Pofon ököllel
Bekövetkezett, amitől a legjobban rettegtem.
Bár mindenki mondta, felesleges attól félnem, hogy a betegségem miatt a párom eltávolodna tőlem, vagy elhagyna, hiszen mindenki tudja, látja, mennyire szeret...
Valamiért mégis bennem volt ez a félsz, hiszen külsőleg is megváltoztam, és sajnos sok depressziós napom volt idáig. Ennek ellenére mindig mondta, bíztatott, hogy át fogunk mindent vészelni, egyszer vége lesz ennek, és minden olyan lesz mint régen. Azonban depresszióm nem nagyon múlott, voltak sírógörcseim, nem is kevés, de apránként próbáltam összeszedni magam.
Főleg, hogy egyre több jó hírt kaptam, javultak az eredményeim, bár közbejött pár új dolog, pl. cukorbeteg is lettem...
Azonban, ami pár napja történt, azt legvadabb álmaimban sem gondoltam volna!
Az én párom (legyen csak P.) drága édesanyja felkereste az én Anyukámat a hátam-hátunk mögött. Közölte vele, hogy megbeszélték a kicsi fiacskájával, hogy nem tudnak engem tovább ápolni, ez Anyám dolga lenne, és hogy el kell költöznöm a házából. Felhozott még olyan pitiáner dolgokat velem szemben, aminek semmi értelme nem volt! Tény, hogy az "új külsőmmel" nem szívesen találkoztam még a saját családtagjaimmal sem, ezt is neheztelte, képtelen volt megérteni, felfogni, mennyire zavar ez engem, stb....
Totál padlót fogtam. ENGEM NEM KELL ÁPOLNI, AZ ÉG SZERELMÉRE! Nem vagyok magatehetlen!!!
A legjobban azt nem tudtam elhinni, hogy P. keze is benne van a dologban, képtelenségnek tartottam, hogy kijátszon engem a hátam mögött az anyjával!
Mikor szembesítettem azzal, ami történt, kiderült, tényleg nem tudott erről, és az anyja kavar a hátunk mögött.
Megígérte, hogy hazamegy, és igenis számon kéri az anyján mindezt, bár azért mégis voltak bennem kétségek effelől...
Nekem valahogy az lett volna természetes fordított helyzetben, hogy igenis számon kérem az anyámon, és faképnél hagyom, kiállok a párom mellett, essen pofára az a sunyi, kétszínű alak!!!
Senkinek nincs joga ezt tenni! Ilyen szinten beleavatkozni más életébe.
És mégsem ez történt...
Ezalatt én Anyuéknál voltam. Csak másnap hívott fel.
Igen, beszélt az anyjával, és valóban CSÚNYA dolog volt tőle, de nem igazán úgy gondolt mindent, bla-bla-bla...
Megbénultam, nem hittem a fülemnek...
Ennyi? Csúnya dolog volt? Hát kijátszott ellene!!!
P. közölte, lehet, hogy ő sem nagyon akarja, hogy maradjak... Durr, még egy pofon. Megsemmisültem.
Képtelen szembe szállni azzal a kígyóval. Olyan szinten uralkodik ANYUCIKICSIFIACSKÁJÁN, hogy még egy agymosás sem segítene rajta.
3 év után kellett erre rájönnöm? És így? Beteg lettem, kiraknak az életükből, mint egy befogadott, majd megunt állatot? Hát így érzem magam.
Az ember, akinek menyasszonya voltam, akit szerettem, és a mai napig szeretek, ennyire akaratgyenge, önállótlan, GYÁVA alak.
Még volt képe bejelenteni, hogy gondolkodási időre van szüksége, mert attól még, hogy már nem élünk együtt, még folytathatnánk talán...
HÁT NEM!!! Lezártam, véget vetettem az egésznek, engem nem fog tovább kínozni. Szenvedek így is. Még én várjak megint????????
Na, erre viszont nem számított... Azt hitte, majd várok arra, hogy mit dönt.
Persze megint kórházban fekszem...
Tombol bennem a düh és a fájdalom.