Hát kitépem a hajamat!

Szerző: Anka

A BLOG LEÍRÁSA

Trichotillománia - 30 éve.

Látogatás: 109729 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Ici-pici csoda

2011.02.24.

Csoda történt. Tegnap egyetlen szál hajat sem téptem ki. Nem tudom, mi lehetett az oka, de már évek óta nem  votl ilyen nap. Olyan már volt, hogy egy évben 3-4 napig nem csináltam, mert vagy nem voltam egyáltalán egyedül, vagy éppen valamelyik nagy elhatározásomat próbáltam megvalósítani. Amiből aztán persze nem ltt semmi. Tudjátok: majd hétfőtől, majd elsejétől, stb. stb.

Olvasom tovább a könyvet. Ha egyszer a végére értem, valamikor újra nekifogok. Vannak benne mondatok, amiket legszívesebben kiplakátolnék, hogy néha ráessen a tekintetem, csak úgy. Látom, valaki ceruzával rendesen alá is húzkodta, amit fontosnak tartott.

Azóta eltelt egy nap. Voltam a szüleimnél, mert mostanában elsumákoltam a látogatásokat. Nem is volt olyan borzalmas, igaz, hogy nem sok időt tudtam náluk - szándékosan nem azt írom, hogy velük - tölteni.

Ez este kb. 15 szál hajamba került.

Szolgálati közlemény: keresem en is és kiskopasz nevű lehetséges sorstársaimat.

Vissza önmagunkhoz - csecsemőkor

2011.02.21.

Régóta tartozom ennek a könyvnek az elolvasásával a pszicológusnak és persze saját magamnak. Nagyon nehezen jutottam hozzá, megvásárolni nem sikerült, a könyvtárakban meg hosszú hónapokig "ültek" rajta. Most már nem is csodálom. Annyira nehéz olvasmánynak tartom! Igen lassan fogom magam átrágni rajta, már most látom. És az eddig olvasottaktól nem lett jobb kedvem. Szörnyűséges. Viszont már nem kérdezem, hogy miért ver engem az Isten, mit vétettem. Most már tudom: semmit. SEMMIT!  ŐK szúrták el, és azon fogok igyekezni, hogy magamon segítsek, meg a gyerekeimen. A szüleimen már úgysem tudok. És nem is biztos, hogy nekem kellene, de hát én egy ilyen hülye vagyok, ezt is belém nevelte az anyám. Mindenkinek mindig ugrani, adni, segíteni, akkor is, ha nem kérték. Akkor is, ha cserébe le se...

Annyi minden kavargott bennem, amíg a könyv elejét olvasom, és emésztem az olvasottakat. Hát nem véletlen, hogy az egészen kis koromból milyen dolgokra emlékszem, plusz még amit a mama mesélget időnként, úgy negyven éve, jópofizva. Éppen azokat a dolgokat, amelyekkel igencsak rosszat tett nekem. Kezdve azzal, hogy egyrészt nálunk mindig is a "fiúgyerek" volt az igazi. Aztán meg az apám mindig emlegette, hogy ha mégis lány lesz, akkor egy suőke, kék szemű kislányt szeretne. Dehogyis szeretne - az lesz!!! Aztán az egyik fülem úgy elállt, hogy ragtapasszal ragasztották le csecsemőkoromban. Most is eláll, világ életemben szégyelltem és utáltam, de akkoriban plasztikai műtétről nem is hallottak, most meg már jó leszek én így is. Azt is milliószor hallottam, hogy milyem nyávogós, bőgős gyerek voltam, egész éjjel nyekeregtem, mint egy kismacska. Sötétben különösen. Egyszerűen képtelen voltam megszokni a RENDET! Ezeket anyám úgy meséli, mint én a fiaim kamasz csínyeit. Mintha kifejezetten az ő bosszantásukra csináltam volna. Na nem baj, van olyan is, amit jól csináltam, bár ez az ő érdeme, nem az enyém. Én, kérem szépen, ha hiszik, ha nem, már 9 hónaposan szobatiszta voltam! Felnőtt koromban, saját gyerekem mellett szerzett tapasztalatommal, ezt én kétségbe vontam. Ugyan már, hogyan, mikor még épp csak ülni tud talán a csemete, de azt meg végképp nem tudja, mit várnak tőle. Anyám diadalmasan felkacagott: feltette a díványra a bilit, ráültetett, és addig fogott ott, amíg nem produkáltam valamit. Ugye mondanom sem kell, hogy az én fiaim 24 hónapos korukban még pelenkás popsival rohangáltak. Ami természetesen az én lustaságomat minősítette a mama szemében. Na de sebaj.

Levél apámnak

2011.02.15.

Kedves Apu!

