Hát kitépem a hajamat!

Szerző: Anka

A BLOG LEÍRÁSA

Trichotillománia - 30 éve.

Látogatás: 109545 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Letargia

2011.04.11.

Nem tudom, mi van. Ma úgy keltem föl, hogy megint a gödör fenekén kuporgok. Tevékeny hetem volt, és egész jó hétvégém, tehát semmi okom nincs arra, hogy úgy viselkedjek,  mint egy leeresztett lufi. Ma még semmit nem csináltam, pedig hamarosan el kell mennem itthonról.

Összevissza gondolatok, csak úgy

2011.03.30.

Emlékszem, mikor a tükörhöz közelre hajolva néztem, vannak-e pár milliméteres kis hajak a kopasz foltokon a nagyobbacskák mellett...Tudom magamról, hogy szinte fölösleges pénzt kidobni különböző szerekre, ha az eredményét közben tönkre tesszük. Persze, hogy semmi nem használ, ha titokban tovább tépkedem. Túl vagyok már ennyi év alatt egy csomó mindenen: a Bánfin, a Revalidon, a Juvamine-on,  a Herzerián, a Vichy készítményeken már csak mosolyogni tudok. A trichotillománia erősebb volt náluk, hiába erőlködtek. Hiába erőlködött az a kedves orvosnő is, aki kamaszkoromban jó ideig  drága pénzen kezelte a fejbőrömet és a hajhagymákat. Szegénynek fogalma sem volt, hogy mivel kellene megküzdenie. Aztán voltak további samponok, olajok, allergiavizsgálatok. Diane 35, kanalas cink, A vitamin, E vitamin, NACC,  élesztő, Varga hajcsepp. Olajok, szeszek. Bőrgyógyászati szakrendelők. Agykontroll tanfolyam. Jó ég, ha mindennek az árát össza tudnám számolni, és még a parókák árát is hozzáadnám... ha az a pénz most mind itt lenne a zsebemben!

Ha lett volna az elején valaki, akinek őszintén el merem mondani, és aki felimeri, hogy mi ez... Ha a szüleim nem a szőnyeg alá söprés művészetét gyakorolták volna... Ha nem bénították volna meg az én lelkemet is, csaknem egy életre...

Akkor talán nem bujkáltam volna magam elől is, nem tagadtam volna le a csillagos eget is az egyetlen orvosnál, aki felnőtt koromban erre rákérdezett. Jó, ő sem úgy kezelte az én mimóza lelkemet, és többé nem is érdekelte tovább a dolog, én meg kis hülye voltam. És közben baromira jól játszottam a többit, szerintem ismerőseim, családtagjaim 99 százaléka a képembe röhögne, ha azt mondanám nekik, hogy súlyosan depressziós voltam. (Vagyok?) Ha öngyilkos lennék, a búcsúlevélbe csak ennyit írnék nekik: lóf...t sem tudtok rólam.

Amit otthonról hoztam, az az elfojtás annyira erős volt, hogy nem tudtam szembe nézni a problémákkal, saját magammal, és nem tudtam szembenézni semmivel, ami erre emlékeztetett. Emlékszem, mennyire zavart mindig, amikor a nők, a sajok a fodrászolós gondjaikat tárgyalták. Hol nőtt le, hol kell vágni, festékek, egyebek, és minden nő nyavalygása, affektálása: jaaaaaj, úgy huuuulliiiiik a hajaaaaam... Mint amikor a 45 kilós gebék azon aggódnak, hogy megint felszedtek 2-3 kilót, és jön a strandszezon, ki sem megy ő ezzel a hájtömeggel... Bocsánat, tudom ám, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, nem akarok megbántani senkit. De azért vicces.

Nem tudtam szembenézni azokkal az emberekkel, akiknek bármilyen okból hasonló gondja volt. Pedig a rendelők várószobáiban ott voltak ők is. Féltem beszédbe elegyedni velük, látni sem akartam őket. Tizenévesen nem akartam tudni, hogy a másik lánynak hátul miért kopasz a feje, és nem akartam, hogy elmesélje nekem, hogy kapott oda, amikor felfújja a szél a direkt megnövesztett haját. Nem akartam látni a ritkuló hajú idősebb nőket. És nem akartam látni az 5 éves kislányt, aki a váróban játék közben vidám mosollyal lekapta a tök kopasz kis fejéről a kendőcskét. Akkor nem akartam róla semmit sem tudni, csak most fakadok miatta sírva, istenem, hány év után is?

Még a moziban is rosszul éreztem magam, amikor a Hair-t néztük a barátnőmmel. A filmvásznon mindenki rázta a nagy haját, én meg a nézőtéren úgy gondoltam, biztosan mindenki tudja, miért van a fejemen a kendő.

