti vissza a középkorra, van aki az összefüggés ellenzőit gondolja nevetségesnek, amiért mindenáron igyekeznek a himlővel kapcsolatos magyarázatot lehetetlenné tenni. (Ifj. Szentpétery Péter "Nem tudom nem voltam ott" tudományos álláspontját errefelé nem ismerik, pedig ez esetben még akár használható is lenne.)

Közben a gyerekek pedig szívesen éneklik ezt a kis nótát, egymás kezét fogva, körbe-körbe járva, majd a végén nagy nevetéssel a földre esve.



Most majd össze is gyűjtöm az ilyen medikus hátterű vagy értelmű dalocskákat, a kórházi napköziben jó lesz a szabadfoglalkozásokhoz:-).



 



Post Secret

2012.09.23.

Még tavaly bukkantam rá erre az oldalra, ami azóta is az egyik kedvenc weboldalam, nem abban az értelemben, hogy jajdejópofa, hanem valami sokkal mélyebb szinten fogott meg és mindig annyi gondolatot, érzést ébreszt bennem, hogy azokat szinte le sem tudom írni.
A történet 2003-ban indult útjára, hamarosan saját honlapján találva magát és immár négy publikált könyvvel.
A sztori lényege, hogy az ember megoszthassa egy-egy rejtett, kimondani vagy feldolgozni képtelen titkát, gondját, baját, névtelenül, hiszen úgy mégis könnyebb és lehetőleg valami kreatív módon. Hogy az önkifejezés benne legyen, szinte kritérium. Az illető lerajzolja, fotóval illusztrálja, és leírja egy levelezőlapra ami a szívét nyomja, majd azt elküldi. Frank, az ötlet és honlap gazdája közel 200000 képeslapot őriz, amelyek nagy része megtalálható a honlapon is, és a könyvekben is, sőt, már kiállítás is készült belőlük.

Én ugyan még soha nem küldtem semmit, de néha benézek erre az oldalra, és elgondolkodom az emberek sorsáról, sokakkal együttérzek, mert ismerem a gondjaikat, másokat megsiratok, mert ugyan nem ismerem a problémáikat, de el sem tudnék képzelni borzasztóbbat. Vannak megható történetek is, mosolyra késztetőek, és vannak őrült, beteges dolgok is. Nem hiszem, hogy mindent le tudnék írni róluk, amit gondolok, hiszen annyira szerteágazó, mindenesetre érdemes benézni, beleolvasni, elgondolkodni, megnézni a képeket.

A tavalyi század elején-közepén indult el egy irányzat, Art-Brut, avagy a "nyers művészet", engem erre emlékeztet egy kicsit. Az ArtBrut a nyers, kertelés nélküli, szinte plastikus önkifejezés módja, hasonlóan nyers, durva anyagokból. Később persze aztán sokkal több lett ebből, és az irányzat kiterjedt más területekre is, például a pszichiátriában is alkalmazták mint művészet terápiát. Érdekesség, hogy nálunk az Underground mozgalma is innen indult és nőtte ki magát kortárs művészetté. A Moravcsik Klinikán (a SOTE Balassa utcai klinikája, vagyis a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika és a Neurológiai Klinika) azonban a reformoknak és betegközpontú változásoknak köszönhetően ez már a század elején elindult, és olyan művészek éltek és alkottak itt, mint pl Juhász Gyula, Gulácsy Lajos vagy Csáth Géza, hogy csak az ismertebbeket említsem. Az ott kezelt betegek műveiből kiállítás is készült.

Az ArtBrut ennél szélesebb rétegeket is felölel és sokféle elnevezést kapott már (pl kívülállók művészete), de mindenképpen az amatőr, legtöbb esetben autodidakta, nyersen önkifejező művészetet jelöli, amelybe ezek a Post Sectreten található kreatívan kimondott vallomások is beletartoznak, és azt is megmutatják, hogy az emberi mentális és fizikai egészség, a kreatív önkifejezés mint a gyógyulás egyik formája, a titkok viselésének terhe és kimondásuknak megkönnyítő ereje, egy meghallgató és elfogadó közösségra való rátalálás igénye mennyire egy gyökérből indulnak.

 

 

Influenza

2012.09.20.

 

Anno, az orientácóm alkalmával rengeteg tudnivalót, szabályzatot, procedúrát kellett elolvasnom, mindenféle egészségügyi rendelkezésekről, különböző helyzetekre való felkészülésekről, sőt még arról is, amiket ugyan már rég megtanultam a különböző iskolákban, de biztos ami biztos, most is neki kellett veselkednem a hosszú oldalaknak, hogy a kórház lássa, biztosan tudom a dolgomat. Az ötvenvalahány ismeretterjesztő írás egyike az influenzáról, és egy esetleges járványra való felkészülésről szólt. Hogy hogy is lehet távol tartani magunkat egy esetleges fertőzéstől? Lássuk csak: Tartózkodjunk legalább három lépés távolságra mindenkitől nyilvános helyen. Viseljünk maszkot az arcunkon. Ne fogjunk kezet senkivel. Ne menjünk tömegbe. Ne menjünk boltba, meccsre, színházba, moziba, koncertre, parkba, egyáltalán olyan helyekre, ahol emberek vannak. Mossunk kezet sokszor és sokáig. Halmozzunk fel nem romlandó élelmiszert, palackozott vizet a pincénkben. Vásároljunk be gyógyszerekből. Ne menjünk el otthonról. Költözzünk le a pincébe. Keressünk otthonról végezhető munkát. A számítógépes az jó lesz, de vigyázzunk, nehogy a számítógép vírusa kombinálódjon az állatoktól származó vírusokkal, az meg az emberekével, mert a tripla kombináció a virtuális világunkba is beférkőzhet és aztán lesz nemulass! (Egészen az utolsó mondatig egyébként minden így volt.)
 
Eszembe jutott Erasmus, a Nagy Hipochonder, aki ugyanígy félt mindenféle kis gonosztevő baktériumtól, vírustól, ezért kesztyűben járt, és óvakodott attól, hogy az emberek megérintsék, vagy akárcsak ráleheljenek. Ezt a kis ismeretterjesztést akár ő is megírhatta volna, illetve meg is írta, csak a éppen pestisről és más egyéb korabeli fertőző betegségekről, sőt, még az egyszerű nátháról is. Ahogy a különböző higiéniai értekezéseit is megírta arról, hogy a borbély vagy kirurgus (a fodrász és a sebész ugye) hogyan s miként tartsa tisztán az eszközeit; mik is a kórokozók forrásai és hogyan terjednek; teljesen tisztában volt a különböző betegségek terjedési módjával, valamint azok kivédésével, és kiváló dietetikus és patológus volt még mai szemmel is. Akár az amerikai járványügyi hivatal (CDC) is idézhetne teljes részleteket Erasmus témábavágó műveiből honlapján.
Egyébként tavasszal elég nagy hiány volt az arc maszkokból, egyszerűen elfogytak a madárinfluenzától való nagy riadalom miatt, és most újakat kellett rendelni, lehetőleg rengeteget, hogy biztosan elég legyen. Mondtam már, hogy ezeket a maszkokat Mexikóban gyártják?
 

Dr H. rocks!

2012.09.16.

Az a helyzet, hogy a császár baromi rondán tud kinézni. Hogy a méh maga hogy van összevarrva, az ugye nem is látszik, de elárulom: iszonytatóan! Mintha egy vicsorgó fogú és fejű szörnyeteg lenne. Dehát ez kit érdekel, hiszen úgysem látszik, az a fontos, hogy jól zárjon, aztán jó'van. Az viszont már sokkal kevésbé mindegy, hogy ami látszik, az milyen. Vagyis a has: mindennek az öle, minden teremtés forrása, a nőiség központja, az mégsem lehet ronda. Legalábbis mesterségesen (mert természetesen meg semmi sem ronda:-))

 

Manapság már nagyon ritkán alkalmazzák (legalábbis errefelé) az ún klasszikus császárt, ami a hasfal és a méh vertikális felnyitását jelenti és alkalmasint egészen a köldök köré kanyarodik a vágás felső része (Bonyolultabb eseteknél vagy amikor a méh is jön, még sokszor így csinálják). Ehelyett inkább az alsó haránt metszés dívik, mert az akárhogyan is van megcsinálva, nem látszik. Na jó, nem csak ezért, hanem mert ennek kevesebb a szövődménye, és gyorsabb a felépülés. De az esztétika mégsem ehanyagolható szempont. Még akkor sem, ha ez a vágás a bugyivonal alatt van, hiszen még a bugyidivat is változik, így ez a vonal hol magasabb, hol alacsonyabb, nem mindegy, hogy hol van az a sebhely. Sőt, nyilván nem mondok újdonságot, vannak olyan helyzetek, amikor még a bugyivonal alatt is minden látszik.
A sebrögzítés technikája is többféle lehet, nálunk a lusta rezidensek egyszerűen rászoktak a kapcsok használatára, vagyis a sebet egy erre való tűzőgéppel jó sokszor összetűzik. Így is meggyógyul, és az idő ugye a barátunk, attól majd szebb is lesz. De amikor reggelente jól átnézek egy-egy ilyen alkotást, csak a fejemet csóválom, és akkor sem néz ki az egész sokkal jobban, amikor 4-5 nap múlva kiszedem a kapcsokat.
 
Egyik reggel azonban nagy meglepetés várt. Amikor rutinosan belekezdtem a vizsgálatokba, takaró le, hálóing fel, csodálkozva kaptam fel a fejemet: Hol a sebhely? Jobban meg kellett hogy nézzem, villanyt fel, csipát kidörzsölni, és igen, ott volt, egy gyönyörű szép 11-12 centis halvány heg, kapcsoknak, véraláfutásnak, bőr erre-arra kitüremkedésének pedig nyoma sem volt. Éppen akkor tódultak be az orvosok is a vizitre, és magamról kissé megfeledkezve megkérdeztem tőlük: Ezt ki csinálta?
Dr H. - hangzott a válasz. Muszáj volt mosolyognom, mert Dr H. azon kevés rezidensek egyike akit szeretek és azt gondolom, hogy nagyon jó orvos lesz majd belőle, mert lelkiismeretes és törődik a betegeivel, meg azért is mosolyogtam, mert büszke voltam rá. Még csak másodéves, és tavaly mindig lenézték a kollégái, általában ok nélkül. És még azért is mosolyogtam, mert nemrég beleolvashattam az indiai útjáról készült írásába, amiben az ottani medikus élményeit írta le, és onnan is, ahogy ebből a gondosan és igényesen összevart (és nem tűzött) sebből is az látszott: ez az orvos szereti a betegeit és a munkáját. Később mikor találkoztam vele, nem mulasztottam el, hogy megdícsérjem, és megkérdezzem, hogy ellenben a többiekkel, ő miért szánja rá erre az idejét (a varrás ugyanis, főleg az ilyen remekmű, eltart egy darabig). Ezek a lányok még fiatalok, maradjanak is szépek - felelte, mintha egy legalábbis egy öregedő doktorúr lenne, pedig ő maga is egy fiatal lány. A kiskonyhában voltunk, ebéd utáni desszertidőben: én éppen két hatalmas adag fagyit készítettem, az egyiket neki.
 

Fordulatok vasárnap reggel

2012.09.05.

Vasárnap reggel háromnegyed hatkor töküresek az utcák, állapítottam meg, és még sötét is van. Ez eddig nem tűnt fel, hiszen eddig csak félálomban beültem az autóba és valahogy úgy, mint buli után az egyetemisták az ágyukba, emlékezetből odakerültem a kórházba. De tegnap este ahogy a házunk elé kanyarodtam, szépen lassan, a jobb első kerekem végleg kilehelte a lelkét. Rendes volt tőle, hogy még utoljára hazavitt, és nem az autópályán robbant ezer darabbá, mint ahogy azt néha látom más autóknál. Így aztán újra gyalog járok, amit a nyári pokoli hőségben már rég el is felejtettem, annyira, hogy észre sem vettem, hogy közben ősz lett.

Szóval az utcák üresek. A kórház is az volt, az összes betegem (4) aludt, így elücsörögtem magamban egy órácskát én is, végülis vasárnap reggel minek keltsem korán őket, mindegyik stabil, s éppen elég, ha már nekem fel kellett ébrednem. Először valami éktelen fejfájásra, másodszor a kb huszadik óracsörgésre, véglegesen pedig a friss kávé illatára. Gondoltam lemegyek reggelizni az ebédlőbe, ahol össze is futottam Beával, akiről már majdnem írtam nemrég, mert olyan jópofa dolog volt belebotlani egy magyar rezidensbe a negyediken, és azóta is közösen kibeszélni az amerikai kórházi szokásokat. Bea megmutatta a hátsó lépcsőt, amit eddig nem ismertem, és felfelé jól eltrécseltünk erről arról, aztán neki mennie kellett, én meg felküzdöttem magam az ötödikre. Az ajtó persze zárva volt, hozzánk nem lehet egyszerűen bejutni. Így visszamentem a negyedikre, ahol az intenzív osztály kellős közepén kötöttem ki, és ez eléggé meglepett. Annyira, hogy amikor egy nővér megkért, hogy vigyázzak egy pillanatra a betegére, simán azt válaszoltam, hogy ne haragudjon, de sajnos nem itt dolgozom, csak elvesztem. Ő elég furcsán nézett rám, de aztán csak mondta, hogy jó, jó, oké akkor menjél, én meg mentem, de valami nagyon nem stimmelt, csak akkor meg nem értettem mi, s amikor megálltam végre az ismerős lift előtt az intenzívről kikeveredve, akkor döbbentem rá, hogy magyarul beszéltem hozzá. Ezen nagyon kellett röhögnöm hirtelen, mert annyira nonszensz volt, hogy kajával a kezemben az intenzíven csodálkozva idegen nyelveket beszélek, amitől úgy néznek rám, mintha legalábbis leütöttem volna egy ott dolgozó nővért ellopva a ruháját és bilétáját, hogy beférkőzzek oda, ahova egyszerű halandónak csak úgy nem lehet. Akkor újra észrevettem a nővért, aki megszólított, és most felém sietett. Most már tutira biztos abban, hogy a zárt osztályról szabadultam, és teljesen bolond vagyok, aki nemcsak eltette egy kollégáját láb alól, hogy megszerezve az uniformisát bejusson ide, hanem még hangosan összevissza röhög is az üres liftajtónak. Na de én résen voltam, és még mielőtt a biztonsági emberekért kiáltott volna gyorsan mondtam neki, hogy tudok ám angolul is, és mégiscsak itt dolgozom, csak másik osztályon, és hogy a magyar ismerősömmel beszélgettem még pár perce, és még nem kapcsoltam vissza inglis módra. De most már igen, nem vagyok bolond, mégha eddig úgy tűntem is. Hitte is, nem is, az angoltól megnyugodott kissé. Azért feljött velem az ötödikre, ahol állítólag dolga volt, de szerintem csak meg akart bizonyosodni arról, hogy nem valami csecsemőlopó terrorista vagyok.

 

Scrubs

2012.08.27.

Ezúttal nem a Dokik című sorozat eredeti címére utalok, hanem a kórházi ruháinkra, ami angulul scrubs, magyarul meg nem is tudom. Mert ugye műtősruha lehetne a fordítás, dehát mi az osztályokon nem műtünk, mégis ezt hordjuk. A köpeny sem megfelelő, mert már nincs senkinek sem az a régi egybeszabott fehér elölgombolós otthonkája (a vádliközépig fűzhető nyitott orrú cipővel ugye), az a bizonyos fehér köpeny pedig külön életet él, és habár már nem csak az orvosok kiváltsága, de azt rendes civilre vagy szintén a műtősruhára kapjuk fel.
Egyenruhát sem mondhatnék, habár eddig mondtam, és angolul is jó volt az, hogy "nursing uniform", mert egészen eddig azt jelentette ez, hogy az a ruha, amit a nővérek hordanak a kórházban, és a szabása ugyan hasonló, de a színe, fazonja és mintája változhat, egyéni ízlésnek megfelelően. Most azonban már az egyenruha is újfajta jelentést hordoz, mert nagyon sok kórházban behozták az igazi uniformist, azaz mindenkinek kötelezően egyformában kell lennie. Esetleg két fazon közül lehet még választani, hogy mind a százötven féle testalkatnak megfelelő lehessen, semmi minta (bár ezt én magam nem bánom, de mások igen), és egyféle szín. A nővéreké általában a sötétkék és a fehér, akik pedig a szülészet-nőgyógyászaton dolgoznak királykéket hordanak. A többi kórházi dolgozót sem kímélték: a segédáplók bordót, a betegszállítók szürkét, a takarítók pedig bézs színt kaptak. A műtőben maradhat a zöld, valamint a régi kopott retró műtősruhák. Mindezt azért, hogy a kórházi betegek és látogatók szín alapján is azonnal tudják, kivel van dolguk. Persze mindenkinek van névtáblája, amit kötelező is jól látható helyen hordani, és ezt a nagy többség meg is teszi, sőt, a munkakör többszörös fonttal fel van tüntetve mint maga a név, dehát úgy látszik ez kevés és hiábavaló, és a szín alapján kódolt megkülönböztetésnek mégiscsak több létjogosultsága lehet a 21. században mint az olvasni tudásnak és neaggyisten az egyéniségnek. Mert igazából ez utóbbi bosszant engem. A sötétkék és a királykék színeket nem szeretem, és nem is állnak jól. A hiúságon túl ennek még pszichológiai vetülete is van: nem érzem magam jól olyan ruhákban, amik előnytelenek, rámkényszerítettek (kiskoromban is rettentően utáltam az unokatesómtól megörökölt szarokat) és amíg a munkáltatóm azt várná el tőlem, hogy szívemet lelkemet adjam bele a melóba, le is fojtja ezt azonnal az uniformizálással. Egy rideg sötét unalmas szín csak egy arctalan személyt állít a páciens elé, a fehér meg ugyanakkor (már csak történelmi megjelenése miatt is) azt a felsőbbrendűséget, amit a mai egészségügy éppen elutasítana és az egyenrangúságot, partnerséget helyezné előtérbe. Ugyanakkor a kapcsolatalapú betegellátást vallja a jövőnek, ami az én, a nővér és az illető beteg személyesebb és közvetlenebb formában megnyilvánuló interakciójára és együttműködésére épülne, majdnem buberi vetületekben.
Megmondom őszintén, a hideg kilel a spongyabobos és hasonló mintázatú kórházi ruháktól, és azt is vallom, hogy az ilyesmi semmilyen szinten nem egy professzionáis, hozzáértő és tudással rendelkező nővér képét kelti a páciensben (bennem legalábbis tutira nem), de, és hogy ne beszéljek mindenki más, csak a saját magam nevében: én például szeretem a víz színeket, a türkizt, és ezeknek variációit, és ebben érzem magam jól, tettre és munkára készen, olyan szintű energiával, amitől bármikor indulhat a nap, és állok bármilyen kihívás elébe. Nyilván nem csak ettől, ugye. De én már csak ilyen holisztikus nörsz vagyok, még ebben az értelemben is, akinek az alaphangulatán sokat dob, ha nincs minden oldalról mikromenedzselve, és nem kell egy kórházi stylistot is támogatnia a fizetéséből. És amikor elszaladok vécére végre, és kézmosás közben (szigorúan a hepi börzdéjt kétszer elénekelve) végignézek magamon a tükörben, akkor nem valami sötét-sápadt alakot látok, hanem önmagamat, az szintén jó hatással van az energiaszintemre.

 

Multivitamin

2012.08.11.

