Az ideges kimerültségről - 2. rész

Hol tartott az orvostudomány az 1800-as években? Mennyit tudtak az emberi testről, az egészséges életmódról, a gyermek fejlődéséről? Mi volt a gyakorlat a betegségek megelőzésében, gyógyításában? Mik voltak a leggyakoribb betegségek és az elsősegélynyújtás irányelvei? Ezekre és még sok egyéb kérdésre kaphatunk választ sorozatunkban.

   "Ha azonban hosszabb időre, vagy kivált véglegesen nem is, de egy kicsit rövidebb időre, azért mégis csak szoktak segiteni néha az ilyen kúrák is. Látnivaló, hogy a pihenéssel nem segítenek, mert hiszen az alig van bennük. De van bennük valami más is, ami segíthet s ennek az ilyen állapo­tokban csakugyan van igazi jelentősége.

   Ez a valami az idegen környezet, a mindennapi környezet otthonhagyása. Akár tudjuk pontosan, mitől ide­ges valaki, akár nem, alig lehet benne kétség, hogy ezeknek az ismeretlen okoknak egy része a beteg mindennapi környezetében: munkájában, a körülötte élő vagy dolgozó emberekben és mindazokban az élő és élettelen dol­gokban van, amelyek között az életét éli. Föltehetjük tehát, hogy amikor ezt az egész mindenséget otthagyja, az idegessége okainak egy részét is ott­hagyja közöttük. Ez különben nemcsak az ideges állapotokban van így, hanem a többi „krónikus", hosszú ideig tartó, lassufolyásu betegségekben is: valamennyiben elég sokszor tesz jót ez az „izolálás", a mindennapi környezetből való eltávozás rövidebb-hosszabb időre.

   A gazdag ember csak „gyógyulni" megy el hazulról, nincs tehát alkalma tapasztalni, hogy az egész jó hatásban milyen keveset számit az egész kura. A szegény ember, akinek nem telik az ilyesmire, hanem vagy éppen csak hogy egy kicsit elutazhat üdülni, vagy pedig még ezt se teheti, hanem a munkájával együtt próbál áthelyezkedni valami gyökeresen más környezetbe, néha még uj mester­ségbe is: a szegény ideges ember sokszor veheti észre, hogy minden egyéb nélkül milyen sokat használ maga az elmenés is, mentül alaposabb, annál többet, az egyszerű gondtalan csatangolás tehát okvetlenül többet, mint a gazdag ember nyaralása messze vidéken, nagy technikai kényelemben, mindenféle ravasz gyógyitómódok között, de egyszersmind szakadatlan levele­zés, telegrafálás és intézkedések között is.

   Mindezek a tapasztalok kétségtelenné tették, hogy azokban az álla­potokban, amelyeket a kimerülésnek volt szokás tulajdonítani, az elvégzett munka mennyiségének van a legkisebb jelentősége, az egyszerű pihenésnek tehát a legkevesebb haszna. Az ideges kimerültség nem az egyszerű elfára­dásnak valami magasabb foka, hanem csak az egyik jele annak a belső nyugtalanságnak, ami maga okozza már a munkának a pihenéstelen, izga­tott módját is. Nem a feladatok nagysága, nem a kötelességek szigorúsága viszi az embert a kimerülésbe, hanem az az idegesség, ami nem engedi pihenni és ami semmi hasznát sem veszi a pihenés külső lehetőségeinek vagy akár kényszerűségeinek, amig annyira meg nem enyhül, hogy egy­általában engedje pihenni az embert. Ha tehát az ilyen betegek gyógyítása arra kényszerit bennünket, hogy a betegsége okait kutassuk, akkor azokat az okokat kell keresnünk, amelyek az izgatott munkába vitték, amelyek elvették a pihenéshez, a munka és az üdülés egészséges beosztásához szük­séges természetes, egészséges érzéseit, amelyek az egyszerű elfáradás fokán tul kergették akármiféle tevékenységében, akár a munkájában, akár a mulatságaiban, akár — amit mindennap láthatunk - mind a kettőben. S ezzel a kutatással egészen más tapasztalatokra jutunk, mint hogyha meg­elégszünk a sok munka és a kimerült érzés egyszerű, de hamis logikai összekapcsolásánál.

   A legelső és minden ilyen eset megértésében legfontosabb tapasztalat a munka és az elfáradás viszonyáról az, hogy az elfáradás idején túlmenő munka a valóságban meglehetősen ritka dolog, összehasonlíthatatlanul rit­kább, mint azok a kimerüléses állapotok, amelyeket neki szokás tulajdoní­tani. Rövid ideig, hirtelen szükség nyomására nagyon sok dolgozó ember kénytelen a munkája mennyiségét az elfáradásán tul is fokozni. Ebből, ha nem alszik eleget és nem él olyan egészséges módon, amilyennel még meg­lehetősen nagyfokú tulfárasztást is meglehetősen jól lehet elviselni, nagyobb elfáradás következhetik, esetleg a kimerültség jeleivel is, de ugy, hogy mindez pihenés közben igen hamar eltűnik. Az igazi kimerültség nem egy­szerűen nagyobb fokú elfáradást jelent, hanem olyan állapotot, amelyben az ember egész teste-lelke érzi az elfáradást és a bágyadtságot, - akár­milyen szervének a fárasztása hozta is ezt a kimerültséget. A fáradt ember a legtöbbször nemcsak hogy még tud másféle munkát végezni, mint amiben elfáradt, hanem az ilyen munkákban még üdülést is talál, a kimerült em­bernek pedig nemcsak hogy semmiféle munka, hanem a legtöbbször még az egyszerű pihenés sem esik jól. A kimerültség mindig kellemetlen érzés, a fáradtság pedig abban a pillanatban, amikor a pihenéshez foghat az ember, mindig jóleső. Egészséges ember, ha hosszabb ideig kénytelen igen sokat dolgozni, mindig azt veheti észre, hogy sokkal többet bir, mint amennyit elhitt volna magáról, - hogyha tudniillik a munkájának semmi más hibája sincsen, mint hogy sok és talán nehéz is. Minden munkának a legkimeritőbb tulajdonsága ugyanis az, hogyha nem szívesen csinálja az ember: és azok­nak a kimerültségeknek, amiket a valóságban lát az ember, legnagyobb­részt itt van a kulcsa.

   Amit az ember nem szivesen csinál, ami akárminél­fogva az érzelmeink szempontjából esik nehezünkre: az a kimerítő munka, attól támadhatnak azok az állapotok, amikben ugy érezzük, hogy nem bír­juk tovább, amelyekben az ember levert, étvágytalan, türelmetlen, izgatott, ideges."

(Az egészség enciklopédiája – Dr Décsi Imre idegorvos)

Hozzászólások (0)