Újabb szuri

Két gyermek, dupla felelősség. Éppen hogy túl vagyunk az egyik oltáson, jön a következő. A múlt hónapban Ágica kapta meg a két hónapos és a pneomococcus-os injekciót egyszerre, most meg Tomcsi kapta a "kókuszosat".  Mivel ő már közel van a két évhez, ezért ő csak kettőt kap, nem négyet, mint a kishúga. Most egyet, január végén vagy február elején (még a második életév betöltése előtt) pedig egy ismétlőt. Kérhettem volna csak egyet jövőre, de úgy most télen nem lett volna védve a betegségektől.

Reggeli után még játszottunk kirakósdit. Most ez a kedvenc, valamint a legózás. Persze a "DUPLO"-s, amelynek a darabjai nem férnek be a szájába. Szerencsére már nem mindent vesz a szájába, de jobb félni, mint megijedni. Építettünk egy hatalmas toronyházat garázzsal. Miután ezt megunta összepárosítottuk a különböző járműveket. Közben apa hazaért, úgyhogy indulhattunk a doktor nénihez.

Előtte Ágicát lerendeztem, úgyhogy apának csak felügyelni kellett.

Megint útközben döbbentem rá, hogy a Tomcsi sport babakocsiját otthon hagytam. Így pedig elég lassan haladtunk. Meg-meg álltunk falevelet, gallyakat szedni, aknafedeleken ugrándozni.

A tanácsadásra érve kellően elfáradtunk. Ráadásul a váróterem tele volt gyerekekkel és a mamájukkal. Gondoltam magamban, na nem egyhamar fogunk végezni! Sajnos igazam is lett.

A legtöbben szintén ugyanarra a szurira hozták a kicsiket, mint amire mi is mentünk. Míg várakoztunk, megmértem Tomcsinak a súlyát, 13 kiló 30 gramm, ruhástul. A magassága 90 centi. Utána annyira megtetszett neki a méretkőzés, hogy felváltva állt a mérlegre, majd a magasságmérőhöz.

 Volt egy kisfiú, Máté, aki valamiért nagyon szimpatikus volt Tomcsinak, mindig odament hozzá, és ölelgetni akarta. A kicsinek viszont nem tetszett, és nem engedte, mindig elhúzódott onnan.

Volt egy másik kisfiú, Zsombi, ő pedig nem akart leszállni az édesapja öléből. A kislány pedig aludt a babakocsijában. Ők hárman voltak a Tomcsi korosztálya...., de egyik sem lett a kisfiam cimborája!

Szépen lassan fogytak a lurkók, mire észbe kaptam, már szólt is Éva néni: Kérem a következőt!

Tomcsi bátran bejött velem. A probléma akkor kezdődött, mikor letoltam a nadrágját. Akkor hirtelen eszébe jutottak az emlékek, és nyöszörögni kezdett, majd a NEM szót hajtogatta. A doktornő gyors, határozott mozdulattal már Tomcsi fenekébe is nyomta a tűt.

Szegény felordított, összeszorította a popsiját. Pillanatok alatt felöltöztettem, szájába nyomtam a cumiját, majd az ölemben megnyugtattam. Aláírtam az igazoló papírt az oltásról, és indultunk haza. A visszafelé út is elég lassacskán ment, ezért jobbnak találtam ölbe vinni a kisfiamat. Még jó, hogy nem vettem fel nagy kabátot, mert a cipeléstől így is kimelegedtem.

Útközben már apa hívott telefonon, hogy hol vagyunk, mert neki vissza kellett menni dolgoznia. Az idő jól eltelt. Gyorsan megebédeltettem Tomcsit, kicseréltem a pelusát, a szuri helyére vizes ruhát tettem, és lefektettem aludni.

Három óra alvás után sírva ébredt fel. Kivettem a kiságyából, de nem akart lépkedni. Pityeregve mutogatott az oltás helyére. Mikor végül el kezdett sétálni, úgy ment, mint egy öreg ember, sántított.

Nagyon sajnáltuk, ezért kúp helyett egy Panadol szirupot adtunk neki. Az ugyebár láz- és fájdalom csillapító is egyben.

Meguzsonnázott, de eléggé le volt lassulva a kis drágám. Tőle szokatlan módon megült a fenekén egy helyben, úgy játszott.

Azt kívántam, inkább legyen eleven, rossz gyerek, csak mihamarabb gyógyuljon meg. Odafent nagyon kedvelt személy lehetek, mert a kérésem gyorsan teljesült! Késő délutánra visszakaptuk az izgő-mozgó, locsi-fecsi kisfiúnkat! KÖSZÖNJÜK!

Ha belegondolok, hogy hányszor fogunk még hasonló eseményeket átélni, már is beleborzongok! És még mi össze is tehetjük a két kezünket, mert egészségesek, nem betegesek a szemünk fényei!