Szoktam a gyerekeknek adni, és ez is, mint minden gyógyszer, meg hasonló, jól meg van dizájnolva, hogy a gyerekek biztosan megegyék. Jelenleg a spongyabobos változat fogy itthon, habár a négy különböző színen négy különböző figura van, így minden nap eldönthetik, hogy kit akarnak éppen megenni.
Most, hogy öreg lettem, már én is szoktam multit szedni, ha el nem felejtem, kifejezetten a nőknek kipreparált fajtát. Az enyém persze unalmas, sima, halványbarack színű, pedig több fantáziával megcsinálhatnák a nőknek és asszonyoknak ezeket, főleg a sorozatfüggőknek. Lehetne mondjuk a Született Feleségekből az öt nőci képe a tablettákon, hogy én is eldönthessem, éppen melyiket akarjam aznap. Hm, ma olyan lúzer napom van, ide nekem Suzanne-t. Ma meg olyan bitchy hangulatom van, Gabiból fogok enni. Amikor sznobizok, akkor jöhet Brie, vagy amikor este nyolcra végképp kipurcantam a gyerek- és férjnevelés szépségeitől, magamhoz veszek egy Lynette-s tablettát. Mikor meg randira készülök, bedobom Edie-t:-))
Persze a Gray's Anatomy szereplői is ráférhetnének egy doboz multira (vajon McDreamy-hez, vagy McSteamy-hez lenne kedvem? ...), vagy akármelyik másik, a nők által kedvelt szappanopera szereplői, hiszen úgyis huszonötféle kiszerelésben lehet kapni ugyanazt az összetételű vitamint. Így még talán ösztönözni is lehetne a nőket, hogy tényleg szedjék, hiszen akkor már nem is az lesz a lényeg, hogy szednek-e vitamint, hanem hogy melyiket, ami lássuk be, mégiscsak sokkal erősebb motiváció.
Asszem, nekem ez az egészsegügy biznisz jól bejön, majd forradalmasítom a találmányaimat, és még jobban felpörgetem a gyógyszergyártó cégeket:-))

 

Cord prolapse

2012.08.05.

Elnézést a sok angol címért mostanában, de már vagy kezdek elfelejteni magyarul, vagy soha nem is tanultam meg egy csomó dolgot, amit mondani szeretnék. Például ezt sem, hogy azt hogy kell szakszerűen mondani, amikor a köldökzsinór előreesik (lehet, hogy éppen így is akár, mert ez nem hangzik rosszul és pontatlanul).

Angolul is csak egyetlen egyszer volt rá szükségem, mégpedig ma reggel, amikor benyitottam az egyik páciensem szobájába egy nagy jóreggelttel, és kérdeztem, hogy redi-e a reggeli vizsgálatra. Mondta, hogy jesz, csak vécére kéne még gyorsan mennie. Ilyenkor általában továbbmegyek egy szobával, vagy ággyal, mert nem vesztegetem nagyon senki drága idejét, és a következő emberrel kezdem a napot. Most viszont, ki tudja miért csak mondtam, hogy oké és a kis tili-toli masinámra könyököltem, gondolván, megvárom, ha már vele akartam kezdeni. Nem is tartott sokáig, hamarosan jött ki, hogy asziszi, hogy jön ki a baba, vagy valami, de igencsak nem stimmelnek a dolgok, úgy érzi. Ilyenkor aztán szemöldök felhúz, nagy levegő, mindenre felkészülés, és végül, de nem utolsósorban a hadd nézzem következik. A látványtól csak annyit tudtam hirtelenjében mondani, hogy "Crap!!!", mert egy jó 15 centis köldökzsinórhurok éktelenkedett előttem. A kövekező, nem több mint két másodpercben pedig berohantam a sloziba meghúzni a vészriadót, a kismamát átsegítettem egy ilyen felhúzott térdű, fejbehúzós, fenékkidugós kutyapozícióba (nem az, ami a képen van, hanem pont fordítva, de olyat nem találtam), tárcsáztam a főnővérünket ("Crap!!") és az aktuális főrezidensünket ("Shit!!"), mialatt kesztyűt rántva megpróbáltam minden akadályt elhárítani a zsinór útjából, hogy a vér- és oxigénellátás így is a maximális legyen. A lármázásomra persze mindenki azonnal ott termett, megpróbáltuk az ágyat infúzióállványostul kirángatni az ajtón, a pácienst és a mindent tartó kezemet a lepedőkkel letakarva pedig a műtő felé vettük az utunkat. Én felpattantam az ágy oldalára, egyik kezemmel az oldalsó ágytámlába kapaszkodva, a másikkal pedig továbbra is a köldökzsinórt biztosítva, és röviden megpróbáltam elmagyarázni a teljesen szótlan de amúgy mindenben szótfogadó kismamának, hogy éppen mi történik és miért, közben pedig csodáltam, ahogy ő halálnyugodtan és totálisan együttműködve veszi az akadályokat. Később azt mondta, mikor ezért megdícsértem, hogy "gondoltam, így egyszerűbb, mintha pánikolnék", és tényleg az volt, mert az ő higgadtsága garantálta az enyémet is. Bár ő ezt fordítva látta, érthetetlen módon, hát mindegy, a lényeg, hogy jó hatással voltunk egymásra. A műtőben aztán miután átmászattuk szegényt a műtőságyra, átadtam a helyemet egy tapasztaltabb kollégának, felkapcsoltam a műtőslámpákat, szívhangot kerestünk, 120, majd aki ekkor már tartotta a zsinórt, számolt (annak a pulzálásából): esik, hatvan, igyekezzünk, oké, vissza száznegyvenre, azért csak igyekezzünk. Azt sem vettem észre, ahogy és amikor valaki rámkötött egy maszkot és a fejemre húzott egy papírsapkát, mire újra visszanéztem a kismamára, már kiterítve aludt, és mindenki csak tette a dolgát, s amikor a fődoki elkurjantotta magát, hogy éppen mit kér (nem a szikét, hanem akármilyen gyógyszert), valaki mindig azonnal ugrott, sosem egyszerre hárman, és sosem senki, ezt is megfigyeltem, hanem valahogy mindenki tudta a dolgát, szerepét, feladatát. "Születés ideje nyolcharminchét", hallottam, és akkor előhúztam a telómat, hogy visszakeressem, hánykor is telefonáltam a főnővérért és a rezidensért. 0822, mutatta a telefonom. Nem rossz.

 

A kismama aznap töltötte be a terhességének 27. hetét. Két napja elment a magzatvize, ezért volt nálunk, idő előtti burokrepedéssel. A baba ugyan fejjel előre volt, de még nem illeszkedett be, ezért is tudott a köldökzsinór előre esni (ok, meggugliztam közben, tényleg előreesésnek mondják:-)). Ez egy nagyon ritka jelenség, és nagyon veszélyes is, ugyanis a köldökzsinór megszorulhat, a vér -és oxigénellátás megszakadhat, ami agykárosodást, de akár a baba halálát is okozhatja, ha nincs azonnali közbelépés. Ez a közbelépés pedig általában a fent említett pozícióba való helyezést és a köldökzsinór kézzel való biztosítását jelenti, ezt is csak addig amíg a császárra elő nem készülnek, és itt aztán nincs móka, császár kell, de azonnal. Főleg egy ilyen fiatal babánál. A miénk így is némi segítségre szorult, intubálni kellett, az egyperces apgárja ugyanis mindössze 1 volt. Persze ezt nem várták tétlenül, ilyenkor oxigén, CPAP (folyamatos pozitívnyomású légzéstámogatás), egyebek, aztán végre az intubálás, ami ilyen pici babáknál (840g) nem mindig megy elsőre, de az ötperces apgárja már hatos volt, a tízperces pedig kilenc, így mehetett a koraszülött intenzívre, ahol tovább stabilizálták az állapotát. Érdekességképpen még elmondom, hogy az új dolog, hogy az ilyen kicsi babákat egy nejlonzacskóba teszik bele (rögtön abban az első percben), abba a jobb fajtába, ami vastag, és zárható, persze nem zárják be őket, a fejük kivan. Mivel semmi háj nincs rajtuk ilyenkor, képtelenek még a tesük hőmérsékletét szabályozni, és a legtöbb inkubátor is nagy még az ilyen méretű babáknak. A nejlonzacskó viszont melegen tartja őket addig is, amíg a neonatalógus orvosok és nővérek dolgoznak rajtuk, így addig sem vesztenek a testhőmérsékletükből. Egy újabb érdekes adat. :-)
 
 
 
 

Széljegyzetek különböző napokról

2012.07.31.

 

Merkur és Vénusz az egészségügyben
 
Az olyan érdekes hogy a korábbi „Doktor Úr és Nővérke“ munkacsoport „Doktornő és Nővér“-re változott az idők során. Nemcsak a korábbi férfiasnak beállított hivatások nőiesednek el, hanem az eredetileg női foglalkozások szintúgy elférfiasodhatnak.
Te Manci, Pált láttad?

 
Verbal anesthesia
 
Ez nem igazi terminusz teknikusz, csak eszembe jutott ma, amikor egy úgynevezett továbbképző foglalkozáson ültem és untam magam kis híján eszméletlenre reggel nyolctól délután négyig. Be is vezettetném a politikailag korrekt kifejezések szótárába, ahol nemcsak jól mutatna, de valószínűleg gyakori használatnak is örvendene. Ilyesfajta gondolatokkal próbáltam ébren tartani magam.
 
 
Amikor egy kórház megnyitja kapuit
 
Új kórház épült a városban. Március 30-án reggel hét órára tervezték a nyitást, de a szükség törvényt bont jegyében az élet ezt is felülírta. Ugyanakkor megmutatta, már a nyitás előtt, hogy a beruházás jó döntés volt, és az intézménynek fontos helye van a közösségben. Reggel öt órakor hatalmas pocakkal érkezett egy asszony szülni. Délután pedig meghalt valaki a sürgősségi osztályon. Egy nap alatt, a frissen nyílt kórház első napján egy életciklus megfordult.
 

Morbid
 
Nagy felfordulás van a kórházban. A transzplantáció külön költözik. Nem nőtték ki a régi helyet, össze sem vesztek senkivel. A sterilizációs szabályok se sérültek, és a felszerelésük is megfelelő volt. Csak furcsának találták, hogy tegnap még Józsi bácsi, ma meg már Pista bácsi fekszik ugyanabban az ágyban. Ugyanazzal a májjal…
 
 
Egy újabb érdekes adat
 
A National Institue of Health szerint az egyetemi kórházakban a legveszélyesebb hónap a július, amikor az új, frissen végzett orvosok és nővérek elkezdenek dolgozni. Ez a tény, mármint hogy ezeknek a szegény kezdőknek még sokminden új és ismeretlen durván 1500-2750 extra halálesethez járul hozzá évente.
Nem tudom, ez otthon hogy van, mindenesetre az ittenieknek azt javasolnám, júliusban ne legyenek betegek.
 

Sajátos bók
 
Este, mikor elköszöntem tőle, és átadtam az éjszakás nővérnek, a betegem megkérdezte:
- Mikor leszel legközelebb?
- Holnap - feleltem.
- Azt akarom, hogy az én nővérem legyél - mondta -. Követellek
- Öööö... oké.
 

Üzlet
 
Ma este a kórházban az egyik beteg csak egy zacskó csipszért engedte meg, hogy vért vegyek tőle.
 

Irgalmas nővér
 
Azt hiszem, biblikus értelemben is jó nővérkének számítok, legalábbis az ottani leírás értelmében. Hiszen a nevetőkkel együtt nevetek, a sírókkal együtt sírok. Akik hánynak, azokkal meg együtt hányok.... 
 
 

A Szent Mária kórház utónévkönyve

2012.07.27.

Legalábbis simán kiadhatnánk egy ilyet abból a gyűjteményből mazsolázgatva, amit a csecsemőosztály egyik nővére gyűjtött össze az elmúlt időszakban. Mivel már ott dolgozom egy ideje, és ismerem a betegközönséget, nem is kéne, hogy annyira meglepjen, és inkább azon tűnődöm, hogy miért van az, hogy a szabadság országában a hülyeségre van a legnagyobb szabadság, és persze ez szintén nem lep meg, mint ahogy lassan már azok a paradoxonok sem, hogy miért is védik az emberi jogokat körömszakadtáig, miközben a lábkörmükkel meg a sárba tapossák, miért erőltetik, hogy a gyerekeikből különleges valaki legyen, mikor már születésétől kezdve arra predestinálják, hogy nevetséges legyen és a nagy kérdés, hogy vajon megállapítható-e az a vékony és relatív határ a normális és abnormális között?

Na, de tépelődés helyett inkább bemutatnám az ezévi repertoárt a nomen est omen jegyében:

Polly Esther Sheets kis bölcsőjében ugyan most még pamut lepedő van, de nagy eséllyel lehet belőle Kínában lepedőgyáros, ahogy Pony Boy-ból még egyszer jó kis zsoké, vagy állatidomár. Shithead szegény nem hiszem, hogy sokra viszi majd,Cynnemon-ból akár cukrász, vagy szakács lehet még, de Labia foglalkozása vajon mi lesz majd? Summer Sky Paradise nevét adhatja majd az év üdülővárosának, Natorius nem lesz egy egyszerű kölyök, viszont Monkey-nak és Blue Bear-nek egy közös gyerekműsort megjósolok.

 

A hipervallásosak is hozták a formájukat:
Fearless Christian Soldier nagyesélyes szektavezér olyan tagokkal maga mögött, mint Sunday PrayerBlessynAngel DustHeaven Lea ésGuardian Gift.
 
Meg kellett, hogy állapítsam az ikrek jártak a legszarabbul, a minden fantáziát alul- és a totális idiótaságot felülmúló de állítólag teljes mentális kapacitásuknak és döntésképességüknek birtokában lévő szülőkhöz igazából képtelen vagyok érdemben hozzászólni (na nem mintha az eddigiekhez sikerült volna), ezért csak bemutatom a nyertes játékosokat:
 
Mickey és Minnie (anyuka még csak 12)
Chancesare és Couldabeen (a szerelemgyerekek)
Lucifer és Damian (a két ördögfióka)
DeNiece és DeNephew (gondolom a nagynéni ötlete alapján)
Taday és Tamarrow (eredetileg hárman voltak de Yastarday elmúlt)
Tequila és Rum (vajon mi lesz belőlük?)
James és Semaj (oda-vissza egyformák)
Symphonie és Lyrie (ez legalább kedves, és bízom benne, hogy nem lesznek antitálentumok)
Lemonjello és Orangejello (seriously no comment...)
Ima Pig és Youra Pig (ha a gyerekek megfejtették aztán hogy ki-kicsoda, túljutva az identitásválságon, esetleg még filozófus is lehet belőlük, szigorúan párban.)
 
 

 

A FOB jelenség

2012.07.22.

Az apukákat, vagy ahogy mi hívjuk őket, a FOB-okat (ejtsd fáb, a father of baby rövidítése) egy külön élmény végigkísérni a terhesség és szülés folyamatán. Ahol most dolgozom, ott is sokat találkozom velük, mármint ha maradnak a fogantatás utáni félórán túl, de a szülészeten is, hogy az utóbbi évtizedben divat, sőtmitöbb, szinte követelmény lett az apás szülés, ott vannak és a legkülönbözőképpen tudnak viselkedni. Rövid gyakorlati időm is elégnek bizonyult néhány érdekes, már-már sztereotíp kategória felállítására.

 

Pants on the ground:
A gang és jail kultúrának megfelelően a nadrágjuk a seggük alatt lóg, és amikor rájuk adjuk a papírműtősruhákat, hogy valamennyire tisztán menjenek be a műtőbe, azt is ugyanígy húzzák fel. Ők sokat nem szólnak, legalábbis hozzánk, mert értelmezhetetlenek vagyunk számukra, és valahol mégis az asszonyt meg a gyereket segítjük, így aztán tabu is vagyunk. Az asszonyt azért néha molesztálják ilyenkor is, de csak mikor nem nézünk oda mert ők nem haverkodnak. Szerencsére.
 
A Medikus:
Az elmúlt 18-30 év alatt hihetetlen mélységű és mindenre kiterjedő egészségügyi tudást halmozott fel, többnyire az internetről, vagy az ismerőstől akit az aktuális patológia szintén szakértővé avanzsált, és ezt a tudást nem restelli alkalmazni a nővérrel vagy akár főorvossal türténő vita közben sem. (A vita természetesen nem vitának indul, hanem szakvéleménynek, de ez cseppet sem zavarja és tudásának minden hevével vesz részt a diskurzusban.) Mindenkit ott azonnal mindenből levizsgáztat, az asszonyt a "te maj' csak várjá'" vagy "majd én elintézem" kurjantásokkal pillanatok alatt lecsendesíti, nem vár semmire, gyógyszerre, pohár vízre, mert nem bíz semmit a véletlenre, hanem kimasíroz a nővérállomásra és a maga keze ügyébe veszi a dolgokat. 
 
A Praktizáló:
Ezt csak egy rövid történettel illusztrálnám, de az magáért beszél. FOB behozta asszonyát a szülészetre, kiabálva, hogy sürgős, mert az asszony már 4 cm. Honnan tudja, képedt el a betegfelvevő nővérke, és nagy kár, hogy nem az ő arcát sikerült felraknom a bejegyzéshez, amit a FOB válasza hallatán vágott: Hát négy ujjam fért be!
 
Az Alázatos:
Ő a kedvencünk, mert olyan aranyos, szerényen mosolygós, útból elállós, mindent felajánlós, megengedős, mindenre fogható, csendben megjelenő és csendben is maradó, hiszen anya remek munkát végzett idomításkor, persze meg kell hagyni, a tökéletes alapanyag erre már nyilván a kezdetekkor is megvolt.
 
Horny:
Igen, ilyen is van, akire rányitunk véletlenül, aki bármikor megkívánja anyát, ha akarja, ha nem (de legtöbbször akarja, mert őket egy fából faragták, igen, tuskóból...), aki alternatív utakat talál magának, ha már "oda" most éppen nem lehet, és akinek amikor azt mondjuk, hogy amikor elment a magzatvíz, olyankor már ne szexeljen, akkor ő visszakérdez, hogy "de ha már elkezdtem, és ez közben történik, akkor még ugye befejezhetem?" Vagy amikor azt magyarázzuk a friss anyukának hogyan kell a melleket stimulálni hogy a szoptatás beinduljon, odaugrik az ágyra, hogy "segíthetek?". Enough said...
 
Babyboy:
Szegényen általában nem tudjuk, hogy nevessünk-e vagy sírjunk, és ezt tényleg nehéz eldönteni, ahogy nézzük, hogy összekuporodva, magzatpózban odabújva fekszik anya mellett a kórházi ágyban, ruhástól, cipőstől, de állig betakarózva; esküszöm, az egyik még az ujját is szopta, és ez a látvány engem is meg a rezidenst is arra kényszerített, hogy udvariasan kihátráljunk a szobából, az ajtót becsukva a végigrohanjunk a folyosón egészen a hátsó, üres nővérállomásig, és ott gátlások nélkül hangosan röhögjünk.
 
A sírós apuka:
Aggódik, retteg, nem ért semmit, krokodilkönycseppekkel a szeme sarkában nézi a szenvedő asszonyt, a fájdalomtól fázik és egy lepedőt mintegy palástot magára öltve sétál a folyosón az együttérzés és szenvedés érzékeny lovagja, elhaló hangon kér egy pohár vizet, amit életmentő grálként, az élete árán is megvédve visz a via dolorosát járó szent asszonynak, térden csúszva átnyújtja, miközben elcsukló hangon azt rebegi: Drágám, bárcsak tehetnék érted valamit...
 
Az izgatott:
"Aszta mekkora tű áll ki a hátadból"- csodálkozik el az epidurálnál. "Az mi?" - férkőzik az orvos mellé, amikor az burkot repeszt és aztán őszinte kíváncsisággal, egy gyerek lelkesedésével követi az eseményeket, érdeklődik csakúgy mint körülbelül tízéves korában a természettudományos óráin Julika nénitől. De nemcsak kérdez, látni is akar, odamegy, belekukucsál, néha félrelök véletlenül, ki- és bekapcsol véletlenül, és amikor a baba feje már kibújt, akkor tapsikol örömében. Édes:-) Ugyanakkor ő a kevesek egyike, aki nem felejti el megdícsérni az asszonyt: "Te egy hős vagy, anya, én egy akkora tűtől beszartam volna!"
 