Ha valaki szóba hozta, vagy rákérdezett, sajnálkozott, utáltam érte. Amikor a pár évente látott, tőlünk nagyon messze élő nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott, kikértem magamnak: engem nem kell sajnálni. Anyám ilyenkor még büszke is volt rám: milyen erős is az ő lánya. Na ja...

Megismertem egy lányt, persze csak virtuálisan, évekkel ezelőtt, a neten keresztül. Ugyanezzel a bajjal küszködik, szintén parókás. Neki annyi szerencséje sem akadt az életben, mint nekem. Egyedülálló, talán 30 valahány éves. Csodás, csillogó, brilliáns elméje, érdeklődő természete van, mondhatnám: nagyon okos lány. Az anyja még mindig veri. Nincs jogom értetlenkedni, éppen nekem, de hogy a manóba nem lép már semmit? Ez a lány is elkezdett valamiféle pszichoterápiát, de nagyon hamar abba is hagyta. Ő azt mondta, kertelés nélkül, bárhol és bárkivel közli, hogy mi baja van. És valahol élvezi a döbbenetet, amit ezzel kivált. Mondjuk, ezt én nehezen hiszem. Aztán ha valaki kritizálja a külsejét, kész lekapni a parókáját és a másik szemébe mosolyogni. Vagy ellenkritikát fogalmaz, hangosan kis is mondja, és így kezdődik: éste hogy nézel ki, néztél ma már tükörbe?

Megmondom őszintén, én megijedtem ettől a lánytól. Teljesen mások vagyunk, nem is tudtunk szót érteni. Én még mindig próbálok vakamit tenni magamért, én gyáva vagyok, próbálom keresni a normális énemet. Ő pedig azt mondja, neki így jó, és a többieket pedig magasról le... lesajnálja.

Én ezt nem tudom elhinni. Ha valóban nem is érdekelné ez az egész, akkor nem nézett volna körül a neten a témában. MIndez évekkel ezelőtt volt, azóta sem hallottam róla.

A vargabetűk után még egy kicsit visszatérnék a pár milliméteres hajszálakra. Milyen nehezen bújnak elő. Gondolom, az eltávolított hajszál után van valami nyugalmi fázis, amíg a hajhagyma összeszedi magát, és ez több hónapig tart. Tehát több hónapig türelmesen kellene várni arra, hogy kiderüljön, lesze még sűrű hajunk. Volt egy rövid időszak az életemben, amikor hagytam visszanőni. Augusztus 19-én hagytam abba, napra pontosan tudom. Egy éves volt a kisfiam. Márciusban már ígéretesnek látszott a dolog. Szeptemberben kidobtam a parókát, vettem helyette egy hajpántot. Egy este így állítottam be a barátnőmhöz. Sírva-nevetve kiabált a férjének, hogy jöjjön gyorsan és nézzen meg engem, és az első fodrász számlámat ők fogják fizetni!  Soha sem fogom neki elfelejteni. Most megint bőgök, úgy látszik, ez egy ilyen nap.

Csak aztán megint hülye voltam, kirúgtak a munkahelyemről, megcsalt a férjem, persze, hogy megint magamon álltam bosszút.

Mindegy, na.  Azt akartam csak elmesélni, hogy kb. egy év kellett ahhoz, hogy valami ténylegesen látszódjon.

A végtelen történet vége?

2011.03.28.

Én is félek attól, hogy nem fog újra nőni a hajam, meggyötört hajhagymáim egyszer csak sértetten beintenek. Fogalmam sincs, milyen állapotban vannak. Hiszen nagyon régóta nem érik meg az új hajszálak azt az időt, hogy 2-3 centinél hosszabbra nőhessenek. Az érintett, igencsak nagy területen állnak, egyre ritkábban, és mire kitépem őket, indul néhány másik, amelyeknek néhány hét múlva ugyanez lesz a sorsa, és ez már olyan, mint egy végtelen történet. Szeretnék véget vetni a végtelen történetnek, de ezt csak óhajtó módban merem leírni, mert a kijelentő mód véglegességét eddig nem tudtam teljesíteni. Annyiszor ígértem magamnak, határidőket szabtam, eseményekhez kapcsoltam az abbahagyás kezdetét. Kaptam olyan javaslatot, hogy végeztessek el egy hajgyógyásszal mikrokamerás vizsgálatot, éppen azért, hogy legalább tisztában legyek a hajhagymák maradék képességével.Arra gondolok, ha meg tudnám annyira növeszteni, ha nem is lesz már tökéletes, ha egyáltalán lenne olyan mennyiség, amihez hozzá lehetne varratni, talán a parókát el lehetne felejteni. Egy, a témával foglalkozó, nagyon kevés számú fórumban olvastam, hogy valaki élt ezzel a lehetőséggel. Drága, drága, de a paróka is az, és hátha a hajfelvarrás kevésbé feltűnő megoldást adna. De addig, amíg nem hagytam abba a tépkedést, ezek csak ábrándok. Most éppen két nem nyúltam hozzá. A még sűrű, leborotvált rész szúrósságát felváltotta egy pár milliméteres selymes borosta, nagyon kellemes, ha megsimogatom, vagy megdörzsölöm. Belekapaszkodni, hál a az égnek, nem lehet!  :-) Nagyon irigylem a férfiakat, akik legálisan ilyen fejjel járhatnak! Nagyon kellemes érzés, bár eleinte, hogy a levegőt éreztem a fejbőrömön, mindig azt hittam vizes a hajam és fázik. Lehet, hogy ebben az állapotban fogom tartani a hajamat, míg ki nem derül, hogy a másik területen mennyi nő ki - már ha meg tudnám állni, persze. Ja, a kis család előtt persze nem tudtam a végtelenségig leplezni. Nálunk nem szokás, hogy a másik fél ébredéstől elalvásig csak a tökéletesen felöltözött, fésült, sminkelt változatot látja. Pedig lehet, hogy jobb lett volna úgy bevezetni? Nos, ez már mindegy. Lényeg, hogy életem párja most teljesen úgy tett, mintha mindig is kopaszra borotvált fejjel látott volna. Szeme sem rebbent, és egy szót sem szólt, nem is kérdezett semmit. Magyarul: baromira nem tetszik neki. Igaz, hogy én nem vagyok olyan szép, mint Sinead. És énekelni sem tudok. :-(