Inkább szomorú, mint dühös hangvételre számíthatsz ebben a levélben. Egyrészt, mert ma szomorú hangulatban vagyok, másrészt mert a dühöm, a haragom irántad már elmúlt. Szomorú vagyok és sajnállak, ennyi az egész.

Az egész életem, életünk úgy telt el, hogy te voltál a Nap, és minden és mindenki körülötted keringett. Te voltál a nemzőnk, az eltartónk, a legokosabb, a legügyesebb, a legerősebb. A FÉRFI. Mondana az neked valamit, ha elárulom: tizenévesen először csak ösztönösen, később tudatosan úgy kezeltem a fiúkat, később a férfiakat, hogy minél kevésbé hasonlítsanak rád?

Valamikor, a kezdet kezdetén, anyám meséi szerint imádtuk egymást. Te voltál számomra az isten. Ez tetszett, mi? Később, amire már én is emlékszem, részemről kialakult a tartózkodás és a szorongás. Hiába, a "nevelés" megtette a hatását. Jaj, apád mit fog szólni hozzá, hű, ha apád megtudja, mert apád is megmondta, apád azt így szereti, apád ezt nem szereti, na majd kapsz apádtól, apád, apád, APÁD! Neked ehhez igazából nem is volt közöd, élted a világodat, amit a saját ízlésed szerint alakítottál ki, a többivel nem foglalkoztál. Nem is kellett, hiszen ott volt feltétlen híved, az anyám, aki elrendezett mindent. Igazából mintha közömbös lettél volna. Az alattvalóidhoz nemigen ereszkedtél le, legfeljebb ha anyám úgy ítélte meg, hogy itt már az apai szigor kell, akkor prédikáltál egy sort, vagy ordítottál, vagy kiosztottál egy fülest. Ahogy a helyzet "súlyossága" megkívánta.

Amikor abba a korba értem, ahol az ember már észreveszi, hogy meztelen a király, kezdődtek a bajok. Nem a te bajaid, hanem az enyémek. Hiszen csak belül lázonghattam, kifelé szigorúan kordában voltam tartva, hála anyánk gondos nevelésének. Először csak a korlátozást nem szerettem, azt, hogy minden - na jó, majdnem minden - tilos volt, kivéve a tanulást meg némi otthoni segítséget. Ezzel bizonyára minden kamasz így van. Aztán  nem tetszett, hogy az öcsém valami egészen más bánásmódban részesül. Hiába, a fiúgyerek, mert az az igazi, a másik az csak lány.

Én szerettem az öcsémet, akármilyen nyivákoló kis hülyének tartottam, Nem tudtátok velem megutáltatni, pedig nagyon igyekeztetek. Nektek nem mondta senki, hogy egy 4 éves gyereknek nem magától értetődő egy testvér születése? Hogy némi irigység teljesen természetes? Anyánk a mai napig hangsúlyozza, hogy én a kezdetektől utáltam a gyereket és irigy voltam rá. Holott ez nem igaz. Viszont tizenévig hallgattam a sablon szöveget: neked kell engedned, te vagy a nagyobb, ő kicsi, ő gyöngébb, ő beteg, add neki oda, irigy vagy, nagy szamár vagy, neked legyen több eszed. Később jött az, hogy ha nem viszed magaddal, te sem mehetsz... pffffff...  Ajnároztátok rendesen, bocs, de örömömre szolgál, hogy marhára érdemes volt, jól rácsesztetek vele. De erről majd máskor, ez most a te leveled, nem az övé, APU.

Mire leérettségiztem ,már teljesen elegem volt. Ne szépítsük, nem voltál igazi apám. Legalább olyan értelemben nem, amit vártam, és ma is várnék egy apától. A kamasz amúgy is kritikus. Addigra már láttam hogy kiskirály vagy otthon, és annak a jegyében, hogy te tartasz el bennünket, neked mindent szabad. Te megcsináltál bennünket, így anyámnak is lett életprogramja, a pénzt letetted, hát mi a francot akarunk még. Cserébe anyánk biztosította a te maximális kiszolgálásodat és nyugalmadat. Ha aludtál, a légy sem zümmöghetett, ha tévéztél, megmukkannunk sem volt szabad a szobában, sőt, a tv-ben a mai napig csak azt nézhet mindenki, amit te szeretsz, és a rádión is csak azt lehet hallgatni. Anyánk kizárólag azt főzte, amit szeretsz, jelenlétedben nem zajongott porszívóval, mosógéppel. Még a ruhánk színe és a hajviseletünk is a te ízlésedhez volt szabva. A pályaválasztásunk is.
Kislánykoromban külön kérvény, sírás, könyörgés kellett egy nyavalyás hajvágáshoz, mert az APUNAK a hosszú haj tetszett, a kék volt a nyerő szín, mert az apunak az a kedvenc színe, kamaszkoromban nem hordhattam feketét, mert az apu azt utálja. S ezt egyszer sem te közölted velem, anyu mindent elvégzett helyetted. Szegény anyunak apukomplexusa volt, bár néha, ha nem voltál a közelben, akkor anyu egész jó fej is tudott lenni.