Az éretlen:
Az asszony naponta bevallja, hogy véletlenül lett terhes 42 évesen, de ő hihetetlen büszke magára, hogy neki ez sikerült, és ő is elmeséli minden nap. Rövidnadrágba betűrt pólóban vigyorogva érkezik, a nővérállomáson megáll, hogy elsüssön néhány humorosnak vélt poént, és nem zavarja, hogy csak egy-egy elnéző gyenge mosoly a válasz, hiszen ő úgyis nevet rajtuk.
 
A haver:
Amikor rájön, hogy mi jót akarunk nekik, akkor a bizalmába fogad, közelebb jön, oldalba lök, vállon vereget, kicsit sem finoman és nőiesen és a bazmegokat sem spórolva, de mindezt nem durvaságból, hanem csak haverságból teszi. Megkínál sült krumplival, cigivel, és nagylelkűen elhelyez egy hatamas gyümölcstálat a nővérszoba asztalán, hogy mi azért egészségesek maradjunk és rászól a többi húsz gyerekére, hogy álljanak el az utamból, hiszen nekem itt fontos dolgom van, és ahogy egy képzeletbeli kordonnal biztosítja a szabad utat az ágyhoz a nagy fehér isten(nő)nek, rájövök, a maga módján tényleg tisztel.
 
A tinédzser:
És mennyi ilyen van! Persze ő csendes, mert az anyjuk lehetnénk, esetenként a nagyanyjuk, tekintve, hogy még mind kiskorú, sőt általában 16 sincs, és ez ilyenfajta, hallgat, nem illemből, hanem mert úgysem tud mit mondani, de ahogy állt neki, onnantól használta, csak igazából fingja sincs ok-okozatról, tettről és következményről, és többnyire csak értetlenül áll a háttérben, hagyja, hogy tegyük a dolgunkat, hiszen az övé már rég véget ért (úgy két perc után) és a többihez még nem nőtt fel. Megjegyzem, még jogsija sincs, hiszen nem érte el a korhatárt, alkoholt sem ihat, mert attól még messzebb van, de mire bármelyiket is megteheti, már többszörös apa lesz, mert bár ugyan a kondom már nem esik le a pöcséről, de azt meg csak hírből ismeri. Talán.
 
A leszbi:
Mert őt sem hagyhatom ki a 21. század politikailag korrekt és hipertoleráns amerikai kórházak mindennapjaiból. Bár azt meg kell hagyni, hogy eddig ő volt az egyetlen, aki sosem volt útban, nem kérdezett vagy mondott baromságokat, nem akart szerepelni, tetszelegni, poénkodni, szüló asszonyt hülye kérdésekkel vagy parancsokkal gyötörni, esetleg minket fárasztani az amatőr medikushátterével. Ő tudta hol legyen, mikor szóljon, mit mondjon, hogy viselkedjen, udvarias volt, nem hozott zavarba minket és ő sem jött zavarba, ha kérdeztük, hanem paradox módon igazi férfiként viselkedett az asszonya mellett, hiszen nő volt maga is, és vágta a sztorit:-)
 
 
 

L.B. emlékére

2012.07.14.

Néhány éve történt már, de a beszélgetésünket nem tudom elfelejteni. A távolság és időeltérés miatt csak  csetelni tudtunk, de az írott szavakon keresztül is pontosan érződött a bánat, szomorúság, kétségbeesés, aggódás,  tehetetlenség, illetve ezeknek az érzéseknek valami olyasmi egyvelege, amit csak az érthet meg igazán, aki maga is megélte már azt a fajta leírhatatlan veszteséget, amivel ilyenkor meg kell küzdenie az embernek. Hiszen egy hete még minden rendben volt. Még izgatottak és boldogok voltak, tervezgettek és nevettek. Miért is gondoltak volna bármi másra, amikor egy gyermeket váró fiatal párnál még az aggódás is eltörpül a reményteli várakozás mellett.
Vannak olyan dolgok azonban, amik ritkák, váratlanok, előzmény nélküliek, és ennél fogva nehezen magyarázhatók és még nehezebben érthetők. Egy vérrög a köldökzsinórban. Egy létfontosságú ér megszakadása és kivérzése. Egy utólag kiderült fejlődési, vagy kromoszómális rendellenesség.
Sokszor azonban még ennyi sincs, csak az, hogy nincs többé szívhang. Pedig eddig volt. Mindig volt. Semmi baj nem volt. Semmi előzmény nem volt. Semmi jel, amire oda lehetett volna figyelni. Miértek vannak, azért mertek nincsenek.
Az is rossz, hogy mégis szülni kell. Mit rossz, szívet tépő. Kérdeztem, hogy el tudtak-e búcsúzni? Látták-e? Megfoghatták-e? Ölbevehették-e?
Mondom, csak cseteltünk. De a kis szünetben ami ekkor következett, éreztem minden fájdalmat. Meg keserű csodálkozást, hogy ezt lehet?
És akkor elmesélte. Ugyanazt, amit másoktól is hallottam már, de még a saját anyámtól is, negyven évvel ezelőttről. Hogy búcsú? Meg ölelés? Nem is láthatták. Nem is tettek úgy, mintha gyerek lett volna. Nem is kezelték őket úgy, mintha gyereket szültek volna. Megvolt, vége volt és semmi nem történt, zavar volt, értetlenség, és a gyász, amit mások nem értettek, csak ők, de ők is nehezen, hiszen az sem volt természetes, hogy meggyászolhassák a veszteségüket.
Elmondom, nálunk ez hogy is van.
Általában előre tudjuk, mert átszólnak a klinikáról, hogy jön valaki, akinek már meghalt a babája, vagy hamarosan meg fog, mert olyan fiatal még, hogy méhen kívül életképtelen, de a szülés, illetve vetélés már valamiért mégis beindult. Akkor előkészítjük a szobájukat, ahol nem lesz szobatársuk, csak a családtag(ok), aki(ke)t szeretnének maguk mellett tudni. A szobaajtóra kiteszünk egy képet, pillangó vagy kismadár van rajta, és azt jelképezi, hogy ott nem egy egészséges csecsemő gőgicsél az anyukája karjaiban, hanem egy halott kisbaba van, és gyászolók körülötte. Mert a babát senki nem viszi el. Mikor megszületett, betakarjuk és az anyukája kezébe adjuk. Hagyjuk, hogy annyi időt töltsön vele, amennyire szüksége van. Van akinek ez csak néhány óra, mert nem bírja tovább, van akinél akár két nap is, mert ő meg elfogadni nem bírja és feladni nem tudja. Megfoghatják, megölelhetik, sírhatnak. Lefényképezhetik. Mi is lefényképezzük, és igyekszünk ízléses képeket készíteni. Ha a kis test látványa felzaklató, akkor fehér takarón egy kezecskéről, vagy lábacskáról csinálunk egy képet, amit aztán nekik adunk, hogy maradjon egy emlék arról, hogy igenis, létezett. Nevet is kapnak ezek a babák. És egy emléklapot, névvel, születési dátummal, ha meg lehet állapítani, méretekkel, tulajdonságokkal. Tanúk aláírásával. Ez a papír arról szól, hogy élt, volt, láttuk, vele voltunk, itt volt, és igenis, megszületett, igenis, meghalt, és emlékezni lehet rá, gyászolni és siratni. Nem egyedül, titokban, mások által értetlenül, hanem ott a mi kis kórházi közösségünkben, olyan emberekkel, akik nemcsak a születésnek, de a meghalásnak is megadják a módját. Akik engedik és fontosnak tartják a búcsút. Mindenkinek úgy, ahogy éppen akkor el tudja viselni. Akinek magány kell, azt kíméljük, aki beszélni akar róla, azt meghallgatjuk. Van, aki egy hajtincset kér. Van aki fényképeket. Vagy kéz- illetve láblenyomatot. Néhány idős önkéntes néni kicsi sapkákat köt és ruhácskákat varr, hogy fel lehessen a babákat öltöztetni. Van aki ezt is elkéri emlékbe. Nem furcsállunk semmit, mert hála Istennek, mi ezt csak a másik oldalról éljük át, nem onnan ahonnan ők. Vagy akik már átélték, azok meg pontosan tudják mi zajlik ilyenkor a szívekben. És aztán el is temethetik őket. Vagy egy nagy közös sírba a városszéli temetőbe, ahol egy elkülönített rész van az idő előtt született és meghalt babáknak és úgy hívják, hogy "Babyland", vagy ugyanúgy, ahogy bárki mást is eltemetnek, a saját sírjába. Végülis a gyerekük volt. Nincs boncolás, ha nem akarják. Nincs vödör, nincs vesetál és nincs megalázó helyzetkezelés.
Nem egyszerű ilyenkor ott lenni, de mégis egy olyan feladat, amiből rengeteget tanultam: együttérzést, türelmet, megértést és megtanultam csak ott lenni. Ez az, amit leginkább adhatunk ilyenkor. Akárhogy is igyekszünk, akármit csinálhatunk, azt a babát nem tudjuk visszahozni. Amit tudunk adni, az az, hogy elfogadjuk ami történt. Nem ignoráljuk, nem csinálunk úgy, mintha. Nem próbáljuk felvidítani. Nem erőltetünk semmit, csak ott vagyunk, tesszük a dolgunkat, és a részvétet a viselkedésünkkel és a hozzáállásunkkal nyilvánítjuk ki. Persze szavakkal is lehet. És ők erre emlékeznek, hogy ott voltunk nekik, hogy nem kellett egyedül keresztül menni mindenen, nem kellett hülyén érezni magukat, nem kellett szégyenkezni, és a fájdalmukat megértették.
Amikor aztán hazamennek, sokszor ennyivel köszönnek el tőlünk: köszönöm, hogy itt voltál.


Mi pedig beszélgettünk tovább, cseteltünk, meséltünk, és csak arra tudtam gondolni, hogy ezt ők miért nem kaphatták meg? És mindneki más, aki elveszít egy még meg sem született gyermeket? Vajon meddig tartana itt megváltoztatni egy rossz szokást, egy elfogadhatatlan hozzáállást és egy megalázó bánásmódot? 

 

Két történet

2012.07.10.

A nővér aki áthozta a szülészetről, elmondta az adatait, kordinátáit és a sztoriját, majd hozzátette, hogy elég furcsa, és nem udvarias (érdekes, de itt aki szókimondó és egyenes, az egyből udvariatlannak számít) és nem fogja fel mi történt, sőt, el sem hiszi, hiába mondták el többször is, de majd rájön. Imádom az empatikus kollégákat.

Etiópiából volt valósi, de elég jól beszélt angolul. Fáradt volt inkább, kedvetlen, éhes, csak enni akart valamit, aztán aludni. Az étterem már rég zárva volt, de azért kerítettem neki egy szendvicset meg almát, és bár kíváncsi voltam a sztorijára, meg arra, hogy mit gondol igazából, békénhagytam, és hamarosan aludt is. Másnap reggel mikor visszamentem, már jobban nézett ki, és amikor bementem hozzá, meglátott, mosolygott, és nem is kellett kérdezni, elmondta ő magától is.

Tudta már az elejétől, hogy baj van, hogy nem lesz minden rendben, sőt, semmi sem lesz, de hát ki az, aki ezt egyszerűen el tudja fogadni, túllendülni és feldolgozni? Az ember az utolsó pillanatig reménykedik, hiszen valahogy így van megtervezve.
A gyereke különböző genetikai rendellenességekkel született, már nem is emlékszem pontosan hánnyal, és mik voltak azok, de ahhoz éppen elég volt, hogy napjai meg legyenek számlálva. Elég hamar kiderült, de elvetetni nem akarta. A férje elhagyta emiatt, és az asszonyt okolta a beteg gyerekért. (Itt persze lehet csodálkozni, hogy úristen, milyen barbár, és tényleg, csak nem érdemes, mert a más kultúra az tényleg más kultúra.)
Azt mesélte, hogy nem sokkal azután, hogy terhes lett, egy ismerősénél járt, aki egy újságból sziámi ikrek képét mutatta neki, akik elég szerencsétlenül voltak összenőve, és nem sokkal születésük után meg is haltak. Az asszony felháborodva távozott az ismerősétől, mert az ő kultúrájában terhes asszonynak beteg gyereket mutatni, vagy ilyen hírekkel sokkolni bizony szerencsétlenséget jelent. Nem is felejtette el később sem, és számára ez tejesen összekapcsolódott a történtekkel: a babonával, a baljós hírrel, amit hamarosan kapott és a saját beteg gyerekével. Remélte, hogy nem nevetem ki, de ő azóta is ezen töpreng. Nem nevettem ki. Nem ismerem ezt a világot ahhoz, hogy kinevessem.
Akkor észerevette a bilétámat, aminek az első fele egy fényképes igazolvány arról, hogy ki vagyok és milyen szerepet töltök be ott a kórházban, a másik oldalán viszont egy fénykép van a gyerekeimről (ez valahogy a mi osztályunk specialitása, senki más a kórházban nem hord fotókat a gyerekeiről a bilétája hátsó felén, de a mi ötödik emeletünk összes nővére meg igen, akár kisgyerekei vannak, akár nagyok - talán szakmai ártalom:-))
Egy szó mint száz, észrevette, megkérdezte és elmeséltette velem, milyen volt megtudni, hogy ikreim lesznek, és hogy jól meglepődtem-e.
Elmeséltem neki, hogy nem, igazából nem lepődtem meg, mert röviddel azelőtt, hogy megfogantak volna, és még a következő hetekben is többször álmodtam azt, hogy két egyforma gyereket cipelek a karjaimban. És hogy arra is emlékszem, hogy ugyan kislány koromtól kezdve kislányt szerettem volna (igazából kb négyet is), de amint megtudtam, hogy gyereket várok, onnantól ez teljesen mindegy lett. Ráadásul, akkoriban megvettem a Newsweek magazin egyik különszámát, ami a nemi szelekcióról és egyéb bioetikai témákról szólt; ma is előttem van, mert mindig a vécében olvastam és akkor is amikor csak pisilni szaladtam be (ugye akkoriban ez többszöröse volt a normális napi átlagnak) ha mást nem, a címlapját mindig elnézegettem, ahol két néhányhónapos csecsemő vigyorgott, egy kisfiú és egy kislány. Friss hormonbombaként pedig a látvány nyújtotta érzés felért egy látomással is. Ezek után az ikrek híre inkább megnyugtató volt, mint meglepő.
 
Nevettünk. Aztán elméláztunk egy kicsit azon, hogy milyen érdekes néha az élet.
 

Bicarbonate Uterus

2012.07.07.

Avagy bicornate uterus, de annak nincs semmi értelme:-) Lehet még cornuate is, ha nem angolosan, hanem latinosan szeretnénk fogalmazni. Szóval az egyik betegemnek ilyenje volt. Illetve van. (És így is mondta, bicarbonate-nak, azért mertem viccelődni vele.) Ez egy érdekes dolog, a méhnek két része van, talán a szív alakkal lehet legjobban illusztrálni, és az egy-egy részhez tartozik az egy-egy petevezeték, meg petefészek. Így történnek azok a médiaszenzációk, hogy tratam, ikerterhesség két méhből! Persze se nem ikrek, se nem két méh, de a laikus számára mégis. Ennek a lánynak csak egy volt, viszont azt érdekes volt látni, ahogy minden inkább a jobboldalra tendálódott, hiszen azon az oldalon fejlődött a magzat. A baloldal ilyenkor megmarad eredeti méretében, a jobboldali viszont fejlődésnek indul, és nő, ameddig tud. Általában nem túl sokáig, ha a 34-36-ig hétig eljut, az már csúcsteljesítmény. A méh ilyenkor majdnem szívalakú, s a szivecske egyik felében nő a magzat. A pocak tényleg érdekes, ahogy kissé csálén áll. Az is előfordul, hogy az egyik rész teljesen jól működik, a terhesség majdnem végig rendesen kihordható benne, a másik rész pedig fejletlen, és ha a terhesség azon az oldalon történik, sajnos nem tud sokáig nőni, mert nincs hova. Ilyenünk is volt már sajnos, az első gyerek szépen fejlődött 36 hetes koráig, aztán megszületett, és minden rendben volt vele. A második viszont a másik oldalon fogant és próbált nőni, de a 20. hét után már nem ment. Az az oldal nem tudott tovább nőni, a babának nem volt hova fejlődni, és őt elvesztették. 

 

Gyakran összekeverik, pedig két különböző dologról van szó. Az egyik ugye ez az ún dupla méh, amiről egész végig beszéltem és fogok is még. A másik változat, amikor igazából egy méh van, de belül van egy extra fal, ami a méhüreget kettéválasztja, és ezért nem engedi a magzat fejlődését. Ennél az esetnél műtéti úton ki lehet venni ezt a válaszfalat, és akkor esély van a további normális terhességre. Ugyanezt a bicornuate méhhel nem lehet megtenni, már csak azért sem mert anatómiailag is két különböző állapot. A képen itt oldalt ez jól látható.



Kialakulásának oka igazából születési rendellenesség. Magyarul, akinek dupla méhe van, az így született, és nem időközben alakult ki valaminek a hatására. A kislánymagzatoknál fejlődésük során a méh a két petevezetékből alakul ki, amelyek összenőnek, és egy üreges szervet alkotnak aztán középen, ebből fejlődik ki a méh. Ha nem sikerül teljesen összenőniük, a méh megosztott lesz, és ezért alakul ki a dupla méh. Persze ennek több variációja is lehet, vagy két kisebb egyforma rész, vagy ahogy az előbb említettem, az egyik viszonylag normális, míg a másik elcsökevényesedett. Ezzel a kondícióval, vagyis az ilyen szív alakú dupla méhhel nem igazán lehet mit tenni. Van amivel viszont lehet, és ezt


Az ilyen terhesség gyakran végződik császárral, főleg, ha a baba a méh felső részében ágyazódik be, mert ugye ott van hely, ott nő, és nem fordul be fejjel előre, mert nem tud. Az is előfordul, hogy kis súllyal születik, mert képtelen rendes ütemben nőni a kisebb helyen, vagy egyszerűen csak koraszülött lesz, mert a méh elérte a kapacitását, nem tud tovább tágulni, és beindul a szülés. Az is lehetséges viszont, hogy minden egyes további terhességnél a méh egy kicsit tovább képes tágulni, és a babát tovább lehet hordani.
Van amelyik terhesség ebben a kategóriában teljesen komplikációmentes, és csak a szülésnél veszik észre a deformitást, van amelyiknél viszont sokféle komplikáció előfordulhat. A leggyakoribb a terhesség alatti vérzés, amit okozhat a tágulás, hegek, vagy egyszerűen ki tudja mi, de tény, hogy a vérzések veszélye gyakoribb. A többi pedig a már említett vetélés, gyakori görcsölés és a fenyegető koraszülés.
És a nagy kérdés ilyenkor mindig a mit lehet tenni. Csak a magánvéleményemet mondom, mert mást nem tudok. Nagyon jó orvost keresni, akiben az illető megbízik, valamint olyan fórumokat találni, ahol hasonló problémával küzdő nők beszélnek a saját sztorijukról. És remélni a legjobbakat, mert sok jól végződő történet is van. 
 

A napra lehet nézni...

2012.07.02.