Addikció

2011.03.22.

Azaz: függőség.

A Wikipédia szerint "hátrányos helyzetbe hozhatja az érintett személyt és környezetét is, mivel kényszeres viselkedési mintákból áll, melyekben a viselkedés irányítása, abbahagyása sikertelen. Pszichológiai értelemben véve a kóros szenvedély azt jelenti, hogy egy a hétköznapokban elterjedt és normálisnak vagy csak enyhén deviánsnak látszó viselkedésmód mintegy elszabadul, dominánssá válik." Hát nálam elszabadult, szó sem róla.

Én az önpusztítók közé sorolom magam. A dohányosok, alkoholisták, kényszerevők, drogosok közé. Őket pedig az addiktológián kezelik. Jó esetben. Pszichiáterek és pszichológusok kezébe kerülnek. Ezt pedig még manapság is szégyelljük, ez egyfajta tabu. Titkolom a munkahelyen és a családban is. Az ember egy része a reumáját, az epekövét,  a vércukorszintjét képesek rendszeres társalgási témaként kezelni. Azt, hogy fáj a fejem, fáj a gyomrom, senki nem szégyelli kimondani. A lelki egészségünkkel foglalkozó tudományokat viszont viszont valami "hiszem is, nem is" szemfényvesztésként tartják számon. Gondolkodásukban a téma említésére a "sárga ház" jelenik meg. Amit aztán kikérnek maguknak. Sajnos, a tudatlan ember számára még a neurológia is ide tartozik. Az én apukám pár éve, mikor stroke miatt eszméletlen állapotban  bekerült a neurológiára, magához térvén ordtíva követelte, hogy azonnal engedjék el a diliházból, mert ő nem bolond. Csoda-e, hogy otthon is és a munkahelyen is mélyen hallgatok? Egy kedves ismerősöm, akinek a házastársa öngyilkos lett, csak a legnagyobb titokban mert pszichológushoz fordulni, mert már hónapok óta nem volt képes enni, és aludni, az éjszakákat farmerban és pulóverbe kuporogta végig a bekapcsolt tv előtt, de hallgatott, nehogy kiderüljön, miféle orvoshoz is jár, mert még azt hiszik, megbolondult. És akkor még a munkáját is elveszítheti. Ugyanebben a szituban mindenki megérti, ha szépen szedegeti az altatót, nyugtatót, amit a háziorvos felírt neki, esetleg esténként leissza magát.

Ilyan körülmények között hogyan is kerültem volna idejében megfelelő szakember kezébe? Pedig, kedves sorstársaim, nincs más út.  Édes szüleim bőszen hordtak a "hajhullás" jelentkezésekor fogorvoshoz, nőgyógyászhoz, reumatológushoz, bőrgyógyászokhoz, mindenhová, nagyon lelkiismeretesen. És hosszú, hosszú évekig áltattam magam, mikor már tudtam, hogy nem vagyok bolond, csak beteg, hogy majd én ezt EGYEDÜL végigcsinálom, leszokom róla, és rendbe jövök. Mint tudjuk, nem sikerült. Bár nem vagyok hülye, a saját tükörképem, és a megváltozott külsőm okozta nehézségek sem tudtak eltéríteni a hajam módszeres kigyomlálásától. Szeretném hinni, hogy mégis jó úton járok, és ha nem is nő tökéletesen vissza a hajam, akkor sem akarom tovább rongálni saját magamat. Azt hiszem, mindenki ismer folyton fogyókúrázó embereket, "hétfőn leteszem a cigarettát" ígérgetőket, "majd ha akarom, abba tudom hagyni" piásokat. Hát nem, valószínűleg soha nem fogja csak úgy magától abba hagyni. Ha nagy baj éri, abba hagyja. Egy időre. Aztán kezdi elölről. Nagyon nehéz, és nagyon bonyolult legelőször is saját magunkkal tisztába jönni. Egy hozzáértő ember segít megkeresni az okokat, és utána talán tud segíteni abban is, hogy milyen módszerrel tudunk leszokni. Sikerülnie KELL.