Mire 18 lettem, már csaknem háború volt köztünk. Eleinte, mikor tisztába jöttem a saját érzéseimmel, amelyeket magamnak sem mertem bevallani, nagyon szégyelltem magam, és elhittem, hogy rossz vagyok és hálátlan. Nem tisztelem az apámat, aki csak értünk élt és értünk dolgozott és eltartott bennünket. Utáltam az alkoholizmusodat, a sörszagot, a részeg handabandázást. Utáltam hogy lesza...rsz minket, mindenkinek hozzád kellett alkalmazkodni, neked senkihez sem. Neked mindenki hülye volt, lenézted az általad eltartott főmérnököt, orvost, bolti eladót, zenészt, mindenki csak jelenthetett neked. Lenéztem az én munkámat is, hiába tanultam és dolgoztam, sportoltam, neked minden eredményem smafu volt. Aztán eljött az első komoly szerelem, onnantól aztán állt a bál otthon, mindig balhé volt. Személyesen nem is ismerted, de nem is akartad. Te anélkül is tudtad, hogy egy semmirekellő, nyimnyám kis söpredék alak lehet, aki talán nem is dolgozik, hogy mindig ráér engem kísérgetni. Két évig jártunk. Amikor bevonult katonának, te, apu szinte tapsoltál örömödben, és egyfolytában engem piszkáltál. Mit kell annyit picsogni, minek kell mindig levelet írni, és mi a fenének futkosok esténként a telefonfülkéhez? Mobil még nem létezett, és nem volt vezetékes telefonunk sem, mert te nem engedted bevezettetni. Állandóan csörgött volna és zavarta volna a nyugalmadat. Elköltöztem volna albérletbe, azt sem lehetett, rendes lány a szüleivel lakik, míg férjhez nem megy, mit akarok, hogy a világ a szájára vegyen benneteket miattam?

Megváltás volt, amikor férjhez mentem végre. Másnap elköltöztem. Végre! Megszabadultam tőletek, de elsősorban tőled. Akár hajnal 3-kor érhettünk haza, kifesthettem magam, úgy öltöztem, ahogy akartam, és senki nem döngölt a földbe miatta. Nagyon élveztem! Élveztem, hogy azt főzök, amit én szeretek. És ha akarom, előhagyom a holmimat , akár napokra is. Azt hallgatok, amit én akarok, és nyugalmam van végre.  Tudod, apu, nagy szerencsém volt, mert tulajdonképpen jól mentem férjhez. Ahhoz a semmirekellőhöz, tudod. Mert balul is sikerülhetett volna. Ugyanis én már bárkihez hozzá mentem volna, ha ez az ára, hogy elszökhessem otthonról.

Nem tagadom, nagyon évekig nagyon élveztem azt is, hogy mindent megteszek, amivel kivívhatom a nemtetszésedet. Infantilis dolog volt tőlem, de imádtam borsot törni az orrod alá, apu! Jöhetett a padlizsán színű haj, a miniszoknya, a combközépig érő csizma, a tenyérnyi fülbevaló. A smink, a lakkozott köröm. Jöhetett a mozi, a koncert, a barátnőzés, minden, amit addig nem lehetett. Élvezettel ugrattalak - mert te ugrottál. Ha máshová nem is kentem ki magam, akkor okvetlenül, amikor hazalátogattam. És te minden egyes alkalommal szóvá tetted. Én meg minden egyes alkalommal a szemedbe nevettem. Ha megláttam, ahogy a tenyérnyi farmerszoknya láttán céklaszínű a nyakad is a méregtől - nekem már megérte. Sajnos, azt nem vetted észre, apu, hogy két koncert között, akár feketére lakkozott, hosszú körömmel is, de becsülettel dolgoztam, egy csomót tanultam is mellé, igen rendesen próbáltam nevelni a gyerekeimet, biztosítani a családomnak anyagi és érzelmi biztonságot. Te ebből csak azt szűrted le, hogy volt pofám óvodába meg napközibe járatni a fiúkat, holott az asszonynak otthon van a helye. Mindegy, én már megszoktam, ennyi év után is, hogy én csak egy hülye liba vagyok, aki hülyeségeket beszél meg csinál, és mindig visszabeszél, még a férfiaknak is meg kekeckedik, oktatja őket, mert nincs bennem semmi tekintélytisztelet. Szerintem már-már azt a semmirekellő férjemet is sajnálod miattam. Aki eltűri, hogy én is dolgozzam.  Akit mélyen lenéztél, mert nem ment el veled megünnepelni a kocsmába, mikor az unokád született. Más ember együtt iszik a vejével, ennek meg az asszony parancsol?! Jaj, papa, papa, te szegény papa. Azelőtt úgy haragudtam rád, és az anyut sajnáltam  miattad. Most meg már téged szánlak. Tudom én, hogy a magad módján biztosan szeretsz, csak nem tudod kimutatni, mert hát az olyan férfiatlan, meg hát ki is tanított volna meg rá? Egy igazi férfi, az kérem...Még akkor is szeretsz, ha tökhülyének tartasz. Azt már hallottam, hogy ha valaki engem bántana, azt akár meg is ölnéd. Szavak, papa, szavak. Nekem a hétköznapokban lett volna szükségem egy apára, aki nem azt mondja: miféle problémák: kap enni, van tető a feje fölött, melegben van, van ruhája, jár iskolába, hát akkor mi az isten baja lehet?! Tudod, amikor felnőtt fejjel elvégeztem egy agykontroll tanfolyamot - jobb, hogy nem tudod, mert a guta meg is ütne a méregtől - , van a végén egy rész, amikor a saját szüleinknek kell megbocsájtanunk, el kell képzelni őket, mint síró, gyámolításra szoruló kis teremtményt, akit fel kell vennünk és megszeretgetnünk - hát az nekem nem ment. Fel kellett állnom és kimennem a folyosóra, hogy a hangos bőgésemmel ne keltsek feltűnést odabenn.