Már a végefelé járt az időm, kezdtem elvágyódni, néha gépies lenni, és dühített, hogy éppen most vesztettem el a sztetoszkópomat. Az anyósomtól kaptam, egy Litmann hármas kardió, nagyon szuper és nagyon drága. Eddig mindig meglett, ha véletlenül elkeveredett, de most hiába kérdeztem bárkit, hiába néztem be mindenhova, sehol nem volt. Ez felettébb bosszantott, mert így még a munkámat sem tudtam normálisan végezni, mindig kuncsorognom kellett egy másikért, vagy a fiókban lapuló kétdolláros játéksztetoszkópokra szorultam. Kedvetlenül róttam az utat a folyosón ezen búslakodva, mikor belebotlottam az új kutatódokinkba. Hm, gondoltam, de még ez a látvány sem vidított nagyon fel, pedig nem volt akármilyen. Az meg, hogy minden fiatal rezidens kiscsaj ott lógott rajta, itta a szavait, ahelyett, hogy a sztetoszkópomat kesernék meg csak  direkt felbosszantott.
Bementem inkább a páciensemhez, szegénynek úgysem volt jó napja, illetve éjszakája, mert a nap még csak most kezdődött. Egypetéjű ikrei elunhatták a dolgot odabent, mert a cétégéje meglehetősen eltért a szokásos eseménytelentől, és hol a fájásokat mutatta, hol a szívhangok leesését. Felhívtam az elsős rezidenst, aki mit sem tudott ezzel kezdeni, majd a másodévest, aki meg nem hitt nekem. Biztos el vannak foglalva az új pasival, gondoltam dühösen, és mégiscsak odarángattam az elsőst, hogy nézze meg a beteget. A protokoll ugyanis ez, először az elsőéves rezidenst kell hívnunk, aztán ha használhatatlan, akkor a másodévest, akihez viszont amúgy is tartozik az osztályunk. Ha ő sem tenné a dolgát úgy, hogy elégedettek legyünk tőle, akkor a harmadévest. Ritka, hogy egy helyzetet ők ne tudnának kezelni, de ha neadj Isten mégis előfordul, akkor a negyedéves, az ún. chief rezidens lesz a mi emberünk. Ezután jön a "fellow", aki egy speciális kutatóösztöndíjon lévő már szakorvos (mint az új Adoniszunk is), és belőlük is szintén van elsős, másodikos és harmadikos, majd a főorvosok következnek. Volt már erre is példa, hogy a ranglétrán bátran felmászhattunk.
Megérkezett az elsős doki, mikor a páciensem már elég szarul érezte magát, megnézte a cétégét, majd megvizsgálta. Négy centit állapított meg, de nem tudta eldönteni, hogy ez most változás volt-e a múltkori háromcentihez képest, vagy csak az ujjméretekben van különbség. Hát ezt én sem tudtam, csak azt hogy a háromcentivel még lazán nevetgélt a kiscsaj és tévézett, ezzel a mostani négycentivel viszont ötpercentként az ágy szélébe kapaszkodik elfehéredett körmökkel és lélegezni sem sikerül neki közben rendesen, úgyhogy erre az apró tényre igyekeztem felhívni a figyelmét, majd ezt a páciens is hamarosan bemutatta. A dokit ez továbbra sem hozta döntéshelyzetbe annál jobban, hogy akkor adjak neki egy tokolitikus bogyót, aztán figyelgessem. Hát, mondom: a sztetoszkóp miatt már volt egy alaphangulatom. Az ilyen feladatmegoldások pedig csak hatványozzák a kedvemet. De mentem a bogyóért és ottmaradtam figyelgetni. A babák szívhangja felváltva esett, szinte minden összehúzódásnál. Kisebbek voltak, egy burokban, egy placentával, ezért is voltak nálunk, és volt már, hogy voltak ilyen szívhang problémáik. De nem állandóan. Nem minden összehúzódásnál, nem felváltva és csak amolyan változók. Ültem ott egy órát, visszahívtam a másodévest, aki szerint rosszul láttam a dolgokat, úgyhogy jobban megnézegettem a cétégés papírokat. A méhösszehúzódások szaporodtak, a kislány könnyei néha kifolytak a fájdalomtól, a szívhangok meg csak estek. Most már minden összehúzódásnál, és nagyjából tükörképmódban, vagyis szinkronban. Nah, nekem sem kellett ekkor több, telefon, elsős, hát, nem is tudom, ordítás, másodéves, vitatkozás, harmadéves, jó, odaküldöm az elsőst, aki végre jött is, méhszájellenőrzés, kilenc centi, kurvaanyázás, tokolitikus bogyó megajánlása a zseni rezidens által, aki közben még azt is megkérdezte, hogy mennyi a vérnyomása, és mondom, mármint a gyerekeké, mert azt szerintem rögtön megmondom, de aztán győzőtt a józan ész, a zsinórókat kitéptem a falból és a cétégés gépből, s az azonnal ott termett főnővérrel már sprinteltünk is a szülőszobára ágyastól. De miért a szülőszobára egy harminchetessel, kérdem. Választ nem kapok. Mindegy, menjünk, legalább nem az osztályon szülünk. Bementünk a szülőszobába, a főnővér elment a dokikat keresni, de nem volt ott senki, se doki, se nővér, én meg visszaraktam a cétégét, és vigasztaltam a kislányt (húsz éves volt), bár nem sok pozitívum maradt, amit mondhattam volna neki, mert nagyjából szétdurrant az agyam. Azért megpróbáltam, mert láttam, hogy ő mégiscsak jobban fél mint én, na nem sokkal, de szüksége volt rám, valakire, bárkire. Akkor azt mondta, úgy érzi, kakilnia kell, s ettől aztán valóban eldurrant az agyam, feltéptem az ajtót, kiordítottam a folyosóra, majd beözönlöttek a dokik a semmiből, és hirtelen mindenkinek dolga akadt az ágynál, valaki megvizsgálta, majd közölte, hogy "complete", akkor sikoltoztak egy sort, és rohantunk tovább a műtőbe. Nem kellett császár, de ilyen pici babákra csak ott vannak felkészülve, és ott van az összes neonatalógus orvos és nővér is. Átvették innen már, én egy kicsit még füstölögtem, de aztán láttam, hogy a szegény apuka, aki közben megérkezett, meg csak ott téblábol, senki nem foglalkozik vele, így odamentem hozzá. Kiküldték a műtőből. Imádom, mikor Einsteinjeink leszarnak mindent, aztán egy perc alatt hirtelen mégis sürgős lesz, meg vészhelyzet, és ilyenkor az is kiderül, hogy a harmadéves fölött senki nem tudott semmiről, hiába lett a team kommunikáció az utóbbi idők jelszava. Apukának összeválogattam a steril papírruhákat, leültettem a várakozó helyen, és visszamentem, szóltam, hogy ne feledkezzenek meg róla, mert hátha anyukának jól jönne valaki, aki esetleg őt is támogatja, és hívják majd be, ha nem gond.
Akkor visszamentem, beültem a nővérszobába hogy lehiggadjak, mielőtt bemegyek a többi páciensemhez. A főnővérünk utánam jött, hagyta, hogy ventilláljak, elmondta, hogy jól csináltam, megértette, hogy dühös vagyok és még véletlenül sem píszí a szókincsem, és felajánlotta, hogy megnézi a többieket, én meg fújjam ki magam.
Azt is el kell hogy mondjam, hogy nem minden helyzet ilyen, és nem mindig így történnek a dolgok, sőt, de szerintem mégis többször, mint kellene, és orvosi egyetem ide vagy oda, néha nem értek egyet azzal, hogy egy huszonéves tapasztalatlan fruska döntsön a számítógép kijelzője mellől egy olyan helyzetről, ami a csodálatos véletlen miatt alakult csak jól, mert hogy se ott nem volt, se el nem hitte, hogy ami történik az ziher, és ez amellett is, hogy tényleg tisztelem a titulusát, megengedhetetlen.
Kora délutánra már lehiggadtam valamelyest, dokumentálgattam a délelőtti eseményeket (azért csak ekkor, hogy ne prédikációt írjak belőle, hanem kizárólag a nyers tényeket). Egyszercsak megjelent a főorvos, leült mellém és megkérdezte: Nah, megszültük az ikreket?
Felnéztem a gép mellől, abban az igazi filmbeli lassítottfelvételes üzemmódban, amihez a megfelelő adrenalinpörgető zene is dukál, talán még hallani is véltem. A szemébe néztem, és akkor egy hirtelen ihlettől vezérelve egy tízperces verbális tűzokádó bemutatót tartottam arról, hogy mi lett volna, ha, meg hogy mit csináljon a dilettáns rezidenseivel, valamint a szakmai önértékelésemről amit egy holmi kezdő doki ne merjen semmibe venni. És hogyha nem állok ki vérmes tigris nővérkeként a betegemért, akkor most jól megnézhetnénk magunkat meg az ikreinket! Ezeket a vezérfonalakat pedig többször is körbejártam és végigragoztam, igen kevés levegővétellel. És köszöntem, hogy megkérdezte :-)
A szegény ember csak tágra meredt szemekkel átkozta magában a pillanatot, amikor megszólított, és csak egy halk krákogással mert véleményt nyilvánítani. Viszont a kis helyeske kutatódoki érdeklődéssel és bólogatva hallgatott, majd közelebb húzta a székét és mosolygott. Jól bemutatkoztam, gondoltam, de ő lehet, hogy az ilyen amazon típusokra bukik, mert ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk. A délutáni új betegem ugyanis az ő páciense volt, és a sok légy szíves, kérem szépen, köszönöm szépen, igen, úgy jó lesztől szinte nem is hallottam, hogy mi is volt amúgy az instrukció. Engem hívott be az amniójához is aztán segíteni, amit még soha nem csináltam. Rossz helyen is vártam, mert azt hittem, a beteg szobájába jön majd (úgy szokták), de nekem kellett volna az UH vizsgálóba mennem. Persze a beteggel együtt. Sebaj volt. Mindent odakészített nekem, és egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy ki kinek az asszisztense is éppen, s szépen lassan, az udvarias hangnem, a kollegiális bánásmód és az összehangolt teammunka hatására vissza is változtam illedelmes és mosolygó nővérkévé. Persze lehet, hogy az indiai napisten reinkarnációja is ludas volt ebben :-)

Két sebtapasz

2012.06.28.

Az alábbi kép tizenakárhány éve hatalmas szenzációként járta be az elektronikus és nyomtatott sajtót. Én is jól emlékszem rá, amikor először láttam. Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmihez egyszer szakmailag is közöm lesz.

A mai páciensemnek egy olyan műtéte volt, amiről először is azt mondhatjuk el, hogy itt az Egyesült Államokban először végezték el. Európában már többször is, de itt ma először. Tulajdonképpen nem is igazán rajta, hanem a még meg sem született gyerekén, dehát igazából az is a páciensem:-)

Már néhány éve, hogy működik a kórházunkban az osztályunk részeként a Fetal Care Institute, két olyan orvossal az élen, akik valamilyen anomáliával rendelkező magzatokon hajtanak végre életmentő műtéteket. Az egyiküket nem nagyon ismerem, mert ő kizárólag a bébikkel foglalkozik, és nem egy szerény és alázatos ember, mint a másik, aki pedig az anyákkal is, és akivel nap mint nap találkozom. Tegnap éppen erről a műtétről mesélt, amit tervezett, két rezidensnek és nekem, akik körülálltuk a folyosón, amíg ő egy cetlire lerajzolta, hogy mit hogyan fog csinálni, közben részletesen elmesélte, mi pedig tátott szájjal figyeltük.

A babának folyadék volt a tüdejében, annyi, hogy a bal tüdőt teljesen elnyomta, a szívét pedig valahova oldalra szorította. Emellett egy csomó, amit egy ér táplált, extra nyomást okozott a tüdőben, felfordítva a tüdő vérkeringését. A folyadék leszívása nem újdonság, de az nem oldja meg véglegesen a problémát, hanem csak a tüneteket kezeli, mondta. Ezért ő elhatározta, hogy a csomót szünteti meg, és az azt tápláló eret égeti el lézeres beavatkozással. Csak egyetlen baj van ezzel, mondta. Mi kérdőn néztünk rá, és azt felelte: Ezt még itt az USÁban soha nem csinálták. Ezért nem állhatott csak úgy neki, hogy ő most hozza az új szenzációt, hanem különböző tanácsok és bizottságok elé kellett vinnie a kérdést, akik aztán nem húzva sokáig az időt engedélyezték a műtétet, amire ma délelőtt sor is került. Minden jól sikerült, a babának érzéstelenítőt adtak, nem mozdult el a helyéről, leszívták a folyadékot, leégették az eret (bocsánat, hogy konyhanyelven adom elő a történetet, de csak így megy, a magam szintjén) és most várjuk, hogy a másik tüdő kitáguljon, a szív pedig visszakerülhessen a helyére. Az anyuka aztán hozzám került a műtőből, én gratulálhattam neki elsőként, igaz, az altatásból akkor ébredve még nem értette elsőre mitől estem extázisba. Meghallgattuk egy kis műszerrel a baba szívhangját, rendben volt, majd az anyuka is megivott egy liter vizet jóléte jeléül, aztán letolt egy hamburgert egy tál sültkrumplival, amit nem hányt ki, és a kezdeti gyakori méhösszehúzódásai is lelassultak, aztán elmaradoztak kis extra tokolízis hatására.

Szóval minden jól sikerült idáig. Holnap haza is mehet. Én már ma este hazajöttem, fáradtan ugyan, de teljesen feldobódva a mai nap izgalmaitól, attól, hogy ilyen csodák vannak, és a részese lehetek. Azt nem is mondtam még, hogy amíg a fenti régi fotón a méh ott ül felvágva az anya hasán, addig a mi kismamánknak összesen két sebtapasz figyelt a pocakján. Az egyik a baloldalon, ahol az érzéstelenítőt kapta a baba, a másik pedig a jobboldalon, ahol a folyadékleszívás, majd a lézeres beavatkozás történt. Nálunk először itt. Két sebtapasszal leragasztva. Bárcsak ki tudnám igazából fejezni azt, amit gondolok:-)
 

 

Ötszáz font

2012.06.24.

Egész pontosan 528. Ennyi volt a súlya az egyik páciensünknek múlt héten. Speciális (hatalmas) székben ült, feküdni nem tudott, mert akkor nem kapott levegőt. A vécéig még el tudott volna menni, csak ráülni nem tudott, mert a vécé maximum 300 fontig alkalmas a ráülésre, különben összetörik. Egy jó nehéz vasból készült budit kapott az ágya mellé, amibe egy vödör illeszthető. Délután sétálni akart a folyosón, tolószékkel, de a legnagyobb is csak négyszáz fontig volt garantálva. Cukorbeteg is volt, ennek megfelelően a bőre vastag, hólyagos, sebes. Ahogy izzadt, a pórusaiból áradt a kellemetlen szag, hiába mosdatta meg az anyukája. Félóra alatt megfájdult a fejem a szobájában. A gyerekeit úgy tudtuk non-stress-teszttel (cétégével) megfigyelni, hogy ketten kétoldalról felemeltük a hasát, mialatt a harmadik valahol a has alatt, jó mélyen (kesztyűbe és törölközőbe csavart kézzel) keresgélt, s amikor megtalálta a szívhangot, a két tartó leeresztette a hasat, ami elnyelte, de ugyanakkor meg is tartotta a monitorfejet. A másik gyerek éppen fölötte volt, az egyszerűbb eset volt, de a méhsszehúzódásokat mérő szerkezetnek esélye sem volt mérni, hiszen a terjedelmes háj és vastag bőr minden jelet elnyelt. Pedig nem ártott volna valami pontosabb mérés, mert már az utolsó hónapban volt. A rezidensek néha megpróbálták ultrahanggal is, de sokkal több sikerrel nem jártak. 

A anyukája ott volt vele, mosdatta, öltöztette, és habár ez rendes volt tőle, nem tudtam nem arra gondolni, hogy akkor vajon hol volt, amikor a most húszéves lánya ennyire elhízott?

Egyik délután csörgött a telefonom, hogy menjek a szobájába, mert rosszul van, méhösszehúzódásokat érez és minden fáj. Reméltem, hogy ez nem akkor történik, mikor épp hozzám volt beosztva, de mit volt mit tenni, mentem. Az összehúzódásmérőt gyorsan felszereltem rá, leginkább csak a protokoll kedvéért, mert tudtam, hogy úgyis hiába. Hívtam a rezidenst, meg két másik nővért, hogy segítsenek, de csak az alsó baba szívhangját találtuk. A rezidens ultrahanggal próbált volna keresgélni, de nem látott semmit. Hívtuk a főrezidenst is, akinek nem volt kedve átjönni, így csak annyit üzent, hogy keressük tovább, én pedig visszaüzentem az anyukájának, és egyben rádöbbentem, hogy hiába van itt nálunk egy időzített bomba, az orvosainknak egy szál tervük és elképzelésük sincs arra, hogy mit kezdjenek vele vészhelyzet esetén. A gyerekek ugyan fejjel lefelé voltak, de nem tudtak volna kijönni, mert még ha a méhnyakon átküzdik magukat, a kijáratnál a masszív combok véglegesen elzárták volna az útjukat (vajon hogy a fenébe esett teherbe szaladt át az agyamon, de inkább nem akartam találgatni). A császár csak intubálással volt lehetséges, mert hanyatt fekve nem tudott lélegezni. Ülve is csak nehezen. És hogy vészhelyzet esetén milyen gyorsan jutnak a gyerekekhez, és mennyi idő alatt szedik ki őket, megjósolhatatlan volt. Az is, hogy milyen alakban vágják, és mennyi ideig tart majd a felépülése.

Most az intenzív osztályon lábadozik, lélegeztetőgépen, a körülményekhez képest jól van. A gyerekek a koraszülöttosztályon, és nagymama látogatja, eteti, pelenkázza őket is, valószínűleg még jó sokáig, mert ha az anyukájuk felépül, akkor sem lesz képes őket rendesen ellátni, ahogyan saját magát sem. 
 
Nemrég olvastam néhány cikket a morbid túlsúlyosságról. Például arról, hogy ők nem tudnak börtönbe menni, mert szűkek a cellák és nincsenek rájuk berendezkedve.
A világ jelenlegi legkövérebb embere több mint kétszer ennyi, 1200 font. Nemrég elvette a barátnőjét feleségül. Mivel járni nem tud, a falu egy hatalmas ágyon vitte a lagziba.
A nő, aki el akarná nyerni tőle a címet, masszív hízókúrán van, napi 12000 kalóriát eszik meg, és tudatosan ezer font fölé akarja hízni magát. A morbid túlsúlyosság következményeivel abszolút nincs tisztában, állítja, hogy egészséges. A hetvenkilós magát kövérimádónak valló férje maximálisan támogatja.
Nemrég új sorozat indult az ABC-n Huge címmel, kövér tinédzserekről, akik az egészséges normális súly helyett inkább megideologizálják, hogy miben is nagyok. Nincs kövérfóbiám, ha jól bevacsorázok, nem agyalok következő heti fogyókúrán, és nem vagyok a gyerekeim asztalán masírozó kalória rendőrség sem, de úgy gondolom, hogy ez a tipikus amerikai "ha már elbasztuk, ideologizáljuk meg, aztán mingyár jóvan, sőt, kovácsoljunk is erényt belőle" hozzáállás ebben az esetben (is) inkább további károkat fog okozni, minthogy hasznot és megoldást hozna. Persze maga az ötlet nem rossz, és végre a kövér nem egyenlő a hülyével mint ahogy a sztereotíp filmekben szokás, és még azt is aláírom, hogy a különbözö kultúrákban más és más megítélése van a "nagyságnak", ahogy Turk nagyszerűen megfogalmazza ezt a Scrubs (Dokik) című sorozat egyik epizódjában J. D.-t okítva: "Tudod, az az egyetlen különbség a fehér és a fekete lányok között, hogy amikor az utóbbi megkérdezi tőled, hogy ugye milyen nagy seggem van, akkor lelkesen bólogatsz, hogy igen!"
De amíg egy átlagos húszéves lány nem cukorbeteg, nincs magas vérnyomása, nincsenek szív, tüdő és keringési rendellenességei, jön megy, ahogy neki tetszik és nem az intenzív osztályon lábadozik szülés után intubálva, ki tudja meddig, addig egy ötszázfontos meg igen, és ahogy a drága Sanyi bácsi öreg barátom mondta mindig az ujját feltartva: ez itt a diferencia!
 

What a night...

2012.06.22.

