Hát kitépem a hajamat!

Szerző: Anka

A BLOG LEÍRÁSA

Trichotillománia - 30 éve.

Látogatás: 101511 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Tökkopasz

2015.11.02.

Nem lett jobb, mese nics, már nagyon látszik, ahol tépkedem.  Ha magam vagyok, olyan ez, mint egy cigarettára gyújtás. Automatikus mozdulat, és ugyanazt a megkönnyebbülést is adja.

Így hát ma kitoltam magammal, és tükörsimára borotváltam az egészet. Nesze, most tépkedd, ha tudod. Oda-oda téved a kezem, de persze hiába. 

Megint milyen mélyre süllyedtem.

Négy év múlva

2015.10.09.

Nem gondoltam volna, hogy valaha visszatérek erre a blogra.

Szenvedélybetegség, ez van. Olyan vagyok, mint a nem ivó alkoholista. 

Csaknem 4 évig békén hagytam a hajamat. De tényleg. Egyetlen szálat nem téptem ki. El voltam foglalva egyéb félelmeimmel, a rossz történések hoztak magukkal javító dolgokat is, úgy tűnt, hogy ha nem is új, de "felújított" életem van.

Aztán megsűrűsödtek a lelki problémák, és kb. 2 hónap alatt tönkretettem 4 év állhatatosságát. Söprögetem a padlóról a hajszálakat. Elő a borotvát, és mehetek a parókáshoz.

Marad a sötétszürke, őszi depresszió, meg a szégyen.

Kedves Zsó!

2011.07.19.

Pár napja már olvastalak, akkor nem volt időm írni vagy gondolkodni, most elolvastam megint. Engedd meg, hogy itt válaszoljak. Elvégre, rossz szokásaim egyikeként megint magamat elemezgetem.

Tudod, az, hogy "mindenem megvan", aminek a megtartására törekszem, nálam sem a rózsadombi házat és a BMW-t jelenti. Az én mindenem: a kis család, elsősorban. A férjem, a gyerekeim. A többi, a tágabb família nálam sajnos nem annyira számottevő, de erről talán már olvastál a blogban. Másodsorban a munkahelyem, ami olyan, amilyen, de az enyém, és nem csak szerény megélhetésünkhöz járul hozzá, hanem fontosak az emberek is, akikkel naponta együtt lehetek. Harmadsorban még számít az a kis élettér, amennyi nekünk jutott. A kis lakótelepi lakás, a devizahiteles kis autó, ami megkönnyíti az életünket, bár ezért drágán (meg)fizetünk.

Mindezekből az első a legfontosabb, természetesen. Nagyon nagy dolog az, hogy hazaérve örüljünk a másiknak, legyen egyáltalán kihez szólni. Nem hibátlan az a pasas, akivel élek, nekem is rengeteg hibám van, de szeretem és... ismered a Tankcsapda számát: ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék...

A gyerekeim: bár néha úgy érzem, rágják az életemet és megveszek tőlük, azért tudom, hogy nem rosszak ők. Olyanok, mint a többi. Sajnálom, hogy nem élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket még biztosítani tudunk nekik.

Bánt, hogy nem tudok jobb feleség és jobb anya lenni. Néha bánt. Néha meg azt gondolom, hát még mi a nyavalyát ne találjak ki nektek?

Bizonyára az is számít, hogy koromat tekintve lassan elérkezem a változó korba.  Egészen más életszakasz következik, és mivel úgy nézem, a felnőtté válással is voltak gondok, hát erre sem vagyok még kész. Persze minden megy a maga útján, függetlenül attól, hogy én hol tartok lelkileg vagy agyilag.  Sajnos nagyon lassú típus vagyok, t é p e l ő d ő alkat.

Írtad: az ember így is, úgy is meghal. Ezen nekem is sokat járt az eszem mostanában. Igen, visszatartó erő az, hogy mit hagyok itt magam után. A túlvilág engem sem érdekel, nem is kaptam vallásos nevelést, meg hát nekünk itt és most volna dolgunk. Igazad van, lássuk meg a szépet és jót, van belőle elég.

Még így is, hogy ilyen szerencsétlen vagyok: nagyon sok emberrel nem cserélnék. Amit esetleg irigyelni szoktam, az nem a szépsége vagy a pénze valakinek. Inkább az akaratereje, az esze, a tartása.

A pszichológus nekem nagyon sokat segített. Leginkább az önismereti dolgokban. Neveltetésemet és a személyiségemet az elfojtás jellemzi, hát valahogy szembe kell nézni azzal, hogy ki vagyok, milyen vagyok és mit szeretnék. Mondjuk ki, fogalmazzuk meg a dolgokat! Értek meglepetések. Kaptam útmutatást a további lehetőségekhez. Más kérdés, hogy mennyire tudtam élni velük. Több lettem általa, úgy érzem. De most úgy gondolom, elakadtam, ebben talán ennyi volt, innen kellene valahogy tovább lépnem. Elfogadnom magamat, és és bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy szakítani tudjak azzal, amit nem tudok elfogadni. Ez a második fél mondat, na ez az, ami nem fog menni. A sok évnyi gátlást nagyon nehéz levetkőzni. A kedves mama "munkája" sikeres volt. Majdnem.

Kedves Zsó, írtál néhány mondatot, amit többször elolvastam már, és még el is fogok. Igyekszem szem előtt tartani. És köszönöm.

"Megnézem mi az amit helyre hozhatok... Ez nagyon jó hatással van az emberre.. Amig az ÖNSAJNÁLATTAL van valaki elfoglalva, addig nem nagyon tud magán uralkodni, addig hiába mosolyog kifelé, belül csak rágódik- és mindenkit hibáztat.....
... ha meg akarsz tartani valakit, vagy valakiket...... őszintén gondolj bele ... ki szeretne magának egy beteg társat????? ha szereted, akkor te is tegyél érte.... uralkodj magadon.... ha tépni akarod a hajad nem baj, ne törődj vele -tépjed... de minden mozdulatodban legyen benne hogy akkor most szeretem azt a valakit vagy nem, mert ha megteszem akkor nem szeretem......... ha rágni akarod a körmöd rágjad, de ha a szádba veszed a kezed abban a pillanatban megtagadtad, akit szeretsz és csak saját magaddal vagy elfoglalva... "
Igen. Sokszor nem is értem, hogy tudtam ennyire elcseszni az életem. Amíg kifelé alakítottam, azt amit kellett, amit elvártak tőlem, addig odabent csak nőtt a feszültség. Nagyon sok éven keresztül elhittem, hogy mindenki más fontosabb, mindenkinek az érdekei előbbre valóak, hogy én így is, úgyis csaj valahol a sor végén állhatok mindig. Most drágán megfizetek érte, pedig már eddig is megvolt a magam belső kis pokla. Betegségeimét megdolgoztam. Sok éves igyekezetem van benne. Azt megkérdezhetem, milyen műtéted volt?

Most mennem kell, megyek a rettegett nőgyógyászhoz.

Szép éveket kívánok Neked.

Üdvözlettel: Anka

ui. Ja, most jut eszembe, a dohányzás is pont ilyen szenvedélybetegség, függőség. Csak a dohányos embereket megszoktuk, az nem olyan furcsa. Nem kötözködésből mondom, inkább mosolygok hozzá:  :-)

 

Csupa negatívum

2011.07.10.

Ritkán tart a rossz periódusom ilyen huzamos ideig. Úgy érzem, minden rossz, utálom az egészet. Biztos bennem van a hiba. Pocsék a fejem, nem bírom abbahagyni ezt a rohadt hajtépkedést. dagadt vagyok. Félek, mi lesz a nőgyógyásznál, és az utána következő dolgoktól is rettegek. Félek a fizikai fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól.Rendkívüli módon aggaszt, milyen pofát fognak vágni a munkahelyemen. Félek, hogy beletörik a bicskám a lakásfelújításba. Kivagyok tőle, hogy hiába menedzselem a fiaimat, nem jutnak egyről a kettőre. Félek, hogy megcsalnak és elhagynak. Nyomaszt, hogy a nagy családi eseményeket szükséges rosszként élem meg, hogy előre szorongok tőlük, hogy legszívesebben elbújnék egy lakatlan szigetre. Utálom, hogy közben mosolygok és jó fejekedek. Mikor jövök már tisztába magammal?

 

Istenem, miért nem születtem férfinak?

2011.07.04.

Haj-bajom persze súlyosbodott, megint. Nem győzöm összetakarítani. Az új parókám sehol, a régi kezd az agyamra menni, És van olyan is, amit megvettem, aztán mégsem hordom.

Ha férfi lennék, nem lenne miómám, és nem volna baj, hogy kopasz vagyok. Folyton leborotválnám, és még büszke is lennék rá.

Nemsokára jelenésem van a pszichológusnál. Már fogalmam sincs, mit mondjak neki. Egyáltalán, minek járok oda?

Újabb bajom

2011.07.02.

Megint rég jártam erre. Sajnos az új parókám még mindig nincs meg, de ez momentán nem a legnagyobb baj. Közben kiderült egy reumatikus nyavalyám, amit egészen sikeresen kezeltek, és azt hittem, egyelőre nyugalom lesz. Terveztem a nyarat. Hát ennek most lőttek. Egy hirtelen fellépő, erős vérzés miatt kórházba kerültem, és kiderült, hogy műteni is fognak. Most egyelőre túlestem életem első küretén, pedig eddig szerencsésen elkerültem az ilyen szituációkat.

Mivel ez itt a trichotillománia blogja, azért leírom. Micsoda élmény volt, amikor a műtőben rajzott 4-5 ember körülöttem. Elkezdtek altatni. Egy kedves hölgy feljebb tolta a parókát a homlokomból, és teljesen zavarba jött - ő is. Nem győzött elnézést kérni. Ő csak a homlokomat akarta megsimogatni. Mondtam, hogy nem baj.

Nekem ott, akkor már semmi nem lett volna baj, csak legyek már túl rajta.

Megkérdezte, hogy ezt mi okozta, én meg félálomban kinyögtem, hogy trichotillománia. Vagy már csak motyoghattam, vagy nem ismerte ezt a szót... aztán elaludtam.

Most mondhatom csak igazán: abüdösfrancba.

Paróka para

2011.05.19.

Ma május 19 van, Ivó napja. Ezen mindig lehet kicsit élcelődni. Megtarjuk-e az Ivó napot?

Nekem most nincs nagyon vicces kedvem. Új parókát kell vennem, és kiderült, hogy amit én megszoktam, és bevált, azt már nem készítik, mást kell kitalálnom. és most parázok. Új szín? Új fazon? Katalógusból? És ha nem áll jól, vagy nem tetszik?

Most totojázok, hogy mi legyen. Sajnos nem úgy van, mint egy ruhavásárlásnál, hogy megyek boltról boltra, és addig próbálgatok, amíg azt nem mondom a tükörnek: ez az!

Jajistenem és abüdösfrancba.

Szégyellem magam

2011.05.18.

Mi lenne, ha belenyugodnék? Így maradok és kész. Csak nyűglődök, rabolom a pszichológus idejét, hiába olvasok, gondolkozok, meditálok, egy nagy túró az egész életem. Reggel felöltözöm, felveszem a parókámat, kifestem magam, kilépek az ajtón. Mit láthat egy kívülálló? Rohangál ez a csaj egész nap a tűsarkú cipőjében, ki-be pattan a kocsiból, állandóan intézkedik. Énekelni jár, felpattan a biciklire, koncerten csápol. Jöhet a kedves ügyfél, a 85 éves szomszéd, a csaj bedobja az ezer dolláros mosolyát, meghallgatja a sirámokat, és már intézi is, amit kell. Ha kinyitja a szövegládát, dőlnek körülötte az emberek a röhögéstől.

Ha azt mondanám, gyerekek, súlyos depresszióban szenvedek, még nagyobbat röhögnének. Vicces csaj ez az Anka.

Micsoda hazug világban élek. Hazajövök, lerúgom a cipőm, leveszem a hajam, letörlöm a sminket, belefintorgok a tükörbe. A fene egye meg az egészet. Miért kell ennek így lennie?

Nézzük a pozitívumokat. Mennyi mindennek örülhetnék. Először is élek. Megvan bennem a képesség, hogy lássam és élvezzem a világban a szépet. Mindig megragad az erdő csendje, a vízpart szépsége, lehet az a tenger, vagy akár a Duna part. Elégedett tudok lenni, ha csak a Mátrára futja, nem bánkódom a Grossglockner után. Bár rettegek a munkanélküliségtől, eddig még mindig volt munkám. Van két egészséges gyerekem. Élnek még a szüleim. Olyanok, amilyenek, de legalább vannak. Vannak barátaim. Sokszor hűségesebbek és jobban  ragaszkodnak, mint én hozzájuk. Ezen mindig meghatódom. Van férjem, nem is akármilyen. Ráadásul még szeretem is.

Hát mondd, édes lányom, nem kéne téged jól fenékbe billenteni, megfosztani téged mindettől, aztán akkor legalább tudnád, hogy mi a fene bajod van?!

Péntek 13

2011.05.14.

Igaz, hogy péntek 13 tegnap volt, de frappáns címnek hangzik. Reggel arra gondoltam, na, vajon ma kiderül: boszorkány vagyok, vagy nem vagyok az? Erre este, vagyis inkább éjjel a tévében láttam ám a Bűvölet című filmet. Olyan buta gondolataim támadtak, mint egy gyereknek, aki még hisz a mesékben. Ha én is boszorkány lehetnék, vagy ismernék egyet, és kérhetnék tőle... jellemző, hogy a jó tündér eszembe se jutott ezügyben.

Nem tudom, mi a túró van velem. Minden, de minden rossz, minden fáj, minden idegesít. Csak bennem lehet a hiba.

Nagyon furcsa, nyomasztó álmom volt, ez is még tegnap éjjel. Volt egy harmadik gyerekem. Olyan picike volt, hogy szinte az egyik kezemben elfért. A csomagocskából szinte csak a szeme kandikált ki. Kékszemű volt, éber tekintetű, kicsit véreres volt a szeme fehérje. Nem sírt a baba, ide-oda tekintgetett. Én meg vittem, mutogattam mindenkinek: hiszen ez egy csoda. Aztán jött az ijedtség. Hiszen én már idős vagyok ehhez, hogyan fogom táplálni? A melleimen nem éreztem semmit, ami jelét adta volna, hogy van vagy lesz tejem. Céklát (!!!) főztem héjában, azt hámoztam a mosogató felett, és kétségbe voltam esve. Mi a fenét csinálok, hát egy újszülöttet nem lehet főtt céklával etetni! Mi lesz, ha éhen hal a gyerek? Akkor főztem krumplit. De hát az sem jó, tej kellene, de a dobozos sem megfelelő, mit tegyek?

Aztán felébredtem.

A hajamat a napokban ismét leborotváltam. Ismét nem szólt hozzá senki semmit.

Depidepidepidepi

2011.04.19.

Nem tudok jobb címet, bocsi. Engem csak jól fenéken kellene rúgni. Hát mi a túró bajom van? Itt a tavasz, süt a nap, még élek, van, aki szeressen, a számláim ki vannak fizetve... Ülök félig felöltözve, szalad a lakás, és kb. 16-odszor hallgatom végig ugyanazt a számot. Most nem dolgozom. Vártam egy eseményt, aminek a közeledte nagyon nyomasztott, napokig evett a fene, most már túl vagyok rajta, most akkor mire hivatkozzak, miért nem szedem össze magam? Sokkal értelmesebben is tölthetném az időmet. Valahol olvastam a jó tanácsot: élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne. Hát, ha valaki euforikusan habzsolja az életet, annak ez biztosan jó. De ha valaki úgy fogja fel, hogy akkor már úgyis mindegy... hú, de el van itt minden szúrva. Akkor most meghallgatom azt a számot 17-edszer is.

Letargia

2011.04.11.

 

Nem tudom, mi van. Ma úgy keltem föl, hogy megint a gödör fenekén kuporgok. Tevékeny hetem volt, és egész jó hétvégém, tehát semmi okom nincs arra, hogy úgy viselkedjek,  mint egy leeresztett lufi. Ma még semmit nem csináltam, pedig hamarosan el kell mennem itthonról.

 

Összevissza gondolatok, csak úgy

2011.03.30.

Emlékszem, mikor a tükörhöz közelre hajolva néztem, vannak-e pár milliméteres kis hajak a kopasz foltokon a nagyobbacskák mellett...Tudom magamról, hogy szinte fölösleges pénzt kidobni különböző szerekre, ha az eredményét közben tönkre tesszük. Persze, hogy semmi nem használ, ha titokban tovább tépkedem. Túl vagyok már ennyi év alatt egy csomó mindenen: a Bánfin, a Revalidon, a Juvamine-on,  a Herzerián, a Vichy készítményeken már csak mosolyogni tudok. A trichotillománia erősebb volt náluk, hiába erőlködtek. Hiába erőlködött az a kedves orvosnő is, aki kamaszkoromban jó ideig  drága pénzen kezelte a fejbőrömet és a hajhagymákat. Szegénynek fogalma sem volt, hogy mivel kellene megküzdenie. Aztán voltak további samponok, olajok, allergiavizsgálatok. Diane 35, kanalas cink, A vitamin, E vitamin, NACC,  élesztő, Varga hajcsepp. Olajok, szeszek. Bőrgyógyászati szakrendelők. Agykontroll tanfolyam. Jó ég, ha mindennek az árát össza tudnám számolni, és még a parókák árát is hozzáadnám... ha az a pénz most mind itt lenne a zsebemben!

Ha lett volna az elején valaki, akinek őszintén el merem mondani, és aki felimeri, hogy mi ez... Ha a szüleim nem a szőnyeg alá söprés művészetét gyakorolták volna... Ha nem bénították volna meg az én lelkemet is, csaknem egy életre...

Akkor talán nem bujkáltam volna magam elől is, nem tagadtam volna le a csillagos eget is az egyetlen orvosnál, aki felnőtt koromban erre rákérdezett. Jó, ő sem úgy kezelte az én mimóza lelkemet, és többé nem is érdekelte tovább a dolog, én meg kis hülye voltam. És közben baromira jól játszottam a többit, szerintem ismerőseim, családtagjaim 99 százaléka a képembe röhögne, ha azt mondanám nekik, hogy súlyosan depressziós voltam. (Vagyok?) Ha öngyilkos lennék, a búcsúlevélbe csak ennyit írnék nekik: lóf...t sem tudtok rólam.

Amit otthonról hoztam, az az elfojtás annyira erős volt, hogy nem tudtam szembe nézni a problémákkal, saját magammal, és nem tudtam szembenézni semmivel, ami erre emlékeztetett. Emlékszem, mennyire zavart mindig, amikor a nők, a sajok a fodrászolós gondjaikat tárgyalták. Hol nőtt le, hol kell vágni, festékek, egyebek, és minden nő nyavalygása, affektálása: jaaaaaj, úgy huuuulliiiiik a hajaaaaam... Mint amikor a 45 kilós gebék azon aggódnak, hogy megint felszedtek 2-3 kilót, és jön a strandszezon, ki sem megy ő ezzel a hájtömeggel... Bocsánat, tudom ám, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, nem akarok megbántani senkit. De azért vicces.

Nem tudtam szembenézni azokkal az emberekkel, akiknek bármilyen okból hasonló gondja volt. Pedig a rendelők várószobáiban ott voltak ők is. Féltem beszédbe elegyedni velük, látni sem akartam őket. Tizenévesen nem akartam tudni, hogy a másik lánynak hátul miért kopasz a feje, és nem akartam, hogy elmesélje nekem, hogy kapott oda, amikor felfújja a szél a direkt megnövesztett haját. Nem akartam látni a ritkuló hajú idősebb nőket. És nem akartam látni az 5 éves kislányt, aki a váróban játék közben vidám mosollyal lekapta a tök kopasz kis fejéről a kendőcskét. Akkor nem akartam róla semmit sem tudni, csak most fakadok miatta sírva, istenem, hány év után is?

Még a moziban is rosszul éreztem magam, amikor a Hair-t néztük a barátnőmmel. A filmvásznon mindenki rázta a nagy haját, én meg a nézőtéren úgy gondoltam, biztosan mindenki tudja, miért van a fejemen a kendő.

Ha valaki szóba hozta, vagy rákérdezett, sajnálkozott, utáltam érte. Amikor a pár évente látott, tőlünk nagyon messze élő nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott, kikértem magamnak: engem nem kell sajnálni. Anyám ilyenkor még büszke is volt rám: milyen erős is az ő lánya. Na ja...