Az unokád, mikor még óvodás volt, és rajongott érted (most is imád), néha nevetve mondta: a kőszikla papa. Gyere papa, játsszunk,  te vagy a kőszikla!

Sajnálom, papa. Szívtelen dög vagyok, és a te szemedben egy hülye liba vagyok, egy az asszonyállatok közül, aki ráadásul túl sokat képzel magáról, és nem veszi tudomásul, hogy hol a helye. Elhidegültünk egymástól, sajnos már régen. És ebben nem csak én vagyok a hibás. Sajnállak téged, mert rabságba estél a saját magad teremtette világban, lassan elfogytak a "híveid". Már nem te vagy a legmagasabb, a legerősebb, a leglegleg. Borzasztó rossz lehet neked. Neked is. Már csak anyám tart ki melletted. Mit is tehetne mást?

Ja, és papa... b + a fiaidat.

Pszichológus

2011.02.14.

Mint már említettem, nekem a pszichológus már nagyon sokat segített. A fő problémámat ugyan még (?!) nem sikerült megoldanom, de tisztában vagyok vele, hogy rajtam múlik. Sok lehetséges útvonalat keresett már nekem a cél eléréséhez, mint ahogy az orvos is. De hogy én mitől vagyok tehetetlen? Kifogásokat keresek, halogatok. Néha belegondolok abba, hogy évek óta odajárok nyűglődni, látom, hogy gondolkozik, töri a fejét, kérdez, mosolyog, összenevet velem, vagy éppen látszólag álmosan hallgatja, amit összehordok. És szégyellem magam, hogy valószínűleg nincs velem kapcsolatban sikerélménye. Eleinte nagyon megkínlódtam, nagyokat sírtam. Néha most is a könnyeimmel küszködöm.

Belül a kisördög Csernus doktor hangján berzenkedik. Ugye inkább ne részletezzem?

Álom

2011.02.14.

Szkunk

Leírom, hogy ne felejtsem el. Tegnap az rég nem látott barátnőm, álmomban hosszasan beszélgettünk. Nyári szünet volt a gyerekeknek, augusztusban rám szerette volna bízni a lányát, mert a szülők munkája miatt a gyerek egész hónapban egyedül lett volna. Mindenképpen elvállalnám, az ő kedvükért nem csak álmomban, sok mindent megtennék értük, mert nagyon szeretem őket. Aggódtam, hogy a lánya, aki már nem kicsi és nem egy könnyű természet, mit fog hozzá szólni.