Kedves T., ha olvasnád, ezt a bejegyzést Neked szántam. Nem akarlak elrémiszteni, és nem is biztos, hogy ennyire eluralkodhat rajtad. De ne félj, és kérj megfelelő segítséget, ha meg akarsz szabadulni tőle. MInden jót. Anka.

Szenvedélybetegség

2011.03.22.

Időnként keresgélek a neten a témában, hátha találok valamit, ami közelebb visz a megoldáshoz. Vagy találok valakit, aki ha mással nem, a saját tapasztalatával segíteni tud. Már a tudat is számít, hogy nem vagyok egyedül. Régen azt gondoltam, valószínűleg nincs a világon még egy ilyen isten csudája mint én. És nem volt semmiféle magyarázat: miért? Miért csinálom, mikor csak magamnak ártok vele? De hát a dohányos, az alkoholista, a kényszeres evő miért árt magának?

Régebben azt mondtam: nem hagyom, hogy erről szóljon az életem. Mert a hajtépkedés mellett, és ellenére közben teszem a dolgom, bár ez a dolog nagyon sok mindenben akadályoz. Nem volt igazam, önáltatás volt az egész, most már tudom. Nem segített a szőnyeg alá söprés. Erről szól az életem. Amíg ettől nem szabadulok meg, addig benne lesz szinte minden percemben. Az életemhez tartoznak a parókát vagy eleinte csak a kopasz foltocskákat fürkésző pillantások. Az ismerősök tapintatossága, vagy az utca emberének a tapintatlansága, mondjuk ki: bunkósága. Az életemhez tartozik a valóság leplezése, ha úgy tetszik, a hazugság. Mert nem tehetem ki magamat annak, hogy őszinte legyek. Így legfeljebb sajnálkoznak a titokzatos bajomon, úgy viszont megbélyegeznek. Vagy így is, úgy is lesajnálnak, és/vagy kicsúfolnak, kiröhögnek. Az életemhez tartozik, hogy a családomon kívül senkivel sem alszom közös szobában, mert ott a gond: levegyem éjszakára, vagy inkább ne? Az életemhez tartozik, hogy egy sima esőt vagy nagy szelet nem úszhatok csak úgy meg, erre nekem külön figyelmet kell fordítanom. Gondot jelenthet egy strand, vagy egy baráti szalonnasütés. A füst, a hő ártalmas a parókára nézve. És gondot jelent az is, hogy most olyan vizsgálatra megyek, ahol ezt a témát nem úszom meg - milyen jó lenne, ha csak a bokámat vagy a könyökömet szeretnék vizsgálni!

....................................................................

Hát ez is megvolt. A parókát nem vették észre, úgyhogy rákérdeztem, persze hogy le kellett venni. Ciki volt, de a harcedzett egészségügyi dolgozónak a szeme sem rebbent.

Zsupsz, le!

2011.03.22.

Eddig tartott. Megint a gödör fenekén gubbasztok. Megbetegedtem, se dolgozni, se edzésre nem tudok járni, és itthon se nagyon tudok semmit sem csinálni. A számítógép elromlott, kétszer kellett újra telepíteni, mé most is bizonytalanul működik. Rengeteget voltam egyedül. És ha itthon volt valaki, abban sem volt köszönet. Összerúgtam a port a gyerekkel, az igaz, hogy okkal, de nem jól csináltam. A pökhendi, nagyképű viselkedésével teljesen kiborított. Életem párjára is silerült ráförmednem, pedig igazán nem szolgált rá, de a fájdalomtól és a fáradtságtól nagyon ingerült voltam. Nem hiába, a sárkány jegyében születtem! És mindennek a tetejébe tágabb családom is meglátogatott egy délutánra. Nem volt olyan rossz, eltekintve attól, hogy néha a plafonra meredtem, repedezik-e már anyám feje fölött - szerencséreaz épület bírta a terhelést -, és eltekintve attól, hogy néha az asztalterítő takarásában karmolásztam a lakkozást az asztal lábától. Igazán kár az asztalért, meg a körmeimért is. Annál is inkább, mert most az itthoni semmittevésben sikerült végre megnövesztenem őket, és volt rá időm, hogy reszelgessem, lakkozgassam. Hát ilyen is régen volt már. A hosszú, lakkozott köröm azért is fontos lenne, mert ideig-óráig vissza szokott tartani a hajtépkedéstől. Ugyanis a kialakult tépési technika deformálja a hüvelykujjamon a körmöt. A köröm olyankor hajlik, ezáltal a lakk is megreped, lepattog róla. Az pedig bántja a szépérzékemet. Haha. És akkor jöhet az újabb körömápolás, amihez nemigen van türelmem. Piszlicsáré munka, időba telik, stb. Ja, a tépkedő mozdulatokkal nem csak a körmömet rongálom, hanem a mutató ujjam hegyén bőrkeményedést is okoz.