Megismertem egy lányt, persze csak virtuálisan, évekkel ezelőtt, a neten keresztül. Ugyanezzel a bajjal küszködik, szintén parókás. Neki annyi szerencséje sem akadt az életben, mint nekem. Egyedülálló, talán 30 valahány éves. Csodás, csillogó, brilliáns elméje, érdeklődő természete van, mondhatnám: nagyon okos lány. Az anyja még mindig veri. Nincs jogom értetlenkedni, éppen nekem, de hogy a manóba nem lép már semmit? Ez a lány is elkezdett valamiféle pszichoterápiát, de nagyon hamar abba is hagyta. Ő azt mondta, kertelés nélkül, bárhol és bárkivel közli, hogy mi baja van. És valahol élvezi a döbbenetet, amit ezzel kivált. Mondjuk, ezt én nehezen hiszem. Aztán ha valaki kritizálja a külsejét, kész lekapni a parókáját és a másik szemébe mosolyogni. Vagy ellenkritikát fogalmaz, hangosan kis is mondja, és így kezdődik: éste hogy nézel ki, néztél ma már tükörbe?

Megmondom őszintén, én megijedtem ettől a lánytól. Teljesen mások vagyunk, nem is tudtunk szót érteni. Én még mindig próbálok vakamit tenni magamért, én gyáva vagyok, próbálom keresni a normális énemet. Ő pedig azt mondja, neki így jó, és a többieket pedig magasról le... lesajnálja.

Én ezt nem tudom elhinni. Ha valóban nem is érdekelné ez az egész, akkor nem nézett volna körül a neten a témában. MIndez évekkel ezelőtt volt, azóta sem hallottam róla.

A vargabetűk után még egy kicsit visszatérnék a pár milliméteres hajszálakra. Milyen nehezen bújnak elő. Gondolom, az eltávolított hajszál után van valami nyugalmi fázis, amíg a hajhagyma összeszedi magát, és ez több hónapig tart. Tehát több hónapig türelmesen kellene várni arra, hogy kiderüljön, lesze még sűrű hajunk. Volt egy rövid időszak az életemben, amikor hagytam visszanőni. Augusztus 19-én hagytam abba, napra pontosan tudom. Egy éves volt a kisfiam. Márciusban már ígéretesnek látszott a dolog. Szeptemberben kidobtam a parókát, vettem helyette egy hajpántot. Egy este így állítottam be a barátnőmhöz. Sírva-nevetve kiabált a férjének, hogy jöjjön gyorsan és nézzen meg engem, és az első fodrász számlámat ők fogják fizetni!  Soha sem fogom neki elfelejteni. Most megint bőgök, úgy látszik, ez egy ilyen nap.

Csak aztán megint hülye voltam, kirúgtak a munkahelyemről, megcsalt a férjem, persze, hogy megint magamon álltam bosszút.

Mindegy, na.  Azt akartam csak elmesélni, hogy kb. egy év kellett ahhoz, hogy valami ténylegesen látszódjon.

A végtelen történet vége?

2011.03.28.

Én is félek attól, hogy nem fog újra nőni a hajam, meggyötört hajhagymáim egyszer csak sértetten beintenek. Fogalmam sincs, milyen állapotban vannak. Hiszen nagyon régóta nem érik meg az új hajszálak azt az időt, hogy 2-3 centinél hosszabbra nőhessenek. Az érintett, igencsak nagy területen állnak, egyre ritkábban, és mire kitépem őket, indul néhány másik, amelyeknek néhány hét múlva ugyanez lesz a sorsa, és ez már olyan, mint egy végtelen történet. Szeretnék véget vetni a végtelen történetnek, de ezt csak óhajtó módban merem leírni, mert a kijelentő mód véglegességét eddig nem tudtam teljesíteni. Annyiszor ígértem magamnak, határidőket szabtam, eseményekhez kapcsoltam az abbahagyás kezdetét. Kaptam olyan javaslatot, hogy végeztessek el egy hajgyógyásszal mikrokamerás vizsgálatot, éppen azért, hogy legalább tisztában legyek a hajhagymák maradék képességével.Arra gondolok, ha meg tudnám annyira növeszteni, ha nem is lesz már tökéletes, ha egyáltalán lenne olyan mennyiség, amihez hozzá lehetne varratni, talán a parókát el lehetne felejteni. Egy, a témával foglalkozó, nagyon kevés számú fórumban olvastam, hogy valaki élt ezzel a lehetőséggel. Drága, drága, de a paróka is az, és hátha a hajfelvarrás kevésbé feltűnő megoldást adna. De addig, amíg nem hagytam abba a tépkedést, ezek csak ábrándok. Most éppen két nem nyúltam hozzá. A még sűrű, leborotvált rész szúrósságát felváltotta egy pár milliméteres selymes borosta, nagyon kellemes, ha megsimogatom, vagy megdörzsölöm. Belekapaszkodni, hál a az égnek, nem lehet!  :-) Nagyon irigylem a férfiakat, akik legálisan ilyen fejjel járhatnak! Nagyon kellemes érzés, bár eleinte, hogy a levegőt éreztem a fejbőrömön, mindig azt hittam vizes a hajam és fázik. Lehet, hogy ebben az állapotban fogom tartani a hajamat, míg ki nem derül, hogy a másik területen mennyi nő ki - már ha meg tudnám állni, persze. Ja, a kis család előtt persze nem tudtam a végtelenségig leplezni. Nálunk nem szokás, hogy a másik fél ébredéstől elalvásig csak a tökéletesen felöltözött, fésült, sminkelt változatot látja. Pedig lehet, hogy jobb lett volna úgy bevezetni? Nos, ez már mindegy. Lényeg, hogy életem párja most teljesen úgy tett, mintha mindig is kopaszra borotvált fejjel látott volna. Szeme sem rebbent, és egy szót sem szólt, nem is kérdezett semmit. Magyarul: baromira nem tetszik neki. Igaz, hogy én nem vagyok olyan szép, mint Sinead. És énekelni sem tudok. :-(

Addikció

2011.03.22.

Azaz: függőség.

A Wikipédia szerint "hátrányos helyzetbe hozhatja az érintett személyt és környezetét is, mivel kényszeres viselkedési mintákból áll, melyekben a viselkedés irányítása, abbahagyása sikertelen. Pszichológiai értelemben véve a kóros szenvedély azt jelenti, hogy egy a hétköznapokban elterjedt és normálisnak vagy csak enyhén deviánsnak látszó viselkedésmód mintegy elszabadul, dominánssá válik." Hát nálam elszabadult, szó sem róla.

Én az önpusztítók közé sorolom magam. A dohányosok, alkoholisták, kényszerevők, drogosok közé. Őket pedig az addiktológián kezelik. Jó esetben. Pszichiáterek és pszichológusok kezébe kerülnek. Ezt pedig még manapság is szégyelljük, ez egyfajta tabu. Titkolom a munkahelyen és a családban is. Az ember egy része a reumáját, az epekövét,  a vércukorszintjét képesek rendszeres társalgási témaként kezelni. Azt, hogy fáj a fejem, fáj a gyomrom, senki nem szégyelli kimondani. A lelki egészségünkkel foglalkozó tudományokat viszont viszont valami "hiszem is, nem is" szemfényvesztésként tartják számon. Gondolkodásukban a téma említésére a "sárga ház" jelenik meg. Amit aztán kikérnek maguknak. Sajnos, a tudatlan ember számára még a neurológia is ide tartozik. Az én apukám pár éve, mikor stroke miatt eszméletlen állapotban  bekerült a neurológiára, magához térvén ordtíva követelte, hogy azonnal engedjék el a diliházból, mert ő nem bolond. Csoda-e, hogy otthon is és a munkahelyen is mélyen hallgatok? Egy kedves ismerősöm, akinek a házastársa öngyilkos lett, csak a legnagyobb titokban mert pszichológushoz fordulni, mert már hónapok óta nem volt képes enni, és aludni, az éjszakákat farmerban és pulóverbe kuporogta végig a bekapcsolt tv előtt, de hallgatott, nehogy kiderüljön, miféle orvoshoz is jár, mert még azt hiszik, megbolondult. És akkor még a munkáját is elveszítheti. Ugyanebben a szituban mindenki megérti, ha szépen szedegeti az altatót, nyugtatót, amit a háziorvos felírt neki, esetleg esténként leissza magát.

Ilyan körülmények között hogyan is kerültem volna idejében megfelelő szakember kezébe? Pedig, kedves sorstársaim, nincs más út.  Édes szüleim bőszen hordtak a "hajhullás" jelentkezésekor fogorvoshoz, nőgyógyászhoz, reumatológushoz, bőrgyógyászokhoz, mindenhová, nagyon lelkiismeretesen. És hosszú, hosszú évekig áltattam magam, mikor már tudtam, hogy nem vagyok bolond, csak beteg, hogy majd én ezt EGYEDÜL végigcsinálom, leszokom róla, és rendbe jövök. Mint tudjuk, nem sikerült. Bár nem vagyok hülye, a saját tükörképem, és a megváltozott külsőm okozta nehézségek sem tudtak eltéríteni a hajam módszeres kigyomlálásától. Szeretném hinni, hogy mégis jó úton járok, és ha nem is nő tökéletesen vissza a hajam, akkor sem akarom tovább rongálni saját magamat. Azt hiszem, mindenki ismer folyton fogyókúrázó embereket, "hétfőn leteszem a cigarettát" ígérgetőket, "majd ha akarom, abba tudom hagyni" piásokat. Hát nem, valószínűleg soha nem fogja csak úgy magától abba hagyni. Ha nagy baj éri, abba hagyja. Egy időre. Aztán kezdi elölről. Nagyon nehéz, és nagyon bonyolult legelőször is saját magunkkal tisztába jönni. Egy hozzáértő ember segít megkeresni az okokat, és utána talán tud segíteni abban is, hogy milyen módszerrel tudunk leszokni. Sikerülnie KELL.

Kedves T., ha olvasnád, ezt a bejegyzést Neked szántam. Nem akarlak elrémiszteni, és nem is biztos, hogy ennyire eluralkodhat rajtad. De ne félj, és kérj megfelelő segítséget, ha meg akarsz szabadulni tőle. MInden jót. Anka.

Szenvedélybetegség

2011.03.22.

Időnként keresgélek a neten a témában, hátha találok valamit, ami közelebb visz a megoldáshoz. Vagy találok valakit, aki ha mással nem, a saját tapasztalatával segíteni tud. Már a tudat is számít, hogy nem vagyok egyedül. Régen azt gondoltam, valószínűleg nincs a világon még egy ilyen isten csudája mint én. És nem volt semmiféle magyarázat: miért? Miért csinálom, mikor csak magamnak ártok vele? De hát a dohányos, az alkoholista, a kényszeres evő miért árt magának?

Régebben azt mondtam: nem hagyom, hogy erről szóljon az életem. Mert a hajtépkedés mellett, és ellenére közben teszem a dolgom, bár ez a dolog nagyon sok mindenben akadályoz. Nem volt igazam, önáltatás volt az egész, most már tudom. Nem segített a szőnyeg alá söprés. Erről szól az életem. Amíg ettől nem szabadulok meg, addig benne lesz szinte minden percemben. Az életemhez tartoznak a parókát vagy eleinte csak a kopasz foltocskákat fürkésző pillantások. Az ismerősök tapintatossága, vagy az utca emberének a tapintatlansága, mondjuk ki: bunkósága. Az életemhez tartozik a valóság leplezése, ha úgy tetszik, a hazugság. Mert nem tehetem ki magamat annak, hogy őszinte legyek. Így legfeljebb sajnálkoznak a titokzatos bajomon, úgy viszont megbélyegeznek. Vagy így is, úgy is lesajnálnak, és/vagy kicsúfolnak, kiröhögnek. Az életemhez tartozik, hogy a családomon kívül senkivel sem alszom közös szobában, mert ott a gond: levegyem éjszakára, vagy inkább ne? Az életemhez tartozik, hogy egy sima esőt vagy nagy szelet nem úszhatok csak úgy meg, erre nekem külön figyelmet kell fordítanom. Gondot jelenthet egy strand, vagy egy baráti szalonnasütés. A füst, a hő ártalmas a parókára nézve. És gondot jelent az is, hogy most olyan vizsgálatra megyek, ahol ezt a témát nem úszom meg - milyen jó lenne, ha csak a bokámat vagy a könyökömet szeretnék vizsgálni!

....................................................................

Hát ez is megvolt. A parókát nem vették észre, úgyhogy rákérdeztem, persze hogy le kellett venni. Ciki volt, de a harcedzett egészségügyi dolgozónak a szeme sem rebbent.

 

Zsupsz, le!

2011.03.22.

Eddig tartott. Megint a gödör fenekén gubbasztok. Megbetegedtem, se dolgozni, se edzésre nem tudok járni, és itthon se nagyon tudok semmit sem csinálni. A számítógép elromlott, kétszer kellett újra telepíteni, mé most is bizonytalanul működik. Rengeteget voltam egyedül. És ha itthon volt valaki, abban sem volt köszönet. Összerúgtam a port a gyerekkel, az igaz, hogy okkal, de nem jól csináltam. A pökhendi, nagyképű viselkedésével teljesen kiborított. Életem párjára is silerült ráförmednem, pedig igazán nem szolgált rá, de a fájdalomtól és a fáradtságtól nagyon ingerült voltam. Nem hiába, a sárkány jegyében születtem! És mindennek a tetejébe tágabb családom is meglátogatott egy délutánra. Nem volt olyan rossz, eltekintve attól, hogy néha a plafonra meredtem, repedezik-e már anyám feje fölött - szerencséreaz épület bírta a terhelést -, és eltekintve attól, hogy néha az asztalterítő takarásában karmolásztam a lakkozást az asztal lábától. Igazán kár az asztalért, meg a körmeimért is. Annál is inkább, mert most az itthoni semmittevésben sikerült végre megnövesztenem őket, és volt rá időm, hogy reszelgessem, lakkozgassam. Hát ilyen is régen volt már. A hosszú, lakkozott köröm azért is fontos lenne, mert ideig-óráig vissza szokott tartani a hajtépkedéstől. Ugyanis a kialakult tépési technika deformálja a hüvelykujjamon a körmöt. A köröm olyankor hajlik, ezáltal a lakk is megreped, lepattog róla. Az pedig bántja a szépérzékemet. Haha. És akkor jöhet az újabb körömápolás, amihez nemigen van türelmem. Piszlicsáré munka, időba telik, stb. Ja, a tépkedő mozdulatokkal nem csak a körmömet rongálom, hanem a mutató ujjam hegyén bőrkeményedést is okoz.

Szóval, ment a hajtépkedés. Annyira rosszul éreztem magam reggel. mentálisan. Le akartam vágni a hajam, azt a maradékot, ami még van, hogy a vége ne látszódjon ki a paróka alól. Közben arra gondoltam, holnap orvoshoz kell mennem, koponyaröntgenre. Már egyszer voltam. Megkérdeztem, le kell-e venni hozzá a parókát. Le kellett. Nem kérdeztek semmit, szerencsére. Bizonyára holnap is le kell. És egy hirtelen ötlettól vezérelve ma leborotváltam az egészet. A szokott hónalj, láb és tarkó borotválás után lecsupaszítottam az egész fejemet.

Nem lettem szebb. Csúnyább se. Úgy érzem magam, mint egy szörnyszülött.

 

 

Én, én, én...

2011.03.09.

Most egy kicsit jobban érzem magam. Még edzésen is voltam hétfőn, sőt, ma is megyek. Helyesek voltak a lányok, kedvesen örültek, hogy újra látnak, az edző sem cikizett. És elég jól bírtam. Kíváncsi vagyok, meddig tart a lelkesedésem.

Arra gondoltam, valahol milyen gusztustalan, hogy idejárok nyavalyogni, meg folyamatosan magammal foglalkozni. ma ilyen kedvem van, ma olyan kedvem, ma ez bántott, most ezt nem tetszett, és 10 évvel ezelőtt meg az bántott... fúúúj!

De azt is értem, hogy ez azért is van, mert hosszú-hosszú éveken keresztül senkit nem érdekelt, hogy hogy vagyok. Engem sem. Nem volt idő, mindig volt más dolgom, és arra voltam nevelve születésemtől kezdve, hogy én vagyok a legutolsó a sorban. Én nem is voltam ÉN. Szinte soha. A nevemet nem is szokták mondani a szüleim, ha egymással beszélnek rólam: a lányod. A nővéred. Az unokád. A keresztanyád. Vagy csak:  A LEÁNY. Én vagyok a nevenincs gyerek. Amúgy is bajom volt a nevemmel, hiszen egyrészt azonos az anyáméval, tehát a tágabb család és a szomszédok is mindig elétették a "kis" jelzőt. Hatalmasan utáltam. Másrészt anyám becenevét is megörököltem, szintén a kis jelzővel együtt. Ezt még jobban utáltam. Mivel kisvárosi közösségből származom, ahol mindenki ismert mindenkit, én voltam a kis ... Ugyanazok a tanárok tanítottak, mint anyámat, ugyanazokhoz az orvosokhoz jártam. Gyerekkoromban arról álmodoztam, ha nagy leszek, megváltoztatom a nevemet.

A saját nevem akkor kezdtem megszokni, mikor dolgozó nő lettem. Másik városban. Senki nem ismerte az anyut, nem tudták, hogy én vagyok a kis, nem ismerték a lehetetlen becenevet sem. Egy osztálytalálkozó kapcsán, sok-sok évvel később, előkerült egy kedves, gyermekkori barát, aki egészen elképedt, mikor a levelemet az én hivatalos keresztnevemmel írtam alá, és megkértem, hogy így szólítson. Kérdésére elmagyaráztam, hogy miért. Elsőre megértette. :-)

Az akkor még sokat dicsért hajamat is anyámtól örököltem. A szemem színét, a szemöldököm ívét. S mivel nem volt jó a viszonyunk, csoda-e, hogy mindig, mindenben különbözni akartam tőle? Isten tudja, lehet, hogy ezért estem neki pont a hajamnak? Más a körmét rágja, vagy a csuklóját vagdossa... én meg a hajam húzkodom.

Mindig, mindent másképpen akartam csinálni. És ez ma sincs másképp. Mondjuk, ebből szerintem a gyerekeim sokat profitáltak. :-)

Anyám gyönyörűen kézimunkázik. Engem ezzel ki lehet zavarni a világból, fakezem van hozzá, és türelmem sincs. Ő mindent lát a tv-ben, én utálom. Ő mindig, mindenkivel bratyizik, én magamtól még a tegeződésre is nehezen szánom el magam idegenekkel. Ő faggatózik, én nem szeretnék kíváncsinak, vagy tolakodónak látszani. Ő boldog, ha hétszámra nem kell kimozdulnia a lakásból, én nekem mindig mehetnékem van. Ő utálja a politikát, engem érdekel. Ő tiszteli a hagyományokat, én mindig lázadozok valami ellen. Ő kiválóan süt, főz, én szakácskönyvekkel kínlódtam, de juszt sem hagytam, hogy tanítson.

Vicces, nem?

Most futok edzésre. Nehogy elhízzak, és olyan legyek, mint ő.  XD

 

Ez egy szabadnap

2011.03.07.

Egy darabig nem írok levelet, talán még a sajátjaimnak fogok, de az nem lesz ilyen keserves. Meg majd, ha a könyvet végigolvastam és utána elkezdem mégegyszer, akkor a könyvben tanácsolt terápia közben megteszem. Mindjárt megyek lelkizni egyet, és jó lenne itthon is utolérni magam. Meg este edzésre. Meg vásárolni is kellene. Meg mindent, de hogy mennyi fér bele egy szabadnapba? Meg a háziorvost is fel kellene keresnem.Megvallom, nagyon rühellek oda is elmenni, pedig nagyon rendes és kedves ember. Egyrészt fehér köpeny fóbiám van, másrészt "ne nyúlj hozzám" ember vagyok, harmadrészt ott is csak szégyellem a pofám, mert a hajamról neki is mindig csak hazudtam, mert nem volt bizalmam, és most sincs bátorságom... De ha úgy végzek, és még nem lesz itthon senki, talán tudok még írni. Indulnom kell.

Hát megjöttem. Az előttem levő páciens könnyek között jött ki. Na mondom, bekészítek én is 3 különböző helyre is papírzsepit, hogy kéznél legyen... De nem, ma nagyon jó hangulatban telt az egész. Hazafelé a ragyogó napsütésben és hidegben egész jól éreztem magam. Készültem, hogy hazafelé lesz egy laza plaza, de lebeszéltem magam. Nem sürgős, és megint csak mindent összevásárolnék. Kisgonosz vihogott bennem: előbb fogyjál le, aztán akarj ruhát venni megint. Sőt: foggyámáááleeeee...  :-) Most szedtem föl 4 kilót. Most megyek a konyhába alkotni. Páááá...

Levél a kisebbiknek

2011.03.07.

Szia, Kicsim.

