Oxyológia,randi egy háromhetessel,és nagy igazságok:)

Őrült nagy rohanás volt a hétvége.Szeretem Pestet-egy évben egyszer, fél napig...kicsit sok a jóból:sok ember, sok inger, sok információ...

Még a vonaton ültem, amikor azon tűnődtem,hogy íme, itt vagyok húgom közelében, mégsem láthatom Kisrépát(aki már nem is annyira kisrépa:)))Anyut fölhívtam,ő mondta, hogy tesóm be-bepótolgat a szoptatásba tápszerrel, mert "kevés a teje".Na hát ezt már nem bírtam szó nélkül...én két éves koráig szoptattam Kölyköt,aki már lassan sámlit cipelt magával,amikor abbahagyta:)))Szívügyem a szoptatás,szerintem nem kell ecsetelni az előnyeit...

Na,az a  lényeg, beszéltünk, fél éve először:)Megbeszéltük, hogy továbbképzés után felrohanok:)Tényleg csak rohanás, mert Budán laknak, kicsit körülményesen messze a Nyugatitól...Közben rájöttem, többek között miért nem szeretem Pestet:egy idős cigányasszony, hátán nagy batyuval,nagyon nehezen tápászkodott fel a 103-as buszra...sok-sok erős férfiember nézte végig kínlódását,ki segített neki? Én...Meg is köszönte nagy hálásan, remélem, valami áldást küld rám, rámférne:)De rengeteg nemtörődömséggel,ridegséggel találkoztam már Pesten, persze, kortünet,de ha tudok segíteni, miért ne tenném?Nem kerül pénzbe,és jólesik...

Az oxyológia továbbképzés lenyűgöző volt, két családorvos tartja,az egyik most lett az Év Orvosa:)Hát, mindig rámfér a frissítés,főleg újraélesztésből, és pl.félautomata defibrillátorral sem találkoztam még.Nagyon jópofák voltak,komoly szakmai háttérrel.

Utána rohantam tesómhoz, meg a babához:)))Irtó édes, picike,mint egy kis vekni:))most érte el újból a három kilót, hisz vesztett a súlyából.Jó volt látni tesómat, bár kicsit idegen anyaszerepben, de számomra olyan érzés volt, mintha el sem telt volna az a fél év, és ez a nyomorult egy év veszekedésben-mi értelme veszekedni?:)Rövid az élet..."Bocsáss meg hétszer, meg hetvenhétszer"-örökérvényű tanítás.

De mindettől függetlenül azt hiszem, gondolom, a mi útjaink már nem nagyon keresztezik egymást-felnőttünk, más az életterünk, a vágyaink,máshogy élünk...mindig érezni fogom ezt a szakadékot köztünk, csak már beletörődtem...

Aztán rohanás Anyuhoz,a buszt lekéstem, két és fél óráig fagyoskodtam egy alföldi buszmegállóban,-2 fokban.:(Ó, mit érezhetett Scott,amikor megfagyott, társaival együtt?

Nagyon hiányzott a kedvesem.

Egyszerűen nehezemre esik egy napot is távol tölteni tőle.Gondolkodtam:igazából már nem nagyon érdekel más.Az,hogy ő,ők hogy vannak Kölyökkel,hogyan és mit éreznek,az ő jóllétük, boldogságuk a legfontosabb.Bár vannak még "kilengéseim"csak,és szigorúan gondolatban-lélekben, már szinte magam előtt is szégyellem magam.(Mint a múltkor,amikor beszélgettem egy szociális munkás csajjal valahol, és láttam a szemében azt a vad villanást,azt a bizonyosat...hát, nem nagyon bírtam magammal egy darabig.De ez talán mindenkinél megvan, csak vagy bevallja,vagy nem...)

Sok minden járt még az agyamban, de most ennyire van erőm:)úgyhogy nagy igazságaimat máskor osztom meg veletek:)

Fagyoskodásmentes  szép estét mindenkinek:)