Szóval, ment a hajtépkedés. Annyira rosszul éreztem magam reggel. mentálisan. Le akartam vágni a hajam, azt a maradékot, ami még van, hogy a vége ne látszódjon ki a paróka alól. Közben arra gondoltam, holnap orvoshoz kell mennem, koponyaröntgenre. Már egyszer voltam. Megkérdeztem, le kell-e venni hozzá a parókát. Le kellett. Nem kérdeztek semmit, szerencsére. Bizonyára holnap is le kell. És egy hirtelen ötlettól vezérelve ma leborotváltam az egészet. A szokott hónalj, láb és tarkó borotválás után lecsupaszítottam az egész fejemet.

Nem lettem szebb. Csúnyább se. Úgy érzem magam, mint egy szörnyszülött.

Én, én, én...

2011.03.09.

Most egy kicsit jobban érzem magam. Még edzésen is voltam hétfőn, sőt, ma is megyek. Helyesek voltak a lányok, kedvesen örültek, hogy újra látnak, az edző sem cikizett. És elég jól bírtam. Kíváncsi vagyok, meddig tart a lelkesedésem.

Arra gondoltam, valahol milyen gusztustalan, hogy idejárok nyavalyogni, meg folyamatosan magammal foglalkozni. ma ilyen kedvem van, ma olyan kedvem, ma ez bántott, most ezt nem tetszett, és 10 évvel ezelőtt meg az bántott... fúúúj!

De azt is értem, hogy ez azért is van, mert hosszú-hosszú éveken keresztül senkit nem érdekelt, hogy hogy vagyok. Engem sem. Nem volt idő, mindig volt más dolgom, és arra voltam nevelve születésemtől kezdve, hogy én vagyok a legutolsó a sorban. Én nem is voltam ÉN. Szinte soha. A nevemet nem is szokták mondani a szüleim, ha egymással beszélnek rólam: a lányod. A nővéred. Az unokád. A keresztanyád. Vagy csak:  A LEÁNY. Én vagyok a nevenincs gyerek. Amúgy is bajom volt a nevemmel, hiszen egyrészt azonos az anyáméval, tehát a tágabb család és a szomszédok is mindig elétették a "kis" jelzőt. Hatalmasan utáltam. Másrészt anyám becenevét is megörököltem, szintén a kis jelzővel együtt. Ezt még jobban utáltam. Mivel kisvárosi közösségből származom, ahol mindenki ismert mindenkit, én voltam a kis ... Ugyanazok a tanárok tanítottak, mint anyámat, ugyanazokhoz az orvosokhoz jártam. Gyerekkoromban arról álmodoztam, ha nagy leszek, megváltoztatom a nevemet.

A saját nevem akkor kezdtem megszokni, mikor dolgozó nő lettem. Másik városban. Senki nem ismerte az anyut, nem tudták, hogy én vagyok a kis, nem ismerték a lehetetlen becenevet sem. Egy osztálytalálkozó kapcsán, sok-sok évvel később, előkerült egy kedves, gyermekkori barát, aki egészen elképedt, mikor a levelemet az én hivatalos keresztnevemmel írtam alá, és megkértem, hogy így szólítson. Kérdésére elmagyaráztam, hogy miért. Elsőre megértette. :-)

Az akkor még sokat dicsért hajamat is anyámtól örököltem. A szemem színét, a szemöldököm ívét. S mivel nem volt jó a viszonyunk, csoda-e, hogy mindig, mindenben különbözni akartam tőle? Isten tudja, lehet, hogy ezért estem neki pont a hajamnak? Más a körmét rágja, vagy a csuklóját vagdossa... én meg a hajam húzkodom.

Mindig, mindent másképpen akartam csinálni. És ez ma sincs másképp. Mondjuk, ebből szerintem a gyerekeim sokat profitáltak. :-)

Anyám gyönyörűen kézimunkázik. Engem ezzel ki lehet zavarni a világból, fakezem van hozzá, és türelmem sincs. Ő mindent lát a tv-ben, én utálom. Ő mindig, mindenkivel bratyizik, én magamtól még a tegeződésre is nehezen szánom el magam idegenekkel. Ő faggatózik, én nem szeretnék kíváncsinak, vagy tolakodónak látszani. Ő boldog, ha hétszámra nem kell kimozdulnia a lakásból, én nekem mindig mehetnékem van. Ő utálja a politikát, engem érdekel. Ő tiszteli a hagyományokat, én mindig lázadozok valami ellen. Ő kiválóan süt, főz, én szakácskönyvekkel kínlódtam, de juszt sem hagytam, hogy tanítson.