Ma azt álmodtam, hogy a tóparton, szép időben egy padon ülök, és sétálok, és beszélgetek egy kollégámmal. Valami nagy párnát is hurcolok magammal, olyant, amilyenen aludni szoktam. Aztán a párna eltűnik, talán beleesik a vízbe? A fickó is eltűnik, ez bosszant és rosszul esik, pedig soha nem akartam tőle semmit. Megyek végig a tóparton, hátha megtalálom. Meg is látom, teljesen lenn a víznél, a felesége mellett áll. Az asszony csupasz lábbal áll fél lábszárig álló vízben. Harsányan odakiabálok: mi van, ha az asszonnyal vagy, akkor már meg sem ismersz? Érzem, hogy ez buta viselkedés, nem a sajátom. Nem tudom, hogy keressem-e a párnát, vagy mit csináljak. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívom a buszvégállomást, hogy mikor megy a legközelebbi busz K-re, eszembe jut, hogy meglátogatom egy volt osztálytársamat. Vele beszélgetek aztán hosszasan lelkizünk. Megpróbálom rávenni, hogy  segtsen megkeresni a párnát. Valamit dologzik közben, mint egy árusnál, valami tartón egy csomó női táska lóg, ketttőt is látok, amit megvennék. Ez furcsa, mert P. az életben nem bőrdíszműves, vagy árus, hanem ízig-vérig tanárnő, szinte kizárólag a hivatásának él. Közben a férjem fölhív, nem tudom-e, mi lett a kocsival, mert mit tudom én hol megsérült. Azt se tudom, miről beszél. Elindulunk valami patakhoz, ami a tó felől érkezik, hátha fölfelé sétálva a párnát is megleljük. Azon gondolkozom, hogyan jutok haza. Busszal, kocsival, gyalog? Mit csinálok a párnával? És ha már elázott, csuromvizes? Útközben a patakhoz focizó gyerekek mellett haladunk el, és hozzánk szegődik két borz (?), egy kicsi és egy nagy, nagyon játékosak. Nem is borz, hanem szkunk, a bűzös borz, ami pedig tudtommal nálunk nincs is, csak Amerikában. (Gyermekem kiskorában "büdösbarz"-ként emlegette.) Kellene valami labda, amit dobálunk nekik. Belegázolok a patakba, hátha megakadt valahol valami, amit dobálhatnánk nekik. Találok is. Kis piros, kemény labdát, egy teniszlabdát, és egy futball labdát, amely megszívta magát vízzel. Kidobálom őket a partra. A futball labda nehéz a víztől, nagyot, toccsanósat puffan a füvön.

Aztán felébredtem. Ritka, hogy ennyire részletesen emlékezzem visza egy álomra. A pszichológus néha megkérdezi, mit álmodtam, és próbáljuk közösen megfejteni.

Tegnap gondoltam a pszichológusra. Talán 3 éve látogatom, többé-kevésbé havi rendszerességgel. A hajtépkedésem ugyan nem mérséklődött, de nagyon sokat tanultam. Például másképp szemlélni a világot. Hogy mi miért van úgy, ahogy. Nem volt haszontalan a dolog, hiszen a rendszeres migrén rohamok és az álmatlan éjszakák szinte teljes mértékben megszűntek. És valamennyire megtanultam féken tartani a lobbanékony természetemet, amit az anyámtól örököltem. Vagy talán nem is örököltem, csak megtanultam tőle.

Régebben a kopaszságommal is álmodtam, nem egyszer. Például, hogy valahova sietve kellett idulni, és az utcán, vagy a munkahelyen derült ki, hogy nincs rajtam paróka. Brrrrrrr!

Még mindig

2011.02.11.

Még mindig van mélyebben.

Még mindig tépkedem a helyem, bár helyenként már alig van mit. Még mindig az anyámmal küzdök. Még  mindig bűntudatom van. A szüleimmel szemben, a férjemmel szemben, a gyerekeimmel szemben. Időnként a barátaimmal szemben.

A szüleimmel szemben, mert nem tudok megbocsájtani, ha egyáltalán van miért. Mert nem tudok nekik segíteni, hogy egy kicsit jobban éljenek. Mert időről időre elbujdokolok előlük, munkára, erre-arra hivatkozva. Kis gonosz énem belül vihog: ja, mert annyira érdekled őket.

A férjemmel szemben, mert hosszú évek óta átvágom, mert jobbat érdemelne, mint én, pedig nagyon szeretem, még mindig. A gyerekeimmel szemben, mert nem voltam valami tökéletes, jó anya, és nekik sem tudom mindazt biztosítani, amit szeretnék. Imádom őket, mégis egyre ingerültebb leszek belül, mert sokszor azt érzem, hogy kihasználnak, még 30-40 éves korukban is én fogom ellátni őket, gondoskodni róluk. Jogaikkal igencsak élnek, kötelesség meg jóformán semmi. Bár bizonyára a tökéletlenségem ellenére sincs rossz dolguk, hiszen ahol rossz, onnan igyekszünk elmenni, nekik meg eszük ágában sincs. Sőt, idejárnak a csajok, a haverok - hát... nem egyszer még szilveszterkor is itt viháncoltak nekem.