Ezt a mondatot legszívesebben egy teljesen más kontextusban használnám, de addig is beszámolnék a tegnapi - egyébként semmiben sem kivételes vagy különös - kórházi éjszakámról.
Kicsit fáradt voltam már akkor is, amikor mentem,
és nem bántam volna, ha legalább a kedvenc pácienseimet kapom, hátha teljesen elfáradok az éjszaka közepére és másokhoz nem lesz türelmem. Mikor végre felértem az osztályunkra, már láttam a kijelölt szobaszámokat a listán a nevem mellett, és azt is, hogy nagyjából a kedvemben jártak a leosztáskor, és gyanútlanul bizakodni kezdtem. Aztán feltűnt az is, hogy másnak a neve nem szerepel a táblán, és néhány perces ámulat után rádöbbentem: én leszek az egyetlen nővér a folyosón...
Végülis csak öt páciens volt, ez annyira nem rossz arány éjjel, csak minden vészhelyzet várjon reggelig, ha lehet.

A 37-es egyszerű eset, a magzatburka repedt meg két hete, de azóta más nem történt vele. Ilyenkor telenyomják őket olyan gyógyszerekkel, amik megszüntetik a méhösszehúzódásokat, aztán szigorú ágybanfekvés mellett várnak a sorsukra, egészen addig, amíg már nincs mit tenni, ki kell engedni a bentlakó babát. Ez két naptól nyolc hétig akármikor előfordulhat, utóbbi persze sokkal ritkábban, mondhatni kivételes esetben, de volt már rá példa, és azért lehetséges, mert nem folyik el egyből az összes magzatvíz, ha a gyerek fejjel előre van, a fejével mint egy dugóval lezárja a kijáratot, és marad még elég víz a megfelelő lubickoláshoz. Esetenként apránként csordogál, de valamennyi azért mindig termelődik újra, így nem kell feltétlenül azonnal megszületniük. A két nap pedig azért az alsó határ, mert szeretik, ha a szteroidokat nem adják hiába, és ha aggresszíven is, de benntartják a gyerekeket addig a két napig, amíg kifejtik a hatásukat. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem lenyűgöz az orvosi technika fejlődése, és hogy mi mindent (természetesen a pozitívumokról beszélek) meg lehet csak úgy csinálni, hogy jó vége legyen a dolgoknak. Science can be such a turn on - ahogy az egyik itteni síkosító reklám is jól megmondja.

Enivéj. A másik páciens (41-es szoba) már jó egy hónapja itt van, és egy tündérbogár. A négy elmúlt év négy császára után most becsúszott az ötödik is, mert azt senki nem mondta neki eddig, hogy amíg a hagyományos módon akár tíz gyereket is szülhet, a császárral azért mégsem ugyanez a helyzet, és négy után már szokták javasolni az abbahagyást, mert a sok cut and paste-nek elég rizikós következményei vannak, mint ahogy neki is teljesen elvékonyodott a méhe az eddigi vágások és forradások mentén és elkezdett szétnyílni. És habár ez a folyamat jelenleg megállt (szintén a csodálatos gyógyszeres technikáinknak köszönhetően), ő azért mégiscsak egy időzített bomba és akármikor sprintelhetünk vele a műtőbe, mielőtt elvérzik. Lehet, hogy én is csak egy adrenalin junkie vagyok, mint itt mindenki, de nem szeretnék ott lenni, mikor ez bekövetkezik. Azt a szót, hogy hiszterektómia már elmagyarázták neki...


45-nek tegnapelőtt összevarrták a méhszáját. Valami oknál fogva ezeket a műtéteket még mindig általános érzéstelenítővel végzik, vagyis elaltatják, de ő egész jól viselte. Mikor végre ehetett, mondtam neki, hogy vigyázzon, ne egyen nehéz ételeket, nehogy rosszul legyen, óvatosan szálljon ki az ágyból mert szédülni fog, és hasonló jótanácsokkal láttam el, amikre udvariasan bólintott, aztán rendelt két adag sült krumplit egy sajtburgerrel, és elment kakilni. Én is udvariasan bólintottam. Ezek után már csak az érdekelte, hogy a Metadonját megkapja. Egy idő után már engem is csak ez érdekelt, mert lassan elvonási tüneteket produkált, nálunk pedig a gyógyszerészek egyszerűen idióták, jobb szó hiányában. Elfelejtik a gyógyszert, rosszat küldenek fel, vagy más beteg gyógyszerét küldik mint kértük, nem tudom pontosan mit csinálnak, mindenesetre minimum napi két cirkusz van velük nővérenként.

52 egy frequent flyer, kontollálatlan cukorbetegséggel, nem a terhességi, hanem az a "rendes", és már félig megvakult emiatt. Kapott már egy inzulinpumpát, de a vércukra csak nem áll vissza a normális határok közé. Itt Amerikában a cukorbetegséget elég hányaveti módon kezelik: az inzulin helyettesíti a megfelelő diétát és kész. Akármit lehet enni, csak megfelelő mennyiségű inzulint kell utána nyomni, és akkor hajrá. Ez mondjuk nem csoda, elvégre a Nagy Zabálások Országában vagyunk. Eszembe is jut, hogy nem hoztam vacsorát. A gyerekét is kb négykilósra becsülik (35. hét), de ez nem meglepő egy cukorbeteg anyukánál.

54 egy karibi szépség, csak tegnap jött, szintén burokrepedés, de ő valahogy a kétnapos verziónak tűnik, mert hiába minden szer, az összehúzódásai nem szűnnek, és csak a tüdőérlelő miatt várnak, hogy legalább az adjon egy kis esélyt. Vele kezdek, mert ő néz ki a legrosszabbul és nem veszem személyeskedésnek, hogy amikor meglát az ajtóban egy hatalmas böffenéssel a szemetesvödörbe hány. Ez csak a kezelések mellékhatása, bár azt továbbra sem tudom eldönteni, hogy vacsorázzak-e vagy ne. - Csak a vas, szabadkozik. - Mindig rosszul leszek, ha beveszem. - Hát akkor talán ne vedd be, javaslom. - Azt lehet? kérdi. Nem baj? - Nem akkora baj, mint bevenni, kihányni és szarul lenni, mondom miközben kötök egy csomót a szemeteszacskóra, mégmielőtt megdupláznám a tartalmát.

Ezután hajnali egyig tartó rohangálás következik: kétóránkénti vérnyomás-, hőmérséklet-, pulzus-, oxigén- és vércukorszint mérés, gyógyszeradagolás, elromlott infúzió kivétele majd újrakötése, bébimonitorok felpakolása majd leolvasása, orvosokkal való egyeztetés, beteg megnyugtatása, gyógyszertárral való egyeztetés, majd ordítás, és nagyjából felsorolhatnám a munkaköri leírásom teljes palettáját.

Aztán végre leülhetek és akkor azon gondolkodom, hogy vajon álmosabb vagyok-e vagy éhesebb. Első körben egy kóla segít eldönteni a dilemmát. A Nagy Zabálások Országában pedig még éjjel is van házhozszállítás, és a többieket se kell kétszer kérdezni, hogy kérnek-e valamit. Kisorsoljuk, hogy ki megy le a futár elé, és amikor az telefonál, hogy megérkezett, már lépcsőzhetek is, mert a kórház három liftje még éjjel is tele van. Így legalább a napi kétszer ötperces kardióedzésem is megvan. A szívbetegeknek azt szoktuk mondani, amikor kérdezik, hogy szexelhetnek-e, hogy ha két emeletet fel tudnak menni anélkül, hogy aztán nem kapnak levegőt, akkor hajrá. Mire visszaérek az ötödikre, sípol a tüdőm. Több kardió kéne... Mondjuk a tizedik emelet.
Hajnali háromkor leültünk enni.
 Ilyenkor mindig van egy kis lazázás, netezés, újságolvasás, sztorizás, táncolás és zenehallgatás, mert általában nem történik semmi. Általában. 
54 telefonált, hogy méhösszehúzódásokra ébredt, nem is kevésre. Megyek, hogy rákapcsoljam a monitorra, és valóban ötpercenként, aztán hamarosan már csak három, kettő, és még mielőtt egy lenne, gyorsan hívok egy rezidenst. Öt centi, toljuk át a szülészetre. Ami papír, illetve most már kompjúter munkával jár az a kétperces út (mert ez a Büdös Bürokrácia Országa is) , nem is részletezem.
Mikor visszaérek, 45 telefonál, hogy segítsek kicserélni az ágyneműjét, mert lehet, hogy bepisilt. Ennyire azért nem lehet gáz az a Metadon, illetve a késlekedés, gondolom, miközben összeszedem a hozzávalókat. Mikor benyitok, ül az ágyon, a lába között minden nedves. Egy pillanatra behúnyom a szemem és káromkodok egy négybetűset. Ágyneműcsere közben rezidens vissza, ultrahang, magzatvízizsgálat (mert nem bepisilt), szülészet. Ő még csak 17 hetes volt.
Amikor kikerült a kezeim közül, végigjárom a maradék lányokat és asszonyokat, hogy tartogat-e még bárki bármit ma éjszakára. A lelki szemeim előtt látom a cukorbeteget eszméletlenül feküdni huszas cukorral, a másikat egy hatalmas tócsa vérben nulla pulzussal és legszívesebben sikítanék, de mind a hárman egyenletesen szuszogva és aprókat horkolva alszanak. Kár, hogy mindjárt fel kell keltenem őket mindenféle kora reggeli vizsgálatokra. Addig is félig csukott szemmel nekiülök a számítógépes dokumentáció munkálatainak, befejezem a szendvicsemet, még egy utolsó kör a szobákban a fent említett menüpontokat szem előtt tartva és aztán itt a reggel, lassan kivilágosodik, beszivárognak a normális emberek, akik éjszaka alszanak és nappal dolgoznak, beszámolok az egyiknek az éjszakámról, legalábbis ami a páciensek állapotát illeti, hogy tudja mire számítson, aztán a reggeli hűvösben elindulok haza.

(Utóirat: SOHA nem referálok a betegeimre a szobaszámuk vagy a patológiájuk alapján, itt viszont mégis megteszem, mert a nevüket ugye nem mondhatom meg.)

Útközben

2012.06.18.

Sokszor megyek gyalog dolgozni, mert mégiscsak öt-tíz percnyire lakom a kórháztól és igyekszem kihasználni a jó időt, a nosztalgikus jóérzést, hogy lám, mégsem kell az életem nagy részét autóban töltenem itt sem, az esztétikai élményt, amit az egykor még igényesen megépített piros téglás épületek nyújtanak nagy fehér ablakaikkal, a friss levegőt a hatalmas zöld fák között, és már szinte bele is feledkezem ebbe a kora reggeli vagy késő déli andalgásba, amikor egyszer csak kiérek a kórház előtti hatalmas és forgalmas útkereszteződés, kontrollálatlan jelzőlámpák, ideges és tolakodó autósok kavalkádjába. Megnyomom a jelzőgombot, hogy majd át szeretnék kelni ha lehet, nem sürgős, de azért el ne késsek, és a nyolc másodpercig tartó zöld gyalogos villogása, valamint a szintén zöldben ugyanarra kanyarodó vaksi autósok keresztmetszetében próbálok átjutni a túloldalra.
Már a műtősruhámban megyek, hatalmas bilétával a galléromon, de hiába, pedig az emberek fejből tudják, hogy néz ki egy nővérke, nemcsak a fantáziájukba ivódott sztereotípiát, hanem a valóságosat is, sőt, itt még meg is becsülik őket, az utakra kiérve azonban minden mindegy, csak a győzelem számít. Utána is kiabálok egyik-másiknak: -Ha tényleg elüt most, soha nem fogom ápolni többet a kórházban! Meg ilyeneket. Legalábbis szerintem így hangzik:-)

Szeretek így vezetni is, na nem kiabálva, hanem egyenruhában és bilétával, mert a rendszámtáblám lejárt, a kis turbómotoros sportkocsimmal meg képtelen vagyok betartani a sebességhatárt, és olyankor jól jön, ha látja az egyik köztiszteletben álló figura, hogy én vagyok a másik, és talán rohanok valahova, például lehet, hogy életet menteni, és megúszom a büntetést anélkül, hogy a szintén sztereotipikus ártatlan könnyes szemek verzióra fanyalodjak.
Ez azért nem mindig jön be és nem mindenkinek.
Egy kolléganő nem úszta meg bírság nélkül, ám a revans nem sokáig váratott magára. A beteg műtétből ébredezett, amikor érezte, hogy valami nagyon szorítja, húzza a mellkasát. Megpróbált mély levegőt venni, ami sikerült, de a szorító érzés csak nem múlt, majd ahogy a mellkasán matatott a kezével, valami furcsa, idegen dolgot érzett. Elkezdte kaparni, és egy papírt húzott le a mellkasáról, ami jó szorosan rá volt ragasztva, és a következő üzentetet olvasta: "Szeretettel 
kívánok mihamarabbi felépülést! A nővér, akit múlt héten kétszáz dolcsira megbüntetett." 
Sétálni jó.

Nézőpontok

2012.06.14.

 

Az osztályunk egyik része egy speciális terület, Perinatal Special Care Unit a becsületes neve, ahol a páciensek állandó és közeli megfigyelés alatt állnak, mind a saját mind a születendő gyerekük vagy gyerekeik érdekében. Többféle diagnózissal esélyes ide bekerülni, ahol állandóan mér a magzatszívhangot és méhösszehúzódást mérő monitor, valamint meglehetősen gyakori a patológiának megfelelő intervenció, végülis ez tulajdonképpen egy intenzív osztály.
Az egyik ilyen diagnózis a méhen belüli növekedés-visszamaradás (továbbiakbanIUGR, azaz intrauterine growth retardation, vagy újabban a PC ideológiájának megfelelően restriction).
Jelenleg ketten is vannak így ezzel nálunk, és ilyenkor általában szülésig maradnak. Hogy ez a szülés hogy alakul, az már sokszor más kérdés.
Az egyiküknél a növekedés visszamaradás olyan súlyos, hogy hiába közelít a harmincadik hét felé, a baba ultrahanggal becsült súlya alig haladja meg a háromszáz grammot. És amíg egy harminchetes korababa esélyesen növekedhetne egy inkubátorban is ha muszáj lenne, addig egy harmincdekásat még intubálni is képtelenség lenne, hiszen nincs is olyan kicsi műszer, amivel segíteni lehetne rajta. Ezt mi tudjuk, el is mondjuk neki, de ő nem a mi fejünkkel gondolkodik, és mindent meg akar tenni a gyerekért. Akinél elég gyakori a deceleráció, valószínűleg krónikus hipoxiás, és igazából sajnos semmi esélye, a vajúdást és szülést nem bírná ki, de ő akkor császármetszést akar, hogy legalább élve szülessen meg.
A másik baba közel egyidős, igaz, ő legalább kétszer akkora, de az élettel inkompatibilis szívbetegsége van, a kis súly miatt műteni sem lehet, ugyanúgy gyakori decelerációk, hipoxia, stb, ugyan intubálni lehetne már, de sajnos hiába: a bal szívkamrája nem fejlődött ki, az aorta összeszűkült, nem sokat dobogna a kis szíve idekint. Az anyukája szintén nem hallgat ránk, itt nincs józan ész, itt ösztönök vannak és a 13 évi meddőség után a gyerek utáni elementáris vágy.
A nővérállomáson nézzük a monitorokat, szívhang le, rohanás a szobába, anyukák persze már tudják a rutint: oxigénmaszkot fel, oldalra elfordulni, lassacskán vissza is jön (a szívhang), és aztán félóra múlva ismétlés. A másik szobában hasonlóképpen.
Vajon miért hagyják ezt az orvosaink? Persze itt más világ van, itt az van, amit a beteg mond, a pertől való félelem, meg a rezidensek, akik még nem igazi orvosok, és nem mernek bevállalni egy ilyen helyzettel járó komoly döntést. Mi meg már megszoktuk, hiszen hetek óta ez van, "dip" or "down" ahogy hívjuk, rohanunk a szobába, nem mintha tehetnénk valamit, hanem mert így szoktuk, általában persze nem azzal a tudattal, hogy gyakorlatilag úgyis mindegy, hiszen nagyon sok IUGR babának sokkal jobb kilátásai vannak. De ha bármi történne (pl tartós deceleráció), egy császár nem változtatna a dolgokon, és még mielőtt bárki azzal vádolná az orvosokat, hogy nem tesznek semmit, ilyen helyzetekben igazából nem lehet tenni semmit, csak várni arra, hogy a természet majd elhozza amit eltervezett.
(Az előbbi megjegyzésem, mármint az orvosok esetleges vádolása semmiképpen sem személyes, hanem rengetegszer hallottam ezt a kórházban is, meg egyéb fórumokon, hogy az orvosok nem tesznek semmit - ezekben az esetekben egyszerűen nem lehet mit tenni.)
Szóval rohanunk a szobába, az is, aki éppen nem hozzájuk van beosztva aznapra, csak elsőnek veszi észre a monitor jelzését, az is, aki alig ismeri őket, mert ez a dolgunk, aztán a gyorsfix után vissza a nővérállomásra, és elcsodálkozunk azon, hogy vajon ennek mi értelme van, és meddig tart még.
Az egyik ilyen futam az enyém, a szorijukat kívűlről tudom, de személyesen még nem találkoztam velük. Ahogy benyitok a szobába, öszzenézünk, a kismama és a nővér, a segítségre váró és a segítő, aki mindennek ellenére remél, és aki már ismeretlenül sem remélt semmit. Még mindig a nyitott ajtóban állok és látom ahogy automatikusan az oxigénmaszkért nyúl. Még mindig egymást nézzük, és látom a szemében a történetét. Amit eddig csak a nővérszobában hallottam, jelentésekből, megbeszélésekből, egymásközti fejcsóválásokból, az most ebben a tekintetben és pillantásban megelevenedett, és egy hús-vér történet lett a szenvedésről, a reményről, a fájdalomról és a küzdésről. Egy érző és valóságos ember története, orvosi statisztikák nélkül, egészségügyi megoldások nélkül de most már a jobbantudás helyett együttérzéssel. Tétován megigazítom a maszkot. Nem szóltunk még egymáshoz, ő már megszokta, hogy óránként, félóránként valaki beront hozzá és rendet tesz aztán elmegy. Amíg a detektort igazgatom, újra visszatér a szívhang.
-Mi a neve? - Kérdem. Meglepődik egy pillanatra, aztán mosolyog. Megmondja a baba nevét, és hogy fiú, és mesél a betegségről, hogy tudja, hogy csak operációval éli túl, de ahhoz meg kell nőnie, és reméli, hogy tényleg megnő. Mesél arról, hogy mennyit vártak rá és hogy szinte a lehetetlenben bízik, de nem tud nem remélni. Leereszkedek az ágya szélére, és hallgatom. Ő tovább mesél, amíg a telefonom el nem szólít. Akkor elköszönünk, és megyek a dolgomra.
Azóta, amikor meglátom a monitor kivetítőjén a lefelé induló görbét, mindig az a hirtelen szempár jut eszembe, ami nem egy kórtörténet, hanem élet és halál küzdelme. Barna szeme van...
 

Kapcsolatok II.

2012.06.09.