Vicces, nem?

Most futok edzésre. Nehogy elhízzak, és olyan legyek, mint ő.  XD

Ez egy szabadnap

2011.03.07.

Egy darabig nem írok levelet, talán még a sajátjaimnak fogok, de az nem lesz ilyen keserves. Meg majd, ha a könyvet végigolvastam és utána elkezdem mégegyszer, akkor a könyvben tanácsolt terápia közben megteszem. Mindjárt megyek lelkizni egyet, és jó lenne itthon is utolérni magam. Meg este edzésre. Meg vásárolni is kellene. Meg mindent, de hogy mennyi fér bele egy szabadnapba? Meg a háziorvost is fel kellene keresnem.Megvallom, nagyon rühellek oda is elmenni, pedig nagyon rendes és kedves ember. Egyrészt fehér köpeny fóbiám van, másrészt "ne nyúlj hozzám" ember vagyok, harmadrészt ott is csak szégyellem a pofám, mert a hajamról neki is mindig csak hazudtam, mert nem volt bizalmam, és most sincs bátorságom... De ha úgy végzek, és még nem lesz itthon senki, talán tudok még írni. Indulnom kell.

Hát megjöttem. Az előttem levő páciens könnyek között jött ki. Na mondom, bekészítek én is 3 különböző helyre is papírzsepit, hogy kéznél legyen... De nem, ma nagyon jó hangulatban telt az egész. Hazafelé a ragyogó napsütésben és hidegben egész jól éreztem magam. Készültem, hogy hazafelé lesz egy laza plaza, de lebeszéltem magam. Nem sürgős, és megint csak mindent összevásárolnék. Kisgonosz vihogott bennem: előbb fogyjál le, aztán akarj ruhát venni megint. Sőt: foggyámáááleeeee...  :-) Most szedtem föl 4 kilót. Most megyek a konyhába alkotni. Páááá...

Levél a kisebbiknek

2011.03.07.

Szia, Kicsim.

Ez egy levél neked, de  és nem baj, ha a szüleink is olvassák. Úgyis nagy gyakorlatuk van benne, hogy a gyerekeik levélforgalmát (is) ellenőrizzék. Ugya, édesanya?

Kicsim. Mostanában mintha kicsit hűvösebb lenne a viszonyunk, nem? Neked is azt mondom: te is ugyanattól szenvedsz, amitől mi szenvedtünk a bátyáddal, és attól félek, hármunk közül te szívod meg a legjobban.

Bár mi még találkozunk és beszélünk - a nagy semmiről -, nem mondanám, hogy túl sokat tudsz rólam. Én rólad viszont igen. Mivel én már felnőtt voltam, amikor te születtél, mindenki meglepetésére és örömére. MIndenkiére, csakugyan? Én valóban örültem neked, de hát a kibicnek semmi sem drága, ugye? Nekem csak a gyönyörködés és a dajkálás jutott belőled, míg kicsi voltál. Tulajdonképpen nem a testvéred voltam, hanem inkább a nagynénéd. Sajnos, ugyanannyi jogkörrel. Hiába láttam és látom, hogy mit tesznek veled is. A szeretet és a törődés jegyében. És teljesen kisajátítottak, jóformán csak náluk és az ő jelenlétükben lehettünk veled. Ez ma is alig van másképp, bár erről már te is tehetsz.

Eleinte egy kis elkényeztetett, imádni való vakarcska voltál. Már akkor is voltak szülői túlkapások, az igaz. Ahogy nőttél, egyre kevésbé tudtak mit kezdeni veled. A mi szüleink 30 évesen is voltak vagy 50 évesek, gondold el, mitől lennének most kevésbé vaskalaposak? Annyi részlet kavarog a fejemben, ahogy erre gondolok, de abból nem levelet, hanem egy egész vastag könyvet lehetne írni. Amire senki sem lenne kíváncsi.

Szpé és okos kisgyerek voltál. Ugyan. A legszebb és a legokosabb, természetesen! Utána a legkitűnőbb tanuló! Csak azt nem akarták az élszülők észrevenni, hogy mit plántáltak beléd. Hogy már általános iskolában pszichoszomatikus tüneteid voltak, hai görcsök, fejfájás, a legkisebb kudarctól sírva fakadás. Csodálatosan hülye szüleink még büszkék is voltak erre. mert te olyan magasra állítottad magadnak a mércét! Nem vették észre, hogy egy gyerek bizonyos korán felül már nem kell naponta kísérni és érte menni. Naponta bemenni az iskolába, szülői munkaközösség, iskolaszék, minden kiránduláson, farsangon, mifenén szülői jelenlét. Az idióta tanerők meg el voltak ragadtatva!!! Ők sem vették észre, hogy mi folyik?! Vagy csak letojták, úgysem tehettek volna semmit. Normálisan úgysem lehet velük megbeszélni, a gyermekvédelem, gyámügy meg nem erre van.