A barátaimmal szemben néha szégyellem magam, mert nem törődöm velük eleget, pedig némelyik igencsak megérdemelné. Szerencsére ők azért nem felejtenek el.  Olyan nehéz, nem tudom elmondani, nem magyarázhatom el, hogy nagyon szeretem őket, de sokszor hónapokig csak a lendület visz előre, csak a muszáj dolgokat teszem meg, és igaziból még beszélni is nehezemre esik. Egy telefon elindítása is külön erőfeszítés lehet ilyenkor, mert mit is tudhat ő, mi a fenét is mondjak neki? Hogy legszívesebben bekucorodnék a takaró alá, hogy a fülem se látszódjon ki, és napokig csak aludnék? Hogy néha úgy gondolom, jó lenne aludni, és többé föl sem ébredni? Hogy milyen könnyű lehet a "nemlét"?  Hogy nincs kedvem kiöltözni, sminkelni, és egy étteremben jópofizni - amit pedig normálisan imádok -, hanem itthon, pólóban, könyvet olvasva kanalazni a spenótomat?

Néha megijedek magamtól, vagy minden hülyeség miatt sírva tudnék fakadni. Pár hete hatalmas buliban voltam, volt hajnalig tartó dáridó, vacsora, zenés eszméletvesztés... Azzal a szent meggyőződéssel indultam neki, hogy na jó, 11-kor úgyis lelépek. Hajnal fél 6 lett belőle. Összesen 2 pohár pezsgőt ittam csak., de végig énekeltem, táncoltam az éjszakát. Nálam 20(!) évvel fiatalabb munkatársam, akivel egyébként régóta ismerjük egymást, csodálkozva mondta: olyan más vagy most. Tisztára kivirágzottál!

Én úgy szeretnék mindig kivirágzani. Hogy reggelente ne egy karikás szemű boszorka nézzem vissza rám a tükörből. Hogy ne azt érezzem, hogy az életem jó nagy része már eltelt, és elfecséreltem. Egyszer valahol olvastam egy kínai mondást. Valahogy így szólt: aki 30 éves korában nem szép, 40 éves korában nem gazdag, és 50 éves korában nem bölcs, az már többé soha nem lesz sem szép, sem gazdag, sem bölcs.

Na. Hát ez vagyok én.

Levél anyámnak

2010.09.15.

Kedves Mama!

In medias res. Elképzelem, mekkorára nőne a fejed, ha megtudnád, hogy 3 éve járok pszichológushoz, ahol rendszeresen panaszkodom rád, és úgy gondolom, hogy pszichés eredetű bajaimnak jó részét te okoztad. Nem tudatosan, persze, de attól még én szívtam meg.

Mama. Én próbállak megérteni, de nem megy. Értem én, hogy az életed olyan, amilyen , de erről te is tehetsz. Miért nem törekedtél arra, hogy a gyerekeidnek jobb legyen? Miért akartál - akarsz lehúzni magadhoz bennünket is? Voltál te valaha is boldog?

Van egy régi igazolványképed. Gyerekként is láttam rajta a fáradtságot és a rosszkedvet. 27 éves voltál akkor. Én 10.

Gyerekként is észrevettem: voltak "anyásabb" anyák, meg voltak jókedvűek is. Felnőttként észrevettem a másmilyen apákat is, de erről majd később. Ha belekotrok az emlékeimbe, rólad az jut elsőnek eszembe: mindig fájt a fejed, csendben kellett lennünk, délután lefeküdtél egy könyvvel meg egy tányér nassolni valóval. Sírós voltál, kiabálós és sértődős. Most is az vagy.  És az apám az isten, mindig minden őkörülötte forgott, a többiek csak többedsorban számítottak. Ő határozta meg, hogy mit tehetsz, mit mondhatsz, mit gondolhatsz. Te pedig becsukod a szemed, a füled, az agyad, és visszhangzod a hülyeségeit, szóról szóra.

A gyerekkorodról annyit tudok, hogy házasságon kívül születtél, apa és testvér nélkül nőttél fel, ami nagyon nehéz lehetett, pláne abban az időben. Apád hiányát a mai napig nem heverted ki, és tudom, hogy ez magyarázat sok mindenre az életedről. Tudom, hogy a nagyanyám szigorúan fogott téged, és te az első szerelem hevében, 16 évesen férjhez mentél előle. Minden tiltás és cirkusz ellenére. Szegény nagyanyám nem volt egy pedagógus lélek, nem tudta neked elmondani, mi az, amitől félt, azt hitte, hogy veréssel, veszekedéssel, tiltással vissza tud tartani téged attól, hogy elszúrd az életed. Te pedig egy kamaszlány fejével ezt úgy értelmezted, hogy irigy, és a boldogságod útjába akar állni. Téged ismerve azt gondolom, talán magadnak sem fogalmaztad meg, hogy ez a menekülés egyik formája, hiszen szerelmes voltál, és hát a tündérmesék is mind így kezdődnek, nem igaz? Aztán majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Teljesen megdicsőültél! Ez sugárzik az esküvői képekről, meg ahol én csak pár hónapos vagyok. A többiről már nem.