Számomra ezek érdekes dolgok, hogyan alakulnak, mi lesz belőlük, vagy milyenek amíg tartanak, mennyi félék és vajon milyenek lesznek még. Nem a párkapcsolatokról beszélek, hanem csak egyszerűen az emberi kapcsolatokról.
Én egész kényelmes helyzetben vagyok, mert nem kell beleszólnom, megoldanom, esetleg tanácsot adnom, hanem egyszerűen csak megfigyelem, mi újság, anélkül, hogy illetlen, vagy kíváncsi lennék, hiszen az orrom előtt zajlik minden.
Nemrég volt nálunk egy béranya. Elég sokszor voltam vele, szinte minden nap engem osztottak be hozzá. Ikreket várt, illetve nem is nagyon ő, hanem a biológiai szülők, akikkel szintén megismerkedtem. Ők ráadásul egy európai országból jöttek, így annál nagyobb volt az öröm. 
Szóval megkérdeztem a béranyát arról, hogy mégis, hogyan jutott ez eszébe és miért. Azt mondta, hogy mindig is sajnálta azokat az embereket, akiknek sehogyse lehet gyerekük, és legalább egynek segíteni akart. Persze arra nem számított, hogy kórház lesz a vége, és majd a saját gyerekeiről kell lemondania pár hétre a látogatási tilalom miatt, nem is örült ennek, de nem panaszkodott. Kérdeztem tőle, hogy érez a gyerekek iránt, akik tulajdonképpen nem az övé, biológiailag sem. Semmit nem érez, mondta, tudja mit csinál. És reméli, hogy a szülők sem fogják meggondolni magukat. A szülők pedig amíg ő a kórházban feküdt, az ő gyerekeikre vigyáztak, elvitték őket kirándulni, almát szedni, és próbálták enyhíteni az űrt, amit anyjuk távolléte okozott.
Szóval érdekes kapcsolatok vannak. Néhány addig teljesen idegen ember pár hónapra intim kapcsolatba kerül egymással, belépnek egymás életébe, családjába, segítenek, de nem ilyen lenyírom nálad a füvet, mert látom el vagy foglalva, hanem valami sokkal mélyebb és nehezebben megérthető módon válnak egymás életének részévé. És nem is örökre, csak addig, míg szükségük van egymásra.
Gondolom, hogy ez sokak számára csúnyán és elfogadhatatlannak hangzik, mármint a béranyaság, és tényleg, elméletben ismerve a dolgot nagyon könnyű rámondani, hogy hűha, micsoda dolog már ez, és be sem veszi az ember gyomra. 
Szerencsére azonban ott a kórházban nincsenek elméletek. Hús-vér emberek vannak, betegséggel, problémákkal, érzésekkel, fájdalmakkal és reménnyel.
Ez a különleges kapcsolat sokmindenben érdekes volt számomra. Két teljesen idegen pár találkozása, sorsuknak ideiglenes, de annál gyökeresebb összefonódása, és az a bizalom, ami nagyon törékeny, mindenféle biztosíték nélkül, mégis kénytelenek mindannyian ebbe kapaszkodni. A biológiai szülők kilenc terhességet vesztettek már el (és az a véleményem, hogy aki hujjong a béranyaságra, az egy ilyen infót hallva akár teljesen le is állíthatja magát), aztán úgy döntöttek, örökbefogadnak egy kisbabát. Aki meg is született, ám az anyja pár hét múlva meggondolta magát, így vissza kellett adniuk a gyereket. Valahol ezután jött a béranyaság gondolata, mint utolsó mentsvár. Hihetetlen, hogy mennyire erősen bele van írva az emberbe a gyerek utáni vágy és mennyi mindent képesek megtenni egy családért. És az is, hogy ezért aztán mégis mindenhonnan kapnak hideget és meleget ahogy mondani szokás. De ahogy mondtam, ott nálunk a kórházban nincsenek elméletek, és ezért mindegyikük nagyon hálás volt. Az elméletben tételek vannak, dogmák és okosságok. Ítélkezés, jobban tudás és farizeusság. A gyakorlatban emberek vannak, fájdalmak, vágyak, szenvedés és küzdés. De amikor ez megértéssel és törődéssel találkozik, akkor mindenki továbbra is csak egy normális embernek tudja érezni magát.
A gyerekek közben megszülettek. Korán, hirtelen, váratlanul, de ahhoz képest elég jól vannak. A szülők előző héten utaztak haza, de másnap újból itt voltak. A béranya hazament, hiszen az ő szerepe itt végetért (bár azt sajnálta, hogy nem tudta őket tovább hordani, de ezt nem mindig lehet kontrollálni), a szülők pedig reggeltől estig ott ülnek a koraszülöttosztályon a gyerekeikkel, aggódva ugyan, de leírhatatlan örömmel. Valamelyik nap átmentem, hogy meglátogassam őket. Az anyuka mellkasán a kislányával, aki már kijöhetett az inkubátorból egy félórára, a kisfiút éppen valami fertőzéssel kezelték, ő gyengébb is volt, ki nem jöhetett, de az apukája erős kezei ott lehettek vele is. Ezt a képet nehezen fogom elfelejteni.
Nem tudom, hogy minden ilyen történet így végződik-e, de számomra ezt nagyon jó volt végigkísérni, és valamilyen szinten részese lenni.
Nyáron, mikor otthon voltam, elmentem egy ismerősöm doktori disszertációjának védésésre, ami amellett, hogy önmagában is hihetetlen jó volt, éppen ezt az érzést adta meg. A témája a teológia és tudomány volt, és ahogy hallgattam előadni, az jutott eszembe, hogy erről ugyan tényleg lehet mindeféle érdekes és nagyszerű gondolatokat mondani, de valahol mégis itt realizálódik az igazi mondanivalója: az életben, a helyzetben, itt a kórházban, a hús-vér emberek kapcsolatában és életében.

Kapcsolatok I.

2012.06.07.

 

Minden páciensünket szeretem, és elég jó kapcsolatban vagyok velük szinte azonnal. Persze vannak kissé bonyolultabb esetek, nem klinikai, hanem inkább pszichiátriai értelemben, ami különböző kihívásokat jelent mind a szociális mind a kommunikációs képességeim számára (magyarul előfordul, hogy rohadtul kiakaszt egy-egy hisztis picsa), de igyekszem azonnal empátiával legyőzni a hirtelen keletkezett konfliktushelyzetet. Végül is csak hormonbombákat próbálok hatástalanítani nap mint nap, az meg ismerős terület, mert én is onnan jövök:-)
Az emberek persze mégsem egyforma hatással vannak rám (jó hogy), így aztán mindig vannak, akikhez kicsit közelebb kerülök. Ezzel meg sem próbálok foglalkozni olyan értelemben, hogy elkerüljem, mert egyszerűen ilyenek az emberi kapcsolatok, vagy van "click", vagy nincs, attól még a munkámat ugyanúgy végzem minden esetben, és ugyananyi időt töltök el mindegyikkel, talán csak a hangulata más valamelyest.

Talán egy hónapja sincs még, hogy M. került be hozzánk, nagyon kedves fiatal lány, úgy hat hónapos terhes, és ott volt vele a kisfia is, aki pedig hét hónapos. (Nem is érdemes nagy csodálkozásba és számolgatásba csapni, ez nem kuriózum az osztályunkon. És hogy az események végére rohanjak egy pillanatra, a gyerekei között nyolc hónap lett a végső korkülönbség, nem kis fejtörést okozva majd ezzel mindenkinek, aki rá fog kérdezni, mennyi idősek is a srácai.)
A kisfiú az egyik leggyönyörűbb és legkedvesebb kisbaba volt, akivel valaha is találkoztam, élvezte ha játszottunk vele, nem félt, bármikor elmosolygott az ölemben, az anyukája pedig szintén remek társaság volt. Ezeknek a lányoknak, asszonyoknak a más osztályokon lévő betegekkel ellentétben nem az a céljuk, hogy hamar meggyógyuljanak, és aztán hamar haza menjenek, hanem inkább az, hogy minél tovább maradjanak, minél stabilabb állapotban, hogy a gyerekeiknek legyen elég idejük legalább a tüdejüket kifejleszteni odabent, és minél jobb állapotban megszületni. M. jó két hétig volt nálunk, azalatt megismertem a családját, életét, terveit, ha véletlenül nem hozzám került valamelyik nap, hazafelé akkor is beköszöntem hozzá és megkérdeztem hogy van, felkaptam és megpörgettem a kisfiát, aki nagyot nevetett, M. pedig mesélt valamit.
Aztán hazament, mert a kisfiú nem maradhatott éjszakára, és éppen bevezették a 18 éven aluliak látogatási tilalmát az influenza miatt, így aztán úgy döntött lesz ami lesz a terhességgel, a gyereknek szüksége van rá, hazamegy. Sok időnk nincs ilyenkor azzal foglalkozni, hogy kivel mi lesz, aki elmegy ahelyett azonnal jönnek újak, a munka folyik tovább, mostanában ráadásul őrületes tempóban.
Egyik este aztán, mikor éppen ötfelé szaladgáltam különböző hirtelen támadt problémák miatt, valaki megállított a folyosón, a nevemen szólított meg, köszönt, megkérdezte hogy vagyok, elmesélte, hogy éppen a koraszülött osztályról jött (rögtön mellettünk van), megszületett a kislánya, ugyan korán, de jól van. Én pedig csak néztem rá, hallgattam amit mond, és próbáltam kitalálni, hogy ki is ő tulajdonképpen. Nem sikerült, így aztán megkérdeztem tőle. M. volt. Még a nevére is rosszul emlékeztem. Ő azért nem vette zokon, megértette, hogy ez van akkor mikor naponta öt másik tökidegen emberrel töltöm az időmet és ők is gyakran cserélődnek. Én viszont ledöbbentem, és elég rosszul érintett elsőre. Hogy lehet valakiről így elfeledkezni? Persze a folyosón állva, utcai ruhába öltözve kicsit másképp nezett ki, mint elcsigázva, begyógyszerezve, kórházi hálóingben, és persze azzal is tisztában vagyok, hogy nem a barátom volt, hanem gyakorlatilag a "munkám" (nem a robotisztikus jellegét tekintve, hanem mint hivatást), mégis, egy újabb élmény, kihívás, tanulnivaló, érnivaló, emésztenivaló dolog, amire a kollégáim azt mondták: nem ez lesz az utolsó.
 

Quality of Life

2012.06.05.

Nagyon régen hallottam ezt a történetet, de ma újra eszembe jutott, amikor az új osztályra mentem, és közben benéztem a szomszédos újszülött intenzívre is.
A pár tudta már, hogy a babájuk nem lesz egészséges, de hosszas, nehéz hetek után úgy döntöttek, hogy ez a kisbaba mégiscsak az ő gyerekük, és ki tudja, lesz-e még valaha is esélyük arra a nagyszerű élményre, hogy szülők lehessenek. Most azok lesznek. Illetve már azok is. Van egy kis ember az életükben, akinek ők adták az életét, akármilyen rövid is lesz az, akiért ők felelősek, akit a karjukba zárhatnak, akinek azt mondhatják majd: kisfiam. Ez a hit és a soha meg nem szűnő, a reménytelent és lehetetlent is pillanatok alatt valóságnak váró remény töltötte be napjaikat a baba születéséig. A kicsi egy nagyon ritka de annál súlyosabb betegségben szenvedett: Edwards szindróma. Ez egy genetikai rendellenesség, amikor a 18-as kromoszómából nem kettő, hanem három van. A túlélési esély rendkívül alacsony, és a külső szervi elváltozások súlyos belső szervi elváltozásokkal is együtt járnak, és aztán megszűnnek működni. Amelyik Edwards baba még élve megszületik, talán néhány hónapig marad életben.
Ez a kisfiú hét hónapos koráig élt. Édesanyja egy Idősek Otthonában dolgozott, ahova gyakran bevitte őt ez alatt az idő alatt, az öregek nagy örömére. Hamarosan napirend lett ebből. Az idősek várták a kisbaba érkezését reggel, körülállták, vagy inkább csak ülték a kiságyat, babakocsit, ahol éppen volt, néha ölbe vették, körbe adták és gyönyörködtek benne. Tisztában voltak az állapotával, és tudták, hogy egy úton járnak már, és nem sok van hátra se nekik, se a babának. Ez erőt adott nekik ahhoz, hogy saját közelgő halálukat más színben lássák.
Mikor a kisfiú meghalt, mégcsak hét hónapos volt. De ez alatt a kis rövid élet alatt mégis reménnyel, örömmel és szeretettel töltötte meg a környezetében levők életét.
Amikor valakinek az élete betegség miatt nagyot változik, mindig felmerül az élet minőségének kérdése. Itt is megkérdőjelezhetnék sokan, hogy érdemes-e egy beteg babának megszületnie, vagy a szülőknek végignéznie ahogyan meghal. Hogy kinek mit jelent az élet minősége, az viszont nagyonis szubjektív. Ez a baba együtt szenvedett a szenvedőkkel, együtt haldokolt a haldoklókkal, hogy azok más minőségben élhessék hátralevő napjaikat. Erőt adott nekik és melegséget, azt a fajtát, amit egy kisbaba tud a puszta létezésével, egy mosolyával, vagy a kis keze szorításával.
A szeretet és a fájdalom valahol ugyanannak az éremnek a két oldala.
A szüleinek nem lett több kisbabája, de amellett, hogy a szívük szakadt bele a gyermekük elvesztésébe, mégis büszkék voltak rá azért, aki volt: egy gyenge, rövid kis élet, aki betegsége ellenére megmutatta, hogy az élet minőségét nemcsak fizikai mértékegységekkel lehet mérni, és hogy a ha fájdalomnak és szenvedésnek nincs is értelme, vígasztalást és enyhülést mégis találhatunk – egymásban. Pontosabban abban, aki ott van nekünk, mégha nem is velünk többet.

Hot lights, cold steel

2012.06.01.

Az egyik titkos vágyam műtőben dolgozni. Néha elegem van a pátyolgatásból, a megértésből és csak erre a "hot lights cold steel" élményre vágyom, amit kizárólag a műtőasztal adhat meg. Végülis ott is mondhatom, sőt, ott csak igazán, hogy itt kérem hús-vér emberek vannak! :-)
Néhányszor már volt ilyen élményem, a műtőben végignézni egy-egy operációt; az elsőt rögtön egy érsebész mellett. Hat óra hosszú volt, de számomra nem fárasztó (persze nem csináltam semmit, csak kukucskáltam), hanem valami lenyűgöző élmény. Az elején, mikor mondták, hogy ha úgy érzem rosszul leszek a látványtól, netán hánynom kell, ne legyek zavarban, nyugodtan hányjak, persze menjek azért ki előtte, csak csodálkoztam: hogy lehet ettől rosszul lenni? Egy széklet- vagy vizeletminta vétele alkalmával simán elhányom magam, de egy műtét közben?!
Ráadásul egy zseni mellé sikerült bemennem, aki éppen valami új módszert és berendezést próbált ki és úgy beszélt velem, mikor magyarázott róla, mint ha legalábbis értenék hozzá. A hat óra alatt körbejártam hatszor is a műtőt, kikérdeztem az aneszteziológust is, és a műtős nővért, aki az első asszisztens, szóval még állhat előttem ilyen nagyszerű karrier is. Igaz, ehhez nem árt minden területen otthon lenni, mármint ami az egészségügyet illeti, én meg csak egyhez értek valamennyire, de operálni ott is szoktak.
Az anatómia viszont mindig is a kedvenc tantárgyam volt, fiziológiával és patofiziológiával együtt, és az a sokminden, amit a könyvekből tanultam, a műtőben teljesedik ki a maga gyakorlati, fizikai valóságában. Tisztában vagyok vele, hogy mindez kissé perverznek hangzik, és valahogy úgy, mint ahogy az egyszerű, szende kis háziasszonyka az ártatlan szempilláival aztán egy bódult pillanatban egyszercsak besurran a hálószobájába, és magáraölti a dominajelmezét, én a kis szemérmes szülésznővérke az elvadult fantáziámban egy hideg, éles fényű műtőben steril kesztyűben vágok, varrok és igen, még élvezném is.
Ha valaki megkérdezné melyik volt életem legjobb kiállítása, szégyenszemre nem valami képzőművészetit említenék, hanem a "Body World" című zseniális és egyben őrült anatómiai kiállítást, ami egy olyan intenzív vizuális anatómiai élményt nyújtott, ráadásul éppen akkor, mikor ezekről tanultam is, ami nehezen felejthető, lenyűgöző, egyben teljesen felkavaró is. Persze, ezeket a szavakat tulajdonképpen akármelyik jó kiállításról el lehet mondani. Fent a rózsaszín szavakra való kattintással bele lehet nézni a "szobrok" közé, de ott járni az életnagyságú változatok között, megtapintani őket, rácsodálkozni az emberi test nagyszerűségére és egyben törékenységére, valamint betekinteni egy részletes és illusztrált anatómia történetbe 
nem mindennapi élmény. Mint ahogy operálni sem.

A halál és a vénasszony meséjének dallamára

2012.05.29.

Azt vettem észre, hogy minél többet tudunk tenni a halál ellen az egészségügyben, annál jobban félünk tőle. Megtanultuk a mesterséges újjáélesztést, sőt, rutinná is vált. Ezután senki nem halhat meg a kezeink között. Ez tulajdonképpen jó hír is sok esetben. Meggondolatlan fiatalok kaphatnak még egy esélyt, vízbeugrók mégsem fulladnak meg aztán, súlyos betegek akár meg is gyógyulhatnak, segítséget hívni képtelen kisbabák felnőhetnek. Alapjaiban egészséges felnőttek lehet, hogy mégsem halnak meg hirtelen, látszólag minden ok nélkül. Az újjáélesztés nagyszerű dolog, és azoknál, akik ezt megteszik, már csak azok értékelik jobban, akikkel megteszik.
Azonban vannak más esetek is.
A kilencven éves bácsi a kórházlelkésszel beszélgetett, aki megkérdezte tőle, vannak-e elképzelései arról, hogy milyen szintű ellátást szeretne, ha esetleg arra kerülne a sor, hogy hirtelen megállna a szíve. A bácsi elgondolkodott, majd válaszolt: Már nincs senkim, a családom, barátaim meghaltak. Néhány unokaöcsém él még, de már nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Jó, hogy ezt említette, reggel szólok is az orvosnak, hogy ezt írásba és a tudtára is adjam. A kórházlelkész bólintott.
Éjszaka a bácsi szíve megállt. Az intenzív csoport rohant és újraélesztette. Nem tért magához, gépekre kapcsolták. Pár napos kilátástalan, mesterségesen gerjesztett agónia után meghalt. Ez a pár nap a kórháznak is rengeteg pénzébe került. Miért is?
Előrehaladott állapotú tüdőrákos beteg szíve állt meg. A kardiopulmonáris újraélesztés közben eltörtek az amúgy is gyenge, és már áttételes csontjai, a tumorok elmozdultak, fájdalma az elviselhetetlenig erősödött és csillapíthatatlanná vált. Az aggresszív gyógyszeres fájdalomcsillapítás, ami ezt követte, csak fokozta addigi agóniáját. Miért is?
Miért is nem lehet elengedni, menni hagyni azt, akinek mennie kell? Miért kell erőszakkal életben tartani valakit, pusztán azért, mert ezt már rutinosan megtehetjük? Jönne a halál, mi pedig különböző ürügyekkel nem engedjük, az ajtófélfára mutatva, hogy majd máskor, és halogatjuk az időt. Már nem is a sajátunkat, mint a mesebeli öregasszony, hanem másokét.
Az emberek meg felháborodnak, ha nem így történik. „Nem tettek meg érte mindent!“ A „természet rendje“ kifejezés pedig valami reakcionista, élet- és Istenellenes jelszó lett, amit ha valaki tétován felemleget, akkor azt az élet kisajátított és átírt vaskos könyvével jól fejbecsapják a halál-elijesztők.

Big Daddy

2012.05.28.

Valaminek mindig kell történnie, különben hogyan is telne el az a 12 óra éjjel? A baba-mama osztályon túl kevés volt a nővér, így tőlünk hívtak át egyet. A mi főnővérünk (akárki is az) mindig jó fej, és nem azt mondja, hogy te mész, hanem azt kérdezi, hogy ki akar átmenni? Gondoltam, egyszer kipróbálom. Megmondom őszintén, nem szeretem ezt a kórházi babamama dolgot, mert nekem baromi unalmas, lényegében egészséges emberek vannak ott, elhanyagolható (és természetes, vagyis normális) fájdalommal, a babák pedig vagy az anyjukkal vannak egész nap, vagy a megőrzőben a hozzájuk értő speckó nővérkékkel. Így világos volt számomra, hogy életem egyik legunalmasabb éjszakájának nézek elébe, de mindez megfelelő anyagi kompenzálás keretében történt, így szemet húnytam felette.

Egyből öt "beteget" (még leírni is vicces, höhö) kaptam, ami kicsit sokkolt ugyan, mert csak 2-3-hoz vagyok szokva, viszont azok tényleg betegek. Az éjféli vérnyomás és hőmérséklet mérésen kívül azonban semmi dolgom nem akadt velük, igaz, az egyik kért egy extra fájdalomcsillapítót, a másik meg egy kólát, de így sem tudtam egy óránál tovább húzni a foglalkozást. Az összes csaj gyereke a koraszülött osztályon volt, persze nem azért, mert korán jöttek volna.

