Betegápolás - A betegágy

Hol tartott az orvostudomány az 1800-as években? Mennyit tudtak az emberi testről, az egészséges életmódról, a gyermek fejlődéséről? Mi volt a gyakorlat a betegségek megelőzésében, gyógyításában? Mik voltak a leggyakoribb betegségek és az elsősegélynyújtás irányelvei? Ezekre és még sok egyéb kérdésre kaphatunk választ sorozatunkban.

    "Nehéz betegre nézve nagy jelentősége van az ágycserének. Ez nem­csak felüditi, felfrissíti, hanem még bizonyos határok között meg is óvja a felfekvés veszedelmétől is. Ezért elengedhetetlen kelléke a betegszobának, hogy mindig két ágy legyen benne vetve, vagy ha ez bármely okból lehe­tetlen volna, akkor a második ágy helyett megfelelő nagyságú pamlag legyen benne. Hogy az ágyazás rendben folyhasson, a betegnek le kell szállania az ágyáról, Ilyenkor üljön bele a karosszékbe. Ha a beteg állapota olyan, hogy a maga erejéből nem tud felkelni, át kell őt vinni a másik ágyba. Ezt természetesen már előzőleg meg kell vetni és rendbe kell hozni, sőt esetleg kissé fel is kell melegíteni. Ahol nincs második ágy, ott a pamlagot kell így előkészíteni. A jól megigazított rendes ágyába akkor fekszik vissza a beteg, mikor ennek szükségét érzi, vagy mikor az ápoló helyénvalónak találja.

Ha a beteget egyik ágyról a másikra át kell vinni, ez nem csekély feladatot ró az ápolóra, mert ehhez erőre, gyakorlottságra és ügyességre van szükség. Az a legjobb, ha az ápoló maga viszi át a beteget. Néha azonban ezt nem tudja. Ilyenkor aztán egy második, sőt esetleg egy harmadik személyre is szükség van. Ezeket előbb ki kell oktatni és a szükséges fogásokba be kell gyakorolni. Eszméletlen beteg fejét külön személy fogja meg. Ha a betegnek a lába fáj, ezt is külön ápolónak kell megfognia, nehogy az lelógjon, vagy véletlenül hozzáütődjék az ágyhoz. Mindig arra kell ügyelni, hogy a beteg­nek a fájdalmát tőlünk telhetőleg megenyhítsük, ne pedig fokozzuk, ezért igen fontos, hogy nyugodtan és kíméletesen tegyük le az ágyra.

A lefektetés nehezebb feladat, mint a felemelés. Az ápoló keze tehát gyengéd, kíméletes és ügyes legyen. Mikor a beteget felemelik, vigyázni kell, hogy az ápolók kezéről le ne csússzék, ez okból tehát csak akkor szabad az emelést meg­kezdeni, mikor már az ápolók keze szilárdan fogja a beteget. Ha többen segédkeznek, közülök az egyik vegye át a vezetést. Ilyenkor, hogy az eljárás egyöntetű legyen, a vezető kiadja a jelszót, hogy: «Kész.» Ugyanilyen óva­tosan kell eljárni a lefektetésnél is, amelynél az a legfontosabb, hogy a beteg mindjárt megszokott helyzetében feküdjék. Ügyelni kell arra is, hogy a beteg lepedője és a matraca át ne nedvesedjék. Ezt ugy lehet elkerülni, hogy a lepedő alá valami vizáthatlan anyagot teszünk, amelynek puhának kell lennie és nem szabad ráncokat vetnie, ősszel és télvíz idején az ágyat kissé fel kell melegíteni, mielőtt a beteget belefektetik. Ez oly módon történik, hogy a párnákat, a matracokat, a takarót és a lepedőt a kályha közvetlen közelébe viszik és itt tartják egy ideig. Ha ez a beteg állapotához, illetve kívánságához mérten nem volna elégséges, forró vízzel telt palackokkal az ágy lepedőjét többször végig kell simítani.

Ha a betegnek kivált a lába fázik és arról panaszkodik, hogy nem tud felmelegedni, akkor az ágy végébe meleg vízzel telt palackokat lehet tenni, azonban ezeket valami takaróba kell beburkolni. A palackok sohase legyenek oly melegek, hogy megégessék a beteg lábát. Ha ugy tetszik, termofort is lehet a palackok helyett hasz­nálni."

 (Az egészség enciklopédiája - Dr. Bród Miksa orvos)