Az életed ettől kezdve erről szólt. Férj, gyerekek, háztartás(beliség), pénztelenség. Táncoltál, ahogy apám fütyült. Apám 19 éves volt, amikor a férjeddé lett. Elkerült otthonról 14 évesen kollégiumba, a falujától 400 kilométerre. Nagyanyám pontosan tudta, hogy mitől féltett téged!  Apuval egy életen keresztül utálták egymást. Te pedig kifelé mindig megjátszottad, hogy nagyon boldog vagy, tökéletes házasság, tökéletes férj, tökéletes gyerekek. Férjed az Isten maga, akinek a parancsára te nem dolgozhatsz., mert az asszonynak otthon van a helye. Ő megmondta: nem megy haza üres lakásba, hideg konyhára. Uramisten, hányszor hallottam tőled: első az apád, aki eltart minket!

Te pedig, mama, a nagy "boldogságodban" igazából frusztrált voltál, ki voltál szolgáltatva, és ez a mai napig érvényes. Nagyon sokat tűrtél, hogy mást ne mondjak, az alkoholizmust és a verést is. Én akkor nagyon sajnáltalak téged. Hosszú évekig csak téged sajnáltalak és a apuban láttam minden rossznak az okozóját. Ma már nem. Mert te nem álltál ki magadért, meg a gyerekeidért sem. Frusztrált voltál, az evésbe menekültél, megdupláztad a súlyodat. Szedted a csillapítókat a fejfájásra, jóval később meg rákaptál a nyugtatókra.  Apámnak mindegy, ahonnan ő jött, ott minden nő így néz ki. Legalább nem szereti el tőle senki. Minek fogyna, minek adna magára, egy férjes asszony? Miért, kinek akar tetszeni?

Mennyit hallottam én ezt! Meg azt is, mama, mikor nekem mondogattad: minek erőlködsz kislányom, X éves vagy, van két gyereked, van férjed, lakásod, mit akarsz még?

Mit akarok? Mama! MINDENT! Persze, a lehetőségeken belül.  Ennek érdekében még dolgozni is hajlandó vagyok. Volt képem ezeket a "szegény" unokáidat bölcsibe, oviba, napközibe járatnom, hogy dolgozhassak, és amit lehet, megadhassak nekik és magunknak. Hogy ne kelljen hónap végén kölcsönkérnem az anyámtól. Hogy ne kelljen a világból csak a négy falat meg a tv-t látnom! Hogy ne kelljen a férjemtől pénzt kérni egy új ruhára! Volt szívem ezeket a szegény gyerekeket hétvégente hurcolni magammal erdőbe, mezőre, tópartra, várromokhoz, vadasparkba, ahelyett hogy itthon videóztak volna a vasárnapi húsleves felett. Volt képem a gyerekeket eljáratni úszni, karatézni, néptáncra, kosárlabdára, színházba. Nem azért, mert "úrhatnám" vagyok, mama. Hanem azért, mert azt akarom, minél többet lássanak a világból. Hogy megmutassam nekik: lehetőségek és választások vannak, csak akarniuk kell és persze dolgozniuk érte. Én is vonogathatnám a vállam: egy kereset, az egy kereset. És varrhatnám én is a gyerekeim nyakába: apátok még a Balatont se látta egyszer sem életében, mert mindig csak értetek kellett dolgoznia...

Na, ez a másik, ami nagyon csípi a szemem. Mestere vagy a bűntudat keltésének, az érzelmi zsarolásnak. Nekem kellett 40 év, hogy ezt tudatosan lerázzam magamról. A tesómnak kevesebb is elég volt, bár elimerem, nagyon csúnyán intézta a dolgait. A legkisebb tesóm pedig otthon szív mellettetek, őt most igyekszel minden erőddel tönkre tenni.

Te mindig nagyon ügyesen bújtál a gyerekeid mögé. Vagy mások mögé. Csak felelősséget ne kelljen vállalni semmiért. Apámnak jó ösztöke volt a három gyerek. Emlékszem, mikor különösen sokat ivott, egyszer azt mondtad: most már nagyanyádnak szólok, hogy beszéljen a fiával! Amikor a középső tesómmal voltak a gondjaid, akkor azt mondtad: most már apádnak szólok, hogy beszéljen vele! Amikor a legkisebb nagyon csúnyán beszólogatott neked, akkor meg: szólok apádnak, mondja meg neki, velem nem beszélhet így! Amikor a kistesónak egyéb bánata volt, akkor nekem szóltál, hogy beszéljek már vele.

