MÉG MINDIG PRIDE

Tesóék felvisznek a Komjádi uszoda tetején levő bárba, ahol a legnagyobb élményt Ági mama wc-je nyújtja-teli idézetekkel, születésnapi jókívánságokkal, versekkel...Kifelé menet megjegyzem neki, rég volt ilyen élményben részem...

Húgom és barátja hazavisznek Békásmegyerre, később jön Roberta és Panni is,hajnal ötkor, ők elmennek bulizni, én- Hercegnőmre való tekintettel-nem.Tizenegy órakor felkeltem őket, egyre sikerül is összekapniuk magukat, így végre elindulhatunk rég nem látott, szeretett Debrecenünkbe.:)-alig 16 óra telt el, hogy eljöttünk otthonról, de igazi lokálpatrióták vagyunk, úgyhogy...

Tavaly ugyan két barátnőmmel megfogadtuk, hogy együtt vonulunk fel, hármasban(ugyanúgy, ahogy akkor), de egyszerűen nem merem bevállalni. Végigrobogunk a városon, teljesen véletlenül a menet útvonalán megyünk végig.A látvány már most megdöbbentő. A Hősök Terén szélsőjobbosok gyülekezete, meleget egyelőre sehol nem látunk...Rendőrautók tömkelege, vízágyúk, rabomobilok,a káosz és erőszak szele megcsap bennünket is...

Már jócskán Szolnok felé tartunk, amikor egyik barátnőm azzal hív fel, hogy megy hazafelé a Balaton mellé, és ő ugyan felvonulna egyedül is, ha mi már nem vagyunk...Mondom neki, addig meneküljön onnan, amíg megteheti...tavaly ez a lány végigsírta a menetet, láttam a szemében a rettegést, egy törékeny szőke, bájos lány...miközben a nyakunkról csöpögött a tojáslé...az emlékek felkavarnak,csendben robogunk.

És amíg mi úton vagyunk hazafelé, bátrabb sorstársaink felvállalják helyettünk is,amit fel kell. Kitör a káosz.Este -végre otthon, Kedvessel és Kismajommal, békében-elképedve látjuk, mi történik, mi történt...

Nem értek a politikához, mondják, hogy minden szál a Fideszhez vezet...(talán bátorság ezt így leírni, nem tudom.)De a embertelenségnek ez a foka, ami a szemünk elé tárul,megdöbbent mindannyiónkat.Sérültek, könnygáz, mocskos buzizástól hangos a tér, tojások mindenfelé, Molotov-koktél...

A doki mesélte, hogy Nyugaton a vesztes pártok a nyertesek mellé állnak, így segítve az ország ügyét. Amit itt most látunk, az minden, csak nem összefogás...a mentők nem látják el a sérülteket(ez egyébként tavaly is így volt)az ellentüntetők felszedik az utcakövet, mindent, amit érnek...gyűlölet bűzétől szaglik a levegő is...

Nem tudom, nem tudom...teljesen meg vagyunk zavarodva...értetlenül nézek magam elé. Nem is olyan rég( már nem én csináltam a Klubot, hála Istennek)megvertek a debreceni Pláza előtt két lányt, akik talán még csak nem is kézenfogva mentek a hajnali utcán hazafelé a buliból...Mi történik velünk, velük? Hiszen nem akarunk mást, csak boldogan élni-élni, egymással, a teherrel,ami bennünk van, amit oly régóta hordozunk, és ami nem választás kérdése...

Emlékszem, annak idején, amikor komolyan szembesültem azzal, hogy nekem férfiakkal nem fog menni, az is megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek...nem egy sorstársam nem tud mit kezdeni az"élménnyel"...és a coming out-ok következményeivel...engem szó szerint kitagadtak a családi örökségből, de egy barátom is azt mondja, azért nem kap az apjától annyi segítséget, mint az öccse, mert meleg...A testvérének már vállalkozása, lakása van...És a barátom ezt tudja...hogy honnan:az apja mondta el neki...

Sokat beszéltünk Robertával, szeretett és nagyra becsült barátommal erről, a felvonulással szemben kettősség van bennünk-nem segíti az ügyünket, hogy kikent-kifent travik illegetik magukat..bár a szivárványszín arra utal: ilyen sokszínűek vagyunk, fogadjatok el!!Talán arra kellene helyezni a hangsúlyt, amit páran képviselünk-én úgy szoktam mondani, hetero értékrenddel rendelkező meleg vagyok-mi valóban családban élünk, létünk alapeleme a hűség, szeretet...mi, hála Istennek, nem járunk meleg bulikba-elég volt, hogy egy évig csináltam, majdnem rá is ment a kapcsolatom-van egy szűk kis baráti körünk, akikkel többre értékelünk egy jó kis bográcsolást, mint tíz meleg bulit...mindannyian tartós kapcsolatot keresünk, erre is törekszünk,Hercegnőmmel, ha nem is mintapáros vagyunk, de arról "legendásak"meleg körökben, hogy annyi mindenen keresztülmentünk már, éltünk egymástól százhúsz kilométerre, annyian, de annyian tönkre akarták már tenni a kapcsolatunkat, a szerelmünket, de nem hagytuk...

Közénk semmi nem állhat, ezt így érzem, és amióta ide költözött a drágám, még erősebb ez az érzés bennem...

Miért nem ránk figyeltek? Így is lehet élni, elvonulva a világ elől. Ugyanúgy élünk, szeretünk, gyereket nevelünk, terveink vannak, mint nektek, "többségi társadalomban"élő embereknek.

Melegek mindig is voltak, vannak és lesznek, ez nem egy betegség, amit gyógyítani lehet-és ez neked is szól, apukám...

Emberek vagyunk. Fel kellene ismernünk végre, hogy bár mindannyian különbözünk valamiben, de emberek vagyunk...tarts tiszteletben, és én is tisztellek majd téged...de tudod, mit-ne tisztelj, csak hagyj élni...

Különbözőek vagyunk-és ez ettől gyönyörű...

K.O.a lelkemnek, a szívemnek-------