Ez egy levél neked, de  és nem baj, ha a szüleink is olvassák. Úgyis nagy gyakorlatuk van benne, hogy a gyerekeik levélforgalmát (is) ellenőrizzék. Ugya, édesanya?

Kicsim. Mostanában mintha kicsit hűvösebb lenne a viszonyunk, nem? Neked is azt mondom: te is ugyanattól szenvedsz, amitől mi szenvedtünk a bátyáddal, és attól félek, hármunk közül te szívod meg a legjobban.

Bár mi még találkozunk és beszélünk - a nagy semmiről -, nem mondanám, hogy túl sokat tudsz rólam. Én rólad viszont igen. Mivel én már felnőtt voltam, amikor te születtél, mindenki meglepetésére és örömére. MIndenkiére, csakugyan? Én valóban örültem neked, de hát a kibicnek semmi sem drága, ugye? Nekem csak a gyönyörködés és a dajkálás jutott belőled, míg kicsi voltál. Tulajdonképpen nem a testvéred voltam, hanem inkább a nagynénéd. Sajnos, ugyanannyi jogkörrel. Hiába láttam és látom, hogy mit tesznek veled is. A szeretet és a törődés jegyében. És teljesen kisajátítottak, jóformán csak náluk és az ő jelenlétükben lehettünk veled. Ez ma is alig van másképp, bár erről már te is tehetsz.

Eleinte egy kis elkényeztetett, imádni való vakarcska voltál. Már akkor is voltak szülői túlkapások, az igaz. Ahogy nőttél, egyre kevésbé tudtak mit kezdeni veled. A mi szüleink 30 évesen is voltak vagy 50 évesek, gondold el, mitől lennének most kevésbé vaskalaposak? Annyi részlet kavarog a fejemben, ahogy erre gondolok, de abból nem levelet, hanem egy egész vastag könyvet lehetne írni. Amire senki sem lenne kíváncsi.

Szpé és okos kisgyerek voltál. Ugyan. A legszebb és a legokosabb, természetesen! Utána a legkitűnőbb tanuló! Csak azt nem akarták az élszülők észrevenni, hogy mit plántáltak beléd. Hogy már általános iskolában pszichoszomatikus tüneteid voltak, hai görcsök, fejfájás, a legkisebb kudarctól sírva fakadás. Csodálatosan hülye szüleink még büszkék is voltak erre. mert te olyan magasra állítottad magadnak a mércét! Nem vették észre, hogy egy gyerek bizonyos korán felül már nem kell naponta kísérni és érte menni. Naponta bemenni az iskolába, szülői munkaközösség, iskolaszék, minden kiránduláson, farsangon, mifenén szülői jelenlét. Az idióta tanerők meg el voltak ragadtatva!!! Ők sem vették észre, hogy mi folyik?! Vagy csak letojták, úgysem tehettek volna semmit. Normálisan úgysem lehet velük megbeszélni, a gyermekvédelem, gyámügy meg nem erre van.

Most mondom, tesóka, ezért nem tudtam érted tenni valamit én sem. Nem hallgatnak rám, szép szóra biztos nem, rondábbra meg kitiltanak. Mnjek el a rendőrségre? Mit monjak nekik? Védjék meg a kisöcsémet, mert a szüleink etetik, ruházzák, taníttatják, habosra nyalják a fenekét? Tiltsa meg nekik a bíróság, hogy az immár 20 éves fiacskájukat ne ketten kísérjék egy nyavalyás torokgyulladással is az orvoshoz? Szóljak az ombudsmani hivatalnak, hogy neked a szülők megszabják, hogy télen-nyáron sötétedésre otthon kell lenned? Jelentsem fel őket, mert annyira hülyék, hogy úgy tartják, hogy te attól vagy nagyon jó gyerek, mert soha nem jársz el sehová, és hozzád sem jár senki? Mert a többi fiú csak belevinne valami rosszba, a lányokra pedig még végképp ráérsz? Eltűrik azt, hogy mióta leérettségiztél, se nem tanulsz, se nem dolgozol, otthon ülsz a besötétített szobában a számítógép előtt és álmodozol az Életről?

A legnagyobb baj, hogy már te is ezt tekinted természetesnek. Ülsza sötétben, cérnavékonyan, karikás szemekkel, és meg vagy róla győződve, hogy másra nem is vagy érdemes. Teljesen hozzájuk idomultál, úgy élsz köztük, mintha te lennél a harmadik kis öreg. Azt a kevés kis tizenéveskori lázongást már régen megtörték benned, és játszva! Kicsim , ha te nem mozdulsz meg, akkor helyetted senki. Rohadtul törődnek veled, anyád tán még a székletedet is számontartja. Sokadszor is kivizsgáltatták a tüneteidet, volt szonda, tükrözés, ultrahang, éppen csak a hasadat nem vágták fel, és persze semmit nem találtak, és semmilyen gyógyszer nem használt.

Mondd, Kicsim, te nem találsz ebben párhuzamot? Engem is hordtak ám orvoshoz. MIndenféléhez, mert nagyon törődősek ám, de ezt szerintem már te is tudod, és te is beálltál a kussolók sorába. Nagyon jól tudjátok, hogy mi baj van, de nem vagytok hajlandók beszélni róla, vagy legalább magatoknak beismerni. Kicsim, amikor anyám öt évben egyszer szóba meri hozni, az én "hajhullásom" kezdetéről azt mondja: tudod, amikor AZ a dolog történt veled... milyen dolog, anyu? Hát tudod. AZ.

Kicsikém, te mikor ismered be magadnak, hogy nem számíthatsz rájuk? Mikor jössz rá arra, hogy pótlék vagy, igazolás vagy mindkettőjük számára? Ha te is kilépnél a szent családból, széthullana az egész életük. Most te tartod össze őket, és hogy milyen áron, az nem érdekli őket. Én megpróbáltam, kistesó, esküszöm, meg akartam próbálni! Kis korodban is, hogy kicsit kiragadjalak közülük, és a kamaszodás kezdetének apró lázongásai közepette is, amit aztán ők könyörtelenül letörtek benned, előttem pedig bezárták azt a képletes kaput. Te az övéké vagy, és kész. Álmaidat, vágyaidat, cselekvőképességedet eldózerolták. Bocsáss meg. sokszor arra gondolok, tarthatnának helyetted egy kis kutyát, vagy egy cserép páfrányt. Ugyanúgy kezelnek téged is. Te pedig jelenleg nem is akarsz kitörni innen, annyira a maguk képére formáltak. Hamarosan nagyon nagy bajban leszel... De addig nem hallgatsz az okos szóra. Tegnap voltam nálatok. Édes vagy, aranyos vagy, jó vagy, de ha az ember rákérdez, hogy miért nem mozdulsz valamerre, megfagy a levegő, és persze ott ül apád, anyád, és csak előttük lehet beszélni. Amit néha telefonon vagy írásban tárgyalunk, anyánk másnapra azt is tudja, mert te olyan hülye vagy, hogy nem veszed észre, hogyan manipulál.

Másik testvérünktól bocsánatot kértem és én is megbocsájtottam. Hozzád szóló levelemet azzal zárom: szeretlek és nagyon aggódom érted.

Szeretettel : nővéred

 

Levél nagyobbik öcsémnek

2011.03.04.

Hát helló, Tesó.

Rég nem láttuk egymást. Lassacskán 10 éve. MIndkettőnk hibája. Néha hiányzol. Nem tudom, neked eszedbe jutok-e még. Elvégre, engem is besoroltál az ellenségeid közé. Sajnos, az elmúlt évek másodkézből való értesülések azt mutatják, mégis te vagy a hunyó. Nem én akartam, hogy így legyen, a te(?) döntésed volt. Sajnálom. Mégis te vagy az egyetlen a családban, akivel kapcsolatban magamban kimondom: bocsáss meg. Éretlenek, tudatlanok és gyávák voltunk. Most már látom: te is attól szenvedtél, amitől én, csak te másképpen reagáltál. Én kopaszra tépkedem magam, te meg világgá mentél. Én magam ellen fordultam, te ellenük. És ellenem.

Nem gondolkodtam én a testvéri szereteten, természetes volt, hogy VAGY. Anyánk hülyeségei soha nem voltak igazak, hogy én első perctől utáltalak, irigy voltam rád, és majdnem kiborítottalak a babakocsiból - úgy látszik, én voltam a 4 esztendős nőstény ördög. De hát te voltál mindig is a kedvenc, mindenkinél, a fiúgyerek, kérem, az már valami. Anyánk imádott téged, akármilyen szarházi tudtál is lenni. Számodra ő mindig mindenre talált mentséget, kifogást és bocsánatot, csakúgy, mint a saját számára. Sajnos, ahogy engem nem látott reálisan, úgy téged sem. Te egy nagyon aranyos, kedves, hízelgő természetű kisgyerek voltál, a természet téged nagyon előnyös külsővel áldott meg, és azzal a képességgel, hogy manipulálni tudtad az embereket. Te voltál, aki egy kis sírással, hízelgéssel, vagy nagy bánatosra formált  szemekkel mindent el tudott érni. Mivel szüleink mindig is felületesek voltak, fiatalok és éretlenek, és talán nem is érdekeltük őket eléggé, nem vették észre a való énedet. Vagy nem akarták észrevenni. Igazából te sem tudtál az elvárásoknak megfelelni. Amit te bőven ellensúlyoztál  a magabiztos fellépéseddel, a szövegeddel, és ne szépítsük: a hazugságaiddal. A gyerekes nagyot mondásokból felnőtt korokra igazi, súlyos hazugságok lettek, néha arra gondoltam, talán ez már betegség. Kár, hogy nem volt senki, aki terelgessen, így aztán nyílegyenesen elcseszted Te is. Annak, hogy 33 éves korodban is úgy viselkedtél és úgy élted az életed, mint az én 14 évesem, elsősorban a családod, a gyerekeid látták a kárát. Szegények nincsenek is a tudatában, hogy megmérgezted az életüket, még mindig nem ismerik fel, hogy félrevezettétek őket. 

Basszus, tesó, tudatában vagy egyáltalán, hogy a gyerekeidnek tulajdonképpen se anyjuk, se apjuk? Se tágabb családjuk? Kinn akartál bosszút állni, mondd? És amikor ismét felborítottad a saját és a környezeted életét, a szokásos megoldást választottad: odébb álltál. Megint. Otthagytad magad után az anyagi és az érzelmi káoszt. Megint. És természetesen most sem te voltál a hunyó. Ha úgy tetszik, az egész világ ellened van. Mindenhol szemetek, mindenhol neked tesznek keresztbe. A szüleid, én, a feleségek, a munkatársak, a főnököd... ki még? Csak te nem tehetsz semmiről. Nagy baj, tesó, hogy téged is, velem együtt hazugságra neveltek. Ha valamiről nem beszélünk, az nincs is, ugye? Ha meg csupa jót lelkendezünk, akkor mindenki nyugodt a családban. Egyszer az életben voltál már valakivel őszinte? Legalább magadhoz? Tesó, én kínomban 30 éve tépkedem a hajam, mint valami idióta papagáj, aki a bezárt kalitkában a tollait húzkodja ki idegességéban vagy deperessziójában. Azt, hogy legalább ide le merem írni, legalább magamnak nem hazudok többé, évek kemény munkájával és szakember segítségével értem el. Ha tudnád, mit tennél? Eljátszanád a süketet és a vakot? Vagy világgá kiabálnád, mert akkor ennyivel is különbnek éreznéd magad? Nagyon gondolkoztam, hogy megteszem én az első lépést, és felveszem a kapcsolatot veled. Ám a napokban megint híredet hallottam, és megint a szokásosat, hát nem változik semmi nálad sem, úgy látszik. Letettem a szándékomról. Valószínűleg semmi jót nem várhatnék tőled, a családi posványt pedig a semmiért nem fogom fölkavarni.

Neked megbocsátottam. Isten veled, Tesó.

 

 

Ici-pici csoda

2011.02.24.

Csoda történt. Tegnap egyetlen szál hajat sem téptem ki. Nem tudom, mi lehetett az oka, de már évek óta nem  votl ilyen nap. Olyan már volt, hogy egy évben 3-4 napig nem csináltam, mert vagy nem voltam egyáltalán egyedül, vagy éppen valamelyik nagy elhatározásomat próbáltam megvalósítani. Amiből aztán persze nem ltt semmi. Tudjátok: majd hétfőtől, majd elsejétől, stb. stb.

Olvasom tovább a könyvet. Ha egyszer a végére értem, valamikor újra nekifogok. Vannak benne mondatok, amiket legszívesebben kiplakátolnék, hogy néha ráessen a tekintetem, csak úgy. Látom, valaki ceruzával rendesen alá is húzkodta, amit fontosnak tartott.

Azóta eltelt egy nap. Voltam a szüleimnél, mert mostanában elsumákoltam a látogatásokat. Nem is volt olyan borzalmas, igaz, hogy nem sok időt tudtam náluk - szándékosan nem azt írom, hogy velük - tölteni.

Ez este kb. 15 szál hajamba került.

Szolgálati közlemény: keresem en is és kiskopasz nevű lehetséges sorstársaimat.

Vissza önmagunkhoz - csecsemőkor

2011.02.21.

Régóta tartozom ennek a könyvnek az elolvasásával a pszicológusnak és persze saját magamnak. Nagyon nehezen jutottam hozzá, megvásárolni nem sikerült, a könyvtárakban meg hosszú hónapokig "ültek" rajta. Most már nem is csodálom. Annyira nehéz olvasmánynak tartom! Igen lassan fogom magam átrágni rajta, már most látom. És az eddig olvasottaktól nem lett jobb kedvem. Szörnyűséges. Viszont már nem kérdezem, hogy miért ver engem az Isten, mit vétettem. Most már tudom: semmit. SEMMIT!  ŐK szúrták el, és azon fogok igyekezni, hogy magamon segítsek, meg a gyerekeimen. A szüleimen már úgysem tudok. És nem is biztos, hogy nekem kellene, de hát én egy ilyen hülye vagyok, ezt is belém nevelte az anyám. Mindenkinek mindig ugrani, adni, segíteni, akkor is, ha nem kérték. Akkor is, ha cserébe le se...

Annyi minden kavargott bennem, amíg a könyv elejét olvasom, és emésztem az olvasottakat. Hát nem véletlen, hogy az egészen kis koromból milyen dolgokra emlékszem, plusz még amit a mama mesélget időnként, úgy negyven éve, jópofizva. Éppen azokat a dolgokat, amelyekkel igencsak rosszat tett nekem. Kezdve azzal, hogy egyrészt nálunk mindig is a "fiúgyerek" volt az igazi. Aztán meg az apám mindig emlegette, hogy ha mégis lány lesz, akkor egy suőke, kék szemű kislányt szeretne. Dehogyis szeretne - az lesz!!! Aztán az egyik fülem úgy elállt, hogy ragtapasszal ragasztották le csecsemőkoromban. Most is eláll, világ életemben szégyelltem és utáltam, de akkoriban plasztikai műtétről nem is hallottak, most meg már jó leszek én így is. Azt is milliószor hallottam, hogy milyem nyávogós, bőgős gyerek voltam, egész éjjel nyekeregtem, mint egy kismacska. Sötétben különösen. Egyszerűen képtelen voltam megszokni a RENDET! Ezeket anyám úgy meséli, mint én a fiaim kamasz csínyeit. Mintha kifejezetten az ő bosszantásukra csináltam volna. Na nem baj, van olyan is, amit jól csináltam, bár ez az ő érdeme, nem az enyém. Én, kérem szépen, ha hiszik, ha nem, már 9 hónaposan szobatiszta voltam! Felnőtt koromban, saját gyerekem mellett szerzett tapasztalatommal, ezt én kétségbe vontam. Ugyan már, hogyan, mikor még épp csak ülni tud talán a csemete, de azt meg végképp nem tudja, mit várnak tőle. Anyám diadalmasan felkacagott: feltette a díványra a bilit, ráültetett, és addig fogott ott, amíg nem produkáltam valamit. Ugye mondanom sem kell, hogy az én fiaim 24 hónapos korukban még pelenkás popsival rohangáltak. Ami természetesen az én lustaságomat minősítette a mama szemében. Na de sebaj.

 

Levél apámnak

2011.02.15.

Kedves Apu!

Inkább szomorú, mint dühös hangvételre számíthatsz ebben a levélben. Egyrészt, mert ma szomorú hangulatban vagyok, másrészt mert a dühöm, a haragom irántad már elmúlt. Szomorú vagyok és sajnállak, ennyi az egész.

Az egész életem, életünk úgy telt el, hogy te voltál a Nap, és minden és mindenki körülötted keringett. Te voltál a nemzőnk, az eltartónk, a legokosabb, a legügyesebb, a legerősebb. A FÉRFI. Mondana az neked valamit, ha elárulom: tizenévesen először csak ösztönösen, később tudatosan úgy kezeltem a fiúkat, később a férfiakat, hogy minél kevésbé hasonlítsanak rád?

Valamikor, a kezdet kezdetén, anyám meséi szerint imádtuk egymást. Te voltál számomra az isten. Ez tetszett, mi? Később, amire már én is emlékszem, részemről kialakult a tartózkodás és a szorongás. Hiába, a "nevelés" megtette a hatását. Jaj, apád mit fog szólni hozzá, hű, ha apád megtudja, mert apád is megmondta, apád azt így szereti, apád ezt nem szereti, na majd kapsz apádtól, apád, apád, APÁD! Neked ehhez igazából nem is volt közöd, élted a világodat, amit a saját ízlésed szerint alakítottál ki, a többivel nem foglalkoztál. Nem is kellett, hiszen ott volt feltétlen híved, az anyám, aki elrendezett mindent. Igazából mintha közömbös lettél volna. Az alattvalóidhoz nemigen ereszkedtél le, legfeljebb ha anyám úgy ítélte meg, hogy itt már az apai szigor kell, akkor prédikáltál egy sort, vagy ordítottál, vagy kiosztottál egy fülest. Ahogy a helyzet "súlyossága" megkívánta.

Amikor abba a korba értem, ahol az ember már észreveszi, hogy meztelen a király, kezdődtek a bajok. Nem a te bajaid, hanem az enyémek. Hiszen csak belül lázonghattam, kifelé szigorúan kordában voltam tartva, hála anyánk gondos nevelésének. Először csak a korlátozást nem szerettem, azt, hogy minden - na jó, majdnem minden - tilos volt, kivéve a tanulást meg némi otthoni segítséget. Ezzel bizonyára minden kamasz így van. Aztán  nem tetszett, hogy az öcsém valami egészen más bánásmódban részesül. Hiába, a fiúgyerek, mert az az igazi, a másik az csak lány.

Én szerettem az öcsémet, akármilyen nyivákoló kis hülyének tartottam, Nem tudtátok velem megutáltatni, pedig nagyon igyekeztetek. Nektek nem mondta senki, hogy egy 4 éves gyereknek nem magától értetődő egy testvér születése? Hogy némi irigység teljesen természetes? Anyánk a mai napig hangsúlyozza, hogy én a kezdetektől utáltam a gyereket és irigy voltam rá. Holott ez nem igaz. Viszont tizenévig hallgattam a sablon szöveget: neked kell engedned, te vagy a nagyobb, ő kicsi, ő gyöngébb, ő beteg, add neki oda, irigy vagy, nagy szamár vagy, neked legyen több eszed. Később jött az, hogy ha nem viszed magaddal, te sem mehetsz... pffffff...  Ajnároztátok rendesen, bocs, de örömömre szolgál, hogy marhára érdemes volt, jól rácsesztetek vele. De erről majd máskor, ez most a te leveled, nem az övé, APU.

Mire leérettségiztem ,már teljesen elegem volt. Ne szépítsük, nem voltál igazi apám. Legalább olyan értelemben nem, amit vártam, és ma is várnék egy apától. A kamasz amúgy is kritikus. Addigra már láttam hogy kiskirály vagy otthon, és annak a jegyében, hogy te tartasz el bennünket, neked mindent szabad. Te megcsináltál bennünket, így anyámnak is lett életprogramja, a pénzt letetted, hát mi a francot akarunk még. Cserébe anyánk biztosította a te maximális kiszolgálásodat és nyugalmadat. Ha aludtál, a légy sem zümmöghetett, ha tévéztél, megmukkannunk sem volt szabad a szobában, sőt, a tv-ben a mai napig csak azt nézhet mindenki, amit te szeretsz, és a rádión is csak azt lehet hallgatni. Anyánk kizárólag azt főzte, amit szeretsz, jelenlétedben nem zajongott porszívóval, mosógéppel. Még a ruhánk színe és a hajviseletünk is a te ízlésedhez volt szabva. A pályaválasztásunk is.
Kislánykoromban külön kérvény, sírás, könyörgés kellett egy nyavalyás hajvágáshoz, mert az APUNAK a hosszú haj tetszett, a kék volt a nyerő szín, mert az apunak az a kedvenc színe, kamaszkoromban nem hordhattam feketét, mert az apu azt utálja. S ezt egyszer sem te közölted velem, anyu mindent elvégzett helyetted. Szegény anyunak apukomplexusa volt, bár néha, ha nem voltál a közelben, akkor anyu egész jó fej is tudott lenni.