 
Az egyik szobában felfigyeltem az apukára, na nem mintha valami faszacsávó lett volna, hanem ahogy kikerültem a két méter kétszáz kilóját és az ujjatlan pólója oldalából kifolyó bal mellét, ahogy idegesen verte a laptopját, valami különös érzés fogott el (úgy értem a hányingeren kívül), és egy kósza pillanatra megörültem, hogy nem vagyok laptop. Az asszonyka halálunottan feküdt az ágyban, így a lehető legrövidebbre fogtam a vizitet, és szinte fellélegeztem, mikor kiléptem a szobából. Az ő gyerekük kábszerelvonással került az újszülött intenzívre. Anya nem aprózta, mindenre pozitívan tesztelt, ebből kifolyólag a kisfiú is, aki közben elkezdett akut elvonási tüneteket produkálni (nem semmi kezdés az élethez), csak apa ezt még nem tudta. Na de majd hamarosan... Az újszülött doki éppen útban volt hozzájuk, hogy tájékoztassa őket a megfelelő következményekről.
Amikor végeztem a megterhelő feladattal, visszanéztem a mi osztályunkra, ami éppen csak a folyosó másik végén van. Hangoskodást hallottam a hátam mögött, de meg sem fordultam, mert tudom, hogy a klientúránk nagy részének alapkultúrájához tartozik az ordítás, a körültekintés viszont annál kevésbé, így édesmindegy, hogy esetleg éjszaka van. Az ordítás viszont erősödött, és egyre közelebbről jött, de én továbbra is gyanútlanul benyitottam a vécébe, mert pisilnem kellett, majd a miniatűr helységben arra gondoltam, hogyha valaki rámvágná az ajtót, éppen nekilapulnék a falnak még így ülve is, mert milyen kicsi a hely. Aztán pedig dolgom végeztével folytattam az utamat a mi nővérállomásunk felé, ahol láttam, hogy az összes kollégám ijedten beszaladt a gyógyszeres szobába és már hallottam is a hangosbemondón, ahogy a biztonsági embereket hívják. Akkor végre megfordultam, és egyszerre láttam, hogy a hatalmas lógó mellű laptopverő ember mögöttem szitkozodik az izzadt xxl-es "big daddy" feliratú trikójában és az őt csitító orvost küldi éppen az anyjába, mindezt ötszáz decibellel az egyetlen, ámde ezerféleképpen ragozható angol szitokszóval, s közben sok 150 centis-ötvenkilós szülésznővérke rohan szemből, hogy rendet tegyenek, amíg a biztonsági ember (szintén szülésznővérke méretekkel rendelkező, de 70 éves bácsi) megérkezik, és nagyjából én voltam az egyetlen, aki eddig a pillanatig semmit nem vett észre a kitörni készülő "code strong"-ból és csak gyanútlanul fütyörészve sétálgatott a folyosón (igaz, nyomában a fákkoló bigdedivel), megkönnyebbülten pisilt is egyet a műsor közben és most a döbbenettől lemerevedve, enyhén tátott szájjal és japán rajzfilmfigura méretű szemekkel eszmélve áll Big Daddytől egyetlen karlegyintésre, aki aztán hörögve és hadonászva bedobta magát a liftbe és mire úgy igazán megijedtem volna, már el is tűnt.
Félóra múlva sietős léptekkel, ahogy csak tőle telt, lihegve befutott a mi kis biztonsági bácsink, és örült, hogy mindent rendben talált, dokumentálta a történteket három nővérkével körülvéve, akik egymás szavába vágva segítettek rekonstruálni a történteket, mindegyik kiemelve a neki fontos elemeket belőle, majd közösen fejcsóválva újra és újra elcsodálkoztak azon, hogy mik vannak.
 

Kísértet kórházak

2012.05.23.

Az amerikaiak valamiért irigylik az angolokat. Amióta elszabadultak tőlük, valamilyen formában mégis visszavágynak hozzájuk.
A kísértet-sztorik is igazi angliai sajátosság, a hatalmas kastélyaikkal, azokban lakó szellemekkel, furcsa módon meggyilkolt vagy rejtélyes körülmények között elhalálozott emberekkel. És az amcsik, ahelyett, hogy ezt lenézően valami ósdi brit elmebajnak tartanák, bolondulnak az ilyesmiért, és bármikor, bárhol legyártják a saját kísérteteiket is.
Az egyetemi kórház, ahol korábban dolgoztam, a központja és szülőhelye a városi kísértetes történeteknek, de még országos szinten is megállja a helyét. Az Exorcist című filmet például itt forgatták, egy helybeli történet alapján. A Twilight sorozat szerzője is a földink, igaz, az már a vámpíros dolog. De rengeteg más, hasonló legenda is született már, általában valami megtörtént, furcsa esemény alapján, ahogy ez már csak lenni szokott. A kórházak végülis a halál, érzelmi traumák, és hasonló megpróbáltatások helyszínei – remek forrás a későbbi kísértethistóriákhoz.
Az egyetemi kórház egyik épületében még a múlt század első felében történt, hogy a fia korai halála miatt egy idegileg és érzelmileg teljesen kikészült apa fegyvert fogott; ahol a lift megállt, ott kiszállt, és lelőtt mindenkit aki az útjába került, végül saját magát is. Az emeletet aztán később lezárták és soha többet nem nyitották meg, a tébolyult szellem állítólag azóta is ott bolyong. Azt a liftet pedig, amivel felment soha senki nem meri használni.
Lent az alagsorban, a halottasházban sem unalmasabb az élet, és különböző történetek. Egyszer lementem megnézni, nehogy véletlenül kihagyjam. A kórboncnok a sztereotípiával ellentétben egy kedélyes, sztorizós ember volt, azonnal bemutatta nekünk az érdekesebb darabokat a hozzávaló történetekkel. A formaldehidtől majd‘ elájultam, de muszáj volt hősként kibírnom, mert mind az objektumok, mind a hozzávaló adalékok olyan érdekesek voltak (a formaldehid kivételével persze) és egy műtősmaszkot görcsösen szorongatva az arcomon azértis végigjártam a helységet a különbözö üvegbe zárt maradványok, szervek és testrészek, torzszülöttek, már zsákba csomagolt vagy éppen csak boncolásra előkészített hullák között.
Egyszer olvastam egy könyvet, ami abban akart segíteni, hogy a leendő orvos vagy nővér vajon melyik területre is specializálódjon, mi is illik leginkább a személyiségéhez. A könyv szerint a kórboncnok legyen introvertált, antiszociális, akkurátus, és szeressen véres, büdös dolgokkal bíbelődni. Az biztos, hogy gyomor kell hozzá. Hát ennek a kedvesen csacsogó, sztorizgató vidám emberkének, ha más kritériuma nem is, a gyomra biztosan megvolt: éppen a szendvicsét hagyta félbe kedvünkért.
A kórboncnok délután ötig dolgozik, azután hazamegy. Ha valaki azután hal meg, azért nem küld fel, azt az éppen aktuális nővérke vagy fivérke, bezsákolja és letolja a halottasházba, majd elhelyezi a hűtőben. Erre akkor jöttünk rá, mikor egy hasonlóan kíváncsi és kalandrakész fiatal kollégával este visszamentünk, hogy újra körülnézhessünk. A kórboncnoknak se híre se hamva nem volt már, de az ajtó tárva-nyitva hagyva, néhány lámpa égve felejtve. Mondanom sem kell, hogy a mi kirándulásunk ezúttal sokkal rövidebbre sikerült. És persze alig várom az első alkalmat, amikor ezt az utat majd élesben, hivatalból kell megtennem, mondjuk éjfél után két perccel…

Crazy

2012.05.23.

Még a pszichiátrián történt, hogy valamelyik este az egyik páciensem odajött hozzám, és megkérdezte, mikor megyek haza. Mondtam neki, hogy csak éjfélkor. Akkor jó, nyugodott meg, de feltétlenül köszönjek el tőle előtte. Ezen csodálkoztam, egyrészt, mert még sosem beszélt velem ennyit, másrészt meg ő olyankor már rég alszik. Kérdezte, leszek-e még holnap, és mondtam, hogy már nem, mert hétfőn újra kezdődik az iskola és egy napot legalább pihenni szeretnék. Ennyiben maradtunk. Később bementem hozzá szólni neki, hogy itt az esti nyolcas nass, ha kéri, jöjjön ki a társalgóba. (Nem mintha nem vittem volna neki oda egyébként a porcióját, de a szobákban nem lehetett enni.) Akkor megint megkérdezte, hogy meddig maradok. Nem nagyon értettem, mert eddig édes mindegy volt neki, meg hát különben is. Mondtam neki, hogy még egy pár óráig. De hogy mikor megyek ki innen, kérdi. Mondom, bácsi, éjfélkor, de aztán jövő hétvégén újra itt leszek. (Már ha ennyire hiányoznék.) Azon meg ő csodálkozott. Aztán már nem bírtam tovább, és megkérdeztem, hogy mi ez a nagy nyugtalanság. Kiderült, hogy eddig észre nem véve a szemmagasságban lévő tenyérnyi névtáblámat, ami a galléromon lóg általában, és 110-es fonttal hirdeti a titulusomat és munkakörömet, ő csak el akart köszönni, mielőtt kiszabadulok:-)

PJ története

2012.05.23.

PJ egyszerű asszony volt. Szegénységben de szeretetben nőtt fel, és soha nem akart mást, csak egy boldog, nagy családot. Sok testvére volt, és ő is sok testvért szeretett volna a gyerekeinek. Szerencsés volt, talált egy hasonló gondolkodású férjet, akivel egyszerűen, de egyetértésben éltek. Három gyermekük született. Az első éveik gondtalanul teltek, mígnem kiderült, hogy az idősebbik gyermek gyógyíthatatlan, valószínűleg veleszületett szívbetegségben szenved. Nem sok pénzük volt orvosra, de a megfelelő kórházi ellátást és kezelést így is megkapta a gyermek. Hiába, mert a szíve mégsem bírta a viszontagságokat, és tízéves korára nem dobogott többé.
PJ és a férje egyszerű, kis házban laktak, immár két gyermekkel. Hideg tél volt, megpróbálták melegen tartani a gyerekeknek, ám a kályha öreg volt már, és egy éjjel felmondta a szolgálatot. A ház lángra lobbant, tövig égett, és a két alvó gyermeket már nem tudták megmenteni. PJ meggyászolta gyermekeit.
A néhány év múlva érkező negyediket az Úr ajándékának és kárpótlásának fogadta, csakúgy mint a következő kettőt. PJ újra családban, újra egyszerű kisházban élt. Új esélyét a boldogságra, a szerető családra Jóbot is meghazudtoló bizalommal az Úr iránt élte.
PJ tegnap a mi osztályunkra került. Már hónapok óta tudta, hogy ikreket vár és férjével együtt lelkesen szorítottak helyet a kis házban az új jövevényeknek. Kis babaszobát készítettek nekik, kidíszítették, berendezték. Már csak a festés hiányzott, mert nem tudták eldönteni, milyen színű is legyen a kis szoba. Tegnap éjjel a másik kórházban, amelyikből hozzánk küldték, még azt is megtudta, hogy egy fiú és és egy kislány vár az új szobácskára. PJ állapota viszonylag stabil volt, csak a magas vérnyomására kellett figyelni. Kedves, egyszerű szeretettel beszélt a gyerekeiről: az otthon lévőkről, és a pocakjában lévőkről egyaránt.
A kórházi protokoll szerint, ha az orvos másképpen nem rendeli, minden műszak alatt egyszer meghallgatjuk a születendő gyerekek szívhangját az erre szolgáló monitorral. A szintén kórházi protokol szerint ikrek esetében a „kijárathoz“ közelebbi baba az A, a távolabbi a B elnevezést kapja. B babát hamar megtaláltam, A-t keresni kellett egy darabig, majd ő is meglett. Igenám, csakhogy a szívhangjaik meglehetősen egyformák voltak, szinte teljesen egyazon ritmusban dobogtak. Tovább kerestem. Bizonytalan voltam ugyan, hogy most végülis melyiket is keressem tovább, ugyanis ilyenkor, amikor a szívhangok egyeznek, általában ugyanannak a babának a szívhangját veszi a monitor, csak másik szögből. Jó húsz perc után szóltam az orvosnak, nézze már meg a gyerekeket ultrahanggal, mert nem egyszerű az eset. Jött, megnézte, ugyanabból a két szögből megtalálta, megvizsgálta, és az UH alapján úgy tűnt, mind a két baba egyformán jelesre vizsgázott életképességből. PJ boldog volt, és megnyugodva aludt el – amit az előző éjszaka nem tudott megtenni. A monitor és az UH dokumentumai a főorvos kezébe kerültek, aki fejcsóválva igyekezett PJ szobájájába és újra megnézte a helyzetet. Ultrahanggal, monitorral, két szögből. Két különböző szögből ugyanazt az egy gyermeket…
PJ ma ismét elveszítette egy gyermekét. Azt, amelyik ugyan soha nem is létezett, de ezt ő eddig nem tudta, mert másképp mondták neki. Másképp látták, másképp hitték. Nem is értette – ahogyan mi sem –, hogy ez hogyan is történhetett, és hova tűnt a kisfia. Nehéz ilyesmit elmagyarázni bárkinek, aki hónapok óta gyermekeket vár. Még nehezebb annak, aki már hármat elveszített. PJ aztán mégis elfogadta a helyzetet, habár eltartott egy ideig, míg ő és a férje megemésztették a történteket, és azt mondta: Lesz egy egészséges kislányunk. Végülis eredetileg erre vágytunk. Azt gondoltuk, négy gyerek után megállunk. De most mégis kaptam egy kis reményt, hogy hátha lehet majd egyszer ötödik is. Mindig is nagy családot szerettem volna. Hátha később még az a kisfiú is megérkezik hozzánk. Ahogy a korábban elvesztett testvéreit is aztán újra visszakaptuk….
PJ-nek nehéz napja volt. Ismét elvesztett egy gyermeket, és ismét új reményt talált az elvesztett gyermek után. Elsírta a bánatát a családjának és barátainak, majd kicsit megvígasztalódott. És most már azt is tudta, milyen színűre festi majd a babaszobát, amikor hazamegy a kis egyszerű házába a többi gyerekéhez.

Delírium

2012.05.23.

A delírium nemcsak az alkohol elvonási tüneteivel kapcsolatba hozható állapot, hanem van egy kevésbé ismert fajtája is, ami a kórházi ellátásban részt vevő idősek között gyakran előfordul. Ez az állapot viszonylag gyorsan kialakulhat, akár néhány óra leforgása alatt felléphet, időtartama pedig néhány órától akár néhány napig is terjedhet. Tünetei a zavartság, a koncentrálóképesség akut hanyatlása, néha hallucináció, aggresszivitás, kognitív elváltozások, és a beteg egyszerűen nincsen szinkronban a környezetével. Ennek az állapotnak klinikai okai vannak, mint például hirtelen felépő betegség, oxigénhiány (akut szívproblémák), fertőzés, különböző gyógyszeres (túl)kezelés, intenzív osztályon történő kezelés és hasonlók. A jó oldala az, hogy ez teljesen visszafordítható, amennyiben az oka módszeresen és alaposan feltárt, valamint gyógykezelt. Ezt szeretem is elmondani a betegek hozzátartozóinak, akik ijedten és tehetetlenül nézik ezt az amúgy tényleg elsőre ijesztő és általuk teljesen szokatlan változást. Csak ez a szó, hogy „visszafordítható“ hatalmas követ gördít le a szívükről, és nem utolsó sorban azonnal jelentősen emeli az imidzsemet is. Az örömhír átadásanak fontosságát nem felejtettem el☺.
Szinte minden nap megtörténik ez az öregosztályon, és ha nem a jólelkű nővérkék lennénk, akár még fogadásokat is köthetnénk rájuk, hogy kin mikor fog kitörni a delírium. Annyira azért mégsem válik rutinná, hogy ne lehessen mosolyogni egy-két történeten.
Az egyik idős férfi csípőtöréssel került be az osztályra, ami meglehetősen gyakori ennél a korosztálynál, a műtét utáni lábadozás ideje pedig a szóban forgó kondíció melegágya. Este nehezen aludt el, sehogy sem tudott kényelembe helyezkedni az ágyon, az altatás valószínűleg még nem volt a múltté. Ha behúnyta a szemét, úgy érezte, forog vele az ágy. A hallása szintén nem volt már a régi. Így mikor éjjel az egyik nővérsegéd bement hozzá, remek kis viaskodás volt kilátásban. Itt az a szokás, hogy ha a nővér, vagy segéd, de még az orvos is, ha bemegy a beteghez, akkor köszön és bemutatkozik, majd elmondja, miért is jött. Ez még éjszaka is így van, akkor is, ha ezzel felébresztik a beteget, viszont alapjaiban mégis korrektebbnek és kevésbé ijesztőbbnek bizonyul, mintha egy csendes árny tesz-vesz az ágy mellett, és arra riad fel sikítva a beteg. Ez esetben viszont az előzmények ismeretében ez gyakorlatilag mindegy volt.
A nővérsegéd a protokollnak megfelelően jött, látta, hogy az idős férfi mozgolódik, ezért azt gondolta, hogy ébren is van. Mosolygott, majd elmondta, mi járatban van. A bácsi zavarodottan nézett fel az ágyban, ahol amúgy sem az igazak álmát aludta.
– Ki maga és mit akar?? És hol a nővér?? – hörögte.
- Bocsánat, hogy zavarom, de ellenőriznem kell az infúzióját.
Ettől a beteg teljesen felébredt. – Micsoda?!
(Innen eredetiben mondom, mert egyébként magyarul nem jönne át, de a fordítást azért ideteszem, hátha.)
- Hello. You've got a new aide. I'm Jim. I'm here to check your IV. (Hello, Jim vagyok, a nővérsegéd. Azért jöttem, hogy megnézzem az infúziót.)
A bácsi viszont ezt hallotta:
- I've got AIDS. I'm Jim. I'm here to give you HIV. (Aids-es vagyok, és Jimnek hívnak. A HIV vírust jöttem önnek átadni.)
És ahogy a nővérsegéd az infúziócső uán nyúlt, mindenről elfeledkezve azonnal felült, majd ordítani kezdett, először a félelemtől majd rögtön azonnal a fájdalomtól is egyaránt.
- Rohadt gazember, hozzám ne merj nyúlni! – ragadta meg az asszisztens karját és rövid ámde velős káromkodásokkal elmondta, hova menjen.
Dulakodás, kiabálás, segítség, megnyugtatás, fájdalomcsillapítók, megnyugvás és végül mégiscsak alvás következett. Amikor a nappali műszak megérkezett, természetesen ez volt a legnagyobb újság, amin mindenki remekül szórakozott. Azon méginkább, hogy a bácsi pedig az égvilágon semmire nem emlékezett és csak jámboran feküdt az ágyában. Amikor a felesége jött látogatni, és értesült a történtekről, csak ennyit mondott:
- Akkor képzeljék csak el az elmúlt negyven évemet….

"Élj egy kis borral is a gyomrodra való tekintettel" - modern megközelítés

2012.05.13.