Most mondom, tesóka, ezért nem tudtam érted tenni valamit én sem. Nem hallgatnak rám, szép szóra biztos nem, rondábbra meg kitiltanak. Mnjek el a rendőrségre? Mit monjak nekik? Védjék meg a kisöcsémet, mert a szüleink etetik, ruházzák, taníttatják, habosra nyalják a fenekét? Tiltsa meg nekik a bíróság, hogy az immár 20 éves fiacskájukat ne ketten kísérjék egy nyavalyás torokgyulladással is az orvoshoz? Szóljak az ombudsmani hivatalnak, hogy neked a szülők megszabják, hogy télen-nyáron sötétedésre otthon kell lenned? Jelentsem fel őket, mert annyira hülyék, hogy úgy tartják, hogy te attól vagy nagyon jó gyerek, mert soha nem jársz el sehová, és hozzád sem jár senki? Mert a többi fiú csak belevinne valami rosszba, a lányokra pedig még végképp ráérsz? Eltűrik azt, hogy mióta leérettségiztél, se nem tanulsz, se nem dolgozol, otthon ülsz a besötétített szobában a számítógép előtt és álmodozol az Életről?

A legnagyobb baj, hogy már te is ezt tekinted természetesnek. Ülsza sötétben, cérnavékonyan, karikás szemekkel, és meg vagy róla győződve, hogy másra nem is vagy érdemes. Teljesen hozzájuk idomultál, úgy élsz köztük, mintha te lennél a harmadik kis öreg. Azt a kevés kis tizenéveskori lázongást már régen megtörték benned, és játszva! Kicsim , ha te nem mozdulsz meg, akkor helyetted senki. Rohadtul törődnek veled, anyád tán még a székletedet is számontartja. Sokadszor is kivizsgáltatták a tüneteidet, volt szonda, tükrözés, ultrahang, éppen csak a hasadat nem vágták fel, és persze semmit nem találtak, és semmilyen gyógyszer nem használt.

Mondd, Kicsim, te nem találsz ebben párhuzamot? Engem is hordtak ám orvoshoz. MIndenféléhez, mert nagyon törődősek ám, de ezt szerintem már te is tudod, és te is beálltál a kussolók sorába. Nagyon jól tudjátok, hogy mi baj van, de nem vagytok hajlandók beszélni róla, vagy legalább magatoknak beismerni. Kicsim, amikor anyám öt évben egyszer szóba meri hozni, az én "hajhullásom" kezdetéről azt mondja: tudod, amikor AZ a dolog történt veled... milyen dolog, anyu? Hát tudod. AZ.

Kicsikém, te mikor ismered be magadnak, hogy nem számíthatsz rájuk? Mikor jössz rá arra, hogy pótlék vagy, igazolás vagy mindkettőjük számára? Ha te is kilépnél a szent családból, széthullana az egész életük. Most te tartod össze őket, és hogy milyen áron, az nem érdekli őket. Én megpróbáltam, kistesó, esküszöm, meg akartam próbálni! Kis korodban is, hogy kicsit kiragadjalak közülük, és a kamaszodás kezdetének apró lázongásai közepette is, amit aztán ők könyörtelenül letörtek benned, előttem pedig bezárták azt a képletes kaput. Te az övéké vagy, és kész. Álmaidat, vágyaidat, cselekvőképességedet eldózerolták. Bocsáss meg. sokszor arra gondolok, tarthatnának helyetted egy kis kutyát, vagy egy cserép páfrányt. Ugyanúgy kezelnek téged is. Te pedig jelenleg nem is akarsz kitörni innen, annyira a maguk képére formáltak. Hamarosan nagyon nagy bajban leszel... De addig nem hallgatsz az okos szóra. Tegnap voltam nálatok. Édes vagy, aranyos vagy, jó vagy, de ha az ember rákérdez, hogy miért nem mozdulsz valamerre, megfagy a levegő, és persze ott ül apád, anyád, és csak előttük lehet beszélni. Amit néha telefonon vagy írásban tárgyalunk, anyánk másnapra azt is tudja, mert te olyan hülye vagy, hogy nem veszed észre, hogyan manipulál.

Másik testvérünktól bocsánatot kértem és én is megbocsájtottam. Hozzád szóló levelemet azzal zárom: szeretlek és nagyon aggódom érted.

Szeretettel : nővéred

Levél nagyobbik öcsémnek

2011.03.04.