Mire 18 lettem, már csaknem háború volt köztünk. Eleinte, mikor tisztába jöttem a saját érzéseimmel, amelyeket magamnak sem mertem bevallani, nagyon szégyelltem magam, és elhittem, hogy rossz vagyok és hálátlan. Nem tisztelem az apámat, aki csak értünk élt és értünk dolgozott és eltartott bennünket. Utáltam az alkoholizmusodat, a sörszagot, a részeg handabandázást. Utáltam hogy lesza...rsz minket, mindenkinek hozzád kellett alkalmazkodni, neked senkihez sem. Neked mindenki hülye volt, lenézted az általad eltartott főmérnököt, orvost, bolti eladót, zenészt, mindenki csak jelenthetett neked. Lenéztem az én munkámat is, hiába tanultam és dolgoztam, sportoltam, neked minden eredményem smafu volt. Aztán eljött az első komoly szerelem, onnantól aztán állt a bál otthon, mindig balhé volt. Személyesen nem is ismerted, de nem is akartad. Te anélkül is tudtad, hogy egy semmirekellő, nyimnyám kis söpredék alak lehet, aki talán nem is dolgozik, hogy mindig ráér engem kísérgetni. Két évig jártunk. Amikor bevonult katonának, te, apu szinte tapsoltál örömödben, és egyfolytában engem piszkáltál. Mit kell annyit picsogni, minek kell mindig levelet írni, és mi a fenének futkosok esténként a telefonfülkéhez? Mobil még nem létezett, és nem volt vezetékes telefonunk sem, mert te nem engedted bevezettetni. Állandóan csörgött volna és zavarta volna a nyugalmadat. Elköltöztem volna albérletbe, azt sem lehetett, rendes lány a szüleivel lakik, míg férjhez nem megy, mit akarok, hogy a világ a szájára vegyen benneteket miattam?

Megváltás volt, amikor férjhez mentem végre. Másnap elköltöztem. Végre! Megszabadultam tőletek, de elsősorban tőled. Akár hajnal 3-kor érhettünk haza, kifesthettem magam, úgy öltöztem, ahogy akartam, és senki nem döngölt a földbe miatta. Nagyon élveztem! Élveztem, hogy azt főzök, amit én szeretek. És ha akarom, előhagyom a holmimat , akár napokra is. Azt hallgatok, amit én akarok, és nyugalmam van végre.  Tudod, apu, nagy szerencsém volt, mert tulajdonképpen jól mentem férjhez. Ahhoz a semmirekellőhöz, tudod. Mert balul is sikerülhetett volna. Ugyanis én már bárkihez hozzá mentem volna, ha ez az ára, hogy elszökhessem otthonról.

Nem tagadom, nagyon évekig nagyon élveztem azt is, hogy mindent megteszek, amivel kivívhatom a nemtetszésedet. Infantilis dolog volt tőlem, de imádtam borsot törni az orrod alá, apu! Jöhetett a padlizsán színű haj, a miniszoknya, a combközépig érő csizma, a tenyérnyi fülbevaló. A smink, a lakkozott köröm. Jöhetett a mozi, a koncert, a barátnőzés, minden, amit addig nem lehetett. Élvezettel ugrattalak - mert te ugrottál. Ha máshová nem is kentem ki magam, akkor okvetlenül, amikor hazalátogattam. És te minden egyes alkalommal szóvá tetted. Én meg minden egyes alkalommal a szemedbe nevettem. Ha megláttam, ahogy a tenyérnyi farmerszoknya láttán céklaszínű a nyakad is a méregtől - nekem már megérte. Sajnos, azt nem vetted észre, apu, hogy két koncert között, akár feketére lakkozott, hosszú körömmel is, de becsülettel dolgoztam, egy csomót tanultam is mellé, igen rendesen próbáltam nevelni a gyerekeimet, biztosítani a családomnak anyagi és érzelmi biztonságot. Te ebből csak azt szűrted le, hogy volt pofám óvodába meg napközibe járatni a fiúkat, holott az asszonynak otthon van a helye. Mindegy, én már megszoktam, ennyi év után is, hogy én csak egy hülye liba vagyok, aki hülyeségeket beszél meg csinál, és mindig visszabeszél, még a férfiaknak is meg kekeckedik, oktatja őket, mert nincs bennem semmi tekintélytisztelet. Szerintem már-már azt a semmirekellő férjemet is sajnálod miattam. Aki eltűri, hogy én is dolgozzam.  Akit mélyen lenéztél, mert nem ment el veled megünnepelni a kocsmába, mikor az unokád született. Más ember együtt iszik a vejével, ennek meg az asszony parancsol?! Jaj, papa, papa, te szegény papa. Azelőtt úgy haragudtam rád, és az anyut sajnáltam  miattad. Most meg már téged szánlak. Tudom én, hogy a magad módján biztosan szeretsz, csak nem tudod kimutatni, mert hát az olyan férfiatlan, meg hát ki is tanított volna meg rá? Egy igazi férfi, az kérem...Még akkor is szeretsz, ha tökhülyének tartasz. Azt már hallottam, hogy ha valaki engem bántana, azt akár meg is ölnéd. Szavak, papa, szavak. Nekem a hétköznapokban lett volna szükségem egy apára, aki nem azt mondja: miféle problémák: kap enni, van tető a feje fölött, melegben van, van ruhája, jár iskolába, hát akkor mi az isten baja lehet?! Tudod, amikor felnőtt fejjel elvégeztem egy agykontroll tanfolyamot - jobb, hogy nem tudod, mert a guta meg is ütne a méregtől - , van a végén egy rész, amikor a saját szüleinknek kell megbocsájtanunk, el kell képzelni őket, mint síró, gyámolításra szoruló kis teremtményt, akit fel kell vennünk és megszeretgetnünk - hát az nekem nem ment. Fel kellett állnom és kimennem a folyosóra, hogy a hangos bőgésemmel ne keltsek feltűnést odabenn.

Az unokád, mikor még óvodás volt, és rajongott érted (most is imád), néha nevetve mondta: a kőszikla papa. Gyere papa, játsszunk,  te vagy a kőszikla!

Sajnálom, papa. Szívtelen dög vagyok, és a te szemedben egy hülye liba vagyok, egy az asszonyállatok közül, aki ráadásul túl sokat képzel magáról, és nem veszi tudomásul, hogy hol a helye. Elhidegültünk egymástól, sajnos már régen. És ebben nem csak én vagyok a hibás. Sajnállak téged, mert rabságba estél a saját magad teremtette világban, lassan elfogytak a "híveid". Már nem te vagy a legmagasabb, a legerősebb, a leglegleg. Borzasztó rossz lehet neked. Neked is. Már csak anyám tart ki melletted. Mit is tehetne mást?

Ja, és papa... b + a fiaidat.

Pszichológus

2011.02.14.

Mint már említettem, nekem a pszichológus már nagyon sokat segített. A fő problémámat ugyan még (?!) nem sikerült megoldanom, de tisztában vagyok vele, hogy rajtam múlik. Sok lehetséges útvonalat keresett már nekem a cél eléréséhez, mint ahogy az orvos is. De hogy én mitől vagyok tehetetlen? Kifogásokat keresek, halogatok. Néha belegondolok abba, hogy évek óta odajárok nyűglődni, látom, hogy gondolkozik, töri a fejét, kérdez, mosolyog, összenevet velem, vagy éppen látszólag álmosan hallgatja, amit összehordok. És szégyellem magam, hogy valószínűleg nincs velem kapcsolatban sikerélménye. Eleinte nagyon megkínlódtam, nagyokat sírtam. Néha most is a könnyeimmel küszködöm.

Belül a kisördög Csernus doktor hangján berzenkedik. Ugye inkább ne részletezzem?

Álom

2011.02.14.

Szkunk

Leírom, hogy ne felejtsem el. Tegnap az rég nem látott barátnőm, álmomban hosszasan beszélgettünk. Nyári szünet volt a gyerekeknek, augusztusban rám szerette volna bízni a lányát, mert a szülők munkája miatt a gyerek egész hónapban egyedül lett volna. Mindenképpen elvállalnám, az ő kedvükért nem csak álmomban, sok mindent megtennék értük, mert nagyon szeretem őket. Aggódtam, hogy a lánya, aki már nem kicsi és nem egy könnyű természet, mit fog hozzá szólni.

Ma azt álmodtam, hogy a tóparton, szép időben egy padon ülök, és sétálok, és beszélgetek egy kollégámmal. Valami nagy párnát is hurcolok magammal, olyant, amilyenen aludni szoktam. Aztán a párna eltűnik, talán beleesik a vízbe? A fickó is eltűnik, ez bosszant és rosszul esik, pedig soha nem akartam tőle semmit. Megyek végig a tóparton, hátha megtalálom. Meg is látom, teljesen lenn a víznél, a felesége mellett áll. Az asszony csupasz lábbal áll fél lábszárig álló vízben. Harsányan odakiabálok: mi van, ha az asszonnyal vagy, akkor már meg sem ismersz? Érzem, hogy ez buta viselkedés, nem a sajátom. Nem tudom, hogy keressem-e a párnát, vagy mit csináljak. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívom a buszvégállomást, hogy mikor megy a legközelebbi busz K-re, eszembe jut, hogy meglátogatom egy volt osztálytársamat. Vele beszélgetek aztán hosszasan lelkizünk. Megpróbálom rávenni, hogy  segtsen megkeresni a párnát. Valamit dologzik közben, mint egy árusnál, valami tartón egy csomó női táska lóg, ketttőt is látok, amit megvennék. Ez furcsa, mert P. az életben nem bőrdíszműves, vagy árus, hanem ízig-vérig tanárnő, szinte kizárólag a hivatásának él. Közben a férjem fölhív, nem tudom-e, mi lett a kocsival, mert mit tudom én hol megsérült. Azt se tudom, miről beszél. Elindulunk valami patakhoz, ami a tó felől érkezik, hátha fölfelé sétálva a párnát is megleljük. Azon gondolkozom, hogyan jutok haza. Busszal, kocsival, gyalog? Mit csinálok a párnával? És ha már elázott, csuromvizes? Útközben a patakhoz focizó gyerekek mellett haladunk el, és hozzánk szegődik két borz (?), egy kicsi és egy nagy, nagyon játékosak. Nem is borz, hanem szkunk, a bűzös borz, ami pedig tudtommal nálunk nincs is, csak Amerikában. (Gyermekem kiskorában "büdösbarz"-ként emlegette.) Kellene valami labda, amit dobálunk nekik. Belegázolok a patakba, hátha megakadt valahol valami, amit dobálhatnánk nekik. Találok is. Kis piros, kemény labdát, egy teniszlabdát, és egy futball labdát, amely megszívta magát vízzel. Kidobálom őket a partra. A futball labda nehéz a víztől, nagyot, toccsanósat puffan a füvön.

Aztán felébredtem. Ritka, hogy ennyire részletesen emlékezzem visza egy álomra. A pszichológus néha megkérdezi, mit álmodtam, és próbáljuk közösen megfejteni.

Tegnap gondoltam a pszichológusra. Talán 3 éve látogatom, többé-kevésbé havi rendszerességgel. A hajtépkedésem ugyan nem mérséklődött, de nagyon sokat tanultam. Például másképp szemlélni a világot. Hogy mi miért van úgy, ahogy. Nem volt haszontalan a dolog, hiszen a rendszeres migrén rohamok és az álmatlan éjszakák szinte teljes mértékben megszűntek. És valamennyire megtanultam féken tartani a lobbanékony természetemet, amit az anyámtól örököltem. Vagy talán nem is örököltem, csak megtanultam tőle.

Régebben a kopaszságommal is álmodtam, nem egyszer. Például, hogy valahova sietve kellett idulni, és az utcán, vagy a munkahelyen derült ki, hogy nincs rajtam paróka. Brrrrrrr!

 

Még mindig

2011.02.11.

Még mindig van mélyebben.

Még mindig tépkedem a helyem, bár helyenként már alig van mit. Még mindig az anyámmal küzdök. Még  mindig bűntudatom van. A szüleimmel szemben, a férjemmel szemben, a gyerekeimmel szemben. Időnként a barátaimmal szemben.

A szüleimmel szemben, mert nem tudok megbocsájtani, ha egyáltalán van miért. Mert nem tudok nekik segíteni, hogy egy kicsit jobban éljenek. Mert időről időre elbujdokolok előlük, munkára, erre-arra hivatkozva. Kis gonosz énem belül vihog: ja, mert annyira érdekled őket.

A férjemmel szemben, mert hosszú évek óta átvágom, mert jobbat érdemelne, mint én, pedig nagyon szeretem, még mindig. A gyerekeimmel szemben, mert nem voltam valami tökéletes, jó anya, és nekik sem tudom mindazt biztosítani, amit szeretnék. Imádom őket, mégis egyre ingerültebb leszek belül, mert sokszor azt érzem, hogy kihasználnak, még 30-40 éves korukban is én fogom ellátni őket, gondoskodni róluk. Jogaikkal igencsak élnek, kötelesség meg jóformán semmi. Bár bizonyára a tökéletlenségem ellenére sincs rossz dolguk, hiszen ahol rossz, onnan igyekszünk elmenni, nekik meg eszük ágában sincs. Sőt, idejárnak a csajok, a haverok - hát... nem egyszer még szilveszterkor is itt viháncoltak nekem.

A barátaimmal szemben néha szégyellem magam, mert nem törődöm velük eleget, pedig némelyik igencsak megérdemelné. Szerencsére ők azért nem felejtenek el.  Olyan nehéz, nem tudom elmondani, nem magyarázhatom el, hogy nagyon szeretem őket, de sokszor hónapokig csak a lendület visz előre, csak a muszáj dolgokat teszem meg, és igaziból még beszélni is nehezemre esik. Egy telefon elindítása is külön erőfeszítés lehet ilyenkor, mert mit is tudhat ő, mi a fenét is mondjak neki? Hogy legszívesebben bekucorodnék a takaró alá, hogy a fülem se látszódjon ki, és napokig csak aludnék? Hogy néha úgy gondolom, jó lenne aludni, és többé föl sem ébredni? Hogy milyen könnyű lehet a "nemlét"?  Hogy nincs kedvem kiöltözni, sminkelni, és egy étteremben jópofizni - amit pedig normálisan imádok -, hanem itthon, pólóban, könyvet olvasva kanalazni a spenótomat?

Néha megijedek magamtól, vagy minden hülyeség miatt sírva tudnék fakadni. Pár hete hatalmas buliban voltam, volt hajnalig tartó dáridó, vacsora, zenés eszméletvesztés... Azzal a szent meggyőződéssel indultam neki, hogy na jó, 11-kor úgyis lelépek. Hajnal fél 6 lett belőle. Összesen 2 pohár pezsgőt ittam csak., de végig énekeltem, táncoltam az éjszakát. Nálam 20(!) évvel fiatalabb munkatársam, akivel egyébként régóta ismerjük egymást, csodálkozva mondta: olyan más vagy most. Tisztára kivirágzottál!

Én úgy szeretnék mindig kivirágzani. Hogy reggelente ne egy karikás szemű boszorka nézzem vissza rám a tükörből. Hogy ne azt érezzem, hogy az életem jó nagy része már eltelt, és elfecséreltem. Egyszer valahol olvastam egy kínai mondást. Valahogy így szólt: aki 30 éves korában nem szép, 40 éves korában nem gazdag, és 50 éves korában nem bölcs, az már többé soha nem lesz sem szép, sem gazdag, sem bölcs.

Na. Hát ez vagyok én.

Levél anyámnak

2010.09.15.

Kedves Mama!

In medias res. Elképzelem, mekkorára nőne a fejed, ha megtudnád, hogy 3 éve járok pszichológushoz, ahol rendszeresen panaszkodom rád, és úgy gondolom, hogy pszichés eredetű bajaimnak jó részét te okoztad. Nem tudatosan, persze, de attól még én szívtam meg.

Mama. Én próbállak megérteni, de nem megy. Értem én, hogy az életed olyan, amilyen , de erről te is tehetsz. Miért nem törekedtél arra, hogy a gyerekeidnek jobb legyen? Miért akartál - akarsz lehúzni magadhoz bennünket is? Voltál te valaha is boldog?

Van egy régi igazolványképed. Gyerekként is láttam rajta a fáradtságot és a rosszkedvet. 27 éves voltál akkor. Én 10.

Gyerekként is észrevettem: voltak "anyásabb" anyák, meg voltak jókedvűek is. Felnőttként észrevettem a másmilyen apákat is, de erről majd később. Ha belekotrok az emlékeimbe, rólad az jut elsőnek eszembe: mindig fájt a fejed, csendben kellett lennünk, délután lefeküdtél egy könyvvel meg egy tányér nassolni valóval. Sírós voltál, kiabálós és sértődős. Most is az vagy.  És az apám az isten, mindig minden őkörülötte forgott, a többiek csak többedsorban számítottak. Ő határozta meg, hogy mit tehetsz, mit mondhatsz, mit gondolhatsz. Te pedig becsukod a szemed, a füled, az agyad, és visszhangzod a hülyeségeit, szóról szóra.

A gyerekkorodról annyit tudok, hogy házasságon kívül születtél, apa és testvér nélkül nőttél fel, ami nagyon nehéz lehetett, pláne abban az időben. Apád hiányát a mai napig nem heverted ki, és tudom, hogy ez magyarázat sok mindenre az életedről. Tudom, hogy a nagyanyám szigorúan fogott téged, és te az első szerelem hevében, 16 évesen férjhez mentél előle. Minden tiltás és cirkusz ellenére. Szegény nagyanyám nem volt egy pedagógus lélek, nem tudta neked elmondani, mi az, amitől félt, azt hitte, hogy veréssel, veszekedéssel, tiltással vissza tud tartani téged attól, hogy elszúrd az életed. Te pedig egy kamaszlány fejével ezt úgy értelmezted, hogy irigy, és a boldogságod útjába akar állni. Téged ismerve azt gondolom, talán magadnak sem fogalmaztad meg, hogy ez a menekülés egyik formája, hiszen szerelmes voltál, és hát a tündérmesék is mind így kezdődnek, nem igaz? Aztán majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Teljesen megdicsőültél! Ez sugárzik az esküvői képekről, meg ahol én csak pár hónapos vagyok. A többiről már nem.

Az életed ettől kezdve erről szólt. Férj, gyerekek, háztartás(beliség), pénztelenség. Táncoltál, ahogy apám fütyült. Apám 19 éves volt, amikor a férjeddé lett. Elkerült otthonról 14 évesen kollégiumba, a falujától 400 kilométerre. Nagyanyám pontosan tudta, hogy mitől féltett téged!  Apuval egy életen keresztül utálták egymást. Te pedig kifelé mindig megjátszottad, hogy nagyon boldog vagy, tökéletes házasság, tökéletes férj, tökéletes gyerekek. Férjed az Isten maga, akinek a parancsára te nem dolgozhatsz., mert az asszonynak otthon van a helye. Ő megmondta: nem megy haza üres lakásba, hideg konyhára. Uramisten, hányszor hallottam tőled: első az apád, aki eltart minket!

Te pedig, mama, a nagy "boldogságodban" igazából frusztrált voltál, ki voltál szolgáltatva, és ez a mai napig érvényes. Nagyon sokat tűrtél, hogy mást ne mondjak, az alkoholizmust és a verést is. Én akkor nagyon sajnáltalak téged. Hosszú évekig csak téged sajnáltalak és a apuban láttam minden rossznak az okozóját. Ma már nem. Mert te nem álltál ki magadért, meg a gyerekeidért sem. Frusztrált voltál, az evésbe menekültél, megdupláztad a súlyodat. Szedted a csillapítókat a fejfájásra, jóval később meg rákaptál a nyugtatókra.  Apámnak mindegy, ahonnan ő jött, ott minden nő így néz ki. Legalább nem szereti el tőle senki. Minek fogyna, minek adna magára, egy férjes asszony? Miért, kinek akar tetszeni?

Mennyit hallottam én ezt! Meg azt is, mama, mikor nekem mondogattad: minek erőlködsz kislányom, X éves vagy, van két gyereked, van férjed, lakásod, mit akarsz még?