 

Reggelente a rádiót hallgatom az autóban, amikor a kórházba megyek. Az egyik reklámhoz a húsz perces út alatt többször is van szerencsém. Szereti Ön a bort? – kérdezi egy vidám női hang, és máris elkezdi ecsetelni a vörösbor vitathatatlan előnyeit, például, hogy a benne lévő antioxidánsok mennyire jótékony hatással vannak a szervezetünkre. A vörösbort tavaly fedezték fel a vitamin és táplálékkiegészítő termékeket gyártó cégek, amikor egy tanulmány került publikálásra arról a kísérletről, hogy a vörösborban található rezervatol nevű antioxidáns kivonatát egereknek adták, akik bizonyíthatóan hosszabb ideig éltek ettől az intervenciótól. Ez a felfedezés akkora hatással volt az üzleti érzékükre, hogy azonnal elkezdték gyártani és forgalmazni a vörösbor kapszulákat, amelynek forgalma 3oo %-kal nőtt az elmúlt év alatt. Nem is csoda ilyen meggyőző reklámot hallgatva.
Hiszen elmondja, hogy a vörösbornak milyen jó hatása van, milyen fontos antioxidáns található benne, és hogy az késlelteti az öregedést, valamint meghosszabbítja az átlagos élettartamot. Hogy ezt a hatást élvezhessük is, már csak 279 pohár vörösbort kell meginnunk naponta. (A humorral operálni mindig nyereség.) Viszont mivel az az ügyes cég segíteni akar az embereknek, csakis az egészségünket szemük előtt tartva, erre mégsincs szükség, hiszen ők már elő is állították a csodaszert, a babszemnyi kapszulát, amely tartalmazza ugyanazt a mennyiségű antioxidánst, amit a 279 pohár vörösbor. Ez a szám is meggyőző, hiszen nem egy gyanúsan hangzó kerek számról van szó, amit valószínűleg hasra ütéssel állapíthattak csak meg, hanem egy komoly, éppen csak tizedesekig le nem bontott, minden bizonnyal tudományosan utánaszámolt kalkulációról. Arra kíváncsi lennék azért, hogy mégis ki volt az, aki ezt a tudományos kísérletet elvégezte, és vajon melyik detoxikáló intézményben halálozott el rögtön azután, hogy a tudománynak és közegészségügynek szentelte életét e nemes cselekedetével, amivel hozzájárult a csodakapszula megszületéséhez. De nem sok időm van ezen töprengeni, mert rendkívüli ajánlatot hallok a vidám hölgytől: Próbáljam ki a kapszulát most ingyen, és győződjek meg a hatásáról személyes tapasztalatommal, és milyen jó lesz nekem, mert ez a kapszula meghosszabbítja az életemet 1o-2o évvel is akár. Menjek, próbáljam ki, győződjek meg, és aztán fogyasszam a vörösbor kapszulát egészséggel, hiszen akkor már csak az lesz, egészség. És még az étkezési szokásainkon sem kell változtatni ezentúl, hiszen a kapszula vörösborból kivont hatóanyaga mindenre megoldás lesz.
A szöveg nyilvánvaló demagógiáján és dietetikai bakijain elnézően túllépve elképzelem, ahogy elmegyek a hirdetett helyre, hogy kipróbáljam a kapszulát. Viszek magammal azért egy hálózsákot, némi váltóruhát, élelmiszert, mondjuk útközben megállok egy McDonalds-nál, hiszen innentől kezdve úgyis ehetek akármit. Bedobom a kapszulát, letelepedek, úgy 1o-2o évre és várjuk a hatást. Csak hogy tényleg meggyőződhessek róla, hogy ez így van. Persze 1o-2o év múlva még csak úgy 5o körül leszek, ott még a csodaszernek nem lesz bizonyító hatása. Akkor szedem azután is. De vajon meddig? Kilencven éves koromban már abbahagyhatom és vajon megnyugodva dőlhetek hátra abban a hiszemben, hogy most akkor tényleg túléltem magam 1o-2o évvel? De ez sem jó, mert John a holisztikus kínai gyógyító ember, aki leszólított a könyvesboltban múltkor, azt mondta, hogy nagyon sokáig fogok élni, a kilencvenes éveimig is, és milyen jó lesz nekem még akkor is. Lehet, hogy azért, mert megfiatalodva fogom magamba dobálni a vörösbor kapszulákat? Valaki segítsen már, mert most képtelen vagyok eldönteni, hogy beruházzak-e a csodakapszulákba, meg hogy akarok-e egyáltalán 11o évig élni… Megyek, iszom egy pohár vörösbort a gyomromra való tekintettel.
 

Fehér haj és hajnali köd

2012.05.10.

Nyolcvan felé járt már, és egy különös jelenség volt. Nem állandóan, csak a nap bizonyos órájában, amikor a közeli focipálya szélén futott; nem is futott, hiszen a látványa olyan volt, mintha egy lassított felvételt néznék, szinte lebegett, ahogyan gyér, fehér haja szállt utána. Elszánt volt, annak kellett lennie, ha ennyi idősen még fut, felveszi a rövidnadrágját, kiengedi a haját és nem törődve a csodálkozó pillantásokkal körbelebegi a focipályát. Nem nézett senkire és semerre, csak előre és lassan, ütemesen szökdellt a pálya szélén, körbe, hosszú, fehér haja úgy szállt utána, mint a hajnali köd ugyanazon a füves pályán néhány órával korábban.
Aztán megszoktuk, és nem mosolyosogtunk már rajta, hozzátartozott a napi rutinunkhoz, hogy hazafelé tartva az ő látványa színesíti a napot egy félórára. Nem tartottuk többet bolondosnak, hanem csodáltuk kitartását, és azt az elszántságot, amivel küzdött az elmúlás ellen.
Egyszer aztán nem láttuk többet. Egy ideig hiányzott, egy darabig beszéltünk még róla, aztán lassan, ahogy a hajnali köd elszáll, az ő látványának emléke is elfogyott, elpárolgott. Talán már nem bírják a lábai, vagy a szíve, talán elköltözött a gyerekeihez, talán már túl hideg volt ahhoz, hogy kimenjen.
Egy év is eltelt már, mióta utoljára láttuk. Amikor korán reggel mentem dolgozni, a focipálya mellett vezettem, és néztem, ahogy a köd lassan oszlik, a nap lassan feljön, és eszembe jutott az ő alakja, fehér haja, rövidnadrágja, elszánt tekintete, amint lassan, szinte lebegve fut a fűben.
Az éjszakás nővér új betegről számolt be a már ismertek között. Már a végét járja, csak fekszik, már nincs magánál, de még lélegzik. Néhány óra múlva már azt sem fog. Bementem hozzá. Az ágy mélyében feküdt, több takaróval is betakargatva. Felismertem a fehér haját. Fakóbb volt már, de ugyanúgy terült szét a párnán, ahogyan évekkel azelőtt a levegőben a füves pálya fölött lebegve. Arca ráncos volt, feszült, talán ahogy még utoljára koncentrált a légzésére, ami aztán szinte észrevehetetlenül maradt abba. Bőre kisimult, az alig látható, halvány pír eltűnt, kifehéredett, mintha egy viaszfigura feküdt volna csak az ágyon. Ő pedig felkelt, megrázta magát és kiment az ajtón. Körbejárta az osztályt egyszer, hogy megnézhesse, mi is volt ez az utolsó hely, ahova még eljött, aztán hálóingben kiment az utcára, át a hídon, egyenesen a focipályára, ahol újra elkezdett futni, lassan, lebegve, ahogy azt már megszoktuk tőle korábban. Nem is vette észre senki. Ő pedig csak szelte a köröket, elszántan, komótosan, fehér haja és hálóinge lebegett utána, meg sem állt hajnalig, amikor eggyévált a köddel. Lebegett a fű fölött, majd lassan szertefoszlott ahogyan felkelt a nap. Holnap hajnalban, mikor újra megyek a kórházba, integetni fogok neki.

Betegszállítás

2012.05.08.

Aznap egy csendes öreg nénit kaptam, akiről hamar kiderült, hogy nem egyszerűen csak egy félénk, halk teremtés, hanem depressziós. A beszélgetéseink is meglehetősen egysíkúak lettek egy idő után, ahogy minden kérdésre, információra csak annyit válaszolt egykedvűen, hogy nem tudom, vagy mindegy. Szívultrahang vizsgálatra kellett mennie, és mivel más dolgom nem nagyon akadt éppen, elkísértem. A folyosón már várakoztak mások is, sofőrrel együtt, ezek a betegek ugyanis ágyastól mennek le az osztályról. A kórháznak egy külön erre a célra megszervezett transzport csoportja van, akiket ilyenkor felhívnak, a páciens kap egy retúrjegyet az osztályról a célállomásra és vissza, a szürke egyenruhás ember pedig határozott küldetéstudattal megragadja az ágyat és elszántan tolja lifteken, emeleten, csapóajtókon keresztül ebben az esetben az ultrahangos vizsgálatra.. Micsoda egyszerű munka, gondoltam, meg jó kis mozgás, az ember csak jól jár, mert a munkaidejében tornázhat és még fizetik is érte.
Az ultrahanggal hamar végeztünk, de a szürkeruhás tolóember addigra mégis eltűnt, nyilván várta egy másik beteg. Mi meg várhattunk egy másik szürkeruhást, aki csak nem jött, így gondoltam egyet és mondtam a nővérnek, majd én felviszem a nénit, erős vagyok, tájékozódóképességem remek és amúgy is jó barátnők lettünk a délelőtt folyamán. A háromszoros hazugság meggyőző volt, és már el is kaptam az ágy végét, nekifutásból belendítettem a nénit a liftbe és mentünk felfelé, vissza az osztályra. A lift tükrében az egyre erősödő bicepszeimet csodáltam, a néni is, habár ő talán visszafogottabb ámulattal. Kimentük a liftből, amikor láttam, hogy mégsem hepienddel fog az eddigi sikersztorim végződni, mert a velem farkasszemet néző 15%-os emelkedőn nem jutottunk keresztül. Pedig optimista voltam, megpróbáltam. A lendület most is segített, úgy az út harmadáig, ami jó másfél méter lehetett, és ahonnan tovább nem tudtam mozdulni. De akkor már megtartani sem a kocsivá avanzsálódott néhany mázsás kórházi ágyat. Sebaj, próbáltam kritikusan gondolkodni, ez hülyeség volt ugyan, de most akkor megfordítom az ágyat, letolom a nénit vissza a lejtő aljára, és segítségért fogok kiáltani. A megfordítás azonban már nem volt egyszerű, mert először csak keresztültoltam a saját lábamon egy ízes de halk káromkodás mellett, amitől megbillentem én is meg az ágy is, majd pedig a néni egyedül elindult lefelé, én pedig fejveszetten utána. A falnak csapódást sikerült legalább lefékeznem, ha már megállítanom nem.
Bocsánatot kértem a nénitől, és mondtam neki, ne menjen sehova, keresek valakit, aki majd feltol minket. A néni ekkor először rám nézett, picit megrándult a szája, nem mernék megesküdni arra, hogy mosolygott, habár a szemében mégiscsak villant valami ezzel egyidőben. Nem hiszem, hogy aranyosnak, talált, valószínűleg csak kiröhögött a maga módján. Mondtam neki, hogy el ne áruljon ám senkinek, milyen béna vagyok, mert igazából el sem hozhattam volna az ultrahangtól egyedül, de most már mindegy, közel vagyunk, nemsokára visszaérünk és akkor újra biztonságban lesz. A néni visszrendezte a száját alapállásba, vagyis a kifejezéstelen, messziségbe révedésre. Tiszta szerencse, hogy depressziós, nem fog cirkuszolni és nem fog megmondani, gondoltam. Megpaskoltam a kezét köszönetből, aztán körölnéztem, remélve, csak belebotlok valakibe, lehetőleg kétszer akkorába mint én. Nem is volt már messze a felmentő sereg, és megkértem, segítsen feltolni a nénit nekem, és olyan szemekkel néztem rá közben, mint a macska tud a Shrekben. Lehet, hogy nem ettől, de már szaladt is, hogy megragadja az ágyat, és feltolta a nénit az osztályajtó elé. Innen már megy, kiáltottam ijedten, mert még lebuktat itt és kipenderítenek, hogy valami látogatót dolgoztatok, meg bénázok, meg elcsórok egy beteget szó nélkül, és kis híján megölöm, meg magamat is és akkor mi lesz? Azt hiszem, a hangsúlyomban mindez benne lehetett, mert az illető azonnal eltűnt, én pedig izzadtan betoltam a nénit az osztályra, ahol nem várt elismerés fogadott: - Te hoztad vissza? De ügyes vagy! Jaj, de rendes vagy, köszönjük. Nem volt nehéz?
Hallgatni arany… Valaki segített a nénit betolni a szobájába én meg megígértem neki, hogy most hagyom egy kicsit pihenni, megérdemli. Ahogy a betegszállítók is a fizetésüket.

 

A beteg által irányított fájdalomcsillapítás

2012.05.05.

Általánosan elfogadott nézőpont az egészségügyben, hogy a fájdalom az, amit a beteg érez. Szubjektív, nem lehet és nem szabad kétségbe vonni, megkérdőjelezni, hanem igenis, komolyan kell venni. Azzal együtt, hogy minden embernek más és más a fájdalomküszöbe és a fájdalom tolerálásának képessége. A hatékony fájdalomcsillapítás érdekében pedig sokféle intervenció alkalmazható. Például a beteg tájékoztatása arról, hogy mi és miért okoz fájdalmat, mire számítson egyes procedúrák alkalmazása során vagy után, milyen alternatív módszerekkel enyhíthető a fájdalom, és körülbelül milyen mértékben, vagy hogy a gyógyszeres fájdalomcsillapítás hogyan alkalmazható hatékonyabban, ugyanakkor úgy, hogy a beteg ne csak egyszerűen elkábuljon, hanem aktív részese legyen a fájdalomcsillapításnak és ezáltal a saját felépülésének is.
Ezzel a céllal került alkalmazásba egy kis műszer, amelynek segítségével a beteg maga adagolhatja saját magának a fájdalomcsillapítót, elejét véve ezzel az adott egészségügyi dolgozó esetleges késlekedésének, és helyet adva a beteg azon jogának, hogy beleszólhasson, mi több, részt vehessen a saját kezelésében. A kis szerkezetbe be van programozva az egyszeri adag mennyisége, valamint az, hogy egy órán belül hányszor adagolja a meghatározott mennyiséget, annak érdekében, hogy a túladagolás ne fordulhasson elő, a rendelkezésre álló mennyiség viszont mégis hatékonyan csillapíthassa a fájdalmat. Például egy órán belül 10 mg morfium adható összesen, tíz perces időközönként, összesen öt alkalommal. Ha ennél többször próbálná a páciens megnyomni a gombot, azt hiába tenné, ugyanis olyankor a pumpa lezár a következő tíz percre, és nem adagol semmit. Ezt a pumpát az esetek nagy többségében opoid gyógyszerekkel használják, és ez a tény a miénkhez hasonló, nagyvárosi egyetemi kórházakban, amelyeknek a klientúrája meglehetősen vegyes, rendkívül kreatívvá teszi azokat a betegeket, akik nemcsak innen ismerik a hasonló hatású szereket.
A kórház környékén amúgy is gyakori a pizsamában és infúzióállvánnyal tolókocsizó betegek látványa, akik állapotuk ellenére elunták a benti „semmittevést“ és mondjuk egy cigaretta, feles vagy egyéb ínyencség érdekében megszervezik a maguk röpke kiruccanásait a kórház mögötti szeméttároló mögé, vagyis az egyetlen helyre, ahol még titokban lehet dohányozni.
A két páciens szorgalmasan kerekezett kifelé, egyikük az infúziós pumpával, a másikuk pedig a már említett beteg által irányított fájdalomcsillapítást kezelő kis készülékkel az ölében, kórházi hálóingben, a kerekesszékek háttámláján pedig a kórházi emblémával haladtak egyenesen a szeméttároló mögé, persze nem az udvaron, hanem az utcán keresztül, ahol aztán hamarosan megköttetett az üzlet: akinél a morfium volt, kicsavarta a vénájába kötött infúziócsövet, majd átkötötte a társa karjába, és öt dollárért eladta neki az abban a tíz percben járó gyógyszeradagját, 2mg morfiumot, hogy a másik, akinek mondani sem kell, de nem volt fájdalomcsillapító a gyógyszerlistáján, hiszen teljesen más probléma miatt volt kórházban, egy kicsit „high“ legyen és jó legyen neki.
Hiába, amikor a szociális érzékenység üzleti szellemmel párosul… A vevő is rendkívül jól járt, hiszen az egész városban nem adják olyan olcsón a szereket, mint a mi kórházunk szeméttárolója mögött.

N. variáció az irgalmas szamaritánus témájára - Egyesült Államok

2012.05.04.

Egyik iskolatársam lekéste a reggeli dolgozatot. Senki nem tudta mi történt vele, mert hiányozni nem szokott, főleg ilyenkor nem, a telefonját pedig nem vette fel. Néhány óra múlva azonban megérkezett, kissé zihláltan, piszkosan, de lelkesen. Elmesélte, hogy útban az iskola felé az autópályán egy balesetet látott. Gondolkodás nélkül megállt, kihívta a mentőket, és amíg azok megérkeztek, kardiopulmonáris újjáélesztést alkalmazott a férfin, aki balesetet szenvedett. Sikeresen. A mentősök meg is köszönték neki, és azt mondták, ezen múlt az amúgy eszméletlen ember élete. Most már ők innen átveszik. Megvárta, míg a mentősök megvizsgálják és az útra összekészítik. Utánuk ment a kórházba, hogy megtudja mi történt, mert aggódott. A férfit megmentették, életben maradt. Amikor visszaért az iskolába, még csak ennyit tudott, és azt, hogy valószínűleg sikeresen fel fog épülni.
Ez így is történt. Néhány hét múlva pedig kapott egy értesítést a bíróságtól, hogy a páciens feljelentette, mert ahogy újjáélesztés közben pumpálta a mellkasát, eltörött az egyik bordája. A perre ide és ide fáradjon el, joga van ügyvédet fogadni. A férfi életben maradt, sikeresen felépült, maradandó károsodás nélkül. A pert viszont elvesztette…

Hogyan is indult?

2012.05.03.

Nem voltam biztos abban, hogy a korábbi munkám nekem való-e, hogy az tényleg én vagyok-e, sőt, rengeteg kérdésem volt ezzel kapcsolatban, de nem volt akivel megbeszéljem. A tanulás és a teológia (nem a denominációra jellemző specifikusság, hanem maga a teológia, mint tudomány, mint terület, mint elmerülés és mint életforma) viszont nagyon tetszett, teológus éveimet például ki nem hagynám semmiért.
A kérdések viszont nem szűntek, sőt a feladat azzal nehezedett, hogy lépten-nyomon azt hallottam, nem vagyok idevaló. Mígnem magam is elhittem, sőt, aztán erre magamtól is rájöttem, meg végre arra is, hogy ez nem feltétlenül rossz dolog és aztán elkezdtem keresni, hogy akkor hova is való vagyok? Ezt aztán néhány „felesleges“ félbehagyott vagy befejezett diploma és oklevél is bizonyítja, mármint a keresést, de igazi megoldást, választ egyik sem adott. Amit adtak, az az idefelé vezető út és a formálódás volt.
Egyszer aztán feladtam. Sosem fogok rájönni, gondoltam, és kértem a Jóistent, most már akkor mondja meg ő, szabad a gazda. Mindenki őt kérdezi, akkor csak tudja. És ha tudja, mondja meg, mert már elegem van a találgatásból, próbálkozásokból, szeretnék végre egy igaz hivatást. Lehetőleg olyat, amit nem kell félóráig körülírni, ha mesélek róla, hanem van rá egy, azaz egy darab jól ismert szó. Ne jusson eszembe azon töprengeni hetente kétszer, hogy vajon nőként ez tényleg megvalósítható-e minden aspektusában. Amiket eddig tanultam, azokat se kelljen feltétlenül az ablakon kidobni. Nem utolsó sorban szeretnék is megélni belőle. Aztán jó lenne, ha lennének benne szakmai kihívások, esetleg lehetőség fejlődésre, tanulásra, mert milyen jó dolog lenne érteni valamihez.
Mire befejeztem a kívánságlisát, elaludtam. Álmomban egy hatalmas, zajos és forgalmas épületben voltam, és láttam magam, amint több hasonlóan öltözött emberrel összhangban és gyorsan tolunk egy fehér vaságyat. Egy ember feküdt benne, akiből és akibe különböző csövek lógtak, mi pedig szaladtunk. Világoskék műtősruha volt rajtam és fehér cipő. Erre a képre ébredtem.
Nővér?? Én???