Hát helló, Tesó.

Rég nem láttuk egymást. Lassacskán 10 éve. MIndkettőnk hibája. Néha hiányzol. Nem tudom, neked eszedbe jutok-e még. Elvégre, engem is besoroltál az ellenségeid közé. Sajnos, az elmúlt évek másodkézből való értesülések azt mutatják, mégis te vagy a hunyó. Nem én akartam, hogy így legyen, a te(?) döntésed volt. Sajnálom. Mégis te vagy az egyetlen a családban, akivel kapcsolatban magamban kimondom: bocsáss meg. Éretlenek, tudatlanok és gyávák voltunk. Most már látom: te is attól szenvedtél, amitől én, csak te másképpen reagáltál. Én kopaszra tépkedem magam, te meg világgá mentél. Én magam ellen fordultam, te ellenük. És ellenem.

Nem gondolkodtam én a testvéri szereteten, természetes volt, hogy VAGY. Anyánk hülyeségei soha nem voltak igazak, hogy én első perctől utáltalak, irigy voltam rád, és majdnem kiborítottalak a babakocsiból - úgy látszik, én voltam a 4 esztendős nőstény ördög. De hát te voltál mindig is a kedvenc, mindenkinél, a fiúgyerek, kérem, az már valami. Anyánk imádott téged, akármilyen szarházi tudtál is lenni. Számodra ő mindig mindenre talált mentséget, kifogást és bocsánatot, csakúgy, mint a saját számára. Sajnos, ahogy engem nem látott reálisan, úgy téged sem. Te egy nagyon aranyos, kedves, hízelgő természetű kisgyerek voltál, a természet téged nagyon előnyös külsővel áldott meg, és azzal a képességgel, hogy manipulálni tudtad az embereket. Te voltál, aki egy kis sírással, hízelgéssel, vagy nagy bánatosra formált  szemekkel mindent el tudott érni. Mivel szüleink mindig is felületesek voltak, fiatalok és éretlenek, és talán nem is érdekeltük őket eléggé, nem vették észre a való énedet. Vagy nem akarták észrevenni. Igazából te sem tudtál az elvárásoknak megfelelni. Amit te bőven ellensúlyoztál  a magabiztos fellépéseddel, a szövegeddel, és ne szépítsük: a hazugságaiddal. A gyerekes nagyot mondásokból felnőtt korokra igazi, súlyos hazugságok lettek, néha arra gondoltam, talán ez már betegség. Kár, hogy nem volt senki, aki terelgessen, így aztán nyílegyenesen elcseszted Te is. Annak, hogy 33 éves korodban is úgy viselkedtél és úgy élted az életed, mint az én 14 évesem, elsősorban a családod, a gyerekeid látták a kárát. Szegények nincsenek is a tudatában, hogy megmérgezted az életüket, még mindig nem ismerik fel, hogy félrevezettétek őket. 

Basszus, tesó, tudatában vagy egyáltalán, hogy a gyerekeidnek tulajdonképpen se anyjuk, se apjuk? Se tágabb családjuk? Kinn akartál bosszút állni, mondd? És amikor ismét felborítottad a saját és a környezeted életét, a szokásos megoldást választottad: odébb álltál. Megint. Otthagytad magad után az anyagi és az érzelmi káoszt. Megint. És természetesen most sem te voltál a hunyó. Ha úgy tetszik, az egész világ ellened van. Mindenhol szemetek, mindenhol neked tesznek keresztbe. A szüleid, én, a feleségek, a munkatársak, a főnököd... ki még? Csak te nem tehetsz semmiről. Nagy baj, tesó, hogy téged is, velem együtt hazugságra neveltek. Ha valamiről nem beszélünk, az nincs is, ugye? Ha meg csupa jót lelkendezünk, akkor mindenki nyugodt a családban. Egyszer az életben voltál már valakivel őszinte? Legalább magadhoz? Tesó, én kínomban 30 éve tépkedem a hajam, mint valami idióta papagáj, aki a bezárt kalitkában a tollait húzkodja ki idegességéban vagy deperessziójában. Azt, hogy legalább ide le merem írni, legalább magamnak nem hazudok többé, évek kemény munkájával és szakember segítségével értem el. Ha tudnád, mit tennél? Eljátszanád a süketet és a vakot? Vagy világgá kiabálnád, mert akkor ennyivel is különbnek éreznéd magad? Nagyon gondolkoztam, hogy megteszem én az első lépést, és felveszem a kapcsolatot veled. Ám a napokban megint híredet hallottam, és megint a szokásosat, hát nem változik semmi nálad sem, úgy látszik. Letettem a szándékomról. Valószínűleg semmi jót nem várhatnék tőled, a családi posványt pedig a semmiért nem fogom fölkavarni.

Neked megbocsátottam. Isten veled, Tesó.