Mit akarok? Mama! MINDENT! Persze, a lehetőségeken belül.  Ennek érdekében még dolgozni is hajlandó vagyok. Volt képem ezeket a "szegény" unokáidat bölcsibe, oviba, napközibe járatnom, hogy dolgozhassak, és amit lehet, megadhassak nekik és magunknak. Hogy ne kelljen hónap végén kölcsönkérnem az anyámtól. Hogy ne kelljen a világból csak a négy falat meg a tv-t látnom! Hogy ne kelljen a férjemtől pénzt kérni egy új ruhára! Volt szívem ezeket a szegény gyerekeket hétvégente hurcolni magammal erdőbe, mezőre, tópartra, várromokhoz, vadasparkba, ahelyett hogy itthon videóztak volna a vasárnapi húsleves felett. Volt képem a gyerekeket eljáratni úszni, karatézni, néptáncra, kosárlabdára, színházba. Nem azért, mert "úrhatnám" vagyok, mama. Hanem azért, mert azt akarom, minél többet lássanak a világból. Hogy megmutassam nekik: lehetőségek és választások vannak, csak akarniuk kell és persze dolgozniuk érte. Én is vonogathatnám a vállam: egy kereset, az egy kereset. És varrhatnám én is a gyerekeim nyakába: apátok még a Balatont se látta egyszer sem életében, mert mindig csak értetek kellett dolgoznia...

Na, ez a másik, ami nagyon csípi a szemem. Mestere vagy a bűntudat keltésének, az érzelmi zsarolásnak. Nekem kellett 40 év, hogy ezt tudatosan lerázzam magamról. A tesómnak kevesebb is elég volt, bár elimerem, nagyon csúnyán intézta a dolgait. A legkisebb tesóm pedig otthon szív mellettetek, őt most igyekszel minden erőddel tönkre tenni.

Te mindig nagyon ügyesen bújtál a gyerekeid mögé. Vagy mások mögé. Csak felelősséget ne kelljen vállalni semmiért. Apámnak jó ösztöke volt a három gyerek. Emlékszem, mikor különösen sokat ivott, egyszer azt mondtad: most már nagyanyádnak szólok, hogy beszéljen a fiával! Amikor a középső tesómmal voltak a gondjaid, akkor azt mondtad: most már apádnak szólok, hogy beszéljen vele! Amikor a legkisebb nagyon csúnyán beszólogatott neked, akkor meg: szólok apádnak, mondja meg neki, velem nem beszélhet így! Amikor a kistesónak egyéb bánata volt, akkor nekem szóltál, hogy beszéljek már vele.

Mama, mama... 40-50-60 évesen sem vagy annyira felnőtt, annyira feleség, annyira anya, hogy ezeket magad intézzed? Emlékszel még arra, hogy egy különösen rossz periódusban azt mondtad apámnak, hogy már a gyerek is azt kérdezte tőled: ugye, anyu, akik igazán szeretik egymást, azok nem veszekednek soha? Én meg bámultam, hogy én nem is kérdeztem semmit. Te pedig rám ripakodtál: de igenis kérdezted!!! És azt hányszor hallottam életemben, hogy megállj, majd megmondlak apádnak, majd ha apád megtudja!

Hát ezzel aztán sokra mentél.

Anyu. Én már 10 éves koromban nagyon szégyelltem magam, mert úgy gondoltam, nem szeretlek téged úgy, ahogy kellene. Láttam, némelyik lány hogy rajong az anyjáért, és bennem ennek a szikrája sem volt meg. Nem voltál jókedvű, nem voltak barátaitok. Nem jártam balettra, nyelvórára, úszni, kajakozni. Egyrészt a pénzhiány miatt, másrészt féltésből, harmadrészt mert apám úgy ítélte meg, hogy fölösleges. De igazából nem is ez volt a baj, hanem az, hogy nem igazán törődtél velünk. Mindig a ti kényelmetek volt az első. És hát a "nem szólhatok neki semmit, ő keresi meg a rávalót..."

Én tényleg magamat hibáztattam, hogy velem nem stimmel valami. Miért nem szeretlek én téged jobban?

Mást most nem tudok írni, így is nagyon hosszú lett. A lényeg talán ebben is benne van.

A lányod.

Tépelődés

2010.09.14.

Sosem volt ilyen rossz még. Lehet, hogy egyszer elfogy a tépkedni valóm? Akkor ugyan mit találok ki helyette? Ennyire pocsék sosem volt. Viszont rosszabbul már éreztem magam. Olyan sokat gondolkodom, vívódom. Nem tudom, hogy a kialakult rossz szokást mennyire írhatom még a családi körülmények hatására (mennyire okolhatom az édes szüleimet!), de talán segítene valamennyire, amiről az egyik könyvben olvastam. Valamennyire már neki is fogtam. Levelet fogok írni az érintetteknek. Egyenként. Amit természetesen soha nem fogok nekik elküldeni. De hátha ettől én jobban érzem majd magam. Az elsőt már elkezdtem, kézírással. Hosszú lesz. Majd bemásolom ide, de amikor elkapott az ihlet, nem voltam gépközelben.

Pictures?

2010.08.25.

Én vagyok béna, vagy már nem lehet képet feltölteni? A régieket sem találom.

:-(

 

A helyzet változatlan

2010.08.24.

Most megüt a guta! Végre ideültem és erőt vett rajtam az írási kényszer. Írtam egy csomót, és egyszer csak kidobott a rendszer. Hogy fogom ezt megint összehozni?

No. Hát mióta utoljára írtam, sanos semmi nem változott. A fejem pocsékul néz ki, változatlanul tépem a hajam. Abbahagytam a gyógyszert, hogy kíméljük a májamat, meg hátha fogyok is egy kicsit. A májammal nem tudom mi van  - azon kívül. hogy néha rosszmájú vagyok  -, de a kedélyem nagyon rossz. Belesüppedtem a depresszióba.  Sötét gondolatokkal van tele a fejem, reménytelennek látom a világot. És önmagamat. Annyi könyvet elolvastam, annyi módszert megismertem,és nem vagyok képes rá, hogy leálljak. Tök fölöslegesen járok a pszichológushoz is, szegénynek egy csepp sikerélménye nincs velem. Csodálom, hogy még nem hajtott el a búsba, hogy ne raboljam a drága idejét.

Elolvasom a könyvet, itt-ott meglátom benne magamat. Bólintok rá, hogy tényleg ezt csinálom, tényleg ilyen vagyok. Aztán kitépek még egy hajszálat.

Lefekszem, meghallgatom a meditációt. Behunyom a szemem, ellazítom magam. Néha még a könnyeim is szivárognak. Aztá felkelek, teszek-veszek, majd kitépek még egy szál hajat.

Elmegyek edzésre. Kihajtom a lelkemet, kapkodom a levegőt, csurog rólam a verejték. Majd haza jövök, kimosom a parókámat, lezuhanyozom és pihenésképpen tépkedem a hajamat.

Beszedtem a gyógyszert. A homeopátiás szert. A multivitamint. A táplálék kiegészítőt.  Aztán elrágtam egy két hajszálvéget is.

Elmentem a pszichiáterhez. A pszichológushoz. A bőrgyógyászhoz. A hajgyógyászhoz. A természetgyógyászhoz. Aztán tovább tépkedtem a hajamat.

Mit lehet itt még csinálni?

Sötétszürke világ

2010.08.23.

Ülök a kocsiban az autópályán, és a ronda, sötétszürke világot lesem odakinn. Arra gondolok, hogy ez a búbánatos szín mennyire tükrözi a hangulatomat. Sokáig bámulok magam elé, útitársaim beszélgetése elmosódik, összefolyik, nem figyelek rájuk. Mintha semmi közöm nem lenne hozzájuk sem, máshoz sem, testetlen érzésem van: csak a két szemem van, és a haragos szürkeség. Mintha láthatatlan lennék. Mintha egy másik bolygóról jöttem volna.

A parkolóban a fiam vár, mozdulnom kell, arca, hangja visszaránt a földre. Gépiesen teszem a dolgom, kérdezik, milyen napom volt. Pfffff... [email protected], de most nincs kedvem beszélni róla. Majd később elmesélem.

Nehezemre esik mindenféle kapcsolat. Egy sms-re 10 napja nem válaszoltam, most meg már nagyon ciki lenne. A barátnőmmel nem tudom, mikor találkoztam utoljára, vagy mikor beszéltünk telefonon. A hétvégi családi összejöveel előtt három napig pánikban voltam, a kocsiban a 100 kilométert végighallgattam. Mint egy sötétszürke, duzzogó boszorkány. A munkában örülnék, ha most nem szólnának hozzám, ez kivitelezhetetlen persze. Voltam tornázni, az egyik lány foglalta nekem a mellette levő helyet. Ennek csak örülnöm kellene, de a köszönő mosolyom mögött azt gondoltam: mi közöd van hozzám? Amikor később szólt, azt is zokon vettem. Nem mindegy neki, hogy csinálom? Amikor végeztünk, már elmentemben a recepciós kipenderült a pult mögül, megölelt. Zavarba jöttem, adtam neki egy puszit. Mivel érdemlem ki némelyik ember rokonszenvét, amikor egy savanyú boszorkány vagyok?  És mivel érdemeltem ki ezt a rohadt, depressziós hangulatot, hát mit követtem én el, hogy ezzel a hülye betegséggel vert meg az isten?  Itt ülök a nagy önsajnálatombam, törölgetem a könnyeimet, és majd összesöpröm a kitépett hajszálakat.

Két választásom van: vagy elmegyek tornázni, vagy megyek, és vacsora címén csúnyán telezabálom magam.

Március 15

2010.03.15.

Nem tudom, mi van, de régen tépkedtem a hajam olyan intenzitással, mint az elmúlt hetekben. Szörnyen nézek ki, és szörnyen is érzem magam. Szedem a gyógyszerem, és megpróbálom élni a mindennapokat, csinálok mindent, amit muszáj, de régen éreztem magam ilyen pocsékul. Mire észbekaptam, megint lenn kuporogtam egy gödör fenekén. Először ezt kezdtem hanyagolni, aztán azt, aztán a barátokat, aztán magamat. A munkám idegesít, holott nagy szükségem van a munkahelyemre, és általában szeretem is, de most ez is arról szól, hogy lesem az órát, mikor húzhatok már innen a jó büdös francba. Az egyik gyerekem miatt halálra aggódom magam, a másik halálra szekál, a szüleim sem fiatalabbak, sem egészségesebbek, sem normálisabbak nem lesznek. Még az kell, hogy elkezdjek visszahízni, aztán teljesen kész leszek.Már nagyon rühellem magam a pszichológus előtt is: mióta kínlódik velem, és úgy néz ki, hiába. Kínos. Nekem kínos.

És legbelül nagyon aggódom a férjem miatt. Mi lesz, ha egyszer már elege lesz belőlem, és elmegy a fenébe, vagy nem megy sehová, hanem majd úgy álünk egymás mellett, hogy örülünk, ha nem látom a másikat? Vannak csendes, kultúrált poklok is.

Tegnap nagy családi összejövetelen voltam, hát nem éreztem magam valami fényesen. Hat ragyogó, fiatal nő, kiglancolva, szépek, okosak, egy veterán Barbie, egy szupernagyi, egy tündéri kisbaba, meg én. Meg persze a férfiak. Akikkel legalább értelmesen lehetett beszélgetni. Viszont a csajok! Ilyen ruha, olyan köröm, jajjj, megint fogytál, de jó ez a cipő, a múltkor nem volt ez a csík a hajadban, megyünk ám Thaiföldre, Ámerikába, Franciaországba, Olaszba...  Úgy éreztem, mindenkinél idősebb, csúnyább, szegényebb, kövérebb és butább vagyok. Ááá, hát kellett ez nekem?

Annyira vágyom egy kis abszolút nyugalomra. Jó időben, valahol kinn a szabadban, gyalogolni, üldögélni, szemlélődni, hegytetőről bámulni a várost, vagy egy tavat, vagy egy kis hajón, ahol behunynám e szemem, és a szél meg a vízpára szabadon érné az arcomat.

Kicsit roncs

2010.01.04.

Kicsit roncs a hangzása után Bridget Jonesra hasonlít. Ő is egy fogadkozóművész volt. Hasonlítunk egymásra?! Semmi nem változik. vannak nekibuzdulásaim, aztán zutty, vissza a sárba. Rengeteget gondolkodom. Mennyire az én hibám az egész, és mennyire a másé. Mit műveltek velem, hogy ennyi idős koromban is ezt nyögöm? Hogyan lehettek ekkora hatással rám, hogy kihat az egész életemre? Miért nem tudok megszabadulni?

Boldog újévet mindenkinek.

 

 

 

 

Hülye csaj

2009.10.24.

A ma reggelt azzal töltöttem, hogy visszaolvastam azt, amit eddig írtam. Hát van beszélőkém, az biztos! Elolvastam a hozzászólásokat is, milyen kedvesek voltatok, hogy biztattatok.

Két napja nyűglődöm a fejfájásommal, néha lenyelek egy tablettát miatta. A tegnapi napot a szüleimmel töltötem, most nem volt annyira rémes a dolog, de már előtte feszült voltam, és közben megérkezett a fejfájás is. Majd elmúlik.

Vettem magamnak két új parókát, nem a szokásosat, kíváncsi vagyok, merem-e majd hordani. Hülye csaj.

 

Semmi nem változott

2009.10.23.

Jó régen nem jártam erre. Sajnos, semmi nem változott. Volt egy jó nagy depressziós hullámvölgyem, a klasszikus tünetekkel. Elhanyagoltam mindent. Az itthoni tennivalókat, magamat, a baráti kapcsolatokat, blogot, levelezést, hobbit, mindent. Vagy legalább is a minimumra redukáltam, hogy azért ne legyen nagyon gáz. De egy email megválaszolása is három hétbe telt. Azért a kosz persze nem evett meg, de a körmömet tövig levágtam, a kozmetikusnak a tájára sem mentem, és "sportosan" öltöztem. A munkahelyemen próbáltam helytállni, de minimális erőkifejtéssel. Csak amennyit muszáj, a lendület vitt előre. Sokszor csak úgy tudtam elviselni, hogy egész nap csipegettem valamit. Nyár lévén, szerencsére inkább gyümölcsöt. Megpróbáltam elhagyni a gyógyszert, hát azt is kár volt. Sírás mindentől, vitától, meghatottságtól. És hiszti, kiabálás. A fejem pedig katasztrófális állapotba került. Pedig eddig sem volt szép. basszus, lehet, hogy örökre így maradok?!

Elmaradt kamaszkor

2009.06.09.

A serdülőkor minden további nélkül eltelt. Fizikailag kamaszodtam, egyég tüneteim nem voltak. A póráz igen rövid volt, némi hazugsággal ellavíroztam a korlátok között. Fiúkról, "csavargásról" szó sem lehetett, anyám a leveleimtől kezdve a gondolataimig mindent tudni akart. Tudni, de nem ismerni. Megszoktam már, hogy a "gyereknek" semmiképpen nem lehet közöttük sem akarata, sem igaza, sem lelkivilága. Viszont ekkor kaptam rá a hajtépkedésre.

Most már eleget olvastam róla, és sokat beszélgettem pszichológussal is. Anyám nemrég dicsekedett valakinek, hogy nálunk milyen balhémentes élet volt, szinte észre sem vették a kamaszkort. Akkor beszóltam neki, hogy ja, próbáltam volna csak egyszer visszadumálni, olyan drill mellett. A válasza az volt, hogy azt hiszi, ez nem vált a káromra. Mondtam neki, hogy én nem lennék ebben olyan biztos. Innentől persze hirtelen szelektív süketségre váltott, én meg hagytam. Nekem ettől már úgysem lesz sem jobb, sem rosszabb.

A szakember szerint azért döbbentett meg a végtelenségig a két gyerekem szerintem nagyon vad kamaszodása, mert nálam ez egy az egyben kimaradt, a szigorúan fogott gyerekből egy csapásra férjes asszony és anya lettem, a gyerekeimnek viszont igyekeztem mindig is a lehető legnagyobb szabadságot hagyni. Mivel a serdülés a korlátok feszegetéséről is szól, ők ezt a teret sem találták elég tágasnak, így aztán néha nem győztem a fejemet kapkodni. Én igyekeztem mindig szem előtt tartani, hogy nekik jó legyen. Hogy teljesüljenek a vágyaik, igen, a szeszélyeik is. Hogy minél több mindent kipróbáljanak. Ahová csak lehetett, mindig elengedtem őket. Anyagilag is igyekeztem ehhez a hátteret biztosítani. Néha szembe kellett szállnom miattuk az életem párjával is, és a szüleimmel is. Utóbbiakkal egyébként szíves-örömest. Hozzánk jöhetnek a csajok, jöhetnek a haverok. Nekem nem célom, hogy a gyerekem féljen tőlem, és nem igénylem, hogy bálványként tiszteljen. Tiszteletben tartom a véleményüket és a magánéletüket.  És így sem vagyok valami sikeres anya, de legalább megpróbáltam.

A szüleimmel az volt az ábra, hogy apám volt a fő-fő szaktekintély mindenben, és anyám az ő hű alattvalója. Apám ízlése szerint főzött az anyu, az ő ízlése szerint való volt a ruházatunk és a hajviseletünk, a beszédünk. A tévében azt kellett nézni, ami apámat érdekelte. Ha apa aludt, mindenkinek kuss volt, ha este még nem volt álmos, el kellett szó nélkül viselni, hogy a fejünk fölött égesse a villanyt, cigarettázzon, rádiózzon, tévézzen. Merthogy nem volt elég nagy a lakásunk, mi a tesómmal a konyhában, később a nappaliban aludtunk, a külön szoba nem járt nekünk, az az övéké volt, az apa mindenkori nyugalma miatt.  Elvégre ő dolgozott és ő tartott el minket, ő volt, aki mindent jobban tudott, ő volt az etalon, a király, az Isten maga.

A nyílt színi harc akkor kezdődött, mikor életemben először komolyan bepasiztam. Nagykorú voltam, és dolgozó nő. Nálunk a családfő nyugalma és nemtetszése miatt nem nagyon lehettünk, viszont ha elmentem otthonról "csavarogni", akkor állt a bál. Napirenden voltak a cirkuszok, a gyanúsítgatások, a megalázások. Miért kell megint elmenni, minek kell mindig telefonálgatni,  mikor jöttél már megint haza, a fiú egyáltalán nem felelt meg, néha egyszerűen nem mehettem sehová, turkáltak a holmimban, fenyegetőztek, tiltottak, egy-két pofon is elcsattant, zengett a ház. Fantasztikus balhét csapott az anyám, amikor megtalálta a cuccaim között a fogamzásgátlót. Onnantól már kurva is voltam. Két éve leérettségiztem már, rendesen dolgoztam, két éve jártam ugyanazzal a fiúval, kibekkeltem mellette a katonaságot, főiskolát, de kurva voltam.  Békés költözésről szó sem lehetett, így hát 20 évesen, szépen, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, férjhez mentem, és ezzel megváltottam a belépőt a felnőtt életre, a szabadságra, az önállóságra. Legalábbis ez volt a szándékom.

Még annyit, hogy az öcsém ugyanezt az utat választotta, inkább megnősült és elhúzta a csíkot. Mindössze 19 éves volt ekkor!!!

Gyerekkor. Intő jelek.

2009.06.04.

Ahogy visszaemlékszem, viszonyleg normálisan telt. Szigorkodtak, néha kiabáltak, elvertek. Öcsémmel vívtuk a testvérharcokat. Voltak barátaim. Szerettem az iskolát.Elfogadtam mindent, olyannak, amilyen. Egyszer felírtak a rosszak közé a táblára. A tanító néni ilyenkor a hosszú fa vonalzóval körmösöket, tenyereseket osztogatott. Annyira bőgtem, hogy nekem helyette a fenekemre adott egyet. Az egész osztály rajtam röhögött, szerintem az imádott tanító néni is. Akkora "ütés" volt, mintha egy lepkeszárny ért volna hozzám, de én azt honnan tudtam volna előre? Egyszer meg elvették tőlem az egyik "betétlapot", mert olvastam órán. Ez már egy másik tanító néni volt Harmadikban. Öt betétlap volt, ha "rosszak" voltunk elvettek egyet. Hónap végén megszámolták, ahány lapod maradt, annyist kaptál magatartásból. Napokig nem ettem, nem aludtam, potyogott a könnyem a teás bögrébe, hogy ebből mi lesz. Aztán nem lett semmi, visszaadták. Nálunk otthon a magatartás jegyre nagyon kényesek voltak, főleg apám. Négyest?! Egy lánynak?! Magatartásból?! lehetőleg másból se, persze. Még ötös alát se. Néha az ötösre viccből megkérdezte: jobb nincs? Hatost nem adtak? Úgyhogy nekem a csillagos ötöseim nagyon sokat jelentettek. Gondolom, hogy megfeleljek apukának. Mert ő ugye mindig kitűnő tanuló volt, meg anyám is. Ők mindig a legkiválóbbak voltak, és én ezt el is hittem. Azt akkor még nem fogtam fel, hogy pl. a kitűnő anyám a gimi második osztályából kimaradt, hogy férjhez menjen, és azóta sem fejezte be, de persze a kis hülye (én) elé példaképnek lehetett állítani. No, most már mindegy.

