A gümőkór (tuberkulózis) és az ellene való védekezés - 5. rész

       "Mik az egyéni védekezés fő teendői?

1. A betegség korai felismerése.

       2. Ha ez nem sikerült, a betegnek és környezetének helyes viselkedésre tanítása s a beteggel való helyes bánás.

3. A hajlamosító tényezők kerülése.

   Régebbi népszerűsítő munkáimban fordított sorrendet követtem. A ta­pasztalás azonban megtanított rá, hogy mindennél jelentősebb a tüdővész­terjesztő források kevesbitése, a bacillusterjesztők (a beteg helytelen maga­tartása mellett) bacillusszórók számának csökkentése, vagy lehető megakadályozása annak, hogy a felebarátunk, rokonunk vagy a magunk tüdő-gümőkórja előrehaladjon, kifejlődhessék, u. n. nyílttá váljék.

   A baj legkezdetén ugyanis a tüdő tuberkulózisa még nem fertőző, bacillustartalmu kiköpéssel nem jár, szakkifejezéssel élve: zárt. Ez onnan van,, mert a bántalom rendesen a légcsőágak körül kezd fejlődni, tehát még nincs összeköttetésben a külvilággal. Az első kóros képződmény, a bacillus körül keletkezett gümő, szilárd növedék. Csak utóbb folyósodnak el a gümőcsoportok, törik át a szomszédos légcsőágak falát s jutnak közlekedésbe a tüdő légvezető csatornáival, melyeken át a bacillustartalmu tuberkulózus „geny" kiköhögés utján a szabadba kerül és másokat megfertőzhet.

   Minél kevesebb zárt tuberkulózis-eset válik tehát nyílttá, annál keve­sebb lesz köztünk az infekció-forrás.

   A nyílttá válás megakadályozása pedig az egészen korai gyógyításon múlik, amihez viszont a baj egészen korai észrevevése szükséges.

1. A tüdőgümőkór korai felösmerése

   "Ez a betegnek is s a környezetnek, a köznek is egyaránt érdeke. A be­tegnek azért, mert baja - mint minden más betegség is - a kezdetén gyó­gyítható legbiztosabban, legrövidebben és a legkevesebb költséggel; a kör­nyezetnek és közületnek pedig, mert minden fejlődésében megakasztott tüdőgümőkór-esettel, egy ragályterjesztővel kevesebb jár majd köztünk.

   Szándékosan mondjuk, hogy jár. Mert a gümős betegség a legtöbbször lassumenetü, évekre, sőt nem ritkán évtizedekre terjedő s igy vele rend­szerint sokáig fennjár a beteg, a már nyilt szakával is. A baj - ritkább esetektől eltekintve - nem egyfolytában viharosan zajlik le, hanem tunyán, vontatottan halad s egyes lökésekben ugrik időnkint előre. Közben sokszor huzamos „fegyverszünetet" („treve") tart, mint a franciák mondják.

   Kellőleg nem figyelmeztetett beteg a szünetek idején, mikor lázai nin­csenek, erőbeli állapota és közérzete javult, kóros jelenségei elülnek, egysze­rűen ,,hörghurut"-ban (bronchitis) szenvedőnek hiszi magát s még ha gondos környezetének, családjának jóvoltát szivén viselő ember is, abban a hitben, hogy baja nem fertőző, figyelmen kivül hagyja a legelemibb óvórendsza­bályt, „hurutos" köpetének kellő eltakarítását is. Daremberg, egy német-nevü francia szerző, irta már évtizedekkel ezelőtt megjelent kiváló munká­jában, hogy egész sorát az eseteknek ismerte, ahol egy vagy mindkét szülő az ő „hörghurut"-jával még tisztes kort is elért, de gyermekeiket mind el­temették. Tuberkulózis ragadta el a kis ártatlanokat, mert szüleiknek nem egyszerű bronchitise, hanem annak nézett igen lassú folyású, az ő saját életüket nem is túlságosan fenyegető tuberkulózisa volt.

   A krónikus tüdőgümőkórban szenvedő tehát sokáig, évekig fennjáró. Az asszony végzi a házi teendőit, a férfi hivatalba, műhelybe jár. Mikor baja, rendesen a téli évszakban vagy tavasszal rosszabbodik, azt hiszi, hogy csak meghűlt vagy „influenzás".

   Ez a gyakori „influenza" diagnózis majdnem annyi kárt tesz az embe­riségben, mint a „csucshurut" kifejezés. Mind a kettő félrevezeti a beteget és környezetét, eltakarja a valót, elaltatja az egész vonalon az óvatosságot.

   A kezdődő tüdőbajt t. i. a német „Spitzenkatarrh" után „csucshurut"-nak vált szokássá nevezni. Bár a felnőtt ember tuberkulózisa sem a tüdő csúcsaiban kezdődik rendszerint, hanem sokkal beljebb, az u. n. tüdő­gyökér-tájakon, de mivel a feltűnőbb hallgatózási tünetek, hurutos zörejek a betegség későbbi folyamán gyakran a csúcsokban jelentkeznek, divattá vált a még nem nagyon elhatalmasodott tüdőbajt „csucshurut" elnevezéssel illetni és ezzel a szóval a valóságot a beteg előtt el is leplezni. Sőt a szépítés nem ritkán odáig megy, hogy ma a súlyos tüdővészes is olykor „csak csucsuhurutosnak" tudja magát, akinek „tuberkulózisa nincs". S betetőzi a helyzet fonákságát és veszedelmét, ha a környezet is igy van, rosszul alkal­mazott kíméletből, informálva.

  Holott már az igazi csucshurut, amikor még a baj erősén kifejlődve nincs, elég súlyos állapot, mint mondani szoktam, már nem a tüdőgümőkórnak, hanem komoly alakjának, a tüdővésznek kezdete.

   A tüdőgümőkór, a tüdő tuberkulózisa, mint betegség, első kezdeteiben egyáltalán nem aggodalmatkeltő, a beteg előtt titkolandó bántalom, triviális hasonlattal élve, annyira van a tüdővésztől, mint a házi macska a tigristől. Egy fajta mindakettő, de veszélyesség dolgában óriási köztük a különbség.

   Nemrég ismertettem a „Budapesti Orvosi Újságban" a francia iskola nyomán a tüdőgümőkór egészen korai stádiumát. ők ezt találó szóval „csirázási időszaknak" (,,période de germination") nevezik. A német tudomány két kevésbé szerencsés kifejezést választott: a bántalomra a „Praetuberkulose", a betegre a „Prophylaktiker" elnevezést.  Mindkettőben  az  rejlik, mintha a betegnek még nem volna tuberkulózisa, holott nem igy van, csak még kifejlődött gümőkórja nincs. Ezek tehát a francia névvel szemben szin­tén eltakaró, az óvatosságot és kellő gondosságot elszenderitő megjelölések."