Mama, mama... 40-50-60 évesen sem vagy annyira felnőtt, annyira feleség, annyira anya, hogy ezeket magad intézzed? Emlékszel még arra, hogy egy különösen rossz periódusban azt mondtad apámnak, hogy már a gyerek is azt kérdezte tőled: ugye, anyu, akik igazán szeretik egymást, azok nem veszekednek soha? Én meg bámultam, hogy én nem is kérdeztem semmit. Te pedig rám ripakodtál: de igenis kérdezted!!! És azt hányszor hallottam életemben, hogy megállj, majd megmondlak apádnak, majd ha apád megtudja!

Hát ezzel aztán sokra mentél.

Anyu. Én már 10 éves koromban nagyon szégyelltem magam, mert úgy gondoltam, nem szeretlek téged úgy, ahogy kellene. Láttam, némelyik lány hogy rajong az anyjáért, és bennem ennek a szikrája sem volt meg. Nem voltál jókedvű, nem voltak barátaitok. Nem jártam balettra, nyelvórára, úszni, kajakozni. Egyrészt a pénzhiány miatt, másrészt féltésből, harmadrészt mert apám úgy ítélte meg, hogy fölösleges. De igazából nem is ez volt a baj, hanem az, hogy nem igazán törődtél velünk. Mindig a ti kényelmetek volt az első. És hát a "nem szólhatok neki semmit, ő keresi meg a rávalót..."

Én tényleg magamat hibáztattam, hogy velem nem stimmel valami. Miért nem szeretlek én téged jobban?

Mást most nem tudok írni, így is nagyon hosszú lett. A lényeg talán ebben is benne van.

A lányod.

Tépelődés

2010.09.14.

Sosem volt ilyen rossz még. Lehet, hogy egyszer elfogy a tépkedni valóm? Akkor ugyan mit találok ki helyette? Ennyire pocsék sosem volt. Viszont rosszabbul már éreztem magam. Olyan sokat gondolkodom, vívódom. Nem tudom, hogy a kialakult rossz szokást mennyire írhatom még a családi körülmények hatására (mennyire okolhatom az édes szüleimet!), de talán segítene valamennyire, amiről az egyik könyvben olvastam. Valamennyire már neki is fogtam. Levelet fogok írni az érintetteknek. Egyenként. Amit természetesen soha nem fogok nekik elküldeni. De hátha ettől én jobban érzem majd magam. Az elsőt már elkezdtem, kézírással. Hosszú lesz. Majd bemásolom ide, de amikor elkapott az ihlet, nem voltam gépközelben.

Pictures?

2010.08.25.

Én vagyok béna, vagy már nem lehet képet feltölteni? A régieket sem találom.

:-(

A helyzet változatlan

2010.08.24.

Most megüt a guta! Végre ideültem és erőt vett rajtam az írási kényszer. Írtam egy csomót, és egyszer csak kidobott a rendszer. Hogy fogom ezt megint összehozni?

No. Hát mióta utoljára írtam, sanos semmi nem változott. A fejem pocsékul néz ki, változatlanul tépem a hajam. Abbahagytam a gyógyszert, hogy kíméljük a májamat, meg hátha fogyok is egy kicsit. A májammal nem tudom mi van  - azon kívül. hogy néha rosszmájú vagyok  -, de a kedélyem nagyon rossz. Belesüppedtem a depresszióba.  Sötét gondolatokkal van tele a fejem, reménytelennek látom a világot. És önmagamat. Annyi könyvet elolvastam, annyi módszert megismertem,és nem vagyok képes rá, hogy leálljak. Tök fölöslegesen járok a pszichológushoz is, szegénynek egy csepp sikerélménye nincs velem. Csodálom, hogy még nem hajtott el a búsba, hogy ne raboljam a drága idejét.

Elolvasom a könyvet, itt-ott meglátom benne magamat. Bólintok rá, hogy tényleg ezt csinálom, tényleg ilyen vagyok. Aztán kitépek még egy hajszálat.

Lefekszem, meghallgatom a meditációt. Behunyom a szemem, ellazítom magam. Néha még a könnyeim is szivárognak. Aztá felkelek, teszek-veszek, majd kitépek még egy szál hajat.

Elmegyek edzésre. Kihajtom a lelkemet, kapkodom a levegőt, csurog rólam a verejték. Majd haza jövök, kimosom a parókámat, lezuhanyozom és pihenésképpen tépkedem a hajamat.

Beszedtem a gyógyszert. A homeopátiás szert. A multivitamint. A táplálék kiegészítőt.  Aztán elrágtam egy két hajszálvéget is.

Elmentem a pszichiáterhez. A pszichológushoz. A bőrgyógyászhoz. A hajgyógyászhoz. A természetgyógyászhoz. Aztán tovább tépkedtem a hajamat.

Mit lehet itt még csinálni?