Intő jel volt (lehetett volna), hogy harmadikos koromban egy kicsit rákaptam a lopásra, és a hazugságra. Egy párszor csokit loptam a közeli boltban, és nem is egyedül, bár nem voltam rászorulva. Persze kiderült. Őrületes nagy balhé és verés volt. Életemben olyan cirkuszt nem láttam. És én voltam a hibás. Hozzátenném, az én nagyobbik fiam ezt hetedikben játszotta el (tőlem lopott pénzt), megkapta tőlem ő is a magáét, de szaladtam az osztályfőnökéhez, ő volt az ifjúság védelmis is, a nevelési tanácsadóba, gyermekpszichológushoz, gyermekpszichiáterhez. Maximálisan segítettek mindenhol, de én is megkaptam ám a magamét. Nem ám, hogy én szent vagyok, én nem tehetek semmiről, de ez a megátalkodott, elvetemült rossz bűnöző kölyök... aki csak szégyent hoz ránk, pedig mi milyen rendes emberek vagyunk!  Volt is min gondolkoznom...

A hazugságok. Nem csak az, hogy kezdtem rájönni, mennyi mindent megspórolhatok magamnak otthon, ha hazudok! Hanem nyaralás alatt, idegenben például nem a saját nevemet mondtam, hanem azt, ami nekem tetszett volna. El is határoztam, ha nagy leszek, megváltoztatom. Nem szerettem a nevemet, mert anyám neve is az, azon kívül úgysem azon szólítottak, hanem azon a lehetetlen becenéven, ahogy anyámat is hívják a mai napig, csak elé tették a "kis" jelzőt... még az iskolában is, ahol ismerték az anyámat is, hiszen ő is odajártnemrég...  ráadásul a vezetéknevünk is ritka, így aztán mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból. Hát mért nem lehet engem Kovács Zsuzsának vagy Szabó Verának hívni?! És fantáziáltam is. Ábrándjaimban sima, szőke, hosszú hajam volt a rövid, sötét, göndör helyett, ami szintén anyám védjegye... Ábrándjaimban a szüleim vándorcirkuszosok voltak, és én is nagyon ügyes artista voltam, nem az a topa, két bal lábas, aki valójában. De arra is gondoltam, hogy a szüleim talán nem is az igazi szüleim, csak örökbe fogadtak. Egyszer hallottam, bár nem nekem szánták, hogy idősebb barátaik szerettek volna engem örökbe fogadni, mert nem lehetett saját gyerekük, az én szüleim pedig még úgyis olyan nagyon fiatalok voltak, annyi gyerekük lehet még!  Bár jól esett hallani, hogy nem adtak oda csecsemő koromban, de néha arra gondoltam, lehet, hogy a Klári néniéknél mennyivel jobb lenne nekem. És ilyenkor persze szégyelltem magam.

Akkor döbbentem rá először, hogy talán ÉN NEM SZERETEM ANYÁMAT ELÉGGÉ,  amikor ötödikben nyelvtanórán a tanár az egyik osztálytársamnak azt mondta, írjon fel egy nevet a táblára. Ami elsőre eszébe jut. És ő felírta az édesanyja lánykori nevét. Én megint szégyelltem magam. Mert nekem biztosan nem az jutott volna eszembe. Emlékszem, egyszer fogalmazást kellett írni róla. Mekkora kínban voltam!!! Végül semmitmondó lett, és be sem fejeztem. Olyan hülyeségeket írtam, hogy barna szeme van, kerek arca, és dolgos is, nem tűri el, hogy valami befejetlenül maradjon, amit elkezdett.

Nem úgy, mint én. Haha.

 

Legkisebb kori emlékeim

2009.06.04.

Nagyanyám házában lakunk még, a sötét szobában állok a kiságy végében, aludnom kellene. Kilátok a villanyfényes konyhába, kinn ül anyám, apám, a nagyanyám.  Nekem nem tetszik a rendszer, reklamálok, anyám a konyhából rám parancsol, nagyanyám biztat: mondjad neki, Anna, ne pofázz. Én mondom: Ana, ne potyázz. Ők nevetnek.

A második. Már külön laktunk, tesóm még nem volt, tehát 4 éves korom előtt történhetett. Lefektettek aludni, ők elmentek otthonról. A mosdó ajtaját nyitva hagyták, ott égett a villany, mert különben féltem a sötétben. Így is féltem. Ordítottam és megpróbáltam kimászni az ablakon. Földszinten laktunk. Nyár volt. Összeszaladtak a szomszédok. Anyámék arra jöttek haza, hogy a nyitott ablakban állok és a szomszéd nénikkel trafikálok. Akik elmagyarázták helyettem a tényállást. Utána rendesen el lettem fenekelve. Le kellett feküdni, anyám fakanállal ütött és sivalkodott. Gondolom, mert rossz voltam és szégyent hoztam rájuk. Ja, és a szomszédok is szemetek, biztos látták, hogy ők elmentek, és direkt felpiszkáltak engem.

Fogorvosnál. Természetesen óriási hisztit csapok. A cukros cumi megtette a hatását. Anyám szid miatta. Mégis ki a jó fene mutathatta meg nekem, hogy a cumit bele kell nyomni a kristálycukorba? Biztos magamtól jöttem rá, mi?

Tesóm született. Anyám még a kórházban. Apám próbál fésülni. Ordítok, mint az állat, hosszú, göndör hajam van. Szerencsétlen, 24 éves apám kínjában már a ruhakefére cseréli a fésűt. A fölöttünk lakó szomszéd nagylánytól kapok egy néger babát, ha nem visítok annyira. A nagynénémtől kaptam egy óriási, rózsaszín lufit. Ráfeküdtem játék közben, kipukkadt.

A tesóm otthon. Nem nagyon szeretem. Pisis, kakis, bőgős, mindenki körülötte ugrál. Anyám azzal a kezével csinál mindent, amivel a kis kakást is rendezi. Fúj. Természetesen mosott ám kezet, csak nekem a 4 éves agyammal baromira nem tetszett az egész. Egyszer majdnem kiborítottam az öcsémet a babakocsiból. Véletlen volt, esküszöm, de anyám 40 év múlva is felemlegeti, és máig nem hiszi el, hogy nem akartam bántani. Plusz a mai napig nem tudják, hogy muszájból nem lehet szeretni valakit, csak azért, mert azt mondták, hogy szeretni KELL. Se 4 évesen, se 24 évesen, se 44 évesen.

Mindennek ellenére természetesen akkor még ők voltak az ISTENEK. Szentek, tökéletesek. Ahogy kell.

Sokadik nekifutás

2009.06.04.

Újra itt, és meg kell mondjam, nem változott semmi, azon kívül, hogy még tovább kopaszodom. Egyszerűen nem használ semmi! Bele kellene nyugodnom? Pedig borzasztóan zavar. Tegnap elkezdtem egy könyvet olvasni, nagyon sok mindent felszínre hozott bennem. Nem bírtam megállni, előre lapozgattam benne, összevissza nézegettem, és óhatatlanul párhuzamokat kerestem. Mit kerestem , találtam! Úgy látszik, az emberek a világ civilizáltabb felén egyformán hülyék. Az is megfordult a fejemben, hogy vajon én mennyi kárt okozhattam a gyerekeimnek, és vajon mit gondolnak erről. Főleg az idősebb. Nem tudom, lesz-e valaha bátorságom megkérdezni tőle. Alkalmat adni neki és magamnak, vagy csak élni a napokat, és azóta is minden szavammal és tettemmel bizonyítani neki, hogy megbántam, nem fordul elő soha többet, nem győzöm jóvátenni, hatalmas és jogos bűntudatom van.


Úgy látszik, én sem szabadulhatok meg egyhamar, talán soha a szüleim által okozott nyavalyáktól. Velük pedig nem beszélhetem meg, nem vonhatom bele őket, olyan lenne, mintha egy kősziklával meg egy sértődötten hápogó kiskacsával akarnám megbeszélni. Marad a pszichológus, és én, meg én, meg én.  Már az is nagy segítség, hogy már tisztában vagyok vele, legalább magamnak ki merem mondani, leírni, amit tudtam én akár 10 évesen is, csak vagy fel sem fogtam, vagy eltemettem jó mélyre. Annyi katyvasz van bennem, hogy rendszereznem kellene, újra végig gondolni, bátorságot meríteni... A nagyon nagy lépéseket úgysem merem megtenni, legalább tyúklépésben kellene előre tipegni. Az ő életüket is végig gondolni, megfogalmazni, amit értek én... Istenem, hogy lehettem olyan buta, hogy nem álltam neki már 20 évvel ezelőtt!

Ma még nem

2009.05.12.

Ma még nem téptem a hajam.

Tegnap voltam pszichológusnál, ahol legalább panasznapot tartottam. Kifejezetten szégyellem, hogy még mindig itt tartok. Miért nem tudom elszánni magam? Miért félek a valódi megoldásoktól?

A nihil után

2009.05.11.

Elkezdtem a múltkori gödörből kimászni. Jó ugródeszkám volt hozzá: elfogyott a gyógyszerem, és ezt a nagy apátiában nem vettem észre. A beszerzése beletelt pár napba, ezalatt pedig jól kiborultam. Először jött az idegesség, a rosszullét, utána a hiszti, utána a sírdogálás. Okkal, ok nélkül. És ez mellett persze dolgoztam is. Próbáltam összekapni magam, de nem tudom, mennyit értem azokban a napokban. Szédelegtem, álmosodtam,  morogtam, a hátam közepére nem hiányzott az egész. Viszont senkire nem borítottam rá az íróasztalt. Erre büszke vagyok! :-) Az itthoni kitöréseimre nem. Bár ők hozták ki belőlem, olyan dolgokkal, amelyek nap mint nap frusztrálnak, tulajdonképpen piti dolgok, de ha évek óta minden nap szólsz érte, mégsincs foganatja... Először csak füstölögtem, azután robbantam.  De ezek után is csak pár napig lesz rend, biztos vagyok benne. Mindenesetre most érzek magamban annyi energiát, hogy legalább szinten tartsam a dolgaimat.

Leszálló ágban

2009.04.21.

Rég nem írtam már. Egyrészt az elfoglaltság miatt, meg sosem vagyok egyedül, másrészt időnként nagyon rossz passzban vagyok. Ilyenkor elhatalmasodik rajtam a nihil. Semmihez sincs kedvem, a lakás szalad, a kaja nem érdekel, és majd elalszom egész nap. És ilyenkor persze rendesen ritkítom a hajamat is, ha hozzájutok. Ha valahová menni kell, legszívesebben lemondanám, és rosszul vagyok a gondolattól, hogy hozzám állítson be valaki. Kiállhatatlan nőszemély vagyok.

Angyal szállt közénk

2009.03.28.

A második gyereket nem terveztük. A férjem meg pláne nem tervezte! Sőt, azzal gyanúsított, hogy szándékosan rendeztem így. A vészcsengő még mindig nem szólalt meg a fejemben. Szerencsére olyan későn derült ki a dolog, hogy nem kellett döntenem: a gyerek marad. Férjuram két hétig nem szólt hozzám. Teljesen összetörtem, rengeteget sírtam, mert még a gyerek nevét is egyedül választottam. Azt mondta, ezt én akartam, akkor döntsem el a többit is magam.

Amikor megszületett, két hét alatt kiderült, hogy angyal szállt közénk. Tüneményes kisfiú volt, háromhetes korától végigaludta az éjszakákat, reggelente vigyorogva ébredt, alig volt beteg. Ahogy nőtt, maga volt a mosolygós nyugalom, barátságos, nyílt, érdeklődő, szép, kedves, értelmes... alig vagyok elfogult, ugye?  :-)  Nem bántam már semmit, gondoltam, mindenki le van ejtve...

Szerencsére abban az évben édesanyám is elfoglalt volt, tehát a babával első naptól magamra voltam hagyva. Sajnos az apuka is többnyire magamra hagyott... Két gyerek mellett nem figyeltem eléggé. Viszont pár nap alatt világossá vált számomra, hogy nem is vagyok én olyan csapnivaló, kétbalkezes liba. A gyerekem szopott, egyszer sem ejtettem le, nem fulladt a fürdővízbe, nem ette meg a kosz. Remek, nem?  És főztem, mostam, takarítottam is. Nyár volt, a babakocsit tologatva még biciklizni is én tanítottam meg a nagyobbikat. Sok-sok kilót is sikerült leadnom, és igen, egy idő után nem téptem a hajamat sem!

Ez volt az a bizonyos másfél év...

 

Az én egészen másmilyen életem

2009.03.28.

Visszanézve azt mondom: milyen kis hülye voltam! Sodortak a dolgok magukkal, én közben csak azt tudtam: máshogyan akarok élni, mint amit otthon láttam. Az alapvető értékek maradtak, hiszen azok mélyen bennem gyökereztek: a család mindenek előtt, a gyerekeim a legfontosabbak a világon, hűség, munka... de már másképp. Nem volt tudatos, hiszen csak azt tudtam biztosan, mit nem akarok. Nem akartam otthon maradni. Nem akartam, hogy az én gyerekemnek félnie kelljen a szüleitől. Semmire nem akartam kényszeríteni őket.

Közben beleléptünk az összes csapdába, ami akkoriban a fiatal családokra leselkedett. A férjem nagyon sokat dolgozott, nekem pedig kezdett agyamra menni az otthonlét. És egyre kevésbé voltunk lelkesek. A csemetét imádtuk mind a ketten, egymást sem kergettük késsel a disznóól körül, de egyre fáradtabbak voltunk és én egyre csalódottabb és ingerültebb lettem. De azért nagyon példás kis feleség voltam.

Természetesen anyai felügyelettel. Mert természetesen semmit nem csináltam jól. Édesanyám pedig nagyon ráért, a gyerkőcöt meg ki ne imádta volna? Így aztán, mikor hazamentünk a kórházból, anyám már az utcán várt és azonnal kikapta a gyereket a kezemből. Minden nap nálunk volt, reggeltől estig. Nem azért mondom, főzött és mosott is, hogy segítsen, de a gyereket csak szoptatni kaptam meg. Fürdette, öltöztette, tisztába tette, ringatta, dajkálta egész nap. Nem nagyon tetszett, de mint említettem, kis hülye voltam. Ha mi mentünk át hozzájuk, a gyerekem SOSEM volt rendesen felöltöztetve. Vagy biztos melege volt, vagy biztosan meg fog fázni. Kis körme, füle, popsija ellenőrizve, ki tudja, az a hülye anyja gondozza-e rendesen. Ha jött a gyerekorvos, vagy a védőnő, akkor jött anyám is. A gyerek, ahogy nőtt, úgy ment utánuk, mint a pulikutya. Ezt én nagyon eltoltam...  A férjem békésen tűrt, ő úgysem volt otthon egész nap, néha még este sem. Egyetlen egyszer mertem ellentmondani: amikor elkezdte szervezni a lakáscserét, hogy egymás mellett lakhassunk. Amúgy 20 perc sétaút van köztünk.

Esténként, mikor végre egyedül voltam, olvastam, és ettem. Vagy olvastam, miközben csavargattam, huzigáltam a hajamat. Mindez hamarosan el is kezdett rajtam látszani.

Két év után visszamentem dolgozni, a család teljes felháborodására. Azt a szegény kisgyereket bölcsődébe adta az a szívtelen anyja. Mellesleg az a szegény gyerek élvezte, imádta a bölcsi minden percét.

Munka után összeszedtem a gyereket és természetesen az anyámékhoz mentem először. Este aztán oda jött értünk a férjem. Amelyik nap nem mentünk, akkor sértődés volt, hiszen ők direkt úgy főztek, meg minden. Hétvégén dettó. Férjuram dolgozni, mi meg a mamához.

Nem lett volna szabad engedni.

Nekem nem parancsol senki!

2009.03.27.

De hát amíg otthon laktam, bizony parancsoltak. Hiába voltam dolgozó nő, otthon csak a kis hülye maradtam, akit megpofoztak, ha 10 perccel később ment haza az előírtnál. Kész csoda, hogy egyszer aztán került mellém is egy fiú, akiért képes voltam bevállalni az otthoni botrányokat. Mert azok aztán voltak. Voltam én szerelmes addig is, de eszembe sem jutott volna a szüleim elé állítani bármelyik fiút. Egyik sem felelt volna meg úgysem. Igazából talán én sem feleltem meg.  De ezért az egyért kibírtam a cirkuszokat, a piszkálódást, mindent. Apám vehemensen utálta, de bármelyiket utálta volna. Tudatosan választottam olyant, aki mindenben szöges ellentéte az én édes jó apámnak. Tudatosan akartam magamnak jót, és tudat alatt talán a szüleimnek szerettem volna egy jó nagyot beinteni. Mert ők már ott tartottak, hogy dolgozom egy-két évet, aztán apám néz nekem egy rendes szakit, férjhez megyek, és otthon maradok, mint az anyám.

Így aztán a robosztus, mindent erőből megoldó, alkoholista, nagyhangú, parancsolgató, parasztgyerekből bányásszá lett apám teljes kiborulására hozzámentem egy vékonyka, halk szavú, antialkoholista, kicsit tétova disc jockay-hoz. Aki mellett kibekkeltem a katonaságot, a főiskolát, egy-két nőügyet is, majd juszt is hozzámentem. Aki nem emelt kifogást, ha nem főztem, aki hagyta, hogy miniszoknyát hordjak combközépig érő csizmával.

Aki nem emelt kezet a gyerekre, legfeljebb szidásként azt mondta neki: kisfiam, a jó istenke áldjon meg... Aki hagyta, hogy férjes asszony létemre megmaradjanak a barátnőim!!!  És aki nem volt hajlandó a gyerek születése után egész éjjel az apámmal inni, mint más rendes vő. És aki nem hajlandó pusztán az elvárás kedvéért apukának és anyukának szólítani őket. Aki a sör meg a pálinka helyett a cukrászsüteményt szerette, akinek a gyerek egy-egy szólásától könnybe lábadt a szeme, és nem akadt ki, hogy vasárnap a húsleves- pörkölt-nokedli szentháromsága helyett párolt zöldborsót tálaltam sült virslivel. Úgyhogy az én férjem az apám számára egy férfiatlan jelenség volt, majd megpukkadt miatta.

Én meg úgy, ahogy volt, imádtam. És imádtam azt is, hogy nem kell hazudni, nem kérdezik, hol voltál, mikor jössz haza, hiszen együtt ?csavarogtunk? és együtt mentünk éjjel kettőkor, és reggel hétkor együtt rohantunk dolgozni. Senki nem nyaggatott, mért nem alszol már, miért keltél fel, hová mész, mért ez a ruha van rajtad,ki telefonált, mit írt az Ildikó?

Elkezdtem berendezni az én egészen másmilyen életem.

Mi van a szőnyeg alatt?

2009.03.25.

Mintha csak magamat látnám!



Kezdjük az elején.



Fiatal szüleim vannak, anyám mindössze 17 évesen szült engem, apám 20 éves volt akkor. Apám 14 évesen elkerült otthonról csaknem 400 kilométer messze, sokgyerekes, szegény családból, kollégiumba. Anyámat egyedül nevelte a nagyanyám, akkor, amikor még nagy szégyen volt, hogy valakinek „nincs apja”.  Ők aztán 16 és 19 évesen elkezdték a FELNŐTT életüket. Anyám otthagyta az iskolát, és neki volt férje, mit férje, URA, ami a nagyanyámnak nem adatott meg. Az URA pedig ragaszkodott hozzá, hogy az ő feleségének semmi dolga ne legyen a háztartásán és a családján kívül, hiszen ő eltartja, és kész. Nem kell dolgoznia, cserében viszont kuss van. A gyerekeknek is hallgass a neve, természetesen. A következő negyvenhat év erről szólt, és ami még hátra van az is erről fog szólni, kivéve, hogy szegény apám már nem győzi az anyagiakat. Kiskamasz koromban a barátnőim nagyon irigyeltek a fiatal szüleimért, hogy ők milyen megértőek lehetnek. Természetesen nem mondhattam meg nekik, hogy ne akarjanak cserélni. Én őket irigyeltem a kiegyensúlyozott, idősebb, kedves, „nénis” anyjukért. Ösztönösen. Az apjukat semmibe vettem, tisztes távolból néztem rájuk, hiszen a FÉRFI nálunk valami egészen különleges kategória volt.

Ösztönösen, majd később tudatosan egészen másként neveltem a gyerekeimet. Míg én 6 hónaposan szobatiszta voltam (!), az én gyerekem 2 éves korában nyugodtan riszálhatta a pelenkás fenekét. Míg a szüleimnél nem volt válogatás, és addig nem állhattam fel az asztaltól, amíg meg nem ettem mindent, az enyémek azt és annyit –nem– ettek, amit és amennyit –nem– akartak. Hozzátenném, még emlékszem azokra az időkre, amikor az ebédem fölött akár délután négyig is elméláztam, miközben ők falra másztak az idegességtől, a híres szobatisztaságomra pedig felnőtt koromban rákérdeztem, elvégre egy 6 hónapos gyerek jó, ha egyáltalán ülni tud. Hát ráültettek és fogtak, és addig nem vettek le róla, amíg nem volt valami eredmény.

Azt hiszem, hogy egy mai, gyerekekkel foglalkozó szakember ettől padlót fogna.

A többit nem részletezném. Szigorúak voltak, na. Én imádtam iskolába járni, bár a testi dolgokban lassú voltam és ügyetlen, mert mindentől nagyon féltettek. Voltak barátaim. Nem túlzottan engedtek sehová, így aztán a kora serdülőkorra megtanultam, hogy nem kell mindig igazat mondani, ha nyugtot akarok magamnak. Ha lebuktam, elvertek, meg legközelebb mégúgy sem engedtek. Sokra nem mentek vele. Még 20 éves koromban is megmondták, hányra kell hazaérnem, és ha nem úgy volt, csattogtak a pofonok és zengett a ház. Rólam mindez akkor már lepergett.

Kisebb koromban természetesen imádtam őket. Nagyok voltak, szépek, tökéletesek. Ám egy gyerek 10 éves kora körül már mindenképpen elkezdi látni, hogy meztelen a király.  Mivel velük nem lehetett beszélgetni, maradtak a barátnők. Egy kamaszodó gyerek előbb-utóbb elkezd kritikusan figyelni. Iszonyú lelkifurdalásom, bűntudatom volt, hogy már nem szeretem őket úgy, ahogy kellene. Ahogy illene?! Mert a látszatra iszonyúan adnak. 14 éves koromra már teljesen tisztában voltam velük. 18 éves koromra már halálra idegesítettek. Egy időben arról ábrándoztam, hogy talán nem is ők a szüleim. Azt is szerettem volna titkon, hogy váljanak el, mert anyámmal még csak ki tudtam jönni, de apámtól falra tudtam volna mászni. És anyám az apu bólogatójánosa volt, elvtelenül. Soha nem állt mellém nyíltan, sőt, a nevelés egyik alappillére volt: majd kapsz apádtól, ha megtudja! Egyébként nem voltam rossz gyerek, tanultam is, ha megkértek segítettem is, nem feleseltem – nem is lehetett! Nem fiúztam, nem jártam nagyon sehová, nem is engedtek. Egyetlen bűnöm volt: hogy nagyon szerettem csavarogni. Fordítom magyarról magyarra: csavarogni = nem otthon lenni. Azt hiszem, ezért is imádtam az iskolát. Mivel anyám nem dolgozott sosem, ő mindig otthon volt, és mindig szemmel tartott, sosem voltam egyedül egy percre sem. Ha valahová mentek, olyan nem volt, hogy addig én otthon maradhatok. Még a leveleimet is elolvasták. És kommentálták. Anyám 18 éves koromban már terhességgel gyanúsított. Szűz voltam még, de hiába is mondtam volna.

Csak azt a megoldást láttam magam előtt: elhúzni a fenébe. Próbálkoztam albérletbe költözni, óriási patália lett belőle. Azt a szégyent ők nem érik meg, és különben is csak elzüllenék! Még mit nem! Utóbb azt találtam ki, hogy más városba megyek dolgozni és nővérszálláson fogok lakni.

Persze ha lett volna eszem, érettségi után tovább tanulok, és akkor mehettem volna koleszbe, de hát kis hülye voltam. Annyira független és önálló akartam lenni, hogy érettségi után két héttel már dolgoztam. Gondoltam, akkor nekem nem parancsol senki!

 

Meg akarok gyógyulni!

2009.03.23.

Éppen két éve, hogy elkaptam egy jó pillanatomat és bejelentkeztem az orvoshoz. Hosszas válogatás előzte meg az elhatározást a neten, a doktornő válaszolt az emailre, aztán összesöpörtem a forgószék köré leszórt hajszálakat, kibőgtem magam, és felhívtam. Úgy gondoltam, ha hosszú évek alatt ezt nem tettem meg, most meg kell ragadnom ezt a pillanatot, vagy különben már soha nem teszem meg. Még aznapra oda rendelt. Nagyon izgultam, a frász kerülgetett, hogy mi lesz.  Mentem az addiktológiára, a drogosok, alkoholisták, ki tudja milyen bajjal küszködők  közé. A doktornő személyében egy nagyon kedves, megértő, szimpatikus embert ismertem meg. Nagyon szégyelltem magam, alig néztem a szemébe, inkább az ablakot
bámultam mögötte, és persze el is bőgtem magam a nagy önsajnálatban. Én még soha, senkinek nem mondtam ki az igazságot: én magam tépkedem ki a hajam.
Hosszasan beszélgettünk, kérdezz-felelek formájában, írt fel gyógyszert, felvázolta a lehetőségeket - hát nincs túl sok alternatíva! Aztán egy hónap múlva visszakocogtam hozzá, majd négy hét múlva megint. Szedtem a gyógyszert, meg a homeopátiás szert, de persze semmilyen változás nem történt. Így aztán javasolt egy pszichológust is. Újabb próbatétel az életemben! Még egy ember, akivel meg kell osztanom a szégyenemet. nem nagyon örültem. De úgy gondoltam,
ha már itt vagyok, és amíg nem kell beavatnom senki mást ( persze a családra és a munkahelyre gondolok, hiszen pl. egy kórházban töltött pár napra már valamiféle magyarázatot kell adnom, vagy hazudni valamit, ami elég kínos ), akkor már igyekszem végig csinálni a dolgot.

A pszichológusnál rémesen éreztem magam. Pedig nem a Csernus dokihoz járok!  :-) Sőt, a legkevésbé sem emlékeztet rá... Barátságos, nyugodt hölgy, de semmi tutujgatás. Komoly nézés,
komoly kérdések, komoly hallgatás. Igaza van, hiszen véresen komoly a téma. Nem faggatott, nem sürgetett, hosszasan végigvárta az én csöndjeimet. Furcsa volt, hogy meg tudtam nyílni, és olyan dolgokat meséltem el, amit soha senkinek.
Gyermekkori, mélyen eltemetett élményeket, félelmeket, az igazi gondolataimat, az igazi véleményemet a szüleimről, a testvéremről. Furcsa volt kimondani azokat a dolgokat, amelyeket még magamnak sem fogalmaztam meg soha. Furcsa volt a nyugodt, várakozó csöndben befelé figyelni, felidézni dolgokat, más megvilágításban szemlélni azt a szemetet, amiről  tudtam, hogy ott van, de nem vettem róla tudomást. Óvatosan átléptem felette, vagy gondosan oda sem nézve, besöpörtem a szőnyeg alá. És most fölemeltük a szőnyeg sarkát, hogy alánézhessek.

Segítségre várva

2009.03.18.

Többszöri nekirugaszkodásra sikerült végül is tényleges segítséget kérnem. Előtte érdeklődés szinten próbálkoztam, de mikor személyes találkozásra került volna sor, mindig elpárolgott a bátorságom. És közben kutyául szenvedtem. A felismeréstől számítva is évekig húztam az időt, közben egyre rosszabb és rosszabb állapotba kerültem. Mind fizikailag, mind mentálisan.  Töltögettem a depresszióval foglalkozó teszteket magamnak, teljesen világos volt a képlet, csak azt nem tudtam eldönteni, a hajtépés miatt van a depi, vagy fordítva. És a már becsapott orvoshoz sem mehetek vissza, hogy mégis bevalljam, hogy az orránál fogva vezettem, ugye? Böngésztem az orvosok, rendelők listáját, olvastam a szakirodalmat, és itthon bőgtem magamnak, mikor egyedül voltam. Azt hiszem, ismeritek néhányan azt az állapotot, amikor délután négykor kezdünk kapkodva öltözni, beágyazni, étkezés nyomait eltakarítani. Amikor reggel csak annyi időre vagyunk képesek összeszedni magunkat, hogy telefonáljunk, mert nem vagyunk képesek bemenni dolgozni. Amikor mindent késve, vagy az utolsó pillanatban intézünk, adunk be, fizetünk ki, holott már négy héttel a határidő lejárta előtt minden nap elhatározzuk, hogy holnap aztán tényleg rendbe teszek mindent. Mert rendet akartam mindig: a szekrényemben, a fejemben, az életemben. A környezetem - pl. a szüleim - ebből annyit szűrtek le: feledékeny vagyok, lusta és rendetlen. Nehéz is felfogni azt, hogy egy óriási halom vasalatlan ruha közepén, pólóban és bugyiban ülve a vetetlen ágyon, hogyan tudtam a konzervkukorica után gyümölcsjoghurtot enni, majd utána küldeni még egy-két banánt is, miközben az MTV-t bámultam. Nincs mentségem arra, hogy a sok fontos tennivaló helyett két év alatt elolvastam a világirodalom remekeit, meg még ami a kezembe akadt. Olvasás közben vagy a hajamat húzgáltam, vagy ettem. Ez volt a szomorú valóság. Ha valaki bejelentés nélkül jött, soha nem nyitottam ajtót. Nem tudtam volna egy perc alatt rendbehozni magamat és a lakást.

Elvesztegetett idő volt, eltékozolt évek. Azt nem értem, hogy a munkám hogyan nem látta kárát ennek, és a gyerekeimmel hogyan voltam képes foglalkozni. Nem voltam valami mintaanya, de mindig nagyon szerettem őket és próbáltam igyekezni, hogy nekik meglegyen mindenük. Nem csak az ennivaló és a tiszta ruha, hanem egy anya, aki sétál  és játszik velük, énekel, beszélget, szeretgeti őket. Nem mindig sikerült mindent jól csinálnom.

De igazából senki nem vett észre semmit.

Az önismeret rögös útja

2009.03.17.

Nem tudom, hogy erős vagyok-e. Az uróbbi két évben egyre tudatosabb, az biztos. Rengeteget rágódom, tépelődöm mindenen. Nehezen döntök. Lassú vagyok, rengeteg időre van szükségem egy elhatározáshoz, és annak véghez viteléhez. Viszont akkor már általában végigcsinálom. Az önismeret rögös útján szerencsére volt, aki megfogta a kezem, és valósággal rátuszkolt arra az útra, amelynek még most sem látom a végét.  Az Isten áldja meg a segítő kezeket!

Most nem tudok belemenni a témába, nagyon nyüzsög körülöttem a családom. Talán holnap. Jó éjt!

Nyűglődöm

2009.03.16.

Nézem a feltett képeket, nem tudom, hagyjam-e vagy töröljem. Nagyon ronda.

Ma megyek az orvoshoz, gyógyszert kell íratnom, elfogyott a "Lesarom" tablettám. Két éve szedem, a hajtépési szokásaimon ugyan nem változtatott semmit, de a depressziómnak nagyon sokat használt. Közben változatlanul kopasztom magam. :-(

Istenem, miért nem inkább arra szoktam volna rá, hogy a lábamon gyomláljam a szőrt!

 

Az orvosnál

2009.03.11.

Hány orvosnál is jártam ezügyben? Nem tudom. 14 éves koromban anyám elvitt a bőrgyógyászatra. Aranyos, fiatal doktor néni rendelt, akinek fogalma sem volt, mit kezdjen velem. Kinevezett kísérleti nyuszinak. Azon kívül, hogy a Flóra szappanos hajmosást ajánlotta (komolyan!), rendesen elküldött mindenféle kivizsgálásra. Fél kiló papíom volt a fogorvostól, reumatológustól, mindenhonnan, arról, hogy egészséges vagyok. Az összes, boltban és gyógyszertárban kapható löttyöt a fejemre kenték. Dióolajat, Bánfi hajszeszt, mindent. Na meg kivették a mandulámat, szintén a hajhullás miatt. Nem volt kár érte. Közben anyám megbeszélte a fél várossal a problémát, ez most is szokása különben. Kaptunk is mindenkitől mindenféle tanácsot. Így jutottunk el Budapestre, maszek alapon egy nagyon helyes, idősebb hölgyhöz, aki bőrgyógyász-kozmetológus volt, nem is akármilyen szinten. Kedves volt, gondos, és nagy tudású. Megtett értem minden tőle telhetőt. győgyszereket, hajszeszeket javasolt. Kezelte a fejbőrömet, a hajhagymákat. Tudjátok, milyen az, amikor hetente egy-egy három ujjnyi széles sávon beinjekciózzák a hajhagymái mellett az ember fejbőrét?

Ma már nem értem, hogy voltam képes ezt végig sumákolni. Mit tettek velem a szüleim, hogy egy ilyen kussoló, képmutató kis birkát neveltek belőlem?

És hogyhogy akkoriban az orvostudomány előtt ismeretlenek voltak a trichotrillomániás tünetek?

Aztán kb. két év múlva hallgatólagosan abbamaradt a Pestre járás. Soha nem beszéltük meg egy szóval sem. Senki nem mondta, hogy édes lányom, úgy nézem, ez csak fölösleges tortúra. És én is hallgattam, nem is kérdeztem semmit.

Legközelebb 6 év múlva mentem ezügyben orvoshoz. Parókát felíratni. Egy idős, kedves úr rendelt, megsimogatta a buksimat, vigasztalt, biztatott, minden további nélkül adt a receptet. Erre a receptre kaptam azt az első szörnyszülöttet. Nagyjából újabb öt év után mentem megint. Ekkor dőlt romokba a magánéletem, és még a munkahelyemről is kirúgtak. Először még nem ítéltem olyan súlyosnak a helyzetet, még tudtam leplezni. Háziorvosunknak panaszkodtam a hajhullásra. Jött az ilyen-olyan gyógyszer, kence, és a küldözgetés. Persze teljesen fölöslegesen. Nehogy az legyen, hogy semmit nem teszek magamért, még privát dokihoz is elmentem. Aki komoly tudományos fokozatokkal bír. Khmmmmmm...  Megnézte, azt mondta, nem vészes, és nehogy most kezdjek bele valami őrült fogyókúrába. Továbbá van háromféle hajszesz, az egyik kétezer, a másik ötezer, a harmadik tízezer forint egy üveggel, melyiket kérem? Továbbá beszéljem meg a háziorvosommal, hogy utaljon be endokrinológiára. Háziorvosunk tőlem kérdezte meg: az X. doktor úr ezt mire alapozta, hogy magát oda kell beutalni? Hát mit tudom én, hívja fel és kérdezze meg tőle.

Egy paróka általános használati ideje egy év. Akinél szükségesnek találtatik a viselése, évente egyszer jogosult arra, hogy tb. támogatással, receptre beszerezhesse azt. A lehetőségek persze korlátozottak, csak néhány fajtára ad a tb támogatást. Mivel soha nem voltunk valami gazdagok, így én ezt a lehetőséget igénybe vettem. Amikor már veszélyes látványnak ítéltem a saját tükörképemet, akkor szereztem be a csokoládébarna, fényes csodát.

Úgy szeretném ide tenni a képet, de nem sikerül, nem értem, miért, az első bejegyzésnél még ment a dolog. No, majd később.

A második és a harmadik fényes csodát a nagyon helyes, fiatal doktornő írta fel. A negyediknél sajnos ő már nem dolgozott itt. Szűkebb hazánk nagy tekintélyű, kicsit sem kedves főorvosa kezébe kerültem. Akivel egyszer régebben már találkoztam. Akkor panaszaimra az asztalnál ülve, tőlem úgy legalább két méterről vetett rám egy pillantást, és azt mondta: nagyon szép haja van magának, mi ez a nőcis nyavalygás, nem kell pár szál hajtól a fésünkben ennyire megijedni. Mondtam, hogy a frizurám úgy alá van dúcolva, mint egy nyolcadik kerületi körfolyosós épület gangja, és egy fél doboz lakkot fújtam rá. Erre elmosolyodott, és közölte: jó, ha annyira akarom, felírja. Én meg örültem, hogy minél hamarabb eltűnhetek.

Egyébként ez általános volt. Legtöbbször meg sem néztek, annyit sem kértek, hogy legalább vegyem már le a sapkámat, kendőmet, parókámat. Felírták a parókát, a kanalas cinket, az A vitamint, javasolták  a sárgarépát, élesztőt, Revalidot, Nizoral sampont és ennyi. Közben óhatatlanul más orvosoknál is jártam, hiszen az ember megbetegszik, gyereket szül, üzemorvoshoz megy, miegymás. Sehol nem feszegették a problémát. Talán tapintatból, nem tudom. Én meg örültem, hogy békén hagytak.  És vártam a csodát. Még agykontroll tanfolyamra is beiratkoztam.

A főorvos úr kezébe akkor kerültem legközelebb, amikor usmét új parókára volt szükségem. Eszméletlen volt, ahogy viselkedett. Jó, biztos lesírt rólam, hogy mekkora kis hülye lúzer vagyok, de akkor is. Előadtam a mondanivalómat, mire dühbe gurult, letolt, majd felugrott és átrohant a másik szobába. Én meg elbőgtem magam. Az asszisztensnő (suttogva!) közölte, hogy menjek utána, és mutassam meg neki a fejemet, hiszen meg sem vizsgált. Átmentem a másik szobába, levettem a parókámat, hogy megtekinthesse a fejemet. Megtekintette, majd irtó dühösen rám förmedt: nem maga tépi ki a haját? Mi?! Én meg ijedtemben letagadtam. Így aztán szó nélkül odacsapta elém a receptet, és elviharzott. Az asszisztens nagyon kedvesen próbált vigasztalni, zsebkendőt adott, tükrött hozott, magyarázott. Ne haragudjak, a főorvos úr nagyon ideges, mert mostanában sok a csaló, és a tb is ellenőrzi őket, hogy mindent jogosan írnak-e fel, és most nagyon rámentek például pont a gyógyászati segédeszközökre.

Többé nem mentem oda. Azóta saját pénzemből veszem a parókákat, teljes áron.

Tudom ám én,hogy mekkora szamár vagyok. Amikor nekem rontott a kérdéssel, rá kellett volna vágnom: DE ! És nem tudna nekem segíteni, főorvos úr?

De hát én egy gyáva kukac vagyok. Pedig lehet, hogy mennyivel előrébb lettem volna, ha őszinte merek lenni? Vagy ha kedvesebben szól hozzám. Lehet, hogy hülyeség, de én mindig, mindenhol igényeltem a lágyabb, megértő, kedves hangnemet, én is így beszélek mindenkivel. A gorombaságtól egyszerűen lefagyok. És akkoriban még edzetlenebb volt a lelkem. Azóta némileg változott a helyzet. Idősebb, tapasztaltabb is lettem, egy-két pofon az élettől keményebbé is tett, és szakember segítségével kiszabadultam valamennyire a szüleim engedelmes kislányának a szerepköréből. Na ja, az én koromban!

Sokat olvastam, böngésztem a neten a hajtépést illatően. Sorstársakat kerestem, meg szakembereket. Az előbbieket nem nagyon találtam, az utóbbiak elől rendre megfutamodtam. Pedig néha nagyon elkeseredtem. Ebből az egészből az embernek csakis hátránya származik. A külsőd eleve meg van bélyegezve. Nem teheted azt, amit akarsz. Vigyáznod kell az esővel, a széllel. Nem lubickolhatsz a Balatonban. Nem ajánlatos füst és tűz és gőz közelében tarózkodnod. Óvakodj a cigaretta- és ételszagtól. Legyen a táskádban tartalék haj és kendő, hátha baj történik! A markolászó kisgyerek kezeivel légy óvatos. És a simogató, ölelő kezekkel is.

Az agykontrollon kívül eljutottam egy stresszkezelő tanfolyamra is. Ott is elhatároztam, hogy kérdezősködni fogok, de nem tettem meg. Nagyon érdekesek voltak az előadások, és ez még több olvasásra, kutakodásra inspirált. Néha a kétségbeesés sötét bugyraiban, könnyek között átkoztam saját gyávaságomat. Aztán egy hirtelen pillanatban megkerestem egy addiktológus orvost, először telefonon, majd email-ben, majd megint telefonon. Aki valószínűleg pontosan tudja, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, és hamarosan a rendelőjében találtam magam. Örökké hálás leszek neki, hogy nem engedte, hogy lekopjak. Bár a hajam nem jött rendbe, sok minden másban sokkal jobb lettem. Sokat megtudtam a depresszióról és saját magamról. Végtelen megkönnyebbülést jelentett, hogy végre valahol, valakinek őszintén be mertem arról számolni, hogy mit művelek. És ő pontosan megértette, és elfogadta. Majd egy idő után javasolt egy jó pszichológust is, aki bizonyára sokat tud segíteni, többet, mint a gyógyszer, és máshogyan, mint egy pszichiáter szakorvos.

Ez is paróka?

2009.03.10.

Kizökkentem egy kicsit a tempóból, a napokban nagyon elfoglalt voltam, ha meg géphez jutottam, nem voltam egyedül, és hát nem kötök mindent mindenkinek az orrára. Még a családomnak sem. 

Köszönöm a hozzászólásokat és a biztatásokat, nagyon jól esnek, és gondolkozom rajtuk.

Az utolsó bejegyzésemben elérkeztem életem egyok legpocsékabb mélypontjához, amit a harmadik paróka megvásárlása követett.  A helyet, ahol vettem, a bőrgyógyászaton (fal betegség, fal doki, fal kezelés, tudjátok) ajánlotta egy kedves asszisztensnő. Két helyen is szerencsétlenkedtem, de az ő javaslata győzött. A szépségszalonban valami banya helyett egy bájos, segítőkész fiatal hölgy fogadott, tapintatos volt, baráti, rugalmas, türelmes. Erősítésnek vittem magammal a barátnőmet (mint minden ruhavásárláshoz), mert az ő véleményében abszolút megbízom. Jött velünk a férje is, aki a gorombaságig őszinte szokott lenni mindenkivel, tehát bíztam benne, hogy jól fogok választani. Mert igen, itt már volt miből választani! katalógusból, de akkor is. Amit meg fel lehetett próbálni... az első példánnyal a fejemen kisétáltam az ajtó mögül, Zsu finoman, alig észrevehetően megrázta a fejét, a férje pedig azt mondta, nem túl halkan: bammeg, ezt  azonnal vedd le, ronda. A másodiknak nagyobb sikere volt. Még nálam is. Olyannak láttam benne magamat, amilyen mindig szerettem volna lenni. Sima volt, fényes, sötétbarna és klasszikus bubi. Imádtam és jól is állt. MINDENKI szerint! A munkatársaim rám csodálkoztak, még a fiúk is körbenézték előlről - hátulról az új frizurámat, hogyhogy változtattam és ez a fazon kinek az ötlete volt? Zavarban is voltam, magamban röhögtem is, de azért jól is esett. A más tollával ékeskedni tipikus esete. Ebből a típusból aztán több darabot is elhasználtam. Azt hiszem, négyet vagy ötöt. Amikor az első már kezdett elhasználódni, elmentem a bőrgyógyra másikat íratni, a doktornő megkérdezte, hogy minek az nekem. (Na majd a vizsgálatok is megérnek ám egy misét!) Amikor megmondtam neki a - hamis - okot, és hogy jelenleg is paróka van rajta, rám bámult, és azt mondta: "Ez is paróka?! Nem is gondoltam volna!" Az egyik kolléganőm megkérdezte, mennyit fizettem a fodrásznál. Mondtam: húszezret. Kirakta a szemét: hát hova jársz te fodrászhoz?! Aztán neki is megmondtam, hogy parókát hordok, hát nem tudtad? Úgy látszik, a dolgaimban járatosak ezek szerint nem is voltak annyira pletykásak, mint gondoltam. Mert ha valaki rákérdezett, nem tagadtam le. Minek is?

Azaz: egyszer letagadtam. Az orvosnál.  Mekkora marha voltam!

 

Ez biztos paróka!

2009.03.05.

Előre bocsátom, nem biztos, hogy jól tettem, mikor a kendőt parókára cseréltem. Eltakarja a kopaszságot, és önbizalmat adhat - vagy éppen ellenkezőleg -, de az is előfordulhat, hogy az ember még könnyelműbben huzigálja a hajszálait, hiszen majd utána felveszem a "hajamat", és kész.

Az első parókám maga a borzalom volt. A recepttel Pestre kellett mennem egy bizonyos fodrászatba, mert ott készítették a parókákat. Akkoriban még nem volt más lehetősége Magyarországon, aki ilyesmit akart venni. Volt a falon egy plakát, rajta női portrékkal. A nők mindegyikének 1950-ből való frizurája volt ( az időt csak saccolom). Rémes volt. Ezekből lehetett választani. Ez áprilisban történt, és novemberre vállalták az elkészítést. Nem vicc! Érdeklődtem, mi van, ha mondjuk egy kemoterápia miatt valakinek két hét alatt kihullik a haja, és nem ér rá novemberig. A cseppet sem kedves banya megvonta a vállát: ez van. De van egy készen, igaz, hogy nem az én hajszínem, de azt egyből vihetem. Buta fejjel elvittem. Hordtam is. Utáltam. Meleg volt, merev, nehéz, kényelmetlen, nem illett a koromhoz, és valószínűleg messziről ordított róla, hogy paróka. Itt-ott furcsán néztek rám, vagy egyenesen rám bámultak, vagy  hallottam a félhangon tett megjegyzést: ez paróka, biztos, hogy az! Összesen két esetre emlékszem, amikor reagáltam. Egyszer megfordultam és kinyújtottam a nyelvem. :-D Egyszer pedig egy csapat kamaszfiút piszkosul és igen hangosan kiosztottam.

A második parókát meg sem akartam venni. Anyám kozmetikus barátnője sózta rám. Valakinek hozták Bécsből, aki mégsem vette meg. Nagyon húzódoztam tőle, tök idétlennek találtam. Aztán elmentem benne dolgozni, és osztatlan sikert arattam. Tökéletesnek minősítették a csajok. Egyszer egy hölgy rákérdezett, hogy ugye ez paróka? És hol lehet ilyet kapni, mert ő is nagyon szeretne, neki is problémái vannak, és ha néha színházba, ide-oda elmenne, milyen jó is lenne... A második gyerekemet ebben a parókában szültem meg. Aztán elkövetkezett az az idő, amikor másfél évre abba tudtam hagyni a hajtépkedést. A paróka alatt suttyomban megnövesztettem a hajam. Egész rendes lett a fejem, még fodrászhoz is el mertem menni!  Este felmentem az egyik barátnőmhöz, és kávézás közben egyszer csak levettem a parókámat . Sírva-nevetve kiabált a férjének, hogy jöjjön gyorsan és ezt nézze meg, milyen csinos vagyok! Soha sem fogom elfelejteni. A munkahelyen is nagyon aranyosak voltak. Itthon és a szüleimnél valahogy nem mutatták, hogy mennyire örülnek, de hát mindegy.

Aztán itthon és a munkahelyemen is kiborult a bili, arról már írtam. Hamarosan visszatértem régi "jó" szokásomhoz. A negatív változást egy darabig lehetett leplezni: hajlakkal, tupírral, zselével, egyéb fodrászati trükkökkel. De hamarosan eljött az ideje, hogy újabb parókát kelljen vásárolnom.

 

Nem vagyok őrült, beteg vagyok!

2009.03.04.

Mint említettem, van pszichológusom. Jobban mondva, nem az enyém, de én is járok hozzá. Nagyon nehezen jutottam el ideáig. Lehet, hogy nagyon buta és elmaradott voltam, de kb. 10 éve kerültem egy olyan munkahelyre, ahol volt internet is. Addigra már ismertem a trichotillománia szót. A könyvtárban a legnagyobb titokban keresgéltem az orvosi lexikonban. A munkahelyen egy eseménytelen ügyeletes délután pedig rákerestem a neten, és így találkoztam dr. Németh Attila egy írásával. Többször elolvastam. Hát mégsem vagyok hülye, gondoltam magamban. Elábrándoztam arról, hogy írok neki. De nem tettem meg sohasem. Áltattam magam, hogy majd abba fogom én hagyni, abba tudom hagyni. határidőket tűztem ki magamnak, hogy majd ettől vagy attól a dátumtól kezdve nem fogom csinálni. Ideig-óráig sikerült is megállnom. Néha. De legtöbbször nem. A leghosszabb idő másfél év volt. Akkor született a második gyerekem (ekkor már parókában mentem szülni is), és valahogy ez inspirált. Akkor ez mellé nagyon szépen sikerült lefogynom, a hajam is egész rendes lett, végre imádtam öltözni, visszamentem dolgozni. Úgy éreztem, siker siker hátán az életem. Boldognak éreztem magam. Aztán hirtelen összedőlt a világ. Kiderült, hogy az én drága, alamuszi nyuszi kis jaj de példás kis férjem rendszeresen megcsal és hazudozik. Amikor terhes voltam, akkor is volt barátnője. Meg utána is. És pénzzel is átvert. Én pedig mindig mindem hazugságát elhittem. Simán! És amikor kiborult a szennyes, egyre több és több dolog derült ki. Az egyik legfájdalmasabb dolog az volt, hogy nagyon sokan tudták. Még a legjobb barátaink közül is nem egy. És volt, aki falazzon neki, azok, akikkel a legközelebbi kapcsolatban voltunk, részt vettünk egymás életében, vigyáztunk egymás gyerekére, eljártunk egymáshoz vacsorázni... A férjemben és a barátaimban csalódni, a legnagyobb pofon ez volt az életemben. teljesen kész voltam. Úgy leeresztettem, mint egy lufi. Utána nemsokkal pedig kirúgtak a munkahelyemről. Így aztán visszamenekültem a nassolás és a hajtépkedés mentsvárába.

Körülbelül két évbe telt, mire úgy-ahogy rendeződtek a dolgaim. Közben megint parókát kellett vásárolnom. Nem okolom miatta a férjem, hiszen már őelőtte is voltak problémáim, és azóta is akadtak, nem ő tehet róla.

Az interneten folyamatosan kutakodtam a hajtépés témájában. Nem nagyon találtam sorstársakat. Végül is ez egy olyan téma, amit az ember lánya nem ver nagydobra. Pedig nagyon érdekelne, hogy meggyógyult-e már ebből valaha valaki? A magas vérnyomásáról meg a diabéteszéről mindenki gátlás nélkül beszélget, de erről...

Ezt szégyellni kell. Bujkálni a világ elől, sapka alá, kapucni alá, paróka alá, napszemüveg mögé. Ezt nem lehet megbeszélni senkivel. Kerülni kell a kutakodó pillantásokat, úgy tenni, mintha nem hallanám a sajnálkozó vagy éppenséggel bunkó megjegyzéseket. Hazudni valamit a kíváncsiskodó vagy éppen jó szándékú kérdésekre. Nagyon megalázó az egész, mert nem lakatlan szigeten élek, járok vásárolni, gyereket sétáltatni, óvodában, iskolában más szülőkkel találkozni, a gyerekek barátai és azoknak a szülei, rokonság, satöbbi. Azt érezni, hogy a legutolsó koszos, kukatúró, iskolázatlan cigánycsaj is különb nálam, mert annak annyi haja van, hogy szinte el sem fér a fején. És akár ő is nyugodtan beszólhat nekem az utcán. Én pedig fapofával tűröm.

Próbáltam szakembert keresni, de sosem jutottam el a személyes kapcsolat felvételéig. Gyávaság, bizalmatlanság miatt. Egyébként is orvosfóbiás vagyok. Néha kitöltöttem egy-egy depresszió tesztet. Vastagon depressziós vagyok. Nem lusta és rendetlen, ahogy anyám állította, hanem depressziós. Nem áll tőlem távol a szorongás, a halogatás, a döntésképtelenség. Már megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az ember egész nap nem csinál semmit, pedig itt tornyosul a házimunka. Megtapasztaltam, amint fél nap alatt nem tudom eldönteni, hogy tanuljak, vasaljak, vagy elmenjek tornázni. Egyiket sem teszem meg, helyette kapcsolgatom a tv-t, vagy pasziánszozom. Megtapasztaltam, milyen az, amikor nem akarok felszállni egy buszra, inkább 5 kilométert gyalogolok, és nem akarok emberekkel beszélni.  És ebben benne van az is, hogy a családban az a felfogás dívik, hogy "oda csak a bolondok járnak".

Most már tudom, hogy butaság volt évekig ebben élnem, de nem tudtam kitörni belőle, és ezt akaratbeli, sőt jellembeli gyöngeségnek tudtam be. Rengeteg időt vesztegettem el, és még most sem tudom, meggyógyulok-e valaha. És nagy hibát követtem el, hogy a tanult családi mintát követtem: amiről nem beszélünk, az nincs is. Szépen besöpörni a szemetet a szőnyeg alá, úgy tenni, mintha teljesen rendben lennék, nem megyek úszni, inkább sapkát, kendőt  hordok, vagy parókát vásárolok...

 

 

Átvertem mindenkit!

2009.03.03.

És mindenki bevette. Szülők, rokonok, kollégák, barátok, barátnők. Sőt...

Szóval, igen szégyelltem a dolgot különben, de fogalmam sem volt a dolgok miértjéről. Imádtam a sapkákat, volt piros kendőm, világoskék, sötétkék. Volt szalmakalapom, hajráfom. És utáltam a szelet, mert szétfújta a nagy gonddal összetákolt hajamat. A mai napig utálom az erős szelet.

Igen jó lánya voltam szüleimnek, erősen tekintélyelvű nevelést kaptam, és pofonokat, még 20 évesen is, amikor már dolgozó nőnek számítottam. mert például későn mentem haza. Az időpontot persze anyám határozta meg, és akkor is nyolcra kellett hazaérnem, ha hattól kilencig tartott a tánciskola. Arról, hogy ne otthon szilveszterezzek, szó sem lehetett. Arról sem, hogy hétvégén külön programot csináljak. A leveleimet felbontotta. Állandóan állt a bál valamiért. Nem csoda, hogy nem akartam - mekkora hülye voltam! - tovább tanulni, hanem önállóságra törekedve, két héttel az érettségi után elmentem dolgozni, és 20 éves koromban férjhez mentem.

Mert férjhez mentem. Nem rajongtak körbe a fiúk, de azért volt néhány kis diákszerelem. Meg a nagy, a viszonzatlan. Aztán úgy hozta az élet, hogy 18 évesen beleszerettem egy barátnőm bátyjába, akit már 13-14 éves korom óta ismertem. Furcsa az élet. Két év alatt teljesen egymásba bolondultunk, és összeházasodtunk. Imádtam, de az az igazság, hogy nagyon jókor is jött, mert otthon már tarthatatlan volt a helyzet. Apámnak a puszta jelenlététől is viszketett az orrom. A szó szoros értelmében! Anyám teljesen begőzölt, és állandóan azt leste, nem vagyok-e terhes. Apám utálta és leszólta a leendő vejét, és állandóan velem kötekedett miatta. Falusi lányos apa - ő így tanulta, hogy ezt így kell. És büszkék voltak magukra. Arról pedig szó sem lehetett, hogy elköltözzek otthonról, még mit nem. Tessék rendesen férjhez menni! Különben ha "az a csirkefogó" egy hónap együtt járás után hozta volna a gyűrűket, meg az esküvői meghívókat, azt teljesen normálisnak vették volna..

Hát rendesen férjhez mentem. Volt fehér ruha fátyollal, koszorúslány, esküvői torta, minden, ahogy dukál. És még aznap összepakoltam a cuccaimat és elköltöztem. Szerencsére volt hová költöznünk, ha nem is mindjárt önálló lakásba.

De azt, hogy tulajdonképpen mi van velem, azt a férjem sem tudta. Azt hiszem, a mai napig nem tudja.

Nem mindig gondoltam így, de a mai eszemmel úgy gondolom, és tudom, hogy óriási szerencsém volt és van ezzel az emberrel. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ez miatt közöttünk soha nem volt konfliktus. Hiszen hiába voltam én fiatal, egészséges, csinos, vidám, okos - hány férfinak kellene egy kopasz, vagy kopaszodó nő? Nagyon sokan azt kérdezték: a férjed mit szól hozzá? Vagyis, az lenne a természetes, ha vénlány lennék, vagy ha csalna olyan nőkkel, akiknek rendes haja van, vagy ha itthon rejtegetne. Vagy ha nekem valami "selejtesebb" férj jutott volna, akiért már nem nagyon tolonganak a nők.

Tulajdonképpen ég a pofám, hogy neki is hazudok ebben a dologban, mióta csak együtt vagyunk. De már nem merem elmondani. Pedig a pszichológusom szerint kellene...

Jól indul!

2009.03.02.

Jól indul! mindjárt négyszer is létrehoztam ugyanazt a blogot. Jellemző... Most már csak azt kellene kisilabizálnom, a fölösleget hogyan töröljem.

:-(

Ma két éve mertem orvoshoz fordulni a problémámmal.

Mit mondjak, sokban változott az életem, de a fő baj megmaradt. 14 évesen kezdtem el tépkedni a hajam. nem tudom, miért. Kíváncsi voltam, hogy fáj-e? Kitéptem, nézegettem, nagyítóval is. Aztán hamarosan rászoktam a dologra. Titokban műveltem, de az eredménye hamarosan látszani kezdett. Az iskolában is észrevette az osztályfőnök, meg a gyerekek is. Ez nyolcadikban volt. Anyám hamarosan elkezdett orvoshoz hordani. Bőrgyógyászat, fogászat, labor, reumatológia, meg minden, ahová csak küldtek. Utóbb még maszek alapon Pestre is hordott egy nagyon nagy tudású, kedves bőrgyógyászhoz. Bajomat nem találtak, kísérletezgettek velem, és sehol nem jöttek rá, hogy át vannak verve. Senki nem vette észre, hogy mit művelek. Kaptam ilyen kencét, olyan krémet, ilyen szeszt, olyan sampont, amolyan vitamint az én titokzatos hajhullásomra. A hivatalos verzió az volt, hogy nem tudjuk, mi az oka.

Mai eszemmel úgy gondolom, anyám, jó szokásához híven a szőnyeg alá söpörte a problémát. Nem hiszem el, hogy otthon senki nem vette észre! Nem akarta észrevenni! Mint ahogy apám sem szokott berúgni, csak nagyon fáradt szegény. Meg beteg is szokott lenni, anyám nem is tudja, mitől. Meg a tesómékat sem tudta, miért válnak el, hiszen olyan szépen éltek. A tesóm mellesleg nem is titkolta a nőügyeit. De hát anyu egy profi hárító művész, mennyivel kényelmesebb NEM észrevenni dolgokat! Nem akarom az egész elcseszett életemért őt okolni, de annyi idős koromban talán felelősnek érezhette volna magát. Én olyan gyerek voltam még. És én is sumákoltam, mert azt tanultam otthon. Sajnos hosszú évekbe telt, mire erre rájöttem... meg más dolgokra is.

A következő lépés az volt, hogy vettünk kendőt és azt hordtam. Végig a középiskolai évek alatt. Külön a "hajhullásom" miatt kivették a mandulámat. Anyám rendületlenül hurcolt Pestre. Én meg másoltam a tanult mintát. Mindenhol előadtam, hogy fogalmam sincs, mitől van ez az egész, és szerettem a telet, mert akkor sapkát lehetett hordani. Egyébként is, a téma tabu volt. Utáltam róla beszélni, és a kopasz fejeket is utáltam látni, pl. az orvosnál. Pedig akkor még csak itt-ott volt gyér  a hajam. De nem tudtam leállni. Tépkedtem, ahol és amikor nem láttak.  Kicsit csodabogár voltam a suliban meg a szomszédságban meg a családban, de végül is nagyon ritkán bántottak érte. Mindenesetre akkor is rossz érzés volt. Valahol legbelül pedig attól tartottam, hogy valószínűleg nem vagyok normális. Soha nem hallottam ugyanis senkiről, aki ilyen hülyeséget művelt volna. Úgy látszik, akkoriban az orvosok sem. Ma ha rákeresek a tünetekre, állítólag elég egyértelmű, már ránézésre is.

Mindennek ellenére nagyon sok barátom és barátnőm volt, bár néha a fiúk egy kissé szemetek voltak. Mindig mentem velük mindenhová. Imádtam a középiskolát, mindig mindenben részt vettem. Építőtábor, tánciskola, nyári munka, kórus, szakkörök. A tanárokkal is jól kijöttem, tudom, hogy egyik-másik nagyon kedvelt, és én is őket. És nem került el a diákszerelem sem. Bár, aki engem szeretett, az nekem nem kellett, viszont három évig voltam reménytelenül szerelmes egy fiúba. Tehát ránézésre problémamentes gyerek voltam. Csak ne lett volna az a kis szépséghibám.

Ma már tudom, hogy az iskola imádatában és a rengeteg barátnőben benne volt az otthonról való menekülés is. Nem volt nekem jó otthon, indokolatlanul szigorúan fogtak, alaposan belém nevelték mindazt, amit apám a nyírségi kis falujából hozott magával, meg azt, amit anyám hozott magával. Anyám, aki 16 évesen férjhez menekült az otthoni szigor elől.

De erről